10. Családi beszámoló
Az eseményeket csak néhány év, hónap, esetleg nap távlatából szabad, érdemes megírni. Született már bennem egy újabb, ezt megelőző tizedik beszámoló, de azt az elkeseredettség és a harag ihlette. Mára már a dolgokat jobban megemésztve, átértékelve tárhatom elétek.
Eszter fellelkesülve, hatalmas energiákkal érkezett Angliába. Megváltja majd a világot, új üzletbe kezd, átránt bennünket a jólétbe, és végre otthont teremthetünk. Eszter nem lenne Eszter, s nem lenne az én feleségem, ha nem így gondolkozna. Oldalbordámat Istentől kaptam ajándékba, s rajta, álmain keresztül sok ezerszer mentett már meg a Teremtő.
- Üldözik, tiltják házasságunkat?
- Nem probléma.
- Szegénységben kezdjük?
- Annyi baj legyen!
- Megvakultam?!
- Sebaj!!! Sőt, annál jobb, karnyújtásnyira leszek a csodától - mondogatja.
Eszter törhetetlen, bevehetetlen...
A szemerkélő angliai esőben egy farmerkabátos hölgyre lettem figyelmes: jókora nyeles bőröndöt húzott maga után. Az orrát céltudatosan, vidáman szegezte az esőnek. A szája vonala valami benső küzdelem folytán összeszorult, s éreztem..., ebben a nőben egy megyényi könyvtár van összezsúfolva. Mozdulatai határozottak, céltudatosak, s mégis mintha vízben, mézben mozogna..., hatalmas körülötte a közegellenállás.
Egyedül van. Családja Magyarországon..., múltja is Magyarországon..., itt nincs semmije, csak a jövője. Mi lesz vele, hova jut majd...?
Az első munkahelye egy önkéntes állás, ahol nem kap fizetést, csak hosszas könyörgés után kapja meg bérlete árának felét...
A második munkahelye egy szálloda, ahonnan a felvételeket intéző nő egyszer már kidobta, s mégis bejutott.
Szobalány..., zavarja a mélyen kivágott egyenruha, erkölcstelennek érzi magát, de nem tesz semmit, nem tehet semmit: a fia arcát látja maga előtt munka közben.
Titkolnia kell, hogy magyar, mert a vele együtt dolgozó honfitársai rosszindulatúak, áskálódnak:
- Mit akar mondani ez a hülye tyúk...?
- Nem tudom, azt az okoskodó, nigger főnököt sem értem...
Ti itt soha nem fogjátok megtudni, hogy én magyar vagyok! - nyomta kezükbe a keresett gumikesztyűt.
Munkát vállal négy órában egy öregotthonban: a szennyeseket mossa, vasalja. A szállodában főnökei mellőzik, nem hívják. Életében gyarapszik a teendő...
Megérkezett a férje, Andris fia iskolába jár, de nem boldog, elméjében egymást kergetik a gondolatok: Miből fogunk megélni?... Az albérletre megvan a pénz, de a kajára honnan lesz...? A szállodában végképpen elfelejtkeztek rólam, a mosoda pedig csak négy órai elfoglaltságot ad heti három napban. Eddig is megsegített a Jó Isten, ezután is meg fog.
Felfedezte a rendszert munkájában, és párhuzamos kapcsolásokhoz, bitekhez szokott agya könnyedén boldogult a ruhák, fakkok, fogasok rengetegében. Hétvégén már egyedül látta el a mosodát.
Szedegette a fogasokat, törölközőket, ahogy Rúth tette Boáz mezején a kalászokkal. Főnöke egy napon magához szólítja: - Gyere lányom, amikor tudsz, itt neked mindig van munka, s ha kell, csak akkor gyere dolgozni, ha már a családodat rendben tudtad otthon.
Eszter Allison jobb kezeként feladatot kapott a felsőbb szinteken is. Felmosta az étkezőt, kiporszívózta a szobákat, s bejárást kapott minden beteghez, hogy felvigye, eligazítsa ruháikat.
- El vannak ásva a talentumaim, hogyan fogom így kamatoztatni képességeimet!? -tette fel a kérdést Eszter lefekvés után.
- Amikor a kórházban feküdtem, éveket adtam volna az életemből egy-egy negyedóráért, hogy valaki megálljon az ágyam mellett. Egész nap vártam a mosolygós, kedves nővérkét, aki egyébként nem tett semmi különöset, csak az unalomtól és fásultságtól csoszogós járás helyett vidáman és üdítően osztogatta a lázmérőket. Legyél te ez az ember! Töltekezz be Isten jelenlétével, és unott csoszogás helyett, lépj vidáman, mosolygósan az emberek közé.
Tom
Tom a konyhaasztalnál ült enerváltan, semmibe révedő tekintettel. Mialatt Eszter az asztalokat törölgette, kedvesen rámosolygott az egyébként sosem mosolygó férfira...
A Down-kortól egzotikus arc egy pillanatra fénybe borult, majd kihunyt. Ettől kezdve, ha Eszter megjelent Tom szobájában, a fiatalember vidáman mosolygott a takarítólányra.
Búcsú
A kettesben idős hölgy feküdt, tehetetlenül. Nem jártak hozzá, enni sem kért, az ablak felé fordított tekintettel nézett csendesen az ég felé. Eszter a tőle telhető legnagyobb tapintattal forgolódott körülötte...
A porszívó elhalkult, a gép filtere kellemes tiszta szagot hagyott a levegőben, erőtlen téli napsütés cirógatta a beteg arcát.
A takaró megmozdult, az idős asszony Eszter felé nyújtotta karját...
Lágyan érintették egymás kezeit, a két tenyér összesimult....
Az idő felgyorsult, a mélyfekete kozmoszban a naprendszer pici ponttá vált, fény, meleg töltötte be a hideg világűrt...
A két kéz néhány perc után elvált egymástól..., s újra a szobában voltak.
A néni reggelre... „elköltözött"...
- Képzeld, Józsi, a takarítók a szobákban a csapon hagyják a vízkövet, pedig a betegek havonta négyezer fontot fizetnek! Igazán megérdemelnék, hogy rendes tiszta körülmények között legyenek. Ez egy luxus hely, olyan szép rendet, tisztaságot lehetne tartani!
- Mióta érdekel ezerötszáz kilométerre az otthonodtól egy luxus „szállóban" az ár és a szolgáltatás aránya, ha a főnököket és a tulajdonosokat nem érdekli?
Néhány nappal később egy kád hősies kisikálásáról értesültem:
- Találtam egy koszos kádat és szereztem egy kést, hogy levakarjam a vízkövet.
- És ma ezért vártunk rád fél órával többet...? Kifizetik?
- Hát... nem.
- Ááá... feladom!
Kezdetben Eszter munkaidejét akkurátusan feljegyezték, levonták az ebédidőt, a túlóráit amputálták, s kifizetéskor csak a szigorúan megállapodott munkabért fizették.
Egy-egy helyettesítés után főnökei döbbenettel látták, hogy a rá bízott szobákban a betegek elégedettebbek, dicsekednek a tisztasággal, s a soron következő takarítónak nem marad sikálni való. A ruhák a szekrényben megigazítva, az üres fogasok eltüntetve, a kuka oldala lemosva, és felmosás után a víz a vödörben tiszta!
Az épületet elhagyva a recepción a jelenléti ívet böngészve észrevette, hogy nem vonták le az ebédidejét és a túlórát is iktatták.
A kezdeti kétszázötven fontos fizetése öt hónap után felugrott a duplájára.
Robert
Új lakó érkezett az otthonba. Robert jól szituált öregúr benyomását keltette, dolgai rendben voltak, arca ápolt, mindig borotvált.
Mit keres ez az öregúr a földszinten? Az alsó szinten a folyosók csak kóddal nyithatók, lényegében ez itt zárt osztály - morfondírozott magában Eszter.
- Kislány, jöjjön ide!
- Miben segíthetek, Mr. Waitson?
- Tessék mondani, mit keresek én itt? Ez nem az én otthonom. A fiam azt mondta, hogy itt kell élnem, de ez nem az én lakásom...!
Robert elhatározta, hogy nem marad tovább: összecsomagolt, s a kijáratot kereste.
- Hölgyem, megmutatná, merre találom a kijáratot? - sietett a kínai ápolónő felé.
- Ne haragudjon, kedves uram, nem tudok önnek segíteni, ez a lift a felső szintre megy, a hölgyek szintjére, látja, én is hölgy vagyok, ön nem léphet ide be. - tartotta ki kezét Anette védekezőn.
Robert naponta háromszor-négyszer összepakolt, és útnak eredt. Az ápolók pedig minduntalan visszavezették, és a szekrénybe pakolták ruháit. A benne lévő értetlenség robbanásig feszült. Leakasztott egy tűzoltó palackot, és az ablaknak rontott vele. John arra járt, s a valamikor biztonsági őrként dolgozó férfi kicsavarta kezéből a palackot.
Az eset után behívták az idős úr fiát, hogy beszélgessen egy kicsit az édesapjával. Ettől kezdve Robert réveteg lett, búskomor, s tíz évvel öregebb.
Eszter a szobáját takarítva a kukában egy családi fényképre lett figyelmes. Robert a kép baloldalán ált, jobbján fiával és menyével, akik közrefogtak egy apró, göndör hajú kislányt. Eszter a fotót kiemelve óvatosan a fiókba tette.
A következő nap reggelén egy siheder ifjú összetépett képe hevert a vizeletszagtól bűzlő kukában....
- Képzelje, aranyom, tegnap azt láttam,, hogy a nejem leszedte a falról a képeket... Nem értem, hiszen a feleségem már régóta halott... És az a legkülönösebb, hogy azt mondják, hogy én pakoltam a falról. ...Érti ezt...? Megtenné nekem, hogy elkísér a szekrényig, mert ebben a sötétségben sosem találok oda?
- Tessék kinyitni a szemét, talán úgy könnyebb lesz!
Eszter Roberttel legközelebb a folyosón találkozott egy szál pendelyben, az alsónadrágját kereste.
Bob
Eszter lassan mindenkit megismert az épületben. Jó ismeretségbe került a ház egyetlen fekete lakójával, Bobbal.
Bob egy baleset során tolókocsiba kényszerült, és a fogai jórészét is elvesztette. Gerincsérülése nyomán vizelettartási problémái léptek fel, emiatt lett a szobája parkettás.
A férfi hősökről szóló könyvekkel edzi, tartja magát életben, s briliánsan prédikál.
Istenről beszél, s arról, hogy ő nem marad mindig így, az életében ez csak próba, de eljön majd az idő, amikor egyszer hálás lesz, hogy tolókocsiban ülhetett, mert megtanult valami olyasmit, amit másképp sosem tanult volna meg.
- Mi az, amit ebben a helyzetben hasznodra tudsz fordítani? - kíváncsiskodott Eszter.
- A fogyatékkal élő kiszolgáltatott, megalázható, és bárki hatalmaskodhat felette... Ez nem csak itt van így, hanem, gyanítom az egész világon, s én bekerültem ebbe a krédóba.
- Én is azt hiszem, hogy rengeteg igazságtalanság van. Az egyik része talán az, hogy nem érzik az emberek a mások problémáit. Egyszerűbb nemet mondani - ült a fiatalember mellé az asztalhoz Eszter.
- Persze, de miért is éreznék, és miért is kellene bárkinek érezni a problémámat, mikor ő nem én vagyok, és attól hogy segít, ő látszólag nem jár jobban... ... Hanem a látszat épp azt mutatja, hogy akkor jár jobban, ha érdektelen a másikkal szemben... Bibliai hit nélkül nem lehetséges, hogy a másik emberért áldozatot hozzunk..., nincs miért, ebben az elanyagiasult világban a legfőbb isten a pénz a profit lett... Eltűntek a nemes ügyek..., a profit a cél, a profit az isten! Szégyellem, hogy erre akkor jöttem rá igazán, amikor az élet ezen oldalán ébredtem... - hajtotta le fejét Bob. Eszter egy pillanatra az ablak felé nézett, megcsodált egy bárányfelhőt, s révetegen fordult vissza barátjához.
- Hát, kemény lecke, nagyon sajnálom, hogy így történt, de azt hiszem, igazad van.
- Abban reménykedem, hogy nem véletlenül megyek át ezen, mert Isten használni akar, valahol még a szívem mélyén hiszem azt, hogy Isten gyógyító szolgálatban akar engem használni, és azért e kiképzés, hogy senkitől soha ne zárkózzam el, ha majd szolgálatba lépek... Meseszerű, amit mondok, de az Apostolok cselekedeteiben meseszerű csodák vannak... és mégsem mese!
- Igaz, Isten győztessé tesz. Emezzel kapcsolatban még az jutott eszembe, hogy „elég neked az Én kegyelmem."
- Ezt sosem értettem.. mit jelent ez az igeszakasz? - szegezte Eszternek a kérdést Bob.
- Én azt értem alatta, hogy az Ő jelenléte mindig velünk van. Ha mindenki ellenünk áskálódik is, akkor is a legnagyobb személy és szeretet velünk van. Különben most jut eszembe, amit az egyik tanárom írt: Ne tegyél kérdőjelet oda, ahova Isten pontot tett. - Kérlek, magyarázd meg nekem, hogy mit jelent a tanárod mondása!
- Az ígéretek tények. Mi elbizonytalanodunk újra és újra, de Isten amit megmondott, azt megmondta. Mi csak korlátozott időre látunk előre, és korlátozott rálátásunk van a dolgokra. De Isten mindent lát. Amit Ő megmondott, annak be kell teljesülnie.
- És te, hogy tudod a téged ért szívfájdalmat átfordítani, hogy előny származzék belőle? - kereste a megoldást Eszter.
- Mindenképpen azt látom, hogy Jézus nem ad mentséget arra, hogy mások ilyenek..., engem irgalmas szamaritánussá akar tenni.
- Lehet, hogy igazad van. Én meg vagyok győződve arról, hogy mindezt, amin átmész, az Isten győzelemmé fordítja. Azt hiszem, hogy azok felé az emberek felé nem lehet hitelesen szolgálni fájdalmas múlt nélkül, akiknek igazán bajuk van. Aki nem ment át valóságos megaláztatáson, nem gondolom , hogy valósággal érzi, mi megy végbe az emberben. Ráadásul, úgy érzem, a szenvedő ember nem sajnálkozást vár, hanem veleérzést és kiutat. Ha te nem mész át dolgokon, csak sajnálkozni tudsz. Néha eszembe jut, hogy Jézusnak mit kellett kiállnia. Milyen megaláztatáson, kitaszítottságon kellett átmennie. Holott Őt tisztelték a Mennyben és jót akart nekünk. De mivel minden körülmények között tudta, hogy Isten hatalmasabb a nehézségeinél, érdemesnek találtatott beülni az Atya jobbjára.
- Ámen... - lendült bele Bob. - Jézus, aki tökéletes volt, a szenvedések által lett tökéletesebbé... És alkalmassá, hogy közbenjáró főpapunk lehessen.
- És a szenvedései időszakosak voltak, habár biztos, hogy nagyon hosszúnak tűnhetett.
- De jó kereszténynek lenni, mert csak így érthető meg a világ... - mosolyodott el a fiatalember.
- Hát, ez biztos. Nekünk a lábmunkát kell megcsinálnunk. Neked tanulnod kell és készülni a szolgálatodra. A célra nézni, nem a jelenre. A problémáink csak segítségünkre lesznek az elhívásunkban. Akárki akármit mondhat, de a világ Teremtője kiválasztott, szeret és figyel ránk.
Néhány percig szótlanul ültek, s a bárányfelhőket figyelték az ablakon túl...
- Ne haragudj, tudnál segíteni, nem találtam az edénykémet, megkeresnéd és kihoznád nekem?
- Hát nem biztos hogy jó ötlet itt, az ebédlőben kimenni... Meg tudod oldani, hogy bejössz a szobádba, én addig megkeresem az edénykédet... jó?
- Persze! - bólintotta gyöngyöző homlokkal Bob.
Eszter a szobát felkutatva az edénykét a kisszekrény és a fotel közé csúszva találta. Megállt az ajtóban és diszkréten Bob felé integetett a néptelen folyosón.
Bob elstartolt az asztaltól, s versenyt futott a szükséggel.
Lillian
- Szia, Lillian, hogy vagy? Jól nézel ki!
- Igen... Ma van a születésnapom! Kitalálod, hogy hányadik?
- Hát meg sem merem kockáztatni, mert rendszerint mellélövök az ilyesmivel, különösen itt, Angliában.
- Én nem szégyellem..., ma vagyok kilencvenhat éves! - szegte állát büszkén előre az idős hölgy.
- Gratulálok! Ahonnan én jövök, ott nemigen fordul elő, hogy valaki megérjen ilyen kort.
- Pedig a házban nem is én vagyok a korelnök. Van az emeleten egy nálam is idősebb asszony. Tényleg, Esztikém..., van elképzelésed arról, hogy miért csak a hölgyek élnek ilyen sokáig?
- Az adás miatt.
- Hogyhogy?! - döbbent meg Lillian.
- A hölgyek minden hónapban elvesztenek egy bizonyos vérmennyiséget, s így felfrissül a vérük, nem rozsdásítja meg őket annyira a fölöslegesen felgyülemlett vas. A férfiaknak minden évben kétszer vért kellene adniuk, hogy megszabaduljanak az elhasználódott vastól.
- Igaz lehet... - tűnődött el Lillian. - A háború alatt én kétnaponta adtam vért.
„Vesztére", a szobába, akkor lépett egy fiatal ápoló...
- Akarsz sokáig élni, Tampej? - bökte oda Lillian a meglepett férfinek.
- Igen... Szeretnék... - dadogta.
- Akkor adj vért! - szegezte le ellentmondást nem tűrve az idős hölgy.
Tanpej behúzott nyakkal surrant ki a szobából... A két nő huncutul összekacsintott...
2. fejezet
Harminc mondatból álló leckémet magolgattam..., s eközben diszkrét zörgetésre lettem figyelmes. Talán Eszterék, s nem bírnak bejönni a sok csomaggal. Nem ők voltak: angol szó csendült ... Hallottam már ilyesmit... megszoktam.
Kinyitottam az ajtót és teljes megrökönyödéssel tapasztaltam, hogy a nevemen szólítanak. Micsoda kupleráj van a szobában, hogy engedjem be a vendégeket, de különben is kik ezek? Majdnem átmentem hortobágyi kilenclyukú hídba, mikor meghallottam, hogy magyar tolmács is érkezett velük. Édes Istenem, ezek nem lehetnek mások, csak a mozgástréner, meg a szociális munkás...! Meg vagyok mentve...! Ki törődik már ilyenkor a rendetlenséggel! - kalauzoltam beljebb megmentőimet. Közöltem vendégeimmel, hogy csak akkor léphetnek be a szobába, ha oly módon csukják szemeiket, ahogy azt én teszem.
El sem hiszem, itt vannak, végre... itt nálam, az én házamban! Kár, hogy nem tudok nekik kávét csinálni, vagy gyermekláncfűből virágkoszorút! Vége a karanténnak, vége a sötétzárkának! (persze nem vagyok naiv, ebből igazából a hölgyek csak a zárka végét hozhatják el nekem.)
Nem is emlékszem, mivel kezdődött el a beszélgetés, azt hiszem, az évszámokkal bíbelődtünk kicsit, egyeztettük adatainkat.
A szociális munkás vitte a prímet. Kifaggattak a lakáskörülményeinkről, szó került a múltamról, a család múltjáról, szorosabban Andris múltjáról... csodálatosan éreztem magam. Lelki szemeim előtt láttam magamat iskolába járni: Andrisért jön az iskolabusz, Eszter pedig képzéseken tornássza feljebb és feljebb intellektusát. A rózsaszín fátyol mögül, hallgatva Angela, a szociális munkás szavait, furcsa de ja vu érzés tekeredett felém.
Mintha már lettem volna hasonló „kihallgatáson"... A szőnyeg alattomban csúszni kezdett alattam, míg a mezítelen lábujjam el nem érte a végét..., a szőnyeg szélén ébredtem. Andrissal akarnak beszélni...? Panasz érkezett az iskolából...? Minek nem örülnek...? A szobám tárgyalóteremmé szélesedett. Angela fejére felkúszott az ügyészi palást, két ülnök jegyzetelt szakadatlan.
- Hallott a vádlott...? Megértette az ítéletet...? Valaki rántott egyet a bilincsemen..., s az ébredés újabb fokozatára lendültem. (A vállam rándult meg.)
- Jah, csak ti vagytok azok?, hát ide is utánam jöttetek...? Átrepültétek a csatornát...?! - nevettem fel hangtalanul.
A velem szemben ülő három kedves hölgy még mindig kedves maradt, s fel sem fedezték, hogy milyen erők munkálkodnak mögöttük. Én készen voltam, felfegyverkeztem, hogy újból megvívjak régi ellenségeimmel. Az előítélet, a diszkrimináció, a megfélemlítés hátára ülve, az emberi jogok leple alatt nyargalásztak a szobában.
Tisztult a kép, a mezőny széthúzódott, s látszott már, hogy a szociális munkás felől érhet nagyobb támadás. A tolmács hölggyel (Katival) szövetségesek érkeztek, (szinpátia áradt felőle.) Már a bejáratnál összetegeződtünk. A mozgástréner, Katrina mögött is észlelhető volt némi együttérzés, de a gondolatait alapvetően a tartózkodás és a bizalmatlanság jellemezte.
Eszter és Andris léptek a szobába, nem hoztak megkönnyebbülést.
Istenem... Istenem, add, hogy idejöjjön, szót fogadjon, és lehetőleg nagy puszival köszönjön, hogy bebizonyítsam ezeknek, a fakabátoknak, hogy nem vagyok vadállat, hogy nem terrorizálom a gyereket...
- Szóval, rendszeresen te viszed Andrist az iskolába?
- Két hét óta igen.
- Milyen biztonsági eszközöket alkalmazol, hogy ne történjen baleset?
- Elsősorban az a szakértelem áll rendelkezésemre, amit Magyarországon megszereztem, ezt használva, Eszterrel és Andrissal többször végigjártuk az útvonalat, hogy feltérképezzük a támpontokat, s megtanuljam a terepet. András vagy ezerszer végigjárta már anyukájával minden méterét, és megtanítottuk a rendőrlámpa használatára is. Ha ketten közelítjük meg a kereszteződést, fiam mindig akkurátusan ráteszi kezem a pörgentyűre, és hangosan kiabál, ha zöld van.
- Nem gondolod, hogy ezzel Andrist veszélyezteted? Az iskola tett felénk bejelentést, aggódik Andris épségéért.
- Valóban van kockázata a dolognak, de az út legveszélyesebb szakaszát, az átkelést, többnyire segítőkkel teszem meg. Minden alkalommal, mikor a buszról leszállunk, körbekiáltok, hogy segítséget kapjak az átkeléshez.
- És ha elesel?
- Már Magyarországon megtanultunk egy technikát: amint végzetesen megbotlom, Andris azonnal elengedi a kezemet, hogy ne rántsam magammal.
- Eszter, mit gondolsz e dolog felől? - fordultak feleségemhez.
- Mi sem tartjuk optimálisnak a kialakult helyzetet. Mindent megtettünk, hogy Andrisnak kísérőt találjunk: elmentünk a városházára, felkerestük a szociális osztályt, ahol azzal utasítottak el bennünket, hogy az apa fogyatékossága okán nem jár segítség, csak Andris jogán. Az iskolával együtt kezdeményeztünk a Kaleidoszkópnál vizsgálatot, hogy Andrisnál megállapítható-e speciális szükséglet, hogy busszal hozzák, vigyék. De az ügyintézés lassú, a sor hosszú, és csak két hónappal későbbre kaptunk időpontot. Felvetődött, hogy az iskola saját forrásaiból megoldaná a dolgot, hogy a gyerek bejusson, de ez néhány alkalom után meghiúsult. Képzeljék csak el, Andrisék teljes puccban, apjával együtt, várják a segítőt, de az még tizenegy órára sem érkezik meg. Két ilyen alkalom után merült fel a jelenlegi „megoldás."
- Eszter, lehetséges lenne, hogy a továbbiakban te vigyed Andrist iskolába?
- Nem igazán, mert mostanában kaptam hatórás állást a munkahelyemtől, a héten is helyettesítenem kell néhány órát. Rendkívül rugalmasak, de most nem tartanám megoldhatónak, hogy kiessek a munkából. Minden penire szükségünk van, hogy a lakást és az ételt meg tudjuk venni, nem engedhetem meg, hogy elessek két órai munkabértől, amit András iskolába vitele jelentene.
- Értem én, de itt András biztonságáról van szó.
- Mint apa, és mint Magyarországon kiképzett közlekedő, bátran kijelenthetem, hogy az a bizonyos kockázat nem is olyan nagy, bevállalható. Utánajártunk, hogy egy megfelelően kiképzett látássérült minden további nélkül viheti a gyerekét iskolába, gondolom ezt a mozgástréner is alátámasztja. - vetettem közbe.
Katrina emelkedett szólásra.
- Ez valóban így van, de nem vagyunk arról meggyőződve, hogy milyen biztonsággal vagy képes közlekedni az utcán, és azt sem tudjuk, hogy milyen képzést kaptál Magyarországon, ezt nekem kell majd felmérnem.
...Néma csend... állóháború...
Tanácstalanul ültünk egymással szemben.
- Nézzük máshonnan a dolgokat! - javasoltam. - Végezzünk számvetést:
1. Andrisnak iskolába kell járnia, erre a törvény is kötelez bennünket.
2. Az iskola emberhiány miatt nem vállalhatja a dolgot.
3. Az iskolabuszra még beláthatatlan ideig várni kell.
4. Nekem megtiltották, hogy kimenjek a fiammal az utcára.
5. Eszti nem dolgozhat kevesebbet, mert a megélhetésünk kerül veszélybe.
A számvetés segített.
Angela felvetette, hogy megkérdi főnökét, vannak-e mozgósítható tartalékok, hogy Eszter kiesett munkabérét pótolják..., ebben maradtunk. (Angela egy hét után sem jelentkezett, később kiderült, hogy szabadságra ment.)
Lefagyva, fanyar mosollyal ültem, miközben Eszter kikísérte a vendégeket.
- Istenem, ezek rám zárták az ajtót! Miért gondolják, hogy fogyatékkal élőként csökkent felelősségérzettel rendelkezem, s emiatt rosszabb apa vagyok egy látónál?!
- Esztikém, hogy lesz ez után..., ki fogja vinni a gyereket?!
- Nem tudom.
Dilemma előtt álltunk: ha Eszter viszi, nincs pénz, ha én viszem, kihúzhatjuk a gyufát... A kisiskolás két napig itthon maradt.
Megfogtak, pókhálóba akadtam, mozdulni sem tudtam, naphosszat csak feküdtem, aludtam, lidércekkel harcoltam.
- Megdöglök!
- Nem dögölhetek meg, itt van Andris, szüksége van rám!
- Az egész világ egy rohadt, mocskos sárgolyó...!
- Nem... Nem..., ezt nem engedhetem meg magamnak, mert sosem tudok kijönni belőle, ha végleg eltörik bennem valami, nem engedhetem meg a rohadt gondolataimnak, hogy uralkodjanak rajtam!
- Ezek nem is az én gondolataim - ugrottam lélekben talpra.
Számba vettem minden gyötrő érzést, indulatot, ami körülvett, meg akart ölni, és listát, „szaknévsort" készítettem belőlük, hogy Jézus nevében felvegyem a harcot ellenük.
Andris iskolájában mozgolódás támadt, a gyermek távolmaradása miatt az igazgatónő meghagyta, hogy ideiglenesen jöjjön valaki ki Andrisért.
Néhány nap után a gondolataim kitisztultak, a jövőnkért, az anyagi helyzetünkért harcoltam tovább.
Fogalmunk sem volt arról, hogy miből fogjuk kifizetni a telefonszámlát, az ételünket. Egy nap arra ébredtünk, hogy az ajtó alatt egy boríték csusszant a szobánkba.
száz fontnyi gondviselést küldött a Teremtő ...
- Az első fordulót megnyertük, már csak a kajára kell némi pénzecske.
Eszternek a következő napon eszébe jutott, hogy mi lenne, ha beadnánk a jegygyűrűnket a zaciba. Izraeli útja során egy kereskedő aranyat akart eladni az akkor még hajadon feleségemnek. Azzal érvelt: „ha van nálad gyűrű, akkor tudsz mit adni a rablóknak és nem ölnek meg..., élve úszhatsz meg egy ilyen támadást."
A gyűrűt kilencven fontért bevették.
Harcaink következményeként Katrina visszahívott, és mellénk állt.
Elmondta, hogy felhajtja a szociális munkást, és kedden meglátogat, hogy elkezdhessük a rehabilitációt.
