Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Bernhardt József


9. Családi beszámoló

Sűrűk voltak a napjaink az elmúlt hetekben..., elmesélem.
Ha jól emlékszem, legutóbb ott hagytam abba, hogy betörtek hozzánk... ja nem, nem..., ezt még nem meséltem.
Délelőtt hatalmas reccsenés rázta meg a bejárati ajtónkat.
Rendőrök jöttek hozzánk kéretlenül, délelőtti teára.
Írói fantáziám beindult, és a következő háttér információkkal egészítettem ki az eseményeket... mindenkire rábízom, hogy kimazsolázza, hogy a feltálalt kuglófból mi az én agymazsolám...

Íme:
...Durrel Leó főhadnagy jelentem:
A Culverley utca 173-as című ház köré Landwin Dall tizedest, Cunnin Pikin zászlóst és Levis Peanut őrmestert rendeltem magam mellé. Két órás váltásokban figyeltük a szóban forgó objektumot. A gyanúsított személy érkezésekor osztagomat alakzatba állítva, a bejárathoz vezényeltem. Előző sikertelen rajtaütésünk tanulságain okulva ez alkalommal nem bebocsátást kértünk, hanem kossal jutottunk a házba.
Jelentem, az ajtó könnyen, s gyorsan engedett, a zár eszköz körüli nyílászáró a fa szálirányát tekintve a rézsútostól negyvenfokos szögben merőlegesen hasadt.
A folyosóra jutva csapatunk kétfelé vált, az egyes számú csapat az emeletre, a kettes számú csapat pedig a földszinti szobákhoz hatolt. Felszólítottuk a ház lakóit a megadásra, s a szobák behatolását eszközlő ajtónyitásra, ökleink csapásával alátámasztva szavainkat.

A szóban forgó objektum egyetlen jelenlévő lakója asztalánál ült, s kisfia ébredését várta, miközben egy klaviatúrának látszó billentyűzeten adatokat továbbított laptopnak látszó számítógépébe.
A személy szobába lépésünkkor bizonyságot tett arról, hogy nem lát, s megfigyeléseink ezt alá is támasztották. (Landwin Dall tizedes jelezte, hogy előző behatolásunkkor ugyanezen egyén eszközölte bejutásunkat.)
Levis Peanut őrmester letapogattatta csillagát, majd a szóban forgó jelvényt fóliába rakta további nyomrögzítés céljából.
A megfigyelt gyanúsított érkezésünk előtt a házat elhagyva csupán (nyomrögzítésre alkalmatlan) lúdtalpbetétét hagyta hátra, s kötélhágcsón távozott.
A helyszínt rendőri biztosítás mellett a zár visszacsavarozásával rendben hagytuk.

Kiegészítő jegyzőkönyv:
Durrel Leó főhadnagyot, Landwin Dall tizedest, Cunnin Pikin zászlóst és Levis Peanut őrmestert kihallgattuk, s a kihallgatás után megállapítottuk, hogy akciójuk sikertelenségének egyetlen oka Cunnin Pikin zászlós és Durrel Leó főhadnagy között létrejött vitájában keresendő. Tízórai teájuk alkalmával heves szócsatában igyekeztek egymást meggyőzni, hogy a csészébe lógatott tea filter, vagy a kannában főtt tea-e a legalkalmasabb a megfelelő aroma eléréséhez.
Eközben a „Raszta" becenévre hallgató gyanúsított távozott...

Kelt: 2009. március 14. napján

Minden kalandvágyó, krimin nevelkedett műkedvelőnek ajánlom, hogy jöjjön Angliába.


Második fejezet

Miután kissé felizgattalak benneteket, szeretném, ha leöblítenétek hétköznapjainkkal izgatottságotokat!
Virágék elmentek, és örökbe hagytak nekünk néhány apróságot:
A kezdeti matracon alváshoz képest már van egy kukázott szekrényünk, két kukázott íróasztalunk, egy kukázott dohányzóasztalunk, egy kukázott hűtőnk, amely a fenti hűtőrészen is fagyasztóként üzemel (erre akkor jöttem rá, mikor kiéhezett állapotomban mást nem lelvén, rábukkantam a hűtőben egy uborkás üvegre. Gyanútlanul belenyúltam, hogy kihalásszam az utolsó uborkát, de koppant a dunsztlé jegén az ujjam.)
Továbbá van egy örökölt kanapénk, amiben a gyerek alszik, és egy Alex által vásárolt franciaágyunk, amit a másik szobából kunyeráltunk.
Kezdetben nem igazán sikerült a lakberendezés: keresztben próbáltuk bezsúfolni szerzeményeinket, a hűtő ki is szorult a folyosóra az ajtó elé, úgy, hogy csak élével tudtam kirohanni a szobából mikor pisilnem kellett, elsuhanva a hűtő mellett, (kisebb-nagyobb sikerrel). Alex nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy a hűtőnk ronda, és jó, hogy nem tesszük mindjárt a szobánk küszöbére, hogy a hűtőn keresztül kelljen ki-be járni...
Aztán rájöttünk, hogy mivel a szoba virsli alakú, talán jobb lenne, ha hosszában bútorozgatnánk. Elhatároztam, hogy Andrissal kettesben nekilátunk... jobban mondva én neki... ő meg látni fogunk a rendezkedésnek, amíg Eszti hazaérkezik.
Kihámoztam a különféle iratok, táskák és konyhafelszerelések közül a szekrényt, hogy a másik falhoz húzzam.
Úgy okoskodtam, hogy a szekrényt a talpán csúsztatva centinként csalogatom az ágyig. Benne, rajta is hagytam jószerivel mindent. „Ahogy azt Móricka elképzeli...!" Nekifeküdtem a szekrénynek, de nemhogy egy centit nem mozdult, hanem, még ha szekrényeknél ilyen lehetséges, még jobban meg is makacsolta magát az ebadta.
Kiszúrok én veled - gondoltam. Kipakoltam belőle a ruhákat.
A dolog elindult: A padlón hasra feküdtem, a lábammal kitapogattam az útirányt, a két karommal pedig jobbra-balra araszoltattam a bútort. Mikor a gyerek befért a fal és a szekrény közé, megkértem, hogy üljön a túloldalra - szemben velem -, a hátát támassza a falnak, és a lábával nyomja a deszka alját, amikor szólok. Újabb centimétereket haladtunk! Aztán megint megmakacsolta magát. Ez meg hogy lehet? - töprengtem.
Körbekúsztam a szekrényt a mindkét oldalán felhalmozott konyhai és iratdombokon, és majd szétrobbantam a dühtől, mikor megállapítottam, hogy a padlószőnyeget húzzuk magunk után.
Egy szakaszon a burkolók nem találtak megfelelő hosszúságú padlószőnyeget, és a problémát toldással hidalták át. A szemfüles szekrény belekapaszkodott a padlószőnyeg szélébe és Dunába illő hullámokat gyűrt maga alá, úgy, hogy a szekrény falhoz közeli oldala elemelkedett a földtől.
Dühöngeni kezdtem: - Ilyen nincs, ez nem igaz - eltorzult a fejem, s Andriskám vigasztalgatott: - Apa, nem szabad mérgelődni.
Magamhoz tértem és kijelentettem: - Egy Bernhardt sosem adja fel, nem adhatja fel, nem adhatom fel!
Andris segítségével megnéztük, mi van a szekrény tetején, lehámoztuk, lekotortuk.
Rájöttem, hogy a szekrényt az oldalára kell dönteni, hogy a hullámokat kisimíthassam alóla.
Belecsimpaszkodtam a szekrény tetejébe, hintáztattam egy kicsit (néhány csavar elhullott).
Amikor a térdemmel tartottam a szekrényt, hogy fogást váltsak, újabb csellel lepett meg: kinyílt az ajtaja (két ajtózsanér kiszakadt).
Az ajtót visszacsuktam, és a szekrényt lefektettem, a hullámokat kisimítottam, és körbejártam, hogy felmérjem a károkat. A hátulját simogatva észrevettem, hogy a szekrény belsejében turkálok! - Hova lett a hátulja?!
A hátlapot két félből igazították össze, egy sín segítségével, amelyben mindkét oldalon egy-egy horony található, ezekben a hornyokban futott a két furnérlemez. Visszaillesztettem az ajtó módjára kinyílt hátlapokat a nútba, és a fiam segítségével végigtoltuk a záró sínt a szekrény hátoldalán.
Végre felgyúlt bennem az isteni szikra, és a deszkatákolmánnyá morzsolódott szekrényt negyvenöt fokos szögben tartva elvonszoltam a falig.
A kitört lábát aláigazítottam, a félig leszakadt ajtaját egy éjjeli szekrénykével betámasztottam, (ehhez senki se nyúljon!), és már helyén is állt a szekrény.
A munka végeztével kifeküdtünk Andrissal a szőnyegre és megvártuk anyát, az ő segítségével meglehetősen kellemes végeredményre jutottunk.
A hűtő az íróasztalom mellé, jobb oldalra került, a franciaágy a kandallóval szemben kapott helyet, a gyerekágyat az ajtó mellé a rövidebbik falhoz igazítottuk, elé húztuk a dohányzó asztalt, és rá L-alakban a hosszanti falhoz a kandalló bal oldalára tettük a konyhaasztalt.
Így egy olyan belső tér alakult ki, amelyben mindhárman jól érezzük magunkat, és közösen ülhetünk körül egy ebédlőasztalt.


Harmadik fejezet

A pakolás után mára boldog, napsütéses reggelre ébredtünk. Kint legalább huszonhárom fok, jólesően perzsel a napsugár, s nemcsak a mi házunk, hanem az egész kerület istentiszteletre igyekszik.
Az emberek az utcán sétálnak, a piros angliai telefonfülke táncra perdül, az emeletes buszok összekacsintanak a tavasz érkezésére.
- Nagyon boldog vagyok, hogy így süt a nap - mondogatom Esztinek.
A buszon ülve anya Andrisnak meséli a látnivalókat, én pedig képzeletemmel próbálom felidézni a sosem látott angliai összképet... egyre kevesebb sikerrel... egyre keserűbb lélekkel.
A lelkem felröppent, hogy belemarkoljon a színekbe, a levegőbe, az életbe, de elérve a szemem fizikai korlátait - holtan szédült vissza.
Nyögtem, mint a galambok, s időnként egy-egy jaj is feltört belőlem.
Eszti figyelmeztetett: - Próbálj meg belőle kimászni, mielőtt elérnéd az alját!
Nem sikerült. Lelépve a buszról megbotlottam, és robbant: - Mi a fenének megyünk gyülekezetbe, könnyen hallelújázgatnak azok, akik kocsiban ücsörögnek, nézik a tavaszt, és akkor futkosnak a füvön, amikor csak akarnak! Nem történik ott semmi, béna, impotens banda az egész!
- Akkor mutasd meg nekik, hogy kell csinálni... - „tört csontot" Eszter.
A következő buszra már szelídebben ültem fel. Egymás vállára hajtottuk fejünket.
- Esztikém, bocsáss meg nekem, kérlek, hogy ennyire kibuktam!
- Úgy látszik, nem sikerült megállnod az örvény feneke előtt. -Tovább döcögtünk.
A gyülekezetbe lépve hellyel kínáltak bennünket. A prédikáció arról szólt, hogy tovább kell csinálni, aki nem teszi meg, amit tud, az ingyenélő, lusta, és azt sem érdemli meg, amit megeszik.
Én arra gondoltam, hogy hány hete várok hiába a mozgástréningre, a segítőkre, közben pedig csak emésztem magam.
Kivétel talán a múlthéten egy nap, amikor Andrist kísértem délután az iskolába, hogy ott anyát megvárjuk. Igaz, közben egyszer elestem, emiatt ránk tapadt egy részeg és egyfolytában szövegelt valamit. Ennek következtében az orrom felezővonalába kaptam egy villanyoszlopot.
Megkérdeztem Andrist, miért vezetett neki a villanyoszlopnak.
- Ez az ember egyfolytában blablázott. -kis nyelvét pörgetve próbálta utánozni a hangokat.
Istentiszteleten elhatároztam, hogy holnap én viszem Andrist iskolába, utána önállóan hazatalálok, és megtanulok minden angol mondatot, ami a közlekedésemhez kell.
Az alkalom végén lassan, kedvesen leszállt rám a Szent Lélek, és megvigasztalt. Sírtam, mint egy kisgyerek...

Hazaérve Esztivel lefordíttattam a következő néhány nélkülözhetetlen kérdést:

Ez melyik busz?
Which bus is this?
Elnézést, megtenné, hogy elkísér a Holbeach iskolába?
Excuse me, can you help meg go to Holbeach School, please?
Elnézést, megtenné, hogy elkísér a Culverley utca 173 szám alá?
Excuse me, can you help me go to 173 Culverley Road, please?
Elnézést, megtenné, hogy elkísér a színházig?
Excuse me, can you help me go to the theatre, please?
Szólna nekem, amikor a Sangley utcai megállóba érkezünk?
Excuse me, can you tell me when Sangley Road comes?
Megtenné nekem, hogy átkísér az úttesten?
Excuse me, can you help me cross the road, please?
Meghoztam Andrist!
Here is Andras!
Elnézést, szólna a sofőrnek, hogy a következő megállóban az első ajtót nyissa ki?
Excuse me, can you tell the driver to open the first door at the next bus stop, please?

A mondatokat egész délután gyakoroltam, és úgy tűnik, hogy éjszaka is rá kell gyúrnom egy kicsit, reggel pedig ismétlek.

Negyedik fejezet

Az órát átigazítottuk, hogy előbb csörögjön, mert nyolc órakor nekünk már ki kell lépni az ajtón, hogy időben odaérjünk. Egy órát számolok az útra, az alatt oda kell trappolnunk, még ha a busz dugóba is kerül.
A mondatokat bemagoltam, ha álmomból felverne valaki, biztosan azt kérdezném, hogy segítene-e az utcánkba jutni...
Fehérbot, gyerek, zsebkendő, telefon, diktafon... indulás!
Az utcánkon felsétálunk a főútig, eddig rendben, ott Andris megnézte, hogy jön-e autó, én is figyelek... nem jön...! Átmehetünk!
A buszmegállóban elhatároztam, hogy segítséget kérek... hogy is kell?... Exkjúzmi... ken...vagy ven... Gyerünk, törd már a fejed!
Megvan!: Exkjúzmi ken ju help mi plíz? Egy nagyon kedves fekete fiatalember lépett oda a barátnőjével. Honnan tudom, hogy fekete? - hát az akcentusából! A feketék öblösen beszélnek angolul, a britek pedig darabosan, elrágcsálják a szó végét.

A buszra sokat kell várni, közben Andrissal megcsodálunk egy repülőt az égen. Végre jön a busz, a fiatalember elkísér az ajtóig bennünket, aztán lemondóan motyog valamit. Megértem, hogy ez a busz elment, nem vette fel az utasokat. Egyre inkább csodálkozom magamon, hogy lehet az, hogy megértettem a fickót. Úgy tűnik, látens módon tudok angolul, magam sem tudom, melyik szavak voltak érthetőek, ha agyonütnének, akkor sem.
Hamarosan jött a következő, a kedves hangú fiatalember felsegít a buszra, valaki hellyel kínál, megköszönöm, Andris ugrik az ülésbe. Mellé állok, és várjuk a csodát. A nyelvem hegyével próbálgatom stimulálni az agyam, hogy eszembe jusson, melyik megállónál kell leszállnunk. Nem jut eszembe!
Valami hálószoba... nem, nappali... megvan, a nappalit az angolok hallnak hívják, s Eszti azt mondta, hogy a városházát is így nevezik.... Luisem (Lewisham) hall, igen, itt kell majd leszállnunk.
Most már csak azt kell elintézni, hogy az első ajtón tudjunk kilépni.
Na most... na most... na most fogok megszólalni, ne legyél már olyan gyáva, az életedről van szó!
Eszembe ötlik, hogy: az angol tanfolyamokon is mindig arra bátorítják a nebulókat, hogy akárhogy is, de szólaljanak meg. Fejvakarva rákezdek: open...förszt dór..., szemkikerekedés, fejvakarás... hogy van tovább...? et... Hosszú szünet, mindenki feszülten rám néz, az emberek elhallgatnak ..., figyelnek rám, mint egy prófétára, mintha most készülnék bejelenteni az Úr visszajövetelét...
Végül kiböktem: et next básztáp plíz. Megkérdezték, hol akarok leszállni, megint a lappangó angol tudásom segített... válaszul csak annyit tudtam kinyögni, hogy hal. Kupaktanács alakult, hogy kiderítsék, hol is tegyenek le majd a buszról. Olyan volt, mint egy kvízjáték, találgatták, ízlelgették a megállók nevét, s a nyertes én voltam, valaki a tömegből bekiabálta a helyes megoldást. Az eredményt átkiabálták a sofőrnek, s nekem már semmi dolgom sem maradt.
A buszos megállt, valaki hátulról elkapott, és letett bennünket a buszról.
- Apa... apa! Egy rendőr segített neked leszállni.
- Tényleg? De jóóó!

Az átkelés előtt meg kell valamit beszélnem a fiammal..., nem engedhetem meg, hogy csak rajta múljon az életünk.
- Állj meg egy kicsit, Andriskám! A kezemet rá kell tenni arra a forgó micsodára, hogy én is tudjam, mikor van zöld... jó?
- Jó.
Két úton kell egymás után átvergődnünk, és semmi mást nem tudok a kereszteződésről, csak annyit, hogy két rendőr lámpán is át kell kelnünk. Valószínűleg ott is lesznek majd emberek és segítenek.
Andris egyenesen a jelzőberendezéshez vitt, a kezemet aprólékosan ráhelyezte a forgó pöcökre (ami forgott), és azonnal elindultunk.
A következő átkelésnél nem maradt időnk pöckölődni, Andris áthúzott a kereszteződésen.
Balról hatalmas buszrobaj, jobbról pöfögő autók. Szerencsére azonnal kirobbant belőlem a megfelelő mondat: Exkjuzmí help mi krossz dö ród plíz.
Többen is felkiáltottak körülöttem: - Jesz... gó, gó!
Megérezve a talpam alatt a járdaszegélyt jelző gombócokat, felsóhajtottam: ...ezt is túléltük! Innen már gyerekjáték lesz!
Egy hosszú, egyenes szakasz a bankautomata mellett, a zöldséges mellett és a sarkon a cipőbolt. Oda sem figyeltem, engedtem, hogy az idegrostjaim kipihenjék magukat. Szakad rólam a víz..., eddig ezt észre sem vettem. A fiam kezecskéje csak úgy lubickol a tenyeremben.
El is feledkeztem arról, hogy Andris a buszmegállóban szólt, hogy pisilnie kell, de úgy látszik ő is.
Sétáltunk, és Andris volt a főnök.
A sarok után kértem, hogy menjünk a falhoz, hogy én is érezhessem az irányt. A keresztutcákhoz érve Andris figyelmeztetett, hogy út következik, a fellépésnél szólt, hogy padka.
Egy kerítés mellett elhaladva gyönyörködtünk a harangjátékban, amit a bot végével csináltam. Suhantunk, a harangjáték eltűnt, beleveszett a gyerekzsivajba.
Két udvaron kellett átmennünk: Az első a kosárpálya volt, a második pedig egy gumilapokkal burkolt süppedős kis térség.
Nagyon izgultam, hogy mit fog szólni a tanár néni, reméltem, hogy észreveszi, hogy én hoztam Andrist. A gyereket átvette, de semmi jelét nem adta meglepődésének. Csalódtam: Legalább egy kicsit észrevehette volna, milyen hőstettet hajtottunk végre!
A gyermek eltűnt az osztályteremben, én pedig nem értem rá tovább sajnálni magamat, kísérőt kellett vadásznom.
Rátámaszkodtam kicsit a botomra, és eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha egyedül kellene átvergődnöm az udvarokon. Valószínűleg én lennék itt az ügyeletes dodzsem autó, a botomat magasra emelhetném áramszedőnek, a gyerekek pedig egymást „tepernék", hogy kié legyen a következő menet.
- Exkjúzmí..., hogy a fenében van tovább - erőlködtem. Egy bájos hangú anyuka torpant meg előttem. Megértettem, hogy várjak egy kicsit, mindjárt jön, segít, de egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. Vártam, várnom kellett, mert az ösztöneim ezt parancsolták. Az anyuka visszatért és teljes természetességgel csacsogni kezdett. Közöltem a magam skatulyából előhúzott, sablonos módján, hogy exkjúzmí ájem szorri áj onli szpik litl inglis. Nagyon meg voltam elégedve magammal, ha nem is jutok haza, legalább a fél Anglia tudni fogja, hogy csak kicsit beszélek angolul... de pláne, még sajnálom is a dolgot!
Na most jön az a mondat, amikor a kék kerítéshez kísértetem magam. MMM...! MMM...! Fussunk neki még egyszer! ÖÖÖÖ ...MMM! Újabb egy liter vizet vesztettem.
De jó, most már nemcsak mozgássérültnek, látássérültnek, hanem értelmileg akadályozottnak is látszom. Előkaptam a diktafont, és lejátszottam egy felvételt, a gombokkal nem volt időm babrálni, mert nem tudtam, mikor megy el az egyetlen segítőm türelme, mikor hagy faképnél, és akkor tényleg itt maradok dodzsem autónak.
Szerencsére minden angol mondatom Exkjúzmival kezdődik, és ki tudtam nyögni, hogy segítséget kérek, de nem teljes mondatban...
Az agyamból improvizatíve törtek fel a gondolatok: ...- henc blú gét... és a kezemmel markolásztam a levegőt magam előtt, mintha a kaput fogdosnám.

A hölgy nem adta fel, még mindig rendületlenül beszélt hozzám, arról faggatott, hogy hol lakom...
A liv szót kiértettem belőle, onnan sejtettem, hogy ilyesmire kíváncsi. Nem törődve a párbeszéd ütemével, felmondtam a leckét, mint egy kisiskolás: - áj em living 173 Kelvörli ród..., semmi hatás. Annyi baj legyen, a lényeg az, hogy elindultunk kifelé!
Néhányszor fennakadtam a kerítésen, az anyuka elrúgott az útból egy gyerekjátékot, és megérkeztünk a kék kapuhoz.
Közöltem az anyukával, hogy én most gó arra egyenesen, és integettem magam elé a kezemmel. Ő rájött, hogy a falra volt csak szükségem, hogy továbbmenjek, és sok szerencsét kívánva elköszönt.
Falat követni nem nagy szám, de a keresztutcákon átkelni annál nagyobb bravúr Angliában. Az apró mellékutak némelyikét nem jelzik gombócok, a járdák a megsemmisülésig le vannak süllyesztve, és csak „ujjbeggyel" lehetne kitapogatni a szélüket.
A szélre, huzatra kellett bíznom magam. A fal mögül kilépve megszűnik a szélárnyék, és kinyílik a tér. Egy út nagy valószínűséggel szélcsatornaként viselkedik.
Átkeltem az úton, kissé balra tartva, hogy biztosan beleütközzek a kerítés vagy egy ház oldalába. Arra gondoltam, hogy jobbra fordulok majd, és elmegyek a sarokig, és ott balra, hogy visszatérjek az eredeti útirányba.
De minek erőlködjek, ha segítőt is vadászhatok... Ni-ni, ott jönnek velem szemben, megszólítom őket. Amíg ideérnek, felkanalazom magamból a következő példamondatot, hogy a színházhoz kísértessem magamat. Megszólítottam őket: exkjúzmi kenjú help mi gó tu dö fiátör ... és még a plízt is a végére tudtam biggyeszteni.

Óóó...! és a hölgyek magyarázni kezdtek: aégaitasáikjságiusáijsákgjásisáhgásjgk, éáuigápuoigájságiuságihashg, éiiagájgásgáasghásugásizg... Ebből megtudtam, hogy a hölgyek jobbra, balra akarnak engem küldözgetni, számolgatják, hogy hányadik utcán kell majd bekanyarodnom..., na én ebből nem kértem. Megfordultam, hogy az eredeti tervnek megfelelően elmenjek a sarokig. A hölgyek nem hagyták annyiban..., segítőkészen visszafordítottak, és újból elmagyarázták a kerülőutat. Megadóan mosolyogtam, megköszöntem az útbaigazítást, és álcából néhány lépést tettem előre. Amikor a hölgyek elmentek, sarkon fordultam és elindultam visszafelé. Egy férfi közeledett mögöttem. Határozottan megszólítottam, és kíséretet kértem a színházig. A fekete úriember kis habozás után úgy döntött, segít, elvitt a sarokig és befordultunk. Már otthon elhatároztam, hogy nem fogok gyengének mutatkozni, bármilyen gyorsan megy majd a kísérőm, lépést fogok vele tartani. De ez a pasas nyargalt!!!
Úristen, meghalok... hogy mondják angolul, hogy lassabban?! Hiába téptem az agyamat, nem jutott eszembe. Ha nem találok ki gyorsan valamit, összeomlok, mint egy kártyavár!
Hangosan lihegni kezdtem, és törtem tovább a fejemet. Eszembe jutott németül, hogy lángzám, lángzám, de ezzel itt nem mennék semmire. Szerencsére egy lépcsősor állta útját lovamnak.
Nem érdekelt, hogy idefelé nem is találkoztunk lépcsővel, örültem, hogy kicsit lelassítottunk. A jóember felrángatott a fokokon, mint egy szekrényt, és kiértünk a főútra, ahol átpasszolt egy öltönyös üzletembernek, hogy kísérjen a színházig. Elhatároztam, hogy sosem fogom magam többé egy melósra bízni, inkább megvárok egy gazdag diplomatát, vagy egy jól menő menedzsert. Újdonsült kísérőmnek nemcsak arra volt ideje, hogy a padkáknál szóljon, hanem arra is, hogy szótöredékekkel ugyan, de elcsevegjen velem.

Elmondtam, hogy a gyerekem a Holbics iskolába jár, ő pedig érdeklődött, hogy melyik országból jöttem, és arra is kíváncsi volt, hogy EU tagország-e az a Magyarország.
Európai közös tudatunkat összekovácsolva megálltunk, és elmondtam neki, hogy nekem mely buszok jók, ekképpen: van... sziksz... o, or tu... ét... for, or van... tu... for..., máj bász. Szerencsémre Angliában a háromjegyű számokat egyesével, tagonként mondják. Az üzletember kisvártatva nyargalni kezdett, és valami olyasmit motyogott, hogy itt van a 160-as busz. Feltett a buszra, engem pedig elkapott a pánikroham..., nem jutott eszembe, hogy hogyan kell megkérni a sofőrt, hogy szóljon a hol is kell leszállnom utcába. Kis habozás után lemenekültem a buszról. Lihegve nekitámaszkodtam a közeli ház falának. Ezt megúsztam, ha nem menekülök, akkor ki tudja, Anglia melyik sarkában kötök majd ki.
Nyugi, nyugi, szép idő van, süt a nap, a buszmegállóban állok, nincs semmi gond.
Kifújom magam, és mielőtt buszra szállok, szépen bemagolom újra a mondókámat. Hogy lehet az, hogy otthon kívülről fújtam a mondatokat, itt pedig sosem az jut eszembe, ami éppen kell?

Pihegésem közben felrémlett bennem egy Chuck Noriss film, ő volt a kiképző, és az utódját képezte. Kiválasztott egy szépreményű titkos ügynököt, és bevitte a lőteremmel összekombinált tornaterembe.
Megkérte tanítványát, hogy mutassa be, hogyan bánik a fegyverrel. Az ifjú tízből tízest lőtt, és önelégülten tette le a fegyvert. Noriss csak a fejét ingatta, és elküldte a srácot futni, fekvőtámaszozni, majd pedig megkérte hogy húzószkodjon egy rúdon, közben pedig a kiképzés részeként hasba rugdosta ifjú tanítványát.
Aztán intett: - Na, most lőj, öcsém.
A büszke titán örült, ha a céltáblát eltalálta. Úgy tűnik terhelés alatt, hasba rugdosva nekem sem megy mindig a céllövölde!

A buszmegállóban csicsergő hölgyekre lettem figyelmes, és azonnal megragadtam az alkalmat, hogy rákezdjek a mondókámra: vics bász iz disz?... máy bász és felsoroltam mindhárom buszt. A biztos siker reményében arra is megkértem a hölgyeket, hogy szóljanak, ha a Szengli ródhoz érünk.
Jött a 181-es busz, ez nem volt a listámon, a hölgyek mégis fel akartak rá tuszkolni, és közben azt mondogatták Szenglirod, Szenglirod. Engedtem az erőszaknak, de azért a buszosnak is előhalásztam egy kérdést, az pedig helyben hagyta a hölgyek döntését, tehát felszálltam. A drájver hellyel kínált, én pedig ejtőztem egyet a széken, amíg egy újabb kételkedési roham fel nem rántott a helyemről. Megkérdeztem a környezetemben állókat, hogy szólnának-e, ha a szengli utcába érünk. A busz közönsége egyszerre mozdult, a közösségteremtés újból sikerült. A sofőr, az utasokkal együtt igyekeztek biztosabbat megtudni tőlem. Az érthető szófoszlányokból kibogoztam, hogy arra kíváncsiak, hogy van-e ott a környéken valami bolt.
Jesz, farmaszi! - kiáltottam fel megrészegülten a felfedezéstől.
Leszállás előtt a tömeghez fordultam, és egy fenkjú evribádival elköszöntem, s mintha osztálykiránduláson lettem volna, hangos ujjongással búcsúzott tőlem az utazóközönség.
Leszállás után báj, bájjal integettünk egymásnak a sofőrrel. A légkör megváltozott körülöttem, és úgy éreztem, hogy egy aszfaltra festett mesében mi vagyunk a színes rajzfilmfigurák.
Na, elvileg otthon vagyok, már csak át kell kelni az úttesten, eljutni a gyógyszertárig, lemenni a párhuzamos utcán, és bekanyarodni a sarkon. Újból a segélyt hívó hangot zötyögtem, ahogyan egy kiszolgáltatott, pállott szájú, éhes verébfióka tenné.
Odarepült hozzám egy nagydarab fekete bőrű, bőrdzsekis, raszta srác, és kérnem sem kellett, rögtön megértette, hogy az úttesten szeretnék átkelni. S hogy biztosítsam magam számára a helyes irányt, a gyógyszertárat emlegettem.
A jó szándékú fiatalember minden teketória nélkül beviharzott velem a patikába.
Na, már megint magyarázkodhatok! Hogy fogom ezeknek elmagyarázni, hogy mit akarok? Még egy köhögéscsillapítót sem tudok rendesen kérni, azt meg egyenesen lehetetlennek tartottam, hogy elmagyarázhatom, hogy „engem kérem tévedésből hoztak ide, nem is tartanám fel Önöket, csak azt kérem a hölgyektől, hogy a kifelé vezető utat legyenek szívesek nekem megmutatni, és már itt sem vagyok."
Nem volt mit tenni, feltettem az újabb lemezt és ismételgetni kezdtem, mintha a tű végérvényesen elakadt volna.
Ettől függetlenül azért élveztem a dolgot, mivel hónapok óta nem tapogattam, hallottam szagoltam más embert Eszteren kívül. (most mondjam azt, hogy nem láttam?)

A segítőkész patikusok betettek egy székbe, hogy várjak..., mire is? Beteg nem vagyok, kenőcsöt sem rendeltem, akkor meg mi végre? Azt hallottam ugyan, hogy nagy kupaktanács keletkezett körülöttem, de most egy kukkot sem értettem...
Süt a nap, jó meleg van, szól a zene, elvileg jól is érezhetem magam.
Fészkelődtem a széken, mintha örökbe fogadtak volna. Feltámasztottam a kezemet a karfára, a tenyeremben pihentettem az államat, hogy értelmesebbnek tűnjek, és mosolyogtam.
Kultúrtanulmányaim során hallottam, hogy a nyugati civilizációkban, ha nem is tudsz semmit, legalább a mosolygást elvárják tőled.
A mellettem lévő angol öregúr diskurzust kezdeményezett velem. Egyből bocsánatot kértem, hogy keveset beszélek angolul, sőt azt mondtam, hogy én nem tudok angolul, és előkaptam a diktafonomat, lejátszottam neki néhány mondatot, rámutatva: - ez tud angolul!
Az öregúr felderült, és megkérdezte melyik országból származom. Mikor elmondtam, kimért udvariassággal és alázattal, szinte meghajolva ő is bocsánatot kért, hogy ő pedig sajnos nem beszél magyarul.
Néhány perc múlva az angol öregúr felkelt, nyilván megkapta, amire várt, és felém intett... - gó!
Végigsétáltunk az utcán, közben elcsevegtünk arról, hogy én a bot végén hordom a szememet. Befordultunk a sarkon és udvariasan elköszöntünk egymástól.
A szobámba lépve olyan érzésem támadt, mintha az Amazonas őserdőből érkeztem volna többéves expedíció után. Meghatottan értem a poharamhoz, amelyben illatos, gőzölgő zöldteát hagyott itt nekem Eszter, végigsimítottam ujjaimmal az ismerős klaviatúrát, és megnéztem mennyi az idő.
Istenem, hogy lehet ez..., hogy csak egy óra telt el azóta, hogy leadtam a gyereket!

 

doboz alja
oldal alja