Stolmár Barbara - Minden kinyilvánító
Minden kinyilvánító (mp3)
Minden kinyilvánító
Aki kérdezte tőlem,
hogy miként teszem ezt,
aki tudni akarta, miként nyílvánítom őt,
az Angyali dalnokot mindenek dalnokává,
főldi életbeli hibájával
mindenek hangjává:
Én mindig szeliden, csak őszinte szívvel,
valami befogadó, megadó megértéssel
válaszoltam csendesen, röviden:
Nos, pár sort mondhatok én
csak úgy, szavakban, egyszerűen:
Szívemet adom ebben, minden hangom érte rebben.
Miért kérdezitek,
miként teszem ezt,
minek vizsgáljátok,
miként működik bennem a szeretet?
E sok kérdés, gondolat mire való,
mire jók az értetlen hangok?
Magam képnélküli vagyok,
de érzelmem hűen,
veletek adom,
éppen úgy,
mégis másképp,
mint ahogy előttetek pereg a kép.
Nézz csak körül,
mindig ezt mondom,
persze, ezért senkit nem korholok,
de mégis: figyelmeztetlek,
emelt fővel
emeld fel fejedet
Ha megállsz az út szélén,
honnan belátod a teret
hallod a világból jövő ezernyi rezzenéseket,
érzed a léptek koppanását,
átéled ezernyi rajongó
sok féle gondolatát.
Az egyik képeket lobogtat.
Haja libben a szélben
vagy ecset kezében,
gyermetegen, vagy zseniként
rajzol elmélyülten,
festi a dalnok képét.
A másik örömmel fut egy gyermek elébe,
képet, vagy lemezt,
albumot ad kezébe.
Fiatal leányok dalait dúdolják csendben.
Idős néni asztal fölött
hangját hallgatja könnyesen.
Egy fiú mosolyogva táncikál,
fejét emelve
egész a képernyőre néz,
ujjait fűrgén mozgatja, jelel,
az éneket
szemével éri el.
Nézd csak, a nőt,
aki vaskos székben ül,
egy szalag remegő kezébe kerül.
Lassan, megfontolt türelemmel,
diadal ittasan
magnójára forgatja győzelemmel.
Nézd csak a fiatal fiút, ki ágyában fekszik,
apró, kerek kép megjelenítő előtte, sok papír, ceruza körötte.
Őt ekkor gondolatok árja elözönlötte.
Apró betűkkel papírra vési szavait,
mert neki nem adatott, hogy hallassa hangjait.
Mélyen beesett arca a dalnokra néz, mintha csak várná, hogy érzelmeit
tükrözi a kép.
Figyeld a leányt, ki hosszú bottal kezében nem támaszkodik; siet.
Rohan egy lépcső felé, s megáll, mindjárt, gyorsan ott terem a hangnál.
Ott áll, gondolatban arcán hangot keresve
szeme csukva, mélyen elrejtve, hangját némán tartja,
helyette fúvós hangszerét kezébe kapja.
Inmár abból száll az ének, mintha benne zengne egy egész élet,
s mondja hű Angyaldalnoknak:
ebben a hangszerben szólok: nem feledlek hangodban!
Nézd a fiút, ki elmélyedve mereng.
Ó, az ő arcképe milyen lehet?
Írógépen körmöl,
sok lyukat ejt a papíron,
versből lesz gondolat,
később hangokon.
Lásd azt a nőt, s fiút,
kik állnak apró írással
teli téglalap előtt,
a leány buzgalommal írásként olvassa őt,
a fiú lány szavainak hangot adva
egy perc alatt a dalnok kinyílvánítását akarja.
Nézd meg mindet, figyeld őket, egyenként érsd meg hű szeretetüket,
hamar rájössz, kinek mi nincs, mi hiányzik,
de inkább keresd, mi arcukon látszik.
Mert lelkükben, bármit is adott a sors, bármit is vett el tőlük a teremtő élet,
ők is őszintén néznek.
Én is így nyilvánítom ki Angyaldalnokot az örök létnek.
2014. Január 1.
