Bernhardt József

15. Családi beszámoló

Az első napon, mivel Eszti nem ért rá, egy magyarul nem tudó, fekete hölggyel mentünk. Odafelé megtanítottam magyarul köszönni, a Talpra magyar első sorát, és azt a szót, hogy „pofára esés"... biztos, ami biztos.
Hát ennél egzotikusabban még nem hallottátok a „pofára esést": Brit-angol-afrikai-magyar keverékben. Én a térdemet vertem a röhögéstől.
Az iskola szép nagy, szépen terjed benne a visszhang, az emberek nagyon kedvesek, de az én 200 szavas angoltudásommal... hiába is erőlködtek, nem sikerült engem beíratni.
Pislogtam, mint egy radírját otthon felejtett jó gyerek, megpróbáltam értelmes képet vágni, végtére is nehogy má' hülyének nézzenek, meg így talán a pofára esés is kisebb lesz. A professzorok kiderítették, hogy a négyes skálán kettes szinten tudok angolul, én ezt a skálát nem értem, ha hozzájuk képest, akik angolok, fele olyan jól tudok angolul, akkor itt a fiam akár katedrára is állhatna.
Visszatapsoltak másnapra, hogy próbálkozzunk még egyszer a beiratkozással. Útban hazafelé, hogy oldjam kicsit a feszültséget, gyakorolgattuk még egy kicsit a „pofára esést".
Másnap Esztivel mentünk, Andris fiam nem akart velünk jönni, mi pedig - mondván, az iskola nincs messze, Andris játszik a számítógépen, és a mobilt is jól kezeli, meg hát már hatéves - itthon hagytuk.
Az iskolában mindent megkapok, a beiratkozás szépen zajlott, ígértek a laptopomhoz on-line kapcsolatot, esetleg egy saját használatú számítógépet, buszmegállótól buszmegállóig kísérnek, az iskola fizeti a magyar tolmácsot, az önkormányzat átvállalta az 1350 fontos tandíjat, a beiratkozási pénzt is visszakaphatom később, megfejelve még száz fonttal, hogy szkenneres nyomtatót tudjak belőle venni. El voltunk ájulva.
Az utolsó egy órás mozzanathoz érve szünetet kértünk, hogy felhívhassuk Andrist.
A tanárnő teljesen elhűlt, majdnem elájult, és kijelentette, hogy ez illegális, ha a gyámügy megtudja, hogy mi a lakásban egyedül hagytunk egy hatéves kisfiút, azonnal elveszik tőlünk a gyereket, és legközelebb csak a bírósági tárgyaláson láthatjuk újra.
Hiába nyugtattuk, hogy nem egyedül van, csak a szobában van egyedül, mert tizenkét kedves fekete emberrel lakunk egy házban, úgy kellett fellocsolni a félelemből.
Félkészen hazajöttünk.
Másnap délután vittük a gyereket is. A buszra negyvenöt percet vártunk, az angliai buszmegállóban olyan keskeny a pad, cirka tíz centi széles, hogy csak támaszkodásra jó.
A tervezőjének azt kívánom... nem írom inkább le. Képzeljétek csak el, én vak és mozgássérült vagyok, se leülni, se állni nem tudtam igazán, a végére úgy néztem ki, mint egy három lábú, habzó szájú tömeggyilkos. Gondolatban háromszor falhoz állítottam a pad tervezőjét, péppé vertem a 136-os busz sofőrjét, és magamra szereltem egy detonátort.
Negyvenöt perc után vágtában érkezett az emeletes busz. Velem együtt egy Juszuf nevű, lábaitól megfosztott, akkorra már barátommá érlelődött arab fickó is felszállt a buszra.
Rámpa ki, tolókocsi fel, a rámpa pedig visszahúzáskor beragadt. Az akkorra már szintén félőrült buszsofőr rugdosni kezdte a saját buszát, és úgy vágta be maga után a fülke ajtaját, hogy az emeletről lemenekültek az utasok.
Némi rugdosás után elindultunk.
Az iskolában terülj, terülj asztalkám volt: víz, keksz, kávé, én ennyi félét vettem magamhoz.
Tíz percünk volt zárásig. Andrisnak kakilni kellett, megkeresték a vécét, hatot potyogtatott, és az utolsó kettőnél világmegváltó gondolatai támadtak, s időt kért, hogy mindezt megossza az anyjával.
Én közben szemközt ültem két angol office-hölggyel, és kukán várakoztunk.
Záróra után megszólaltam, gondolván, úgy is nyelviskolában vagyunk, gyakorlok egy kicsit...
Elővettem a kis sablon mondataimat, végigmondtam őket, tanultam néhány új szót is, de most nem jutnak eszembe, aztán tovább várakoztunk. Tíz perccel munkaidő után a hölgy frusztrálódni kezdett, és elindult, hogy kimentse a vécében ragadt anyát gyermekével.
Miután visszahozta őket, még egy kis papírmunka, aztán a befizetés, de a pénztár már zárva volt, irány haza.
Következő nap egyedül indultam az iskolába, Eszter mobilon keresztül távirányított odáig és az iskolában.
Kaptam egy segítőt, elvették a pénzemet, mondogatni akartak még valamit, nem értettem, lefényképeztek, a nyakamba akasztották az új belépőkártyámat, és egy kedves fickó kikísért a buszmegállóig és megvárta velem a buszt.
Hazafelé jövet megbeszéltem egy randit a feleségemmel és a fiammal egy arab gyorsbüfénél. Amíg a családra várakoztam, néhány szóval és kézzel lábbal rendeltem magamnak két hamburgert sült krumplival, mangó dzsúzzal és kecsöppel.
Csodálatos érzés volt Angliában egy muzulmán gyorsétteremben ücsörögni, nyakamban az iskolai jogviszonyomat igazoló kártyával, és azzal a tudattal, hogy képes vagyok önállóan hamburgert és sült krumplit rendelni.
Eszterék megjöttek, és rendeltek maguknak két kis pizzát meg egy sült kukoricát.
Akkor tudtam meg, hogy Rhamadán alkalmából ünnepi akcióként öt fontért négy csirkés hamburgert pazarolnak.
„Jó Isten, ha én ezt előre tudom, akkor most nem két hamburgert ehettem volna, hanem négyet." Félve kérdeztem feleségemtől: Jó vagyok még nálad öt fontig? Persze, jó voltam.
Végre életemben először annyi hamburgert ehettem egy angliai arab étteremben Rhamadánkor, amennyit csak akartam.
Két hamburger még maradt, itt figyelnek a hűtőben, Eszti, ha felébred, megmikrózom őket.

Üdv mindenkinek!

Puszi!
Józsi