Bernhardt József

13. Családi beszámoló

Feladatul kaptuk, hogy bebizonyítsuk a világnak, hogy nem csupán eltört edények vagyunk egy félreesett szemétdombon, hanem érző lények, emberek, akik a féltett családi edényekhez hasonlóan kicsit csorbák, de élnek, s a szívünkhöz nőttek, mert a nagymamától kaptuk őket, s az életére emlékeztetnek törött szélükkel.
_ Igen ebből evett a nagymama, ebből a levesnek is más íze van, a számban érzem az édes szeretett ember emlékét, s tudom ő nem veszett el, biztonságban van... Istennél.

A régi magyar népmese ahol egy foghíjas gereble, egy törött dongájú hordó egy kiesett kerekű taliga küzd az életért, sem, másról szól, csak emberekről, hogy szellemünk van, élünk, s hogy a csorbult edényben egy ember él, teljes életet. Mert teljes életet él, mi mást is élhetne, hiszen itt van az életben, megszületett, a testével együtt növekedett és létezik.
Hiányzik a keze, hiányzik a lába, szeme?
De ő maga nem hiányzik, jelen van él, létezik.
Kiállítási tárgyak vagyunk egy isten megalkotta Antropológiai Múzeumban, ahol a felmetszett hasú kiálitott emberi preparátum értékesebb a teljesnél, hiszen drágább, mert több részletet mutat, mint a bőrrel borított.
Isten bennünk az élet lényegét mutogatja, megdöbbenti az embereket, hogy felkiáltsanak:
_ Ez még él, mozog!
_ De mitől él, hogy hogy beszél, miért vannak még álmai, hogy hogy tervezget még a jövőre?
A csorbult edényünkből felvillan az élet.
Gyermekkorunkban mikor megkaptuk a lekváros buktát, nem e rögtön kettétörtük, hogy megvizsgáljuk a lényeget, hogy mennyi lekvárt tettek a süteménybe?

Jelentem még mindig élünk, hirdetve, hogy az életet Isten rendelte, s hogy az evolúció, a darwinizmus, szemen szedett hazugság, s nem másra jó csak a nácizmus megalapozására, újraélesztésére.
S akiben esetleg, eztolvasván feltámad a tűz, hogy cáfoljon, figyelmébe ajánlom tanulmányozásra Adolf Hitler Meinkanf című művét.

Ahogy a napszél anomáliákat okoz a Földön, bennünk úgy torzította el a társadalom a magunkról alkotott képet.
Szakmai körökben, ahol a fogyatékkal élők társadalmi megítélését igyekeznek formálni, általános tézis, hogy a hibás, nem működő testrésszel élő ember teljesen épp.
Védekezünk, hárítunk, megpróbáljuk elhitetni magunkkal és a társadalommal, hogy minden így jó, ahogy van, mert nem bízunk az emberekben, s mi magunk is hitetlenek vagyunk. Mert ha nem állunk ellen, nem tartjuk magunkat az ellenszélben, félő hogy hamar megint a gázkamrákban találjuk magunkat.

Nem hiszünk többé a világnak, hazudja a humanizmusát, a kereszténységét, kiáltanunk kell, és tartanunk kell a közvélemény belső részeit, mint egy orvosi haskötő, hogy elő ne türemkedjenek belei, hogy el ne sodorjon bennünket a bélsár.
Hol van már Jézus személyes jelenléte, azok a meleg szavak, mikor az embert felbátorították, hogy szembenézzen, vállalja betegségét, s hogy ő hozzá forduljon, mert ő képes arra, hogy meggyógyítson.

.ooo
Egy papír hajót hajtogatok éppen.
Már eggyel készen vagyok, terveim szerint a fahasábra, ami be lesz festve arannyal, három papírhajót fogok felragasztani:
Egy nagyot, mellé egy kisebbet, s a korlátjaikra keresztben egy aprócskát, hogy összekösse az Apa és az anya hajót.
Reménykedem! Műalkotásom egy ima, kiáltás Isten felé. Megmutatom neki, hogy mire vágytam egész életemben.
Az arannyal bevont fa a teremtő keze legyen, s mert fából van, úsznia kell a háborgó tengeren, a nemesfém pedig megakadályozza, hogy a reménységünk elkorhadjon.
Mi, családként ezen nyugszunk, s hogy testünk papírból van, abból egyértelmüen látszik, hogy törékeny.
Hitünkkel Istenen állunk, s a kisfiunk a mi hitünkön él, támaszkodik.
A hajónaplónak:
A fővitorla Június huszonötödikén este, a viharos szélben eltörött.

A hajó hánykolódik, és félő, hogy oldalbakapjuk a hullámokat, mert nem bírunk szélirányba fordulni..., sodródunk.
Vitorlánk elvesztésének oka, hogy Eszter munkahelyéről kiderült, gondatlanul járt el: Nem küldött tovább egy nélkülözhetetlen okiratot, mely bizonyítja, hogy feleségem náluk dolgozik, így munkavállalás és itt tartózkodás szempontjából, illegalitásba sodróttunk.
Míg azt hittük minden rendben van, gyönyörködtünk a feszülő vitorlában, és bizalommal néztük a vitorlarudat, nem vettük észre, hogy a vitorlarúd repedezik. Számolgattuk, hány nap van még vissza Eszter egyéves itttartózkodásáig
Boldogan hittük, hogy már csak két hónap és közel azonos jogaink lesznek az itt születettekkel.
Mikor megtudtam, hogy ránkdőlt az árbócrúd, hangosan jajveszékelni, kiáltozni kezdtem.
Megszaggattam a pólómat és földhözvágtam ,haragomban így kiáltottam:
_ Visszamegyünk Magyarországra!
_ De józsi, mit csinálnánk Magyarországon, még arra sincs pénzünk, hogy repülőre üljünk. _ Józanított ki Eszter.
Nem voltam magamnál, menekülni akartam. Kiválasztottam egy könyvet aminek az volt a címe hogy: Menekülés, és még egyett hogyha ezzel végzek ujra belőhessem magam a Robotzsarú egyet is letöltöttem.

Kizártam a világot és önkívületi állapotban tömtem magamba a könyveket.
Az elsőből megtudtam, hogy megmenekülni csak társal lehet, ....
A másikat tanulmányozás céljábol olvastam: Érdekelt miként ábrázolja az író egy új testbe zárt emberi lény életét.
Robot zsarunak csak a feje maradt épségben, s az is félig önkívűleti állapothoz hasonlóan működött kissé. Emberünk lassan eszmélt egy fém testben és egy átprogramozott agyban.
Robotzsarú a testvérem, én is be vagyok zárva egy biomechanikus testbe, amiből csak a képzeletem és a szellemem enged némi kitekintést.

A vakság és az új próbatétel következményeként úgy éreztem nem bírom tovább és térdreestem, és tehetetlen fájdalmamban kikértem magamnak istennél a bánásmódot:
_ Te egy szadista vagy, miért kellett megengedned hogy megvakuljak, miért kellett engedned, hogy ilyen dolgok történjenek velem!? ... Szadista, szadista, szadista!_üvöltöztem.
Eszter a konyhában az afrikai szomszédaink elött magyarázkodni kényszerűlt, elmondta, mi történt, míért e hangzavar.
Wilszon barátom bejött hozzám és azt mondta:
_ Hinned kell, hogy jobb lesz, nem szabad feladnod, higgyél!
_ Miben higyek, és ha már nem tudok miben hinni?
_ Akkor gyenge leszel és kivégeznek!
A szivemben megmozdult valami és a szemem elött lejátszódott, mi lenne ha hagynám magam, és a vereséggel kapcsolatos érzések is átéreztem.
Semmi maradandó, tisztességreméltót sem éreztem a vereségben, ebben még az önsajnálattal kapcsolatos kielégülést sem találtam meg.
A megsemmisülésben nem volt semmi vonzó, egyetlen szempillantás alatt undorodni kezdtem a vereségtől.
Aztán eszembe jutott, hogy néhány nappal ezelött egy könyvben olvasott történetet meséltem Esztinek.
A könyv a zöldsapkások kiképzéséről szolt: Egy hetven kilóméteres erőltetett gyalogtúra végeztével a kiképző úgy viselkedett mintha csak egy újabb ellenőrző ponthoz érkezett volna a delikvens és tovább külte.
Az újonc megállt, földbe gyökerezett a lábaés tétován továbbporoszkált hogy felvegye a következő térképet. S ahejett, hogy új térképet nyomtak volna a kezébe, leültették, ellátták, a talpát maszírozták és jókora csajka gujáslevest nyomtak a kezébe.
Az utána érkező barátja pedig a további gyötrettetést látva, hogy tovább akarják küldeni, önként feladta.

Elhatároztam, hogy én nem fogom feladni!
Küzdök tovább, s ha kell előröl kezdünk mindent.
Néhány pillanattal később friss gőzőlgő leves illatát éreztem az orrom alatt és finom afrikai fűszereket.
Wilson barátom Eszterrel beküldött nekem egy nagy tálat tele sültbanánnal, finom érdekes afrikai zöldségekkel és incsiklandó fűszeres lével.
S ahogy most ezeket a sorokat írom, érkezett egy üzenet egy kedves barátomtól Holcsik józsitól:
_ Megkaptam a leveleteket. Most a héten éjszakás vagyok, Nappal többnyire pihenek. Találtam egy Igét a zsoltárokban ahol Dávid Istent kéri, hogy rendelkezzen megtartatásom felől. A hetvenegyedikben van. Legyetek Áldottak szeressétek egymást! Józsi