6. Családi beszámoló
Kilátástalannak éreztem sorsom, megszégyenülve ültem, nézve életemet, s azt a nagy kupacot, amit összehordtam.
Tegnap Eszter azzal hozta haza Andrist az iskolából, hogy úgy fejbe verte egy osztálytársát valami játékkal, hogy kórházba kellett vinni, a fején felrepedt a bőr, s a rémült tanárok szeme láttán a kisfiú arcába csurgott a vér.
A kőlavina következő momentumaként ma azzal jött haza Andris az iskolából, hogy ököllel csépelt egy tanárt, az elmondások szerint vigyorogva. Az ausztrál pedagógus indulatában és kétségbeesésében sírós hangon mesélte a történetet feleségemnek: „Sem Ausztráliában, sem Angliában nem láttam még ilyet!"
Az iskolarendszer alkalmaz néhány stációt, amelyekkel a gyermeket igyekeznek jobb belátásra bírni, s ezek közül az utolsó előtti az igazgatónál való megjelenés. Osztályfőnöke kilátásba helyezte: ha nem változik Andris viselkedése, kirúghatják az iskolából.
Holnapra mindhármunkat berendeltek az igazgatói irodába.
Számot kell vetnem, hogy Andris hogyan került ebbe a helyzetbe.
Kezdeném azzal, hogy mikor megvakultam, nem kaptunk azonnal hathatós és kézzelfogható segítséget Magyarországon, helyette fenyegetőzésekkel és feljelentéssel boldogították életünket. Egy alkalommal, mikor Andrist igyekeztem hazahozni az öt méterre lévő bölcsiből, vonszoltatta magát, hisztizett, s eléggé megküzdöttem vele.
Másnap már jelezték, hogy feljelentés érkezett egy szülőtől, hogy veszélyeztetem a gyermeket, mert nem biztonságos, hogy vakon akarom hazahozni a bölcsiből. Kérdezem én: már hogy lenne biztonságos a dolog, hiszen vakon még a liftben sem biztonságos az utazás, nemhogy egy hisztiző gyereket hazahurcolni.
Segítségnyújtás helyett majdnem a gyámügyön kötött ki a dolog.
A további fejleményektől egy keresztény védőnő, és egy kis minisztériummal való fenyegetőzés mentett meg.
Vitathatatlan, hogy Andris neveltetése eltér a normálistól.
Pelenkás kora derekán oldalba kapta egy családi tragédia, egy évig tűrnie kellett, hogy édesapja őrjöng, tombol kétségbeesésében.
Andris „mintát" kapott a haragkezelésből, s nem tett mást, csak utánozta édesapját.
Magyarországon kilátástalanná vált a helyzetünk: Eszter nem volt képes annyi pénzt keresni, hogy megéljünk, a bírósági tárgyalás orvosi peremben 7-8 havonta került kitűzésre.
Még a távolban sem látszott, hogy valaha is ki tudunk keveredni a kutyaszorítóból.
Közben feleszmélve rájöttem, hogy viselkedésemmel roncsolom Andris életesélyeit.
Elkezdtem hát tudatosan élni, figyelve Andrisra és Eszterre.
Kárpótolni akartam Andrist az elmúlt évért: csüngtem minden sóhaján, figyeltem rá, s közben nem vettem észre, hogy öntörvényűvé nevelem őt.
Mindent megkapott, tudta, hogy róla szól az élet, ő volt a középpont.
Eszternél is visszhangra talált ez a gyermeknevelési szemlélet. Gyermekkorában észre sem vették, ezért elhatározta, hogy Andris minden figyelmet megkap majd.
A ló egyik oldaláról a másikra kerültünk.
Angliába költözésünkkor eufórikus örömmel ünnepeltük Andris első iskolai napját.
Azóta 7 nap telt el...
Angliába kellett ahhoz költözzünk, hogy megtudjuk, mi Andris problémája. A körülötte való forgás következményeként és az egykeségből származóan nem tanult meg közösségben élni, szót fogadni. Megszokta, hogy figyelnek rá, és ő a legfontosabb. Egy iskolai közösségben természetszerűleg ez nem így van. Tanárnője megtanított bennünket, hogy Andris bármi áron felhívja magára a figyelmet, ha nincs más eszköze, dacol, tombol. A tanítónője azt javasolta, hogy figyelemmegvonással büntessük, és jutalom matricákkal dicsérjük
A módszer jónak tűnik, de én megalapoztam a dolgot egy kis „biblikus érintéssel".
Előtte és utána elbeszélgettünk, hogy mit is csinált, s hogy ennek mi lehet a következménye, s ígéretet tettem, ha egy kicsit is elfelejtkezik a dologról, hamar megkapja a „védőoltást".
Minden tisztességben eltöltött iskolanap után Andris kap egy csillagot, Ha „altábornaggyá" válik öt csillaggal, megnézheti a Supermant, ha „tábornokká" válik tíz csillaggal, kap egy villanyvasutat.
A feltételeket megértette, s remélem, hogy e komplex intézkedési csomag meghozza majd gyümölcsét!
Szeretem, és imádkozok Andrisért, és abban reménykedem, hogy reggel, mikor az igazgatóval találkozunk, realistán lesz megítélve Andris „teljesítménye".
Hiszen gyermek, s nem „kicsi felnőtt", idéznék egy ez irányú szakkönyvet:
A viselkedészavar, mint gyermeki jog
A nyugat-európai országokban az 1970-es években sajátos szemléletváltozás ment végbe a nevelési kultúrában. Megváltozott a gyermekről, a gyermekkorról vallott felfogás, nem utolsó sorban az ENSZ gyermeki jogok érvényesítése.
Az ezen fejlődési folyamatban kikristályosodott felfogás értelmében a gyermekkor, bár az emberi élet szerves része, mégis olyan speciális szakasz, amelyben a gyermeket egyrészt speciális védelem, másrészt elidegeníthetetlen jogok illetik meg. Ez utóbbi körbe tartozik a „tévedés" jog és pedig, bármely fejlődési területen (Ligthart, 1986). Ebből pedig következik, hogy nemcsak a fogyatékos, beteg gyermeknek kell megkapnia a megértő figyelmet, a segítő gondoskodást, hanem annak is, aki viselkedésfejlődése terén botladozik, téved, hiszen az is „csak" az egyik fejlődési terület, s a fejlődés gyermekenként eltérő ütemű és minőségű lehet. („Nehezen nevelhető, inadaptált gyermekek", szerzője számomra ismeretlen)
Éjfél után ültem ide, hogy gondolatokba öntsem érzéseimet, s hogy ezáltal megszabaduljak a félelemtől és az álmatlanságtól.
Mielőtt írni kezdtem, meghallgattam néhány dicséretet. Az egyik dalban a „...Vére a Megváltónak megszabadít!..." strófa meghallásakor megszabadultam a félelemtől. Tudom, hogy ma reggel Isten mindhármunkat megszabadít!
.ooo
Apám valamikor fényképek segítségével örökítette családunk történetét, s én sem teszek egyebet, csak fényképet készítek magam, s családom és nem utolsó sorban barátaim számára.
Írásaim tehát fényképek, s aki leül, hogy lássa ezeket, úgy üljön térdén fektetve a lapokat, mintha fényképalbumokat nézegetne.
Óracsörgés... bibippelés... bibipp...bibipp...bibipp.
- Esztikém, az öltönynadrágomat készítsd, hajnalban voltam hajat mosni, nem akarok torzonborzként az igazgató elé állni!
Hármasban, kézen fogva trappoltunk az esőben. A buszra alig fértünk fel, imádkoztam: Istenem, könyörgöm, csak el ne késsünk!
Gondos szülők benyomását akartuk kelteni, s ebbe a képbe egy másodpercnyi késés sem férhet.
Leszállva a buszról, róttuk az utcákat kifulladásig, mert Andrisnak hajnalban kakilni kellett, s elég ciki lett volna a késésünket egy rakás ...al magyarázni.
Csapzottan, izzadtan, megnyugodva értünk az iskola kapujába, az iskola óráján egy perc múlva lesz csak fél kilenc... itt vagyunk!
A kapuban egy akkor érkező tanár néni segített bejutni, hiszen az iskola még hivatalosan zárva volt.
A portán helyet foglaltunk egy plüsshuzatú ülőalkalmatosságon. Számomra nagyon jó benyomást keltett, hogy a „pad" kisember léptékű, s épp csak olyan mértékben, hogy egy felnőtt számára is kényelmes lehessen.
Nem csak egy fapad, amit odatettek: „Nesze, ülj le, ha akarsz!" - ahogy az én időmben volt Magyarországon.
A folyosón átviharzott a bűbájos hangú igazgatónő, felénk köszönt, és biztosított arról, hogy azonnal itt lesz.
Kezdtem meghatódni... éreztem, hogy itt nem retorzió vár bennünket. Közben Andris osztályfőnöke is megérkezett. Az igazgatónő elvette a kabátomat, Andris tanár nénije kinyújtotta a gyerek felé a kezét... Andris pedig a magasan fölé tornyosuló mosolygós néni tenyerébe tette kezecskéjét.
Az osztályterembe érve, ami inkább játszóteremnek volt mondható, a gyermek szaladt építőkockázni, mi pedig leültünk. Velünk szemben az osztályfőnökkel és a bájos hangú igazgatónővel, aki nem lehetett több harmincöt-negyven évesnél.
A bemutatkozások után:
- Tudják-e, hogy Andris az utóbbi napokban nem kis fejfájást okozott tanárainak?
- Igen, tudjuk - válaszoltuk megszeppent szülőkként... Vajon hányszor kell még a szőnyeg szélén állnunk Andris iskolaévei alatt? Az én szüleim éveken át szenvedtek a szégyentől, mikor egy-egy „produktumom" után szembesülniük kellett." Hamar elhessegettem agyamból a gondolatot: „mindent megteszünk majd, hogy ez ne így legyen!"
- Andris otthon beszélt arról, hogy mi történt az iskolában?
- Úgy kommentálta a dolgokat, hogy azért bántotta az osztálytársát, mert provokálták, fellökték.
- Az említett kisgyerek, akit Andris megütött, a legcsendesebb apróság az egész osztályban, fel sem merült, hogy lökdöshette volna Andrist.
- Másrészről, iskolánkban még sosem fordult elő, hogy egy diák megüssön egy felnőttet, ez számunkra teljességgel elképzelhetetlen és elfogathatatlan, még a gyermekek közötti verekedés is igen ritka, a csúnya beszédek után pedig keményen elbeszélgetünk diákjainkkal!
- Andrist ismerjük, és természetesen a tanárok verzióját tartjuk valószínűbbnek - válaszoltuk.
Közben megérkezett az ausztrál tanárnő is, elnézést kért a késésért, majd csatlakozott a beszélgetéshez.
A légkör egyáltalán nem volt számon kérő, inkább egy, a gyermek érdekében összehozott konferenciához volt hasonló.
Az elkésett tanár néninek nem is lett volna órája, kifejezetten Andris érdekében érkezett a megbeszélésre.
Mi, akik a Nyilas Misiből oly jól ismert számonkérésre készültünk, mikor otthonról elindultunk, csak lassan értettük meg, hogy ez egy másik kultúra...
- Andrissal férjem hosszasan elbeszélgetett és elmondta a gyereknek, hogy nem viselkedhet így az iskolában, sem sehol másutt, mert tönkre mehet az élete, ha megengedi magának, hogy indulatai ilyen cselekedetekre ragadják.
- Andris otthon azt kérdezte tőlem - vettem át a szót -, hogy megbocsátanak majd az iskolában, és járhatok iskolába, ha jól viselkedem?
Megindult mosoly és felhördülés volt a tanárok részéről a válasz.
- Hát persze, mindenkinek joga van hibázni, szó sincs arról, hogy ne lenne a gyereknek lehetősége megváltozni!
- Andris otthon is így viselkedik?
- Néha velem is durvul, de azonnal visszafogom, leállítom, nem jellemző, hogy túlságosan kikelne magából, fegyelmezve van.
- Önök szerint András viselkedése nem üt el a kortársaiétól, átlagosnak mondható?
- Nem, nem átlagos...! - csóváltuk megadóan a fejünket.
- András viselkedése még nem éri el azt a határt, hogy a Kaleidoszkópban vizsgálatot kérjünk, de Önökre bízzuk, hogy megítéljék, gyermeküknek esetleg szüksége van-e segítségre, általános felmérésre.
- Andris az elmúlt években nem kis traumákon ment keresztül, hiszen átélte édesapja megvakulását, s az ezzel járó traumát is végigélte a családdal. Az ezt követő években viszont észrevétlenül, túlságosan igyekeztük a nehézségekért kárpótolni és elkapattuk, mindenképpen szüksége van segítségre. Semmiképpen sem szeretnénk, ha a probléma eszkalálódna, úgy gondoljuk, hogy a tűzoltást még az első láng fellobbanásakor el kell végezni, nehogy megfoghatatlan erdőtűz legyen belőle.
- Elnézést... - szakítottam félbe Esztert. - Szeretném, ha Andrisnak is elmondanák, hogy így nem szabad viselkedni, s hogy az ilyesfajta viselkedésnek következményei vannak!
- Épp ez következik most! - mosolyodtak el a tanárok.
- Kisfiam! Gyere ide!
Izgultam, hogy Andris azonnal ugorjon, de nem hazudtolta meg önmagát. Regisztrálta a hívást, lelkében ő azonnal fel is ugrott... csak azt a kis építőkockát kellett még pontosan a helyére igazítania.
A kocka helyére emelése után azonnal az ölemben termett.
Megkapta a tanár néniktől az eligazítást, Eszter mindent szépen letolmácsolt, hogy megértse, s a megilletődött, s lelkében letisztult gyermektől csak szégyenlős bólintásra tellett.
A tanár nénik még csak annyit kérdeztek Andrástól, hogy tudja-e angolul, hogy hogyan kell bocsánatot kérnie, ha véletlenül nekimegy valamelyik gyereknek az udvaron.
Vártam, hogy határozottan felel majd, hiszen már megtanítottuk rá.
Szégyenlősen, suttogva felelt: - ...Iigen, tudom...
Kicsi hangja hangosabb volt bennem egy bányarobbanásnál, érzéseim önálló életre keltek, s szipogva eresztettem vissza fiamat az „építkezésre", követve kezemmel minden mozdulatát: végighúzva hátán tenyeremet, hogy még egy utolsó érintéssel útnak indíthassam, ujjbegyemmel... megbillentve fenekét.
Az igazgatónő elmondta, hogy mindenképpen fognak megoldást találni, hogy Andrist hozzák-vigyék az iskolába. Odatelefonálnak az önkormányzatnak, hogy tessék már a jelentkezésünket komolyan venni, hiszen nálunk kevesebb nehézségekkel küzdő családokhoz is kimegy az iskolabusz.
Az osztályfőnök felajánlotta, hogy maradjon Andris az iskolában, majd nap végeztével, négy óra tájban, autóján házhoz fuvarozza.
.ooo
Egész nap motyogtam magamban, vártam Andrist és imádkoztam. Négy óra körül tízpercenként néztem az órát és rimánkodtam: Uram, add, hogy minden rendben legyen Andrissal, adj neki bölcsességet, szelídséget... kérlek, segíts meg bennünket!
Egész nap gyakoroltam egy mondatot, amit Eszter magyarázott el nekem: Vaz Endru gud, or no? Az „or no"-ban egy kicsit bizonytalankodtam, nem akartam még gondolatban sem az esélyét felkínálni, hogy esetleg valami ne sikerülne az iskolában. Elhatároztam, hogy az „or no"-t ki fogom hagyni. Waz Endrú... - vagy inkább András jobb lenne, hogy a gyerek is értse, hogy róla van szó?... - gud? Igen, így jobb lesz: vaz András gud?!
Négy órakor leültem a fürdőhöz vezető lépcsőre, a bejárati ajtóval szemben. Kezembe temettem arcomat, imádkoztam. Meghallottam András hangját... közös erővel verték a tanár nénivel az ajtót.
Felpattantam, s a hello után csak egy ...Endru gud tellett tőlem. Nagy kő esett le a szívemről, mikor a tanár néni veri, veri guddal felelt!
Boldog voltam, büszke, s egyszersmind fáradt. Anyát hatra vártuk a munkából. Előfordul, hogy amíg Andris a mesét nézi, én néha elszunyókálok, ez alkalommal is ez történt.
Ébredezésem közben észrevettem, hogy fiam az ágy fejénél áll, kezét a fejemen tartja, s ekképpen imádkozik: - Jézus, add, hogy apa arról álmodjon, hogy meggyógyult!
Ámen!
