1000 fokon
Mint pokol kemencéje,
úgy ég lelkem közepe,
hang, s kép nélkül, csak érzés,
forróság helyett fagyos tűz perrzsel egészen.
Az elmém tudja, miért,
mert egy lélek küzd önmagáért,
s ezt velem értetni igyekszik,
csak én vagyok esetlen, aki mindjárt elveszik.
Ne haragudj érte,
meglehet, nem ér fel szellemem,
majd tán idővel megszokja egészen,
megnyílik szívhez az értelem.
Talán nem veted meg elveszettségemet,
csak más hangot keresek kifejezésemnek,
mert ismeretlen szava a te nyelvednek.
Csak engedd azt, hogy megérthesselek!
Tudom, lelked házat épített
sok gonoszság ököl csapása ellen,
s ki tudhatja, mifélék törtek még létedre,
árnyék mennyi disszonáns hangja hullott életedre.
Túl sok még a kérdés,
még oly nehéz világos megértés.
Addig csak hallgatom lélek néma szavát,
a szív olykor felrikoltó jaját.
Segíts hát törékeny lelkemnek,
az ismeretlen világ érthető jele keresse meg,
hisz elmém az, mely kicsinyeskedik velem,
szívem pedig még messze, nem érhet fel.
Figyelek mély lélegzetvétellel,
hangsorok függönye mögül nézek be énekedbe,
hisz jól tudom, azt most nem várhatom,
világod rejtekén beengedj engem.
Pedig ellent soha nem teszek,
erről az élet eddig is megmérettetett,
hisz szívem már befogadott egy dallam-lelket,
kit elsodortak, de halljuk az éneket.
Bár akkor voltam még gyermek,
kamasz, lázadó, kíváncsi szerzet,
harsogtam gyakran talán bántó kérdéseket,
de csak áldón emelem felé kezemet.
Ma már meglehet, nagyobb lettem,
éveim okán azt mondják, felnőttem,
noha megtartottam gyermekénem,
mintha megfontoltabb lenne elmém, s létem.
Új még a világrend,
hol csak hangok erdeje az értelem,
hol hangod szín-függönye a hírvivőd,
szavad megértése nélkül, rezgések mögött.
Hát egyet se félj,
megyek tovább a hang-út kövén,
csak előre, a zenék csengő ösvényén,
ha keresztül is kell lépnem ellenzők tőrén.
Jól lehet, előtör gyengeségem,
de hajt a hívó szó,
s lesz, mikor megedződik szívem,
felnéz egy nap megvilágosult énem!
2015. július 26.
