Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Bernhardt József


20. Családi beszámoló



Kedves Barátaim!

Sokan érdeklődtetek és hiányoltátok a leveleinket.
Eszter is sokat nyaggatott: Írjál már, mikor írsz valamit!
Neki is fontosak ezek a mérföldkövek, segítenek túlélni, megnyugodni.
Szorongtam és vártam...
Nem mertem írni!
Ettől függetlenül viszont Isten kegyelméből szépen mentünk felfelé, de az én szűk kis lelkem és agyam nehezen tudta elképzelni, hogy ez igaz lehet, megmondom őszintén, féltem, mint egy apró kisgyerek a szánkón.

Ma reggelre billent át a lelkem és sírva adtam hálát Istennek, hogy megmentett bennünket.
A rossz dolgokról már írtam régebben, s az valahogy könnyebb volt, mert egy kis szarkazmussal megfűszerezve csillivilli humort lehetett belőle csinálni, de a jó dolgok elmesélésében még nincs gyakorlatom.
Azért most nekiállok és kigyakorlom magam benne.
Birminghamba való költözésünk után az első helyen kicsit rászedtek minket, de azt hiszem erről már meséltem.
Az itteni új barátaink segítségével, Steve-ékkel áthurcolkodtunk egy másik lakásba.
Ez első ránézésre kicsit csúnyább..., de nekem per pillanat nem számit, a lényeg az, hogy melegebb és öt szoba van benne, szóval elférünk.
Eszter az ide költözésünk idején néhány hónapig még munkanélküli volt és a magyarországi barátaink és a szülei segítségével maradtunk életben.
De aztán a pásztorral való beszélgetést követően felvették, egy atyafihoz takarítani.
Úgy látszik, ez próba volt, és mi ezt valahogy meg is éreztük. Eszter szívvel-lélekkel takarított, ahogy ezt általában is szokta.
A következő héten ennél a cégnél már irodai asszisztens lett.
Azt is szívvel-lélekkel csinálta, és feljebb emelkedett irodavezetőnek, kapott két asszisztenst. Most projekt menedzser és egy különleges gyomféle esküdt ellensége, ő vezeti a Japanese knotweed, magyarul a japán keserűfű ellen a hadjáratot.
Ez a cég környezetvédelemmel és kármentesítéssel foglalkozik, írtja a gyomnövényt és különleges baktériumokkal zabáltatja fel a talajból a nehézfémeket, mérgeket.
Eszter egyre többet és többet dolgozott, már a munkát is hazahordta, kezdett kikészülni, mert mellette a házimunka is rá várt és még az ő fizetéséből sem tudtunk igazán megélni, hiányzott az én jövedelmem.
Akkor azt hittem - én kishitű -, hogy visszájára fordul a dolog, és szégyenszemre megbukunk, de nem így lett, hála Istennek!

A Londonban megnyert lakhatási támogatást itt újra kellett igényelni, ez eltartott néhány hónapig, de itt is megnyertük.
Ekkor kezdődött az én rehabilitációm:
A fogyatékosságom okán kaptunk még támogatást pénzben és természetben is.
A természetben alatt azt értem, hogy jött Martina egy csúcs szuper tolmáccsal és megtanított Angliában közlekedni. Ezt követően emelték még kicsit Eszter fizetését és az én álmaim is kibontakozódtak.
A sógoromtól kaptam egy CD-t, amin egy gitárművész klasszikus darabokat játszott. Az utolsó előtti számnál mindig elbőgtem magam, később már csak ezt a számot hallgattam.
Elhatároztam, kerül, amibe kerül, felhajtom a művész urat, és ha kell, erőszakkal is ráveszem, hogy tanítson meg erre a számra.
Csodák csodájára kiderült, hogy Eszter szülei személyes ismeretségben vannak Zajzon Gábor művész úrral.
Néhány levélváltás után az üzlet létrejött, a jó kapcsolat kialakult, és szó szerint egymásra találtunk.
Ő Magyarországon ül a stúdiójában, én a kis szobámban, és Skype-on tanít gitározni. Ez a szám egyébként a Szarvasvadász című film betétdala, amiben Robert de Niro játsza a főszerepet.
Ugyanígy került nekem Skype-n két angol tanár is, és egy pszichológus, hogy ne üvöltözzek már annyit a vakság miatt. A sort Eszter unokatestvére, Marietta zárta a Skype-os oktatásban, aki zenetanár és szolfézsra tanít hetente kétszer.
Eközben a mozgástréneremmel folyamatosan tanultuk az útvonalat a nyelviskolámba. Martinával és az ötvenöt éves Klárával, a tolmácsommal annyira jól összemelegedtünk, hogy a mozgásórák már nem tanfolyamok voltak, hanem baráti összejövetelek.
Gyógyultam és gyógyultam... A másfél éves bezártság után végre kiszabadultam és elkezdtem élni.
Egyszer elmentünk egy buszgarázsba és megnéztük a Birminghamben fellelhető összes busz fajtát.
A buszon kiabáltunk, ökörködtünk, eljátszottuk hárman, hogy tömegnyomor van, meg hogy a buszvezető már megint fafej és egy kukkot sem beszél angolul, és nekem az utasokat kell adjusztálnom, hogy mondják már meg, hol is kell leszállnom.
A garázs gondnoka, akire rá voltunk bízva, odajött a túlvégről, megnézett minket, hogy nem szedjük-e szét a buszát. Mi pedig görnyedtünk folyamatosan a röhögéstől, mert mindig valami hülyeség jutott az eszünkbe.
Közben a pszichológus is ápolgatta a lelkem, mert már ott tartottam, hogy a telefonkábel-fektetés közben annyira kikészültem, hogy a kezemben lévő csavarhúzó megindult a nyakam felé...
Az utolsó pillanatban kijózanodtam és a szőnyegpadlóba vágtam.

Felkerestem a magyarországi Kilátás Alapítványt és kértem, adjanak egy pszichológust, mert kezdek bedilizni.
Elkezdődtek a nagy beszélgetések:
Az elején még káromkodtam, Kata, a pszichológus hagyta, és hallgatott, én pedig csak meséltem és meséltem. Közben ő kérdezett, segített, végig nagyon jópofa, rendes volt. Most a vége felé azt vettem észre, hogy már nem káromkodok, és Kata is ujjong, felhívja a figyelmemet... Te, Józsi, már nem a halált várod, hanem hosszú, hosszú távra terveid vannak és megoldásaid.
Jelentem, orvosi igazolással jobban vagyok!
Eközben a gyülekezetben is zajlott a munka. Tolmácsom ugyan nem akadt, mert Eszti Andrissal volt a gyerekvigyázóban, de azért ott ültem és hallgattam szépen. Nem mondom, néha prédikáció alatt elszunyókáltam a sötétben, hallgatva a számomra értelmetlen dödörgést. Mindezt a pulpitus előtt a második sorban!
A pásztor egy idős, sokat próbált nagypapa, nem dorgált, hanem biztatott.
Némelykor előfordult, hogy prédikáció alatt megérintett a Szentlélek és ilyenkor örömömben és hálából feltettem a kezemet.
Ezt követően a nevemet hallottam, rólam beszélt valamit a pásztor.
Utólag megtudtam, azt mondta a gyülekezetnek, hogy: ...látjátok, Józsi nem ért a prédikációból egy mukkot sem, de épp, amikor valami fontosat mondok, megérinti a Szentlélek és felemeli a kezét, érzékeny a Szentlélekre és dolgozik benne Isten.
A pásztor tudta, hogy dührohamaim vannak a vakság miatt, és hogy nagyon el vagyok keseredve a bezártságtól. Megállapodtunk, hogy minden alkalom végén előre megyek, és ő imádkozik értem. Sokszor prófétált is és nagyon érdekes, hogy utólag minden szava igaznak bizonyult.
Egyszer jött hozzánk egy hölgy vendégprédikátor Németországból, aki az NDK-ban megjárta a börtönöket és azt hiszem, hogy egyszer a Szovjetunióban is lecsukták.
Ő rám tette a kezét és prófétált: ...Azt mondja Isten: tudom, min mész keresztül, és hogy mennyire magányosnak érzed magad. Ott vagyok veled a magányban is, ott vagyok veled a sötétben is, szeretlek...
Mentünk tovább a hegyen, nem is mentünk, hanem még most is Jézus visz... Tudjátok az a bizonyos egy pár lábnyom...
Eszter továbbra is túl volt terhelve. Sokszor kérdezte, mi az ő életének az értelme, ő mikor fog élni, kiteljesedni.
Nappal dolgozott és éjszaka éjfélig megfőzött, hogy nekem és Andrisnak, mire hazahozom taxival az iskolából, legyen mit enni.
Sokat kutattunk, de még nem találtunk segítőt Eszter és Andris mellé.
A gyerek is be volt zárva velem, csak a birkózás, az időnkénti WC-mesék - amikor ő ült a vécén és én a széket elé húzva meséltem -, szakította meg az állandó számítógépezést.
Mind a ketten a gépbe voltunk belebújva, vártuk, hogy Anya megjöjjön.
Amikor megjött, mindketten a nyakába ugrottunk, ölelgettük, megkértük erre, arra, és sokszor még enni sem volt ideje, a kabátját is magán felejtette.

Martina, az áldott lélek, a közlekedés tanárom, kihajtott nekünk egy szociális munkást, jobban mondva kettőt. Egyet nekem és egyet a gyereknek.
A két szociális munkás elintézte, hogy fizetett carer, segítő vigyázzon ránk és törődjön velünk addig, míg Anya megjön.
A főzés is megoldódott! Gyorsan elmesélem, aztán visszatérek a segítőnkre.
A gyülekezetben alkalom után mindig van egy kis eszem-iszom. Egy kedves hölgy megfőz és az istentisztelet után az ebédlőben meg lehet ebédelni. Ott tartják a szülinapokat, mindenféle alkalmakkor, amikor van valami ünnepelni való eszem és iszom, összegyűlik a nép és trécselünk, kávézgatunk, lapogatjuk egymás hátát. Ott ettem először szamoszát (indiai fűszeres bukta palacsintatésztában).
És amit nagyon szeretnék! A másik helységben három biliárdasztal van. Amikor majd újra látni fogok, ott fogok biliárdozni egész estig!
Szóval... a szakácsnét Rose-nak hívják. Egy alkalommal megkérdeztem, hogy pénzért nem hajlandó-e nekünk előre gyártott ételeket készíteni, amiket majd otthon kiolvasztunk. Azt válaszolta, hogy még pénz nélkül is. Megállapodtunk, hogy havi ötven fontért főz nekünk, hogy legalább az alapanyag ki legyen fizetve.
Annyit főz, hogy már szólnunk kellett, nem fér be a hűtőnkbe és a hónapból egy hetet hagyjon ki.

Megismerkedtünk az igazi autentikus angol konyhával.
Nekem a sajttal leöntött sült karfiol és a zsemlegombócban feltálalt pulykahús a kedvencem.
Angliában az emberek mindent krumplival esznek. Magyarországon négy-öt féle krumplit ismerünk, itt Angliában pedig legalább húszféle van a zöldségesnél...
Szerintem az már több évszázados hagyomány, hogy mindent krumplipürébe keverve esznek, ezt itt pie-nak hívják.
Van, hogy dinsztelt hagymát kevernek a krumplipürébe, van, hogy heringet, pulykahúst, darált sertés-marhahúst stb. Szóval van ilyen pie, meg olyan pie... nekem már borsódzik a hátam a sokféle pie-tól.
Rose most egy kicsit újított és a húsos pie helyett nem krumplipürével dolgozott, hanem a darálthús tetejére karikákban tette a krumplit. Nagyon megörültem neki, mert egy kis tejföllel keverve kiváló rakott krumplit lehet belőle csinálni.
Egyébként életmódváltásban vagyok...!
Elhatároztam, hogy egy-két év alatt visszanyerem a régi versenysúlyomat. és újra nyolcvan kilós leszek.
Eszter kilószámra veszi a gyümölcsöket és a zöldséget, és ha megéhezem, nem a kenyér után nyúlok, meg a főtt kaja után, hanem bekapok egy almát, egy körtét, vagy megpucolok egy narancsot.
Főtt kaját lehetőleg csak napi egyszer eszem, és igyekszem napi húsz percet letekerni a szobabiciklimen.
Már jobban érzem magam, nem szúr a szívem, elmúlt a refluxom, éjszaka jobban alszom, már most megérte.
Utoljára Andrisról és a segítőnkről szeretnék mesélni, mert most ez a legnagyobb boldogság.
A segítőnket Aishának hívják, Francia Új-Guineából származik, Hollandiában élte a gyermekkorát és két éve jött a családja után Angliába.
Aishát a tolmácsomon, Klárin keresztül ismertük meg.
Az úgy volt, hogy nagyon el voltunk keseredve, mert eddig nem sikerült igazi segítőt találni, aki szívvel-lélekkel mellénk ált volna, s egy alkalommal a pásztorral együtt imádkoztunk, hogy Isten küldjön valakit.
Pár nappal később Sámuel, a londoni barátunk felhívott bennünket, hogy Birminghamben van egy hölgy ismerőse, aki régóta nem talál munkát, és nagyon nehéz helyzetben van.
Felkerestük a hölgyet, és mindenki boldog volt, hogy egymásra találtunk.
Meg is beszéltük, hogy már másnap el is kezdheti nálunk a munkát.
Másnap délelőtt Eszter kapott egy telefont, hogy a hölgy nem tud jönni, mert az ügyvédje hívta, hogy mégsem kapta meg a munkavállalási engedélyt Angliában, és így kénytelen visszautazni Jamaicába.
Három napig nem lehetett hozzám szólni, annyira el voltam keseredve...
Aztán eszembe jutott, hogy Klári lánya egy gondozó otthonban dolgozik, és hátha tud valakit, akit érdekelne a munka.
Már másnap visszahívott, hogy van egy hölgy, Tigi, aki tőlünk néhány utcára lakik és hétfőn el is jönnének a testvérével.
A hölgyek másodpercre pontosan érkeztek, bevezettük őket az ebédlőbe és elkezdtünk beszélgetni.
Többnyire Tigi vitte a szót, a testvére, Aisha alig szólalt meg.
Hamar összemelegedtünk, sztorizgattunk, nevetgéltünk az asztalnál, néha Aisha is megszólalt. Kiderült, hogy huszonegy eves és másfél éve házas, a Férjét Abubakarnak hívják és muzulmánok.
Megijedtem... Lelki szemeim előtt egy baltaarcú lappangó terrorista jelent meg.
Hát mondom... lesz, ami lesz, belekérdezek, elkezdem feszegetni a témát.
- Apukám élt kint Líbiában egy évet, és nagyon kedves barátai lettek néhányan a muzulmánok közül, melegszívű, rendes emberek voltak. Kérdezhetek valamit, mert sok minden nem tiszta a muzulmán vallással kapcsolatban?
Nevetve válaszoltak: - Hát persze...!
- Nem értem, hogy van ez, vannak a rendes, életszerető muzulmánok, akiket apukám megismert, és vannak a mindig mogorva, szúrós szemű terroristák, és mindegyik muzulmánnak mondja magát.
- Akik robbangatnak és gyilkolnak, aljas gazemberek, és nem igazi muzulmánok. A pillanatnyi érdekeiknek megfelelően takaróznak a Koránnal. A korán nem minden mondatát kell megfogadni...
„...Aha, ezek liberális muzulmánok..." - gondoltam.
Eszembe jutott, hogy a radikálisok épp ezeket a liberális hittársaikat robbangatják például a Közel-Keleten.

Hogy is van ez...
Ha más szemszögből nézzük, a keresztény világ is elég ambivalens.
A keresztes lovagok valószínűleg a koruk terroristái lehettek, az újkorban pedig Írországban gyilkolták egymást a katolikusok és a protestánsok.
Hát talán ezek a társulatok a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők krisztusi embereknek.
Valószínűleg a muzulmánok között is így lehet, hogy vannak a liberálisabb felfogású muzulmánok, akik a hitük megtartása mellett távol tartják magukat a Korán radikálisabb passzusaitól, és vannak a radikális fundamentalisták akik dzsihádot akarnak minden értelemben. Hűha, itt van egy csavar!
Várjatok, hátha sikerül magam számára is kibogoznom...
Szóval, az ír vallásháborúkat művelők „kissé " elszakadtak a Biblia szellemiségétől - a keresztes lovagokkal együtt -, tehát nem nevezhetőek fundamentalistáknak. Ezek a keresztény világon belül fellazították az értelmezést, tehát a liberálisok közé tartoznak. Akik pedig szó szerint veszik a Bibliát, azoknak eszük ágában sincs robbangatni, tehát ők a fundamentalisták.

Konklúzió:
A liberális muzulmánok nem veszélyesek.
A liberális keresztények veszélyesek.
A fundamentalista keresztények nem veszélyesek.
A fundamentalista muzulmánok veszélyesek.
Aisha másnap ismét azzal lepett meg, hogy másodpercre pontosan érkezett a megbeszélt időben. Andris szaladt elé, hogy kinyissa az ajtót és a nyakába ugrott, hatalmas cuppogásokat hallottam a sötétből.
Szeretettel és szelíden megkérdezte, hogy mit szeretnék, hol kezdje a munkát, és amikor megkértem, hogy a konyhát mossa fel, mellettem elmenve kedvesen végighúzta a vállamon a kezét.
A felmosás előtt kérés nélkül kivitte a szemetet és lemosta a kukát.
A munka befejeztével Andrissal felkerekedtek, és elmentek a kacsás tóhoz kirándulni.
Másnap útban idefelé Aisha meghozta a kedvenc szamószámat, és elvitte Adrist a belvárosban lévő tengeri akváriumba.
A cápák az ember feje felett úszkálnak, és óriási nagyítólencséken keresztül lehet nézegetni a csikóhalakat.
Andris kedvence a négydimenziós mozi volt, ahol vízzel fröcskölték le az embereket, épp, amikor a térhatású képen a bálna csapott egyet a farkával. Közben a szék is remegett. Ez alatt én otthon, a kedvenc dicséreteimre ugrándoztam és énekeltem, amiért így meglátogatott bennünket Isten.

Sok puszi nektek, és köszönjük, hogy segítettetek, amikor bajban voltunk.
Újra megjött az íráshoz a kedvem...
Folyt. köv.!
Józsi, Eszter és Andris

 

doboz alja
oldal alja