Bernhardt József

21. Családi beszámoló

Szervusztok Kedves Barátaink!

Dicsérem Istent és tele van a szívem hálával, mert megmentett minket!
Biztos emlékeztek arra, miken mentünk keresztül.
S most békében és boldogan élhetünk az Ő jóvoltából. Sokat kételkettem benne, de most már tudom, igaz az evangélium. Megvakultam, de Jézusnak ez sem jelentett gondot, ennek ellenére is boldoggá tudott tenni.
Hiszünk a gyógyulásomban, már nem is imádkozom azért, hogy meggyógyuljak - minek, tudom, hogy Isten gyógyít.
Egy napon arra ébredek, hogy látok majd.
Ennél nagyobb csoda nekem, hogy már most elégedett és boldog ember vagyok. Múlt héten felhívtak a Hetekből, hogy riportot készítsenek velem, és most külön beszámoló helyett ezt a cikket szeretném elküldeni nektek.
Április 4-től Magyarországon leszünk, elmegyünk a gyülibe, kérlek tegyetek nekünk félre egy heteket, Eszter szeretné nyomtatásban is látni.
Isten áldjon benneteket, nagyon hiányosztok, sok puszit küldünk mindenkinek!
Józsi

Alább a cikk:

Védtelenül a rengetegben

Makki Marie-Rose

Magyarországon ma nincs pénz vakvezető kutyák kiképzésére, ami megsokszorozza annak az esélyét, hogy a rászoruló embereket akár halálos baleset is érje. A kutyahiány jól tükrözi azt a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, amelyben a rászoruló emberek élnek hazánkban, és akkor a társadalmi közönyről és elutasításról még nem is beszéltünk. Ugyanezeknek az embereknek pár száz kilométerrel nyugatabbra teljes életet biztosít a befogadó ország.

S. Ferenc és Ildikó 40 év körüli vak házaspár Budapesten. Kiszolgált vakvezető kutyájuk megbetegedett, tavaly el kellett altatni, s a két ember magára maradt. Mint mondják, belátható időn belül nem kaphatnak új kutyát, mert Magyarországon nincs pénz vakvezető ebek kiképzésére. Hogy a kiszolgáltatott emberek helyzete ma kit érdekel, arról Ildikó ismeretei két hónappal ezelőtt tovább bővülhettek. Amikor egy busz nem a járda mellett állt meg, s ő mit sem sejtve, immár a kutya nélkül leszállt, olyan rosszul lépett az úttestre, hogy elesett, és szinte mindenét összetörte: kulcscsontját, csípőjét, lábát, karját. Bekerült a kórházi sebészetre, ahol valahogy összerakták. Férje képtelen volt bejárni, segíteni neki, ezért Ildit egy hét múlva áttették az elfekvőbe, szenilis haldoklók közé. Ugyanolyan „ellátásban" részesült, mint a szobatársai, olyan érzése volt, mintha lemondtak volna róla is. Hiába kérte, hogy legalább a vécére kísérje ki az ápoló - akire amúgy 23 beteg jutott egyszerre -, társaihoz hasonlóan mindössze napi egy pelenkacserét biztosítottak neki. Végül kikönyörögte, hogy engedjék haza, de lelkileg nagyon megviselte az eset.
A kutyahiány olyannyira valós probléma, hogy egy vakvezető kutyák hazai bizniszéről szóló rádióriport nyerte el nemrég a Médiaunió pályázatát, sőt, múlt héten Vastag Tamás és Keresztes Ildikó, az X-Faktor sztárjai is vakoknak szegődtek egy délelőttre, hogy egy demonstráció keretében felhívják a figyelmet a vakvezető kutyák kiképzésének fontosságára, és a megcsappant állami támogatás miatt egyben adományokat is gyűjtsenek. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége által szervezett „Big Hug Kihívás" napján a résztvevőknek csoportosan, bekötött szemmel, fehér bottal, vakvezető kutyákkal, tömegközlekedési eszközökön kellett eljutniuk a Láthatatlan Kiállítástól egészen a csepeli Vakvezető Kutyakiképző Központba. A beszámolók szerint mindkét médiaszemélyiség megrendítő élményként élte meg a hirtelen kiszolgáltatottságot, és a kutyák bizalomgerjesztő közelségét egyaránt.
„A csepeli kutyaiskola évente 10-12 kutyát tud kiképezni az eddigi 25 helyett, mert nincs rá pénz. Az iskolát a 22 tagszervezettel bíró Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége tartja fenn, de a szövetség idén mindössze 160 millió forint állami támogatást kapott, ami a tavalyi 207 millió forinthoz képest különösen kevés. Gondoljon bele: egyetlen vakvezető kutya kiképzése 1,8 millió forintba kerül" - fejtette ki lapunknak Farkasné Schiff Mónika, a csepeli Vakvezető Kutyaiskola vezetője. Jelenleg 77 személy van a várólistájukon, a várakozási idő több év. A csepelin kívül Miskolcon és Debrecenben képeznek még vakvezető kutyákat belső keresletre, de ezeket az iskolákat is bezárás fenyegeti. Farkasné elmondása szerint a vakvezető kutyák kiképzésével magáncégek is foglalkoznak hazánkban, de csak külföldre tudják eladni a portékát, mivel a hazai vakoknak ez az ár megfizethetetlen. Egy kutya kiképzése nagyon aprólékos munka, másfél évig eltart: tenyésztési program, kölyöknevelési időszak, majd fél éves betanítás, végül a megfelelő tulajdonoshoz szoktatás. Tavaly egyetlen pályázatot írt ki a minisztérium, ebből négy kutya kiképzése fedezhető, de még annak sincs meg az elbírálása. Az adományok esetlegesek, az időnként csordogáló pénzekből egy kutyaiskolát nem lehet működtetni.
A vezetőnő hangsúlyozta: a kutya lelki-testi társa ugyan a szerencsétlenül járt embernek, de csak arra képes, hogy elkísérje őt oda, ahová az menni akar. A vaknak ismernie kell az útvonalat, a kutya pedig védelmezi őt, és segít neki, például helyet találni a tömegközlekedésben vagy kikerülni az útakadályokat: oszlopot, fát, gödröt, parkolóórát. Az útvonalakat, az utcán vagy a lakásban való mozgást, a fehér bot használatát vagy a kutyával való együttműködést csak szakavatott segítséggel képes egy megvakult ember megtanulni. „Nem minden vaknak van feltétlenül szüksége kutyára - a mai szűkös helyzetben ez tiszta szerencse -, de aki kutyával járt a munkahelyére, iskolájába, az nagyon rá van utalva, nekik amennyire lehet, igyekszünk a várólistán elsőbbséget biztosítani" - teszi hozzá Farkasné.
Az életképesség nem a kutyától függ leginkább. Több hónapos, vagy inkább több éves keserves lelki tortúra és tanulási folyamat előzi meg azt, hogy egy vakká vált felnőtt ember eligazodjon a világban, s mindenek előtt egy fehér bot vagy egy kutya segítségével kísérő nélkül is kiléphessen az utcára. Múlt héten a Népszabadság adott hírt arról, hogy uniós támogatással egy évvel ezelőtt felállítottak nyolc látás-rehabilitációs központot Magyarországon, ahol kiképzett mentorok több hónapon át készítik fel a vakká vált embereket lelkileg és fizikailag az új életre. Magyarországon évente négyezer ember veszíti el látását, első sorban valamilyen betegség, főleg a cukorbaj következtében, s az új központok évi 1200 személy ellátását biztosítják. Hazánkban összesen 90 ezer ezer vak vagy látássérült embert tartanak nyilván. Rehabilitációt eddig csak a Vakok Állami Intézetében végeztek, ahol évi 40 embert tudtak ellátni. A TÁMOP program február 28-án véget ér, és úgy néz ki, hogy az állam minden kötelezettsége ellenére nem tartja fenn tovább az intézményeket. Székesfehérváron már felmondtak a szakembereknek, és velük együtt várhatóan mindenhol szélnek fogják ereszteni a vakokat is, tekintet nélkül azok állapotára és a hosszú várólistákra. A NEFMI szociális államtitkárságától több napon át nem kaptunk választ a központok bezárásával kapcsolatos kérdéseinkre.
S ha mindezek ellenére egy szerencsétlenül járt ember a rehabilitációs feladatot sikeresen abszolválta, a következő, életre szóló kihívást az előítéletes magyar társadalomba való beilleszkedés jelenti.

Miért Anglia?

„A bölcsőde a múlt héten feljelentést tett a gyermekorvosnál ellenünk, miszerint gyermekünk nem fejlődik rendesen: nem mond háromévesen verseket, és nem szobatiszta. A feljelentésről akkor értesültünk, amikor feleségem az időszerű oltásra vitte magzatunkat. Az orvos „jóindulatú baráti" tanácsokkal látta el életem párját, miszerint a gyermek egészséges fejlődésének érdekében el kellene válnia tőlem, nem növekedhet egészségesen egy olyan gyermek, akinek az apukája megvakult.
- Ne gondolja, anyuka, hogy ki fogja bírni egy életen keresztül egy vak ember mellett - hangzott a csendes „biztatás". Feleségem derekasan kiállt mellettem. - Nem vehetem el a fiamtól az édesapját; nagyon szereti az apukáját, és én is szeretem. Mennyivel javítana a helyzeten, ha kidobnám a férjemet, mint egy használhatatlanná vált, törött tárgyat, megfosztva a fiunkat egy életre az édesapjától?! A férjem naponta jár rehabilitációra, hogy felkészülhessen a megváltozott kihívásokra. Braille-írást tanul, közlekedést az utcán és számítástechnikát. A tragédia feldolgozásához hetente több alkalommal pszichológiai segítséget kap a Szempont Alapítvány rehabilitációs programján belül."
Az eset Bernhardt József kiadásra váró „ability-regényében" olvasható, melyben a szerző mély humánummal és nem kevés humorral írja meg földi pokoljárását, miután egy orvosi műhiba következtében öt évvel ezelőtt mindkét szemére vak családapa lett belőle. „Beléptem a lakásba, lefejeltem a hűtőt, ledobtam a cipőmet, bemenekültem a nagyszobába, és leültem az ágy szélére - arra a helyre, ami a következő három hónapra törzshelyemmé vált, kisebb-nagyobb megszakításokkal - írja a kórházból való első hazameneteléről. - Sötétben fekszel, sötétben kelsz... A kegyelem bizonyos megnyilvánulásaihoz tartozott, hogy minden éjszaka álmodtam valami szépet. Álmaimban egyszer sem voltam vak, vagy ha éreztem is annak tudatát, ez a látásban nem korlátozott (...) Álmában az ember mindig lát. Olyan volt nekem az alvás, mint az ébrenlét. És az ébredés, mint a sötét éjszaka." Végigvezeti olvasóit azokon a stációkon, melyek mentén az őrült kétségbeesést követően elindult a hittel teli megbékélés, önmaga megismerése, sokszínű zenei és írói tehetségének megnyilatkozása felé. „Naphosszat a széken ülve élveztem, hogy legalább a gitárom nem hagyott cserben, vakon épp olyan jól kezelhető volt, mint látva. Átéltem a zenélés igazi élményét, nem kellett a húrokkal bíbelődnöm, nem a gitárt láttam magam előtt, hanem a hangokat. Ujjaim automatikusan megtaláltak minden hangot, amit a szívem kigondolt"
„Az életem hullámvasúttá vált: hittem, kétségbeestem. Ma is hullámvasúton ülök, de a völgyek sekélyebbek, a hegyek alacsonyabbak, és az émelygés is kisebb" - számol be később. Nem egyszerű menet ez, sem neki, sem a családjának: orvosi mulasztás következtében a szimpla kötőhártya gyulladása annyira elfertőződött, hogy az egyetlen látó szemét már nem lehetett megmenteni, ráadásul a keresőképessége mellett a műhibapert is elveszítette. Gyűltek a közüzemi tartozásaik, akadoztak a soványka szociális ellátások, ismerőseik és rokonságuk minden jóindulata ellenére olykor éheztek, miközben pesszimista ismerőseik kritikáját hallgatták. Végül úgy döntöttek, Angliába költöznek. Kezdetben ott is nyomorogtak, afrikai lakótársakkal osztoztak lepusztult albérleteken, s a feleség eljárt takarítani. Egy évbe telt, mire „feljöttek", amiben nem kis része volt az angliai és magyar hittestvérek támogatásának is. József felesége megjárta a bevándorlók megélhetési kanosszáját, két és fél év elteltével egy virágzó vállalat irodavezetője lett, jó keresettel, szolgálati autóval, ötszobás bérlakással rendelkeznek, a birminghami önkormányzattól pedig lakhatási és egyéb, az ottani fogyatékkal élőknek kiemelt módon járó támogatásokban részesülnek. Többek között naponta látogatják és segítik őket szociális és fizetett alkalmazottak, akik főznek, takarítanak, a kisfiút az iskolából hazahozzák, tanulnak, játszanak, sétálnak vele. Józsefnek ma már eljutott régi álma megvalósításához is: skype-on gitározni tanulhat példaképétől, a klasszikus gitárművész Zajzon Gábortól, s a JAWS programnak köszönhetően különleges írói tehetsége is egyre inkább megnyilatkozik. „Más itt, mint Magyarországon, és nemcsak az egzisztencia miatt: ha nem adod fel, akkor előbb-utóbb hihetetlen megbecsülést vívsz ki magad körül" - mondja József. Búcsúzóul eljátssza a Szarvasvadász című film híres betétdalát. A rögtönözve előadott akkordok hatását szavakkal nem igazán lehet kifejezni.