Jaczkó Ferenc

AKI MÁR CSAK ÁLMÁBAN LÁT

Előszó

Ha valaki a következő sorok elolvasása után elfogultsággal fog vádolni, akkor eltalálta az igazságot. A könyv írója számomra az az ember, akihez hasonlót a bibliai leírásokban találhatunk. Sorsát méltósággal viselő, melegszívű és sok látónál tisztábban értékeli a mindennapi életünket. Soha nem felejtem el ismeretségünk kezdetének beszélgetésén elhangzott mondatát, miszerint: "Tudod én minden munkát ugyanúgy elvégzek, mint akkor, amikor nem csak álmomban láttam, csupán annyi a különbség, hogy például ha szöget verek be a falba, akkor becsukom a szemem, hogy jobban lássam hová ütök."
Hát igen, ez a legjellemzőbb Jaczkó Ferencre ennek a könyvnek az írójára. O mind a mai napig ha találkozunk, mindenről tud. Mindenről van véleménye. Sőt azt kell mondanom, hogy az átlag embernél sokkal jobban tud és ért. Ez az átlagember jelző sem fogja bántani őt, mert tudom, hogy o magát csak átlagembernek tartja az ezzel járó minden jelzővel együtt. De én itt kiemelném és csupa nagybetűvel írom az EMBER szót, mert mennyivel szebb és jobb lenne a bennünket körülvevő világ, ha sok ilyen átlag EMBER között élhetnénk le mindennapjainkat. Ahogyan haladnak majd előre az olvasásban azt fogják észrevenni, amit én és azok a szerencsések, akik már olvashattuk ezt az őszinte önvallomást, hogy nehéz letenni más egyéb dolgunk végzése miatt a könyvet és alig várják majd, hogy folytathassák az olvasást. Sokan ismernek majd magukra a sorok között egyre előrébb haladva. Az igazi hordozója ennek a műnek a szinte már minden otthonban jelen lévő számítógépes CD ROM lenne, hogy Feri mesélhesse el fájdalmasan igaz, tanulságos történetét az o meleg emberbarát hangján és a látványa sem olyan, mint azt o fogalmazta meg élettörténetében, hogy milyen is? Az had maradjon titok mindaddig, míg odáig nem érnek a könyve olvasásában. Személyében én azt az embert ismertem meg amilyennek az igazmondó juhászt képzeltem el gyermekkoromban a mesék olvasása után. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem kell sajnálni öt, mivel olyan társ van mellette, akivel teljes, örömteli életet él remélem még nagyon sokáig. Titkon ugyanis abba reménykedek, hogy az idő előrehaladtával a tudomány annyit fog fejlődni, hogy Feri ismét láthatja a maga vizuális valóságában is a világot, mert ahogy azt már említettem az o érzékeny lelki szemeivel, sokkal tisztábban lát, mint sokan, akik nem vesztették el szemük világát.
Tóth Tihamér

Az út kezdetén...

A hatvanas évek vége felé egy Duna-parti kisváros gimnáziumába jártam. Pontosabban fogalmazva: gimnázium mellé. Ugyanis sokkal jobban ismertem a Duna-partot, mint az osztálytermeket. Sőt, ami még sokkal rosszabb, sokkal többet foglalkoztam lányokkal, mint a tanulnivalóval. Ezt természetesen a tanárok nem nézték jó szemmel, és ezt kézzelfoghatóan a tudomásomra is hozták. Semmi jelét nem mutatták velem szemben a jóakaratuknak. Ahol tudtak, bántottak, pedig nem voltam rosszindulatú, sem rossz magaviseletű, csak egyszerűen nem szerettem tanulni. Lehet, hogy ez abból adódott, hogy nem akartam gimnáziumba járni. Csakis a szüleim kedvéért csináltam az egészet. Szerencsére a tanárok között is volt becsületes. Nem bántott, hanem sejtette a szüleimmel, hogy jobban járok, ha elvisznek onnan. Én próbáltam meggyőzni a szüleimet, hadd menjek inkább autószerelőnek, amíg nem késő, de hiába, ok nem tágítottak a gimnázium folytatása mellől. Valószínű, hogy nekik az érettségi valamiféle "sikknek" számított. Nem hiszem, hogy a tanulást illetően ezen túli szándékuk lett volna velem. Végül is magyarázkodásom ellenére egy szintén dunántúli, tóparti kisvárosban folytattam a gimnáziumi tanulmányaimat. 1968 szeptemberétől már itt kezdtem a harmadikat. Annak örültem, hogy a régi iskolámból elkerültem, annak viszont nem, hogy kollégiumi bentlakás miatt nem lakhatok otthon. Szerettem az ütött-kopott kis házunkat, az ósdi
bútorokat, a szenes tüzelésű vaskályhát és az egész falut a maga egyszerűségében úgy, ahogy volt. Imádtam az Anyámat és a szabadságot, amit a bejárás biztosított. A kollégiumot börtönként képzeltem el a maga zártságával és vasablakaival. Kizárólag az vigasztalt, hogy a kollégium biztosan jobb lesz, mint a munkásszállás, mert ebben már volt részem, és egyre az akkori kép lebegett előttem. Az történt ugyanis, hogy hatodik év végén, amikor Anyám még tanított, a többi tanító koholt vádak alapján kimarta maga közül. Kénytelen volt más munka után nézni. Ez sikerült is, csak sajnos, nem helyben. Be kellett járnia a munkahelyére és emiatt nem volt otthon egész nap. Engem nem akart egyedül hagyni, és mert nem bízott azokban a pedagógusokban, akik egyszer őt már becsapták, másik iskolába íratott.
Ez a falu, ahol a hetediket kezdtem, csupán tíz kilométerre volt a lakóhelyünktől, de mégiscsak kiszakított az otthoni környezetből, hiszen egy munkásszálás lett az otthonom. Förtelmes volt. Az iskola és napközi után minden este a munkásszálásra tértem haza aludni. Részeg, tivornyázó munkások közé egy hetedikes gyerek! Ez aztán a nevelés mintaiskolája! Egy ágyam volt és egy székem. A táskámat az ágyam mellé dobtam le. Általában bőgve aludtam el, csak az vigasztalt, hogy reggel mindig Anyám ébresztett, na meg az, hogy mindig finom reggelivel lepett meg, amit az íróasztalán fogyasztottam el. De az esték mindig borzalmasak voltak. Ez a két hónap, amit itt töltöttem, megtanított arra, hogy befelé is lehet sírni. Azt hiszem, ettől az időszaktól kezdtem magamba zárkózni. Ez a védekezések egy fajtája a külvilággal szemben. Még ma is vannak olyan dolgok, amiket olyan mélyen magamba zártam, hogy soha senki nem fogja megtudni őket. Már a második hónap vége felé jártam, amikor összebarátkoztam egy fiúval, aki szintén ebben az utcában lakott, csak o rendes otthonában, a szüleivel. Egyre gyakrabban jártam hozzájuk esténként játszani. Az anyja felfigyelt rá, hogy milyen nehezen tudnak hazaküldeni. Nemegyszer előfordult, hogy nem is egyenesen a szállóra mentem, hanem elszórakoztam az utcán a még kint lévő többi gyerekkel. Mire "hazaértem", általában már nagyon késő volt. A munkások már mind aludtak. Én ezt is akartam.
Az iskolai eredményeimen meg is látszottak környezetem hatásai. Már nem voltam a régi, jól tanuló kisgyerek. Végül is újdonsült barátom mamája oldotta meg a helyzetemet. Beszélt Anyámmal, és odavettek magukhoz albérletbe. Kaptam náluk egy kis fűtetlen szobát egy vasággyal. Még ez is jobb volt, mint a munkásszállás. Még sokáig kísértett a szállás részeg, duhaj lakóinak az emléke. Mély nyomot hagyott bennem, és későbbi betegségeimnek az alapjait is valószínű, hogy ez rakta le. Főleg pszichikailag hatott nyomasztóan egy tizenhárom éves gyerekre az az állapot.
Ez a kép motoszkált állandóan a fejemben most, hogy újra el kellett szakadnom az otthontól és főként Anyámtól. Ahogy az eddigi énemet ismertem, nem lesz könnyű beilleszkednem. Nehezen szerzek új barátokat, a régieket pedig könnyen elveszítem. Volt egy barátom a faluban, de kapcsolatunk egyre lazább lett. Levelezni sem leveleztünk. Teljesen magamba zárkóztam az új környezet hatására. Eszembe se jutott, hogy esetleg vele levélben mindent megtárgyalhattam volna. Így szépen lassan barátságunk megszűnt. Se Anyám, se barátom, se otthonom. Ott álltam egyedül, ismeretlenül az új iskolában. Úgy tudtam ilyenkor irigyelni azokat, akik nyolc éven át egy iskolába jártak, és esetleg utána még egy részük tovább is együtt ment. Nekem meg mindig új és új helyzeteket kellet megszoknom. Természetesen rajtam semmi sem látszott, csak szép lassan őrlődtem belül. Lassan-lassan lépegettem előre a cukorbetegség felé.
Ezzel, hogy itt kollégista lettem, a fizikai megterhelésem a tizede lett az otthoninak. Ugyanakkor meg lelkileg egyre kiegyensúlyozatlanabb lettem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel. Iskolaidőn kívül szinte senkivel nem beszéltem, nem barátkoztam. Ha jó idő volt, elmentem egy parkba, vagy lementem a tópartra, és magamba zárkóztam. Pedig ez az iskola sokkal szimpatikusabb volt, mint az előző. Már maga az épület is. Egy régi, öreg ház kályhafűtéssel. A kollégium is hasonló épület volt. Engem ezek a régi épületek sokkal jobban megnyugtatnak, jobban hatnak rám, mint az újak.
A tanulásban is szépen indultam. Egyik tanár egy órán negyedórás előadást tartott arról, kizárólag nekem, hogy egy új diáknak milyen fontos az első bemutatkozás, hogy milyen fontos a tanárra tett első benyomás. Én ezt mind tudtam, és nem is értettem, hogy miért van az, ha valaki az elején jól szerepel, akkor utána már nem kell olyan szorgalmasnak lennie. Így lehet, hogy aki végig rossz tanuló, az többet tud, mint aki jó. Hol itt az igazság? Nem értettem egyet vele, de azért szót fogadtam. Különben is, nem volt barát, nem volt barátnő, így, ha akartam, ha nem, csak a tanulással tudtam lekötni az időmet. A sportolást is, amit annyira szerettem a labdarúgástól az asztaliteniszig, teljesen abbahagytam. Nem ismertem a lehetőségeket.
Második félévben már kezdtem feloldódni egy kicsit, de akkor már késő volt. Sok szülő felelőtlenül a mély vízbe dobja a gyermekét, és nem gondol arra, hogy ezzel mekkora lelki törést okoz, ami később betegség okozója is lehet. Próbálták ok szorosabbá fűzni közöttünk a kapcsolatot. Mindjárt szeptember negyedikén, a szülenapomon kaptam egy karórát. Még ma is megvan, csak eltörött a felhúzója. Eldobtam a régit, amit még bérmálásra kaptam. Néhány napra rá Anyám újra jött, és egyik cukrászdában jaffát és gesztenyepürét ettem, amennyit csak akartam. Ez volt mindig a kedvencem. Csak az volt a baj, hogy amikor elment, még nagyobb volt a magányom. Jött a Ferenc napja és jött a Télapó, és ok mindig jöttek. Ha tehettem, én is hazamentem. Volt rá példa, hogy gyalog is képes voltam erre, pedig harminc kilométer volt a távolság.
Októberben váratlanul kétnapos eltávozást kaptunk, különben csak havonta egyszer járhattunk haza, akkor is csak vasárnap. Szóval kétnapos eltávozást kaptunk. Nekem mennem kellett volna vasárnap a gimi kézilabdacsapatával játszani. Akkor már itt védtem. De én, félretéve minden kötelességet, sportszeretetet, elindultam haza gyalog. Azért mentem gyalog, mert sokat kellett volna várnom a buszra, legalább két-három órát. Otthon nem szóltam semmit az egészről. Éppen, hogy bekerültem a gimiválogatottba, ezzel a húzásommal már ki is játszottam magam a kapuból.
Betegségem kezdeti tünetei. Kórházakban. Lehetséges a gyógyulás?
Elmentem az orvoshoz, mert egy ideje már fejfájással küszködtem. Megállapították, hogy arcüreggyulladás. Nem ért váratlanul, mert amióta az eszemet tudom, anyám is küszködött ezzel. Nagyjából ismertem a gyógymódot is. Jártam csapolásra, hullámkezelésre, de hiába, nem használt egyik sem. Két hét betegszoba után mehettem iskolába. Alig kezdtem el újra járni, amikor kezdődött, amitől már előre féltem. Rohamosan fogyni kezdtem, és kínzó szomjúság gyötrött. De nem úgy, mint amikor valaki szomjas és iszik, azután elmúlik. Ez olyan valami, amikor az ember, ha tudna és vízhez jutna, még a borén is szívná magába. Egyszerűen kívánja a vizet. Olyan érzés volt, hogy legszívesebben beültem volna egy kádba, és ittam volna a fülemen, az orromon, a számon vagy ahol csak be tud jutni a szervezetembe. Egyszerűen nem tudtam az órákat végigülni, ki kellett kéredzkednem vizet inni. A végén már ott tartottam, hogy alig értem be a terembe, máris kéredzkedtem ki újra inni. Ilyen lehet, ha valaki a sivatagba megy, és nincs a közelében víz. Végül eljutottam odáig, hogy vissza sem mentem az órára. Egyszerűen nem bírtam ki víz nélkül. Legjobb lett volna, ha egy csövön át állandóan folyna, mert amint lenyeltem az utolsó cseppet, máris száraz volt a szám. Mindezekre jött a Ferenc-napi és Mikulás-csokoládé, és végem volt.
Éppen eltávozáson voltam otthon. Este megettem egyedül egy egész kacsát, és éjjel megittam rá egy vödör vizet. Ahogy ittam, úgy át is folyt rajtam. Amikor kimentem inni, egyben WC-re is mentem. Teljesen átmosta a szervezetemet. Így hiába ettem állandóan, egyre csak fogytam. Egy hét alatt tíz kilót. Anyám néhány hónappal azelőtt utazott együtt egy cukrossal, o mesélt neki a betegségről. O a tünetek láttán gyanakodni kezdett, és mondta, ha visszamegyek, hétfőn azonnal menjek orvoshoz.
Úgy is tettem. Jelentkeztem a rendelőintézet fogorvosánál. Reggel, amikor beléptem az intézet kapuján, úgy emlékszem, ragyogó napos és enyhe idő volt, annak ellenére, hogy már december közepét írtuk.
Nagyon öreg épület balra, ez volt a rendelő. Szemben, az udvar másik felén a melléképületek. Ekkor is nagyon kínzott a szomjúság, így először a melléképületekhez mentem, hogy vizet igyak. A váróhelyiségben ahová ezután mentem, már többen vártak az orvosra. Leültem a többiek közé, és hallgattam a beszélgetésüket. Volt ott kövér nőtől alacsony, sovány férfiig mindenféle ember. Rájöttem a beszélgetésükből, hogy valamennyien cukorbetegek voltak.
Na,
de az a hozzáértő szöveg. Azt mondta az egyik no, a dagadt: - A cukrosoknak sok húst kell enniök, abból is a jó kövéret, az nem árt meg.
Hát neked nem, neked már semmi - gondoltam.
- Inkább a savanyút, a savanyú káposztát, bort, citromot stb. - szólt hozzá az alacsony, sovány férfi.
Igaz o úgy is nézett ki, mint aki egész életében csak savanyú káposztát evett, olyan savanyú ábrázattal beszélgetett. Amint később kiderült, valamennyien nagy marhaságokat mondtak. Olyan is volt, aki azért jött, hogy állítsák át tablettáról inzulinra, hogy vedelhesse továbbra is a szeszt.
A felvilágosító előadás közben megérkezett a doki. Alacsony, kissé kövérkés, negyven év körüli, megnyerő külsejű férfi volt. Rövidesen sorra kerültem. Nagy volt bennem a feszültség, hiszen az ember az utolsó percig bízik, hogy nincs semmi komoly baja az árulkodó jelek ellenére. Hátha mégsem az, amire gondolnak. Elmondtam a panaszomat. Megmérte a vérnyomásomat, és csinált néhány rutinvizsgálatot, mint aki nem is gyanakszik a cukorra. Nagyon kedvesen, barátságosan viselkedett velem, mint aki vigyáz rá, nehogy megrázkódtatást okozzon. Tapintatos volt. Végül az ujját végighúzta a nyelvemen. A szám akkor már újra ki volt szikesedve. Adott egy pohár vizet, hogy igyak. Mohon kikaptam a kezéből, mintha az a pohár víz megmentene valamitől. Ahogy elvette a poharat, ugyanazon mozdulattal kezembe nyomott egy kémcsövet, mint aki már a végére akar járni a dolognak. Elvettem és mentem a mellékhelyiségekhez. Ahogy kiértem, már újra kiszáradtam. Gyorsan ittam a csapról. Akkor már úgy voltam, ahol csapot vagy vizet láttam, ittam. Öt perc se telt bele, visszatértem a rendelőbe. Kopogás nélkül mehettem be, meg volt beszélve.
Átvette tőlem a kémcsövet, és egy addigra odakészített láng fölé tartotta az alját. Előzőleg tett bele valamit, azt nem tudtam megfigyelni, de azt gondoltam, hogy most valaminek történnie kell a kémcső tartalmával. Természetesen csak akkor, ha van valami baj. Óráknak tűnt az a néhány másodperc, amíg a láng felhevítette a kémcső tartalmát. Szinte levegőt visszafogva figyeltem. Egyszer csak megtörtént az, amiben reménykedtem, hogy nem fog. A vizelet sötétbarna színűre vált.
Az orvos ekkor is nyugodt volt. Megkérdezte, hogy hol lakom, mire én a kollégium címét mondtam meg. Felvette a telefont, és határozott, de udvarias hangon rendelkezett. A kollégium akkori igazgatójának és gondnokának nagyon sokat köszönhetek a segítségükért. Amint a telefonálást befejezte, hozzám fordult, és mosolyogva, mintha csak egy nátháról beszélne, egy-két fontosabb tudnivalóra kioktatott. Nekem akkor már zúgott a fejem. Arra gondoltam, hogy ez már a vég, és perceken belül összedől minden. Azért figyeltem rá. Mérleghez hasonlította a cukorbetegség egyensúlyi állapotát. Úgy mondta, hogy a mérleg egyik serpenyőjében van a szénhidrát, a másikban pedig az inzulin. Ha a szervezet nem termel annyi inzulint, hogy az egyensúly meglegyen, akkor a szükséges mennyiséget mesterségesen kell bejuttatni. Ennek egyik formája a tabletta, a másik pedig az injekció. Valószínű, hogy én az utóbbira számíthatok fiatal korom miatt. Mennyivel jobb, ha valaki öreg - gondoltam magamban. Ebben a pillanatban átkoztam a fiatalságomat. Teljesen magamba roskadtam. Minden nagyon reménytelennek látszott. Nem láttam kiutat semerre. Jó érzékkel észrevette rajtam a lelkitusát, és nyugtatgatni kezdett, hogy ez nem betegség, ez csak állapot. Még jobban magamba roskadtam, és arra gondoltam, milyen állapot az, ha az embernek az életét önmegtartóztatva kell leélnie. Még csak tizennyolc éves voltam. Különben is köztudott, hogy az embereket a hasukon keresztül lehet megfogni. Mit magyaráz nekem itt ez az ember? -
gondoltam. Mit tudja o azt, hogy az egyik, amitől legjobban féltem az életben, éppen ez a betegség. Egyébként is rám az a legjellemzőbb, ha valamit nagyon nem akarok, akkor biztosan bekövetkezik. Ha pedig nagyon akarok valamit, biztos, hogy nem sikerül.
Valamit még mondott, de én már régen nem figyeltem rá. Saját gondolataimmal voltam elfoglalva. Csak akkor eszméltem fel, amikor zörgött a kezében tartott slusszkulccsal, és az ajtó felé indult. Intett, hogy menjek vele.
Kimentünk az utcára, a kocsija az épület előtt állt. Egy nyolcötvenes Fiat. Beültünk. Menet közben elmondta, hogy az iskolaorvoshoz megyünk megbeszélni vele a továbbiakat. Nem értettem, hogy ehhez én minek kellettem. Be se mentem vele, kint vártam rá a váróhelyiségben. Ahogy végzett, indultunk is vissza. A rendelőben még elmondta, mit egyek, amíg nem kerülök a kórházba. Cukrot egyáltalán ne, és egész nap összesen három kiflit.
Végül tréfásan megkérdezte, hogy milyen nők a zsánereim, mert a kórházban két fiatal doktornő keze alá fogok kerülni. A szőke teltkarcsú a kedvencem - mondtam egykedvűen. Azóta is mindenkinek azt mondom, pedig nem igaz. Nekem kimondottam az érdekes nők tetszenek, a hajszín és a szépség nem számít. Az a fontos, hogy a lábuk legyen formás, de ha nem tökéletes, az még nem kizáró ok. A doki nevetett a válaszomon. Véleménye szerint a doki nénik átfestik a hajukat a kedvemért, mivel az egyik vörös, a másik meg nem is tudom már milyen. Kezembe nyomta a kórházi beutalót azzal, hogy egy hét múlva jelentkezzem a kórházban, elváltunk. Még mindig sütött a nap, mikor ballagtam fel a kollégium járdáján.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt se szabad meg azt se szabad, és hirtelen döbbenet futott át rajtam. Mi lesz a sporttal? Akkor még az volt az egyetlen igaz szerelmem. Lehet, hogy abba kell hagynom, ezt elfelejtettem megkérdezni. Ha még ezt is, akkor mi marad? Próbáltam túltenni magam a frissen ért megrázkódtatáson, és reménykedni, hátha a sport még segíthet rajtam. Délelőtt volt még, amikor felértem a "koleszba". Teljesen kihalt volt minden. A gyerekek iskolában voltak. Felmentem a "dögszobába", így hívtuk a betegszobát, és elfeküdtem az ágyamon. Teljesen magamra maradtam a bánatommal, egy árva lélek sem volt mellettem. A szüleim sehol. Nem tudom, hol járhattak akkor, amikor a beteg gyereküknek szükségük lett volna rájuk. Hol volt az Anyám, akit annyira szerettem. Nagyon hiányzott.
Váratlanul egy gyerekkori emlék tört fel belőlem. Egy Bakonybeli kis faluban laktunk akkor, még nem lehettem több hét-nyolc évesnél. Valamelyik játszótársam kitalálta, hogy menjünk el játszani a silókhoz. Ezek a kertünk végéből néhány száz méterre voltak. Tíz méter átmérőjű és vagy öt méter mély, betonfalu körgyűrűk voltak ezek. Nagyszerűen lehetett ugrálni bennük, ha már volt egy kis laza siló az aljukon. Savanykás, szúrós szaga volt a bennük lévő anyagnak. Ugráltunk ott néhányan gyerekek, én egy kicsit mindig bátortalanul kezdtem. Később azután annál inkább belejöttem. Így volt ez most is. Várakoztam a betongyűrű szélén, és figyeltem a többieket. Hirtelen hatalmas ütést éreztem a fejemen, sötétséget és a siló nagyon közeli bűzét. Néhány perc múlva, amikor észhez tértem, fejjel lefele a silóba fúródva találtam magamat. Valamelyik gyerek váratlanul lelökött a siló széléről. Nagynehezen összeszedtem magam, kikászálódtam és elindultam haza. Olyanok voltak a tagjaim, mintha berozsdásodtak volna, a nyakam pedig, mintha egy mázsás súlyt cipeltem volna a fej em helyén. Óráknak tűnt, mire hazaértem. Kutyául nézhettem ki, mert ahogy Anyám látott, teljesen megdöbbent. Elmondtam, mi történt. O közben mosolygott, és gyorsan ágyba bujtatott. Azután a gondos anyai kezek védelmében hamar elaludtam. Mikor felébredtem, ott ült az ágyam végében, és varrta a babámnak a ruhát. Emlékeimben ragyogó napsütésben látom a kis köténykét, a menyecskésre hátrakötött kis kendőt, és azt a mosolygós arcot, amit soha nem tudok elfelejteni. Határozottan tudom, hogy akkor már sötét volt. Így jelentkezett nálam egyszerre a napfény és a sötétség, ami ezután jellemzője egész életemnek. Az o neve is valami ilyesmit jelent, világító, fényes. Ilona volt a neve. Igaz, már nem voltam kisgyerek, de most is jó lett volna az anyai gondoskodás. Könnyebb lett volna, ha mellettem van. De most mindent magamban kellett megoldanom, pedig milyen jó lenne, ha az ember megoszthatná a
búját-baját. Engem erről a sors leszoktatott. Nem akarom bántani a szüleimet, főleg Anyámat, mert őt imádtam, de nemcsak a gyereknek van kötelessége a szülővel szemben, hanem fordítva is. A tiszteletet ki kell érdemelni. Főleg Anyámon csodálkoztam, mert o minden baját,
bánatát velem osztotta meg. Még szinte gyerekfejjel társa voltam komoly gondokban, és most, amikor nekem lett volna rá szükségem, magamra hagyott. Ha lehet, még jobban magamba zárkóztam, és nagyon sokat komolyodtam. Sokan még most is azt hiszik, hogy vidám természetű vagyok, és a dolgok jelentőségét bagatellizálom, de ez nem így van, ez csak a felszín. A vicc, a tréfálkozás valójában belső világom leplezésére szolgál. Legyen, ami mögé behúzódjak. Hogy bennem egészen mélyen mi van, azt csak én tudom, és csak annyit adok belőle más tudtára, amennyit jónak látok. Ez jó-e vagy sem, döntse el más. Nekem tökéletesen megfelel.
Visszatérve a "dögszobához" elmondhatom, hogy átrágtam magam az eseményeken, és nagy sokára elaludtam. Este a napos keltett fel. Hozta a vacsorát és irigykedve sorolta, hogy milyen finomságokat kaptam. Ettől kezdve külön konyhán voltam a kollégiumban. Sokan irigykedtek rám, pedig ha tudták volna, milyen áron volt az egész, nem tették volna. Egy hetet feküdtem a betegszobában. Időközben kaptam egy szobatársat. Csak influenzás volt. Nem nagyon beszélgettem vele. Úgysem értett volna semmit a betegségemből, hisz még én sem tudtam róla semmit. Ekkor nem tudom, honnan, váratlanul kaptam egy ötletet, és levélírásra szántam el magam. Valószínű egy belső kényszer volt, hogy végre valakinek kipanaszkodjam magam. Még a mai napig sem tudom, hogy miért pont Évát választottam. O az előző iskolámban volt az osztálytársam, semmilyen kapcsolat nem volt közöttünk. Írtam neki és válaszolt. Nagyon sokáig leveleztünk. Már az érettségin is túl voltunk, amikor ez abbamaradt. Csupán baráti levelezés volt. Bár o a régi iskolámba járt, magáról az iskoláról mégsem sok szó esett közöttünk. Az egész levelezés során egyszer találkoztunk, azóta se.
Hét végén hazaengedtek eltávozásra, mert hétfőn a szükséges holmikkal kórházba vonulok. Apám kísért be. Ez volt az első alkalom, hogy kórházba kerültem. Tele voltam izgalommal, stresszel, nem ismertem a szokásokat. Azért volt bennem egy cseppnyi remény is, hátha mégsem kerül sor az injekciós kezelésre. Leginkább talán ettől tartottam. Nem tudtam elképzelni, hogy saját magamat szurkáljam. Éjjeleket nem aludtam előtte. Próbáltam meggyőzni magam a szükségességéről, mindhiába. Amíg elintéztük a felvételt, talán egy kicsit nyugodtabb lettem. Megmutatták a szobámat, az ágyamat. Előreláthatólag két hetet mondtak. Nagyon hosszúnak tűnt.
Elrendeztem magam körül mindent, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. Alig végeztem, már szólítottak is. Kezdődtek a rutinvizsgálatok: a vérvétel, röntgen, EKG stb. Ezek eltartottak egy hétig. Nem engedtek, unatkozni. Közben tartott a beállítás. Már az első nap közölték velem, hogy csakis injekciós kezelés lehet eredményes. Mindjárt meg is kaptam az első adagot. A további vita felesleges volt. A beállítás, a napi többszöri szurkálás és vizsgálgatás két hetet vett igénybe. Jól tippeltek az orvosok az elején.
Szerencsére a szobatársaim nagyon jópofa emberek voltak. Az egyik egy osztálytársamnak az apja, ő szívbeteg volt. A másik szintén idősebb, ugyancsak cukorbeteg. Közvetlenül a mellettem lévő ágyon egy fiatal öngyilkosjelölt feküdt. A két öregebbel nagyon jól megvoltunk, sokat viccelődtünk, szellemeskedtünk egymással. Tényleg megkönnyítették számomra a kórházi napokat. Az öngyilkosjelölt nem nagyon szólt hozzánk. Neki valami szerelmi ügye volt. Szerelme meglátogatta. Én úgy véltem, a látogatásnál fontosabb volt számára a magamutogatás. Mit mondjak? Nem volt egy Brigizte Bárdot. Még az utcán se fordultam volna meg utána, pedig írtam már, hogy nálam nem a szépség az első. Később hallottam erről a férfiről, hogy végül is sikerült neki az öngyilkosság, kötéllel. Ezt csak azért írom le, mert még most is megdöbbent, hogy egy egészséges ember, akinek kutya baja sincsen, értelmetlenül eldobja magától az életet. Sokan pedig betegen, rokkantan ragaszkodnak hozzá, és jogosan kikérik maguknak, ha nem nézik őket teljes értékű embernek.
Az volt a fontos, hogy a többiekkel jól megvoltam.
Itt ért a karácsony is. Igyekeztünk minél hangulatosabbá tenni az ünnepeket. Még karácsonyfánk is volt. Nekünk, cukorbetegeknek kellett feldíszítenünk. Nem kellett attól tartani, hogy mire elkészül, addigra elfogy róla a cukor.
Elteltek az ünnepek, és rá néhány napra mehettem haza. Utolsó nap jutott eszükbe, hogy elfelejtettek megtanítani az inzulin beadására. Utolsó nap reggelén a kezelőben felszívatták velem a megfelelő mennyiséget. Ez nem volt nehéz, de beadni magamnak képtelen voltam Csak fogtam a tűt a combom felett és vártam. Ekkor az egyik nővér váratlanul meglökte a kezemet, és így a tű beszaladt a bőröm alá, akkor már csak ki kellett nyomni a fecskendő tartalmát. Ennyi volt a tanulás, a többi már rám volt bízva. Innen az orvosi szobába mentem. Ott már várt rám a doki néni. Tényleg vörös volt, és két hét alatt, amíg ott voltam, se festette át a haját szőkére a kedvemért. Amikor bementem, keresztbe tett lábakkal ült hanyagul egy hatalmas, süppedős fotelban. Cigarettázott és kávét ivott közben. A combjaiból elég sokat engedett látni. Szép formásak voltak. Az arca nem volt szép, de eléggé érdekes volt. Lehet, hogy más helyzetben sokkal több gondolatom támadt volna vele kapcsolatban, de akkor csak az foglalkoztatott, minél előbb kijutni innen, minél távolabb legyek a kórházi szagtól. Már a téli szünetnek az elején tartottunk, és én még nem voltam otthon. Siettem ki az utcára, de minek, nem várt rám senki. Fölballagtam a koleszba. Már ott sem volt egy lélek sem. Minden szekrény tárva, üresen tátongott. A hálóban az ágyak lehúzva, a matracok egymás hegyénhátán.
Teljesen kihalt volt az egész épület. Megkerestem az igazgatót és mondtam, hogy elviszem a "cuccomat". Összepakoltam, és szó nélkül kimentem a városba. Sok idő volt még a busz indulásáig, így kénytelen voltam csavarogni. Annak ellenére, hogy december volt, a nap szépen sütött. Egy pillanatig megfordult bennem, hogy be kellene ülnöm egy moziba. Éppen akkor játszották az Egri csillagokat. Szerettem a történelmi hátterű filmeket, de most ehhez sem volt kedvem. Nem tudott volna lekötni. Járkáltam az utcán és féltem, ugyanis a doki néni felvilágosított, hogy a többletmozgás hatására esetleg leszalad a vércukrom és hypozhatok is. Elmagyarázta nekem, ha teljesen kifogy a szervezetemből a cukor, akkor még halálos is lehet. A kórházból való távozásorrkor a nővérek adtak két szem kockacukrot egy gyufás skatulyába csomagolva. Ha netán rosszul lennék, ezt kapjam be. Ideges voltam, állandóan figyeltem magamat, hogy mikor kezdek gyengülni. A hypo ismeretlen volt még a számomra, nem ismertem a tüneteit. Minden apró kis új jelből, amit észrevettem magamon, azt hittem, hogy itt van. Most jön. De nem. Nagyon sokáig ismeretlen maradt még előttem az az érzés.
Senkivel nem találkoztam, hogy legalább beszélgetőtársam lett volna.
Ez is leköthette volna egy kicsit a figyelmemet. Az egész városban a sok ember között teljesen egyedül voltam.
Végre elérkezett az indulás ideje. Felszálltam a hazafelé induló buszra. Most már nem éreztem magam egyedül. Rengetegen voltak a buszon
Nem ismertem senkit közülük, mégis jólesett az emberek közelsége. Ahogy hozzám értek, biztonságban éreztem magam. Azért a rosszulléttől még így is nagyon féltem. Egyre inkább figyeltem magam. Vártam a hypot. Ha akkor tudom, hogy még milyen sokat kell várnom az első igazira, sokkal nyugodtabb lehettem volna. Ebben a rettegésben nagy szerepet játszott a tapasztalat hiánya. Talán ha jobban felvilágosítottak volna, akkor minden másként alakul. Az út az egyik közeli faluig egy óra hosszat tartott. Itt újból várnom kellett az átszállásra, és megint egyedül maradtam. Ismét tele félelemmel és szorongással. Innen az út hazáig már csak egy szűk félóra volt. Végre hazaértem. Alig vártam már, és mégsem találtam benne semmi örömöt. El voltam foglalva a gondolattal, hogy ezután nem azt eszem, iszom, amit szeretnék, és szüntelenül figyelem magamban a betegség tüneteit. Mennyire vagyok szomjas és mitől, éhes vagyok-e, mikor jön meg a gyengeség? Nem beszélve az inzulinbeadásról, ez külön kínlódás volt minden egyes alkalommal. Előtte mindig kis lelki csatát vívtam magammal, mire elhatároztam, hogy szúrok. Ráadásul szégyelltem is a betegségemet, úgy
éreztem magam a többi egészséges ember között, mint a leprás.
Teljesen magamra maradtam. Még otthon is ahol annyira szerettem. Néha fél óra is eltelt, mire elhatároztam magamat a szúrásra. Csak fogtam a tűt a combom felett de erőm nem volt hogy szúrjak Végül azért mindig megnyomta valami belső akarat a tűt. pedig más sokkal könnyebben beadhatta volna nekem. Éjjeleket bőgtem át magamban a paplan alatt, egyszerűen rettegtem a másnap reggelektől. Én, aki mindig szerettem a reggelt, most nagyon utáltam. Szép kis állapot ez az önmegtartóztatás és állandó önszurkálás. Ráadásul egész életen át, és egy tizennyolc éves fiatalember még azt hiszi, hogy nagyon sok van hátra. Legtöbbször zabával tele pofával kérték tőlem számon, hogy miért nem tartom a diétámat. Tartottam volna én, de még egy mérleget sem érdemeltem meg a családban. Apám a kezébe vette a kenyeret, és megállapította, hány deka. Ő volt a mérleg. Másnak könnyű meghatározni, hogy mennyit egyen.
Elég keservesen telt el a téli szünet, de januárban még nagyobb szorongással mentem vissza a koleszba. Szerencsére itt nagyon rendesek voltak hozzám, mindent biztosítottak a betegségem könnyítésére. A suliban is rendesek voltak hozzám a tanárok, mert féléves bizonyítványban minden tantárgyból felfele kerekítettek. Így volt ez a hátralévő másfél évben is. Soha egy tanár sem kérdezett a betegségemről, csak egyszerűen rendesek voltak hozzám. Ahogy kezdett
helyreállni a cukorháztartás a szervezetemben, úgy múlt el az arcüreggyulladásom és kezdtem felszedni a kilókat. Csak az volt a baj, hogy nem álltam meg a rendes súlyomnál. Nyolcvan kiló voltam, amikor elhatároztam, hogy csinálok valamit, nehogy meghaladjam az egy mázsát. Elkezdtem súlyt emelni, és mindennemű sportot űztem, amit csak lehetett az iskolában. Semmi mással nem foglalkoztam, csak a sporttal. Meg is volt az eredménye. Tavaszra visszanyertem az ideális testsúlyomat, és aránylag jól éreztem magam. Ezzel együtt jöttek a gyengeségek, de a hypoig nem jutottam el egyszer sem, mert idejében ettem valamit mindig. Csak állandóan idegesített egy új jelenség. Állandóan zsibbadt a szám széle. Amikor elmondtam az orvosnak, arra gyanakodott, hogy sok az inzulin. Ekkor már a falubeli körzeti orvoshoz jártam rendszeresen, mert amikor első alkalommal elfogyott a felírt inzulinmennyiségem, a városban, ahol tanultam, senki sem volt hajlandó felírni. Mentem én az ottani körzeti orvostól kezdve a rendelőintézet fogorvosán keresztül az iskolaorvosig, de hiába. Nem voltak hajlandók felírni. Volt, aki szóba se állt velem. Már alig volt egy-két napra való mennyiség, amikor kétségbeesésemben hazakéredzkedtem, és szerencsére az otthoni körzeti orvos minden további nélkül felírta. Így nem láttam értelmét, hogy többé visszamenjek a régi orvosomhoz. Anyám egy alkalommal megleste a reggeli szúrás előtti kínlódásomat. Én nem vettem észre, mert a kis lelki csatámmal voltam elfoglalva.
Mindenáron győzni akartam magam ellen, és ez mindig sikerült is. Az inzulin bekerült. Anyám megsajnált, és bement a körzeti orvoshoz azzal, hogy szerinte már nem is vagyok cukorbeteg, elmondta, hogy zsibbad a szám, és mit látott az injekciózásom közben. Az orvos ezt megértve kórházba utalt. Ismét kórház, csak most máshol. Abba a Duna-menti kisvárosba kerültem, ahol előzőleg jártam iskolába. Nagyon jó szobába kerültem. Valamennyien Ferencek voltunk, az volt a főorvos és a kezelőorvos is. A rutinvizsgálatokon kívül semmi különöset nem csináltak velem, csak fokozatosan vették vissza az inzulinmennyiséget.
Egyik délelőtt elaludtam, és arra ébredtem, hogy valaki a vénámon motoszkál. A kezelőorvos volt. Vénás injekcióval hoztak vissza a másvilág kapujából. Ez volt az első igazi hypom. A többiek elmesélték, gyanús volt nekik, hogy annyira csendben vagyok, mert máskor élcelődni szoktam velük. Megnéztek, és látták, hogy tiszta víz vagyok. Ájult voltam, és mintha aludtam volna. Ekkor rohantak a kezelőorvosért. Végül is szerencsésen megúsztam az egészet, hála a szobatársaimnak.
Az egész bentlétem két hétig tartott. Közben egy vasárnap még focizni is hazaengedtek. Az egész otthoni tartózkodásom alatt egyetlen látogatóm volt Apámon és Anyámon kívül. Egy kis cigánylány, aki előzőleg az osztálytársam volt. Mártika volt a neve, és nagyon jó barátnak
tartottam. Annak idején mindig ketten voltunk az osztályban, akik legkorábban beértünk reggel. Sokat beszélgettünk egymással, és mindig az o házi feladatait másoltam le. Még a mai napig sem tudom megmagyarázni magamnak, miért nem vele leveleztem, amikor beteg lettem. Látogatáskor egy bonbont kaptam tőle. Nem tudta, hogy cukorbeteg vagyok, és én udvariasságból nem is szóltam neki róla. Nem akartam megsérteni. Még ma is szívesen emlékszem rá. A kórházból egészségesen távoztam. A főorvos azt nyilatkozta, hogy én vagyok
a harmadik beteg a praxisában, aki ebből a betegségből meggyógyult. Tudná, mennyire melléfogott. Mindenesetre én boldog voltam, amikor elhagytam a kórházat. Megint egyedül voltam, amikor kijöttem, de most nem zavart, valahogy az örömöt jobban el tudja viselni magában az ember, mint a bánatot. Azért nem volt teljesen felhőtlen ez az öröm. Nem bíztam maradéktalanul az orvosokban. A kétely egy parányi szikrája mindig izzott bennem, és továbbra is figyeltem magam. Csak az ember a jót könnyebben elhiteti magával, mint a rosszat. Na és nem kellett tovább szurkálnom magam, nem kellettek a reggeli kis csatáim. Ez elég volt ahhoz, hogy örüljek. Ólomlábakon haladt az idő, amíg a buszra vártam. Szerettem volna szaladni inkább örömömben. Otthon csak egy napot töltöttem, és másnap már mentem is iskolába. Akivel találkoztam, mindenkinek elújságoltam, hogy meggyógyultam, persze a legtöbben csak úgy reagáltak rá: tényleg? Mit jelent az másnak, ha én meggyógyulok?
Semmit. Ezt csak az képes igazán felfogni, aki már hasonlót átélt. Így aztán nem is hangoztattam tovább. Nem volt értelme, és nem is terjedt el, hogy akkor meggyógyultam.
Egy ideig éltem az egészségesek életét, ettem, ittam, mint a többiek. De a kétely égette a bensőmet, önfeledten enni sem tudtam. Közben havonta rendszeresen jártam ellenőrzésre. Amint véget ért a tanítás, a szünetben azonnal mentem dolgozni. Kőművesek mellett dolgoztam minden nyáron szünidős diákként, mint segédmunkás. Közben figyeltem magam, idegesített, hogy egyre több vizet iszom. Eleinte próbáltam megmagyarázni a meleggel, és hogy nehéz fizikai munka esetén ez természetes. De azért egyre gyanúsabbá vált a gyógyultságom. A gyanúm be is igazolódott. Ellenőrzésről ellenőrzésre szép lassacskán emelkedett a vércukorszint. Végül eljutottam odáig, hogy kellett valamit csinálni, mert gyógyszer nélkül már nem lehetett rendben tartani. Nagyon rendes volt a doki néni, aki kezelt, mert nem állított vissza inzulinra, hanem megpróbálkozott tablettával. Napi három szem Bucarban tabletta úgy ahogy rendben tartott éveken keresztül. Erre az időszakra esett, hogy a gimiben kézilabda mérkőzést játszottunk. Kapusként szerepeltem, és egy szerencsétlen kifutásnál úgy orron vágtak, hogy nyílt orrcsonttörésem lett. Először történt meg velem, hogy világos nappal csillagokat láttam. Erősen vérzett az orrom, de csak akkor vettem észre a nyílt törést, amikor az öltözőben a vitrin üvegében megláttam magam. Az orromon hosszában volt egy nagy vágás, és ömlött belőle a vér. Úgy megijedtem, hogy majdnem elájultam. Egy társam lekísért a kórházba, és két jókora kapoccsal összefogták. Jóval a történtek után, késő délután is még elég intenzíven vérzett. A stúdiumról felkérezkedtem, hogy lefekhessek. A nevelőtanár, akitől engedélyt kértem, megjegyezte, hogy most már legalább nem lesz olyan jámbor képem. Azután még megkérdezte, hogy ki akartam próbálni, hogy cukorbeteg vagyoke?
Ezt miért kérdi, nem értettem. Nem is számított, felmentem és aludtam. A fekvéstől csakhamar megszűnt a vérzés. Később, amikor már levették róla a kötést, úgy nézett ki a forradás, mint kottában az ismétlőjel. Az ezt követő vasárnap hazaengedtek eltávra. Alig mertem bemenni, féltem, hogy mit szólnak a szüleim. Volt is nagy riadalom, és ez csak nőtt, amikor másnap reggelre az egész arcom kékes sárga színt vett fel. Gyorsan megnézettük a hozzánk legközelebb eső kórházban, és megnyugtattak bennünket, hogy ez csak a hatalmas ütéstől van. Miközben vizsgáltak, megjegyezte a doki, hogy két öltéssel sokkal szebben meg lehetett volna csinálni. Az ütés nyomai hamar elmúltak, a seb is hamar begyógyult.
Egyre népszerűbb lettem a suliban. Negyedikre már nagyon sokan megszerettek. Jobban megismertek és sok barátom volt már. Nem éreztem magam annyira egyedül. Jobban
szerettem a koleszban, mint otthon. Nagy mértékben közrejátszott, hogy megismerkedtem az igazi szerelmemmel, Cumykával. Igazi társnak és jó szeretőnek bizonyult. Ettől kezdve volt kivel mindent megbeszélnem. Vigyázott rám. Akkor még szinte gyerekfejjel, törődött a betegségemmel. Volt olyan eset, hogy a kolesz szervezésében szüretelni voltunk, és az első napon végig zabáltam a szőlőt. Este hazafelé véletlenül elszóltam magam, hogy nem lett volna szabad. A továbbiakban nem engedte, hogy akár egy szemet is megegyek. Végre volt, aki törődött velem. Persze nem esett nehezemre, hogy neki szót fogadjak. Minden gondolatom az övé volt. Más nő nem érdekelt, akkor se és azóta se, és ez így lesz ezután is. Találtam egy őszinte embert, csupa nagybetűvel, hogy EMBER. Ő az, akiben mindent megtalálok, aki mindig mellettem áll és szeret. Nem lehet őt nem szeretni. Egyszerre kedves, komoly, vidám és odaadó, gondos nő. Az ilyen ötvözet a természet csodája. Ráadásul ez a nő lett az én feleségem. De azt hiszem, nagyon elkalandoztam. Negyedik osztálynál tartottam. Rajta kívül voltak fiú barátaim is. Csupán kettőt emelnék ki a sok közül. Az egyiket Dininek, a másikat Zolinak hívták. Az utóbbi különös ragaszkodást váltott ki belőlem. Ez elsősorban azért volt, mert anya nélkül nevelkedett, és ez engem, akinek az anyja sokat jelentett, közel hozott hozzá. Az helyzetét tragikusnak éreztem. Soha nem mondtam neki, de egy bizonyos mértékű sajnálatot éreztem iránta emiatt. Akárcsak én, o is végigdolgozta a szünetet az első perctől az utolsóig, hogy valami kis pluszt teremtsen elő magának. Zoliról sokat beszélgettem Anyámmal, és ő is megszerette. A barátságunk alatt sokszor megfordult nálunk, és én is jártam az o szülőföldjén.
Egyik eltávozás alkalmával nem hazamentem, hanem hozzájuk. Vonattal mentünk végig. Egy rövidke szakaszon olyan vonattal, amelyben szenes kályhával fűtöttek. Addig én még nem láttam ilyet. Ráadásul a kalauz oldalán lógott a szeneslapát. Jót mulattunk rajta, és az egész hétvégi kirándulásunk jó hangulatban zajlott le. Ahol a nővére lakott, abban a faluban a templom házszámmal volt ellátva. Ezidáig még ilyet sem láttam. Késő éjjel érkeztünk meg. Engem is szeretettel fogadtak, akárcsak egy családtagot. Másnap reggel remek, napos idő volt. A sógora egy régi Csepel motorkerékpáron szállított bennünket egyenként a szülőfalujában. Zoli édesapját látogattuk meg. Nem sokat időztünk, egy kicsit körülnéztünk, és indultunk is vissza a kollégiumba. Olyan is megtörtént, hogy minden különösebb cél nélkül végigbolyongtuk Pestet, természetesen gyalog. Az érettségi után még egyszer találkoztunk, aztán megszűnt a kapcsolatunk. Dinivel, a másik barátommal szomszédos faluban laktunk. Az evangélikus lelkésznek volt a fia, de ez egyáltalán nem látszott meg rajta: ugyanolyan csibész, belevaló gyerek volt, mint a többi. Ez más jellegű kapcsolat volt, mint Zolival. Vele minden diákcsínyben és marhaságban benne voltunk. Kaphatók voltunk mindenre. Előfordult, hogy elvállaltuk ketten a kollégium évi tüzelőjének a berakását pénzért. Az így szerzett pénzt pedig a hétvégén elvertük. Más alkalommal terméskövet raktunk. De az is előfordult, hogy elmentünk kukoricát törni, ebben még a Zoli is részt vett. Soha nem kaptam történelemből ötöst, csak a kukoricaszedést követő hétfőn, mivel a kukoricát a történelemtanárnak szedtük. Úgy látszik, ennyicske plusz kellett volna a tanuláshoz csupán, hogy jó tanuló legyek. Csak az a baj, hogy nem volt minden tanárnak kukoricája, vagy ha volt is, nem velem szedette le. Cumyka és Dingó barátnője is összebarátkoztak, mert mi szinte mindig együtt voltunk. Stúdiumon csak intenünk kellett egymásnak, és lógtunk is ki cigarettázni.
Egy alkalommal megnyiratkozott kopaszra. Mi negyedikesek követni akartuk, de a fodrász nem vállalta, hogy megnyírjon bennünket. Valamiféle szabotázstól tartott. Így Dingó egyedül maradt kopasz. Másnap a május elsejei felvonuláson önként kötelező jelleggel részt vettünk mint zászlóvivők. A sor elején mentünk volna ketten. Nagyon meleg, napsütéses idő volt. Erre o, hogy napszúrást ne kapjon, összecsomózta egy zsebkendő négy sarkát és a fejére tette. Azonnal ki is állították a sorból, mert rontotta a tömeg szép összhangját. Arra nem gondoltak a szervezők, hogy ez nem büntetés volt neki, hanem jutalom. Nem kellett órákon keresztül tolongnia és várakoznia a nagy melegben. Most bántuk csak igazán mi többiek, hogy nem nyírt meg bennünket a fodrász. Mire mi végigballagtunk a városon, o már jóllakva heverészet
a fűben. Szerintem ezeket a május elsejei felvonulásokat nem kellett volna kötelezővé tenni, hanem meg kellett volna tiltani, akkor legalább lelkes tömeg vonult volna fel az utcákon. Megállapodtunk, ha valamelyikünk elsőként végez az írásbeli érettségin, az várja a többieket egy megbeszélt étteremben. A matek írásbeliből csak az első feladatot csináltam meg. Úgy mondták, hogy ez elég a ketteshez. Szaladtam az étterembe, hogy nehogy bárki is megelőzzön, de elkéstem. Ő már ott ült és iszogatott. Nem tudom, hogyan csinálhatta. Később csatlakoztak hozzánk a lányok is. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor az érettségi bizonyítványt kiosztották. Amikor már dolgoztam, jóval később kaptam tőle egy képeslapot az NDK-ból, de cím nem volt rajta, hogy levelezhettünk volna. Negyedikes koromban a legtöbb időmet kétségkívül Cumykával töltöttem. Stúdiumon majdnem egymással szemben ültünk. Állandóan őt néztem s viszont. Mindenfélét irkáltunk egymásnak, csak úgy röpködtek keresztül-kasul a levelek a szobán. Őszintén szólva nem is tudom, hogyan kezdődött. Ahogy odakerültem, már az első napokban jól megnéztem. Örökre megmaradt bennem. Nagyon egyszerű kis világoskék ruha volt rajta, jóval a térde fölött ért végett. Egyből megfogott a ragyogó, formás lába, szép hosszú combok, karcsú derék. A mellei nem voltak nagyok, de a többi mellett az már nem is volt lényeges. Az akkori divat szerinti frizura, amely az egyik felén a füle mögé volt fésülve. Arca nem volt szép, de nagyon kedves és barátságos. Valószínű, hogy ez a kissé hajlott és kelleténél kicsit nagyobbra méretezett orra miatt volt. De a szeme! Szép nagy, barna és tiszta. Ilyen őszintén tiszta szeme csak egy valakinek van rajta kívül a világon. Ez az egyik lányom. Amikor megláttam, végigmértem, de nem szóltam hozzá, nem volt sose szokásom, hogy valakivel szemben én kezdeményezzek. Nagyon tartózkodó voltam a szerelemben is. Vártam, hogy mindig a másik lépjen először. De azután már nem hagytam magam. Mondhatom, hogy én mindig önvédelemből voltam szerelmes. Valószínű ezért tartottak csak egy-két hétig a szerelmeim.
Ez most más volt. Egyikünk se kezdett a másikkal, csupán a véletlen akarata érvényesült.
Nem mondhatom azt nagy szavakkal, hogy megláttam és megszerettem. Megláttam, tetszett, és a többi a véletlennek köszönhető. Mint már mondtam, majdnem egymással szemben ültünk a tanulóban. Számtalanszor nagyon hosszú ideig nézhettem abba a két gyönyörű, kristálytiszta szembe, amit azóta sem feledek el. Hosszú ideig tudtunk egymás szemébe nézni szemrebbenés nélkül. Közben, ha volt közlendőnk egymással, leírtuk, és már repült is a levél. Szerintem a szerelem szót ennyiszer és ennyi változatban senki sem írta le a világon. A tanulással nem sokat törődtem, pedig nagyon sokszor az volt a levelezés vége, hogy tanulj most már. Örültem, szerelmes voltam igazán először életemben, és egyre inkább meggyőződésem, utoljára is.
Minél jobban megismertem, annál jobban szerettem. Szabadidőnket közösen töltöttük. Megismertük az Öreg-tó minden zegzugát. Télen nem sok lehetőségünk volt, legtöbbször kapualjakban csókolóztunk, amíg csak be nem lepett bennünket a hó. Ki törődik olyankor a hóval és a hideggel. Annyira összetartoztunk, hogy a koleszban Jaczkó házaspárnak hívtak bennünket a tanárok is. Megtörtént, hogy a kollégium igazgatója odajött hozzám, és megkérdezte, nincs-e kedvem estére moziba menni. Van két jegye, de közbejött valami, és nem tud elmenni. Csak annyit kérdeztem, hogy Cumy jöhet-e velem. Miután beleegyezett, elfogadtam tőle a, két jegyet. Kaptam tőle egy kulcsot a kollégium kapujához, hogy este ne kelljen csengetnem. A moziban a Tíz kicsi indiánt játszották. Még aznap este visszaadtam a kulcsot. Nem hiszem, hogy ezt bárkivel megcsinálta volna, de bennünk megbíztak.
Sok irigyünk volt a diákok között. Nem tudták elviselni azt a szép kapcsolatot, ami kettőnk között volt, és hogy soha nem untuk meg az együttlétet.
Azért akadtak néha összezörrenéseink is. Olyankor annyi barátnőm lehetett volna az évfolyamtársai közül, amennyit csak akarok. Szerencsére egyik sem érdekelt komolyan. Összezörrenéseinknek legtöbbször az lett a vége, hogy tanulás közben éreztem magamon a tekintetét. Már csak dacból sem néztem fel. Mindig kivártam egy jó darabig, és csak azután emeltem fel a fejemet. Mindenhová néztem, csak őrá nem. A vége mégiscsak az lett, hogy
találkozott a tekintetünk. Először csak találkozott, azután végül már egymásba kapaszkodott. Az a két szempár tudott nagyon szomorú lenni, tudott mosolyogni, tudott kacagni, tudott nagyon szenvedni is. Őrülten imádtam ezeket a szemeket, olyanok voltak, mint a kristály. A vége az lett a szempárbajnak, hogy együtt mentünk ki a szünetre, és szent volt köztünk a béke. Ha belenéztem ezekbe a szemekbe, nem tudtam többé haragudni. Most már két embernek van ilyen szeme. Az egyik engem bolondított meg, vajon kit fog a másik?
Cumyka tudott a betegségemről, de ez nem zavarta kapcsolatunkat. Igaz, akkor még nem sokat tudtunk róla, még én sem, aki szenvedő alanya voltam. Akkor még nem folyt olyan felvilágosító munka, mint most. Ha én akkor tudom, hogy milyen veszélyeket rejt magában az elhanyagolása, természetes, hogy jobban vigyázok. Sajnos, későn tudtam meg. Nem sokat törődtem a betegségemmel. Csupán a cukrot hagytam ki teljesen az étrendemből és sportoltam. A sport minden fajtáját űztem, amire csak lehetőség volt a gimiben. Ez már egyszer segített a betegségem megszelídítésében. Egyedül ebben hittem és szerettem is. A Cumykát imádtam, a sportot pedig szerettem. Cumykának abban az időben is nagyon sokat köszönhettem. Többek között azt, hogy egyáltalán leérettségiztem. Ha akkor nincs mellettem és nem macerál, hogy tanuljak, akkor a mai napig sem érettségiztem volna le. Szerencsére, mint annyi másban, ebben is hallgattam rá. Érettségi után majdnem elváltak útjaink. Nem rajtam múlott, hogy nem maradt abba kapcsolatunk. Tovább tanulni készült, és valamilyen előkészítőre járt Budapestre. Onnan kaptam tőle levelet. A válaszban megírtam, hogy hagyjuk abba az egészet, mert nem fogok utána Budapestre járkálni. A következő levelet már otthonról írta. Mindenáron találkozni akart velem. Ez volt az első szakítási kísérletem. A második akkor volt, amikor egy hétvégén a szülei beleegyezése nélkül eljött hozzánk. Akkor még nagy bűnnek számított, hogy a leány megy a fiús házhoz. Ma már ez természetes. Alig érkezett meg, máris ott volt az apja. Nem történt semmiféle botrány, csak annyi, hogy másnap reggel az első busszal haza kellett mennie. Az egészen úgy megsértődtem, hogy írtam egy szakító levelet. Cumyka olvasás után odaadta a szüleinek, hogy olvassák el, mit csináltak. Még aznap eljött hozzánk az apja, aki most az én drága apósom, és egy kis teherautóval elvitt hozzájuk. Ezután minden hétvégén találkoztunk. Kerékpáron jártam hozzájuk, mivel nem esett messze egymáshoz a két falu. Mindketten elkezdtünk dolgozni. Ő saját falujában, én pedig egy közeli városban. Egyre kevesebb idom maradt a sportra, és kezdtem mindjobban elhanyagolni a betegségemet is. Külső tünetei nem voltak, rosszul sose voltam. Szedtem a tablettát, és attól nincs rosszullét - legalábbis nekem nem volt. A többi káros hatásról meg, hogy mit okozhat, ha elhanyagolom, nem tudtam. Még ezen a télen ismét kórházba kerültem. Elég távol a falunktól, a megye volt történelmi székhelyére. Azt ajánlották az orvosok, hogy vetessem ki a mandulámat. Lehet, hogy ez még a cukorbetegségen is segít - mondták. Már sokkal előbb ki kellett volna vetetnem, de nehezen szántam rá magam a műtétre. Alig múltam húszéves, mire elhatároztam magam. Jól meggondoltam a dolgot. Hiába, ez nem olyan, mint a foghúzás. Ha kettőt kihúznak, még akkor is marad hallkint. Az itt tartózkodásom nem volt olyan rossz, mint a többi kórházban. Csupa velem egyidős fiatal volt bent. Rendesek voltak az orvosok is. Ráadásul ide már a Cumyka is eljött látogatni, s szép gyerekkori emlékeim is fűződtek ehhez a városhoz. Az történt ugyanis, hogy a Duna-parton sétáltam, és egyszer csak eljutottam a felrobbantott hídig. Még a második világháborúban robbantották fel. Megrázó látvány volt. Akkor még egyik vége belelógott a vízbe. Mintha egyenesen a föld alá tartana az út. A Csehszlovákia felől kiálló rész csak egyszerűen véget ért. Végiggondoltam, milyen körülmények között robbanhatott föl, és vajon hányan lehettek akkor éppen rajta. Az a híd a csillogó Dunával olyan emléket hagyott bennem, hogy még most is végigfut a hideg a hátamon, ha visszagondolok rá. Még ugyanaznap végigjártam a Bazilikát. Ahova csak be lehetett menni, mindent végigjártam. Az akkori élet jeleit kerestem mindenhol. Mindenhez odaképzeltem a korhoz odaillő személyeket. Szerettem a történelemnek ezt a formáját. Az egész kórházi tartózkodásom alkalmával naponta többször végiggondoltam ezeket az emlékeket.
Bentlétem nem volt hosszú, csupán két, esetleg három hét. Nem volt semmi komplikáció, gyorsan gyógyultam. Amint hazakerültem, az első utam Cumykához vezetett. A mandulaműtétemből való felgyógyulásom után nem sokkal, de már a következő év elején végleg otthagytuk kis falunkat. Elköltöztünk a városba, a megyeszékhelyre. Még nagyon sokszor vissza-visszajártam. Nehezen tudtam megválni gyerekkori emlékeim falujától és a kis rozoga háztól, ahol laktunk. Aztán egyre ritkábbak lettek a látogatásaim, végül pedig teljesen elmaradtak.
A várost, ahova költöztünk, soha nem szerettem, nagyon ridegnek találtam, pedig kertvárosban laktunk, és ez eléggé falusias jellegű volt. Szerencsére a hétvégéket Cumykáéknál töltöttem. Szombaton reggel mentem vonattal, és délig mindig a jövendőbeli anyósommal beszélgettem. A hétvégéket együtt töltöttük Cumykával, és hétfőn reggel innen mentem dolgozni.
Először egy irodában dolgoztam anyámmal. Később különváltunk, mert engem másik építésvezetőségre helyeztek. A vállalatunk ugyanaz maradt, csak én másik városba kerültem. A betegségemmel szinte már nem is törődtem. Orvoshoz ellenőrzésre már nem jártam. A diétám annyiból állt, hogy az étrendemből kihagytam a cukrot. Ráadásul már nem is sportoltam. Ha kérdezték, miért nem járok, akkor mindig az volt a válaszom, hogy megérzem én azt, ha valami baj van. Azóta már tapasztaltam, hogy azt sem érzi meg az ember, ha a vércukra hatszáznyolcvan. Egyedül a hypot éreztem. Van úgy, hogy már jóval előre, de ez már
a tapasztalat. Szóval menekültem a városból amikor csak lehetett. Legtöbbször Cumyka falujába. Igaz, ott nem voltak barátaim, de akkor már máshol sem. Zolival szaladtunk össze néha. Olyankor beültünk valahova beszélgetni. Egyre ritkábbak lettek ezek a találkozások is. Semmi sem kötött a városhoz. Így 1971 májusában megtartottuk az eljegyzésünket, és a következő év októberében házasságot kötöttünk Cumykával. Még gimis korunkban rosszindulatú barátaink hangoztatták, hogy diákszerelemből nincs házasság. Szerencsére óriásit tévedtek. Cumyka annak ellenére hozzámjött, hogy ellenezték a házasságunkat. Főként jövőbeli anyósom. Már jóval később tudtam meg, hogy órákon keresztül próbálta érvekkel meggyőzni a betegségem komolyságáról. Nem akarta, hogy belemenjen ebbe a házasságba. Sőt olyan jóakarója is volt a faluban, aki azt mondta, hogy betegápoló lesz egész életében. Ő mindezek ellenére velem akart élni. Azóta megbánta-e? Azt csak o tudná megmondani. Szintén később tudtam meg, hogy az anyósom velem személy szerint se szimpatizált. Erre csak azt tudom mondani, hogy velem nem is kell, hisz nem őt vettem el, hanem a lányát. Tartós együttlétünk folyamán aztán megváltozott rólam a véleménye. Összekerülésünk után néhány hónappal építkezni kezdtünk. Közben vártuk a babát. Nagyon szép kismama volt a feleségem. Nekem csodálatos volt ez a kilenc hónap. Szerintem abban a férfiban nincs egy csepp érzés sem, akinek nem akkor tetszik legjobban a felesége, amikor közös gyermeküket hordja. Gyönyörű a természet csodája, amikor gömbölyödik. Közben az ember képes órákon, sőt napokon át találgatni, hogy fiú lesz-e vagy kislány. A nejem véleménye szerint egy focista lábú kisfiú, mert annyit rugdalta, és mindig más helyen. Én egy cserfes, hízelgő kislányt szerettem volna mindenáron. A név kiválasztásánál nem volt probléma. A nejem Krisztinát, én
pedig Veronikát akartam. Fiúnéven nem is gondolkoztunk. A természet végül mindent megoldott, hogy még így se legyen közöttünk vita. 1973. július 22-én két kislánynak adott életet. Mindkét névnek volt gazdája.
A felelőtlenség ára
Csak a tény, hogy apa lettem, józanságra kellett volna, hogy térítsen, de nem így történt. Építkeztünk, és még kevesebbet foglalkoztam a betegségemmel. Nem törődtem vele.
Szomjas voltam, akkor ittam. Ekkor már egyre inkább alkoholt. Főleg a sört szerettem, és ez annyi,mintha sárra vizet öntenék. Ahogy kínzott a szomjúság, úgy töltöttem rá az italt. Ez egy ördögi kör volt. Már ott tartottam, hogy soha nem hiányzott a szervezetemből az alkohol.
Nem sok választott el attól, hogy alkoholistává váljak, de az utolsó percben valami láthatatlan kéz mindig utánam nyúlt és visszarántott.
Állandóan gyötört a kétség a betegségemmel kapcsolatban, lelkifurdalásom volt a két gyerek miatt. Mi van, ha öröklik tőlem? Ettől kezdve őket is figyeltem, nemcsak magamat. Mindent a cukorra vezettem vissza, ha volt rajtuk kiütés, vagy bármi más. Ráadásul Anyám azzal jött, hogy már biztosan cukros vagyok, mert ikreink születtek. Erre mindig azt mondtam, hány olyan cukros van, akinek csak egy gyereke születik. Meg valakinek különben is el kell kezdeni, vagy akinek ikrei vannak, az mind cukorbeteg? Soha senkinek sem szóltam arról, ami marcangol belülről. Nem is tudom, mikor fogok megnyugodni.
Szerencsére az egyik lányom teljesen anyja, a másik és köztem nagy a hasonlóság de úgy tűnik, hogy inkább a család összes tagjára hasonlít egy kicsit. O a természetnek egy csodálatos keveréke. Annyi szerencsém már nekem is lehetne az életben, hogy egyik se örökölje a betegségem.
A betegségemmel továbbra sem törődtem. Megpróbáltam magamnak bemagyarázni, hogy nincs semmi bajom, holott tudtam, ez nem így van. Dolgoztam, hajtottam a pénzt, mint a többi fiatal, és ilyenkor az embernek semmi sem számít. Fiatal életét mindenki könnyelműen kockára teszi, csak ha baj van, akkor kezd el gondolkodni. Milyen furcsa is, hogy az ember életre van ítélve. Senki nem kérdezi meg, akarsz-e a világra jönni? Pedig, ha az ember a születésének a pillanatában tudatában volna annak, hogy mi várhat rá, akkor nem biztos, hogy meg akarna születni. Állítólag az ember köszönettel tartozik a szüleinek, mert világra segítették. Sokat gondolkoztam ezen. Azt szívesebben megköszöntem volna, ha nem segítenek a világra. Mi lesz, ha egyszer a lányaim is így gondolkodnak? Szép az élet, szép annak, akinek mindene megvan és makkegészséges. Igaz, hogy a cukorbetegség csak állapot, csak életed végéig nem azt ehetsz, amit kívánsz. Nagyon rossz dolog a nem szabad. Ha ezt nem veszi komolyan valaki, nagyon megjárhatja, nagyon meglepheti a sors, főleg ha nem közlik vele előre, hogy mi várhat rá. Mindig él bennem a remény, hogy a gyerekeim egészségesek lesznek, és akkor nem lesznek ilyen gondolataik mint nekem.
Ahogy nőttek, úgy okosodtak. Csodálatos volt, ahogy elkezdtek járni, vagy amikor kóstolgatták az első szavakat. Hála a nejemnek, nagyon apásnak nevelte őket. Az egyiknél főként jól sikerült ez a manőver. Még a mai napig se nőtte ki, és nem is fogja sose, remélem. Előfordult, hogy elaludtam a vonaton, és gyalog kellett hazamennem a szomszéd faluból, természetesen jó nagy késéssel. Ő már szaladt elém az apró lábain, és szemrehányóan kérdőre vont, hogy hol jártam. Akár csak a feleségem lett volna. Mire kinyögte a mondókáját, már az ölembe kaptam, és mentem vele visszafelé. Közben összevissza csókolgattam! Persze o halálosan komolyan gondolta a kérdőre vonást, én pedig csak nevettem rajta. Iker létükre egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Az egyik az vidám, szeleburdi, cserfes, felületes, a másik komoly, megfontolt, alapos, rendszerető. Mind a kettőt tudtam hasonlítani az anyjukhoz.
Sajnos, még a kettőjük léte sem tudott észre téríteni a betegségemet illetően. Most már értük kellett volna magamra vigyázni. De nem, hiába kínzott egyre inkább az égető szomjúság. Sokszor ki volt cserepesedve a szám, olyan érzésem volt, mintha ezer és ezer tű szurkálta volna a torkomat. Csak töltöttem rá. Sárra vizet újból. Ismétlődött a történelem. Ha valaki szóba hozta a betegségem, egyből kijöttem a sodromból. A reggeleket szerettem a legjobban. Kicsit fáradt voltam, de ettől eltekintve jól éreztem magam. Ilyenkor még nem kínzott a szomjúság, de csak az első étkezésig.
Szinte minden évben jelentkezett az arcüreggyulladás, de ezt magam kikúráltam. Már volt benne gyakorlatom. Egyszer sem tudtam rászedni magam, hogy elmenjek orvoshoz. Természetesen másként alakult volna, ha kellő felvilágosításban van részem. De csak dolgoztam, építkeztem, szerettem volna minél többet. Mással nem törődtem.
Mindezek mellé még jött Anyám betegsége. Szegényke először járt orvostól orvosig. Legtöbbször úgy viselkedtek vele szemben, mint egy szimulánssal, pedig életében sose volt
az. Egy alkalommal együtt utaztunk a helyi járaton és rosszul lett. Alig tudtam tartani az imbolygó buszon. Egy nagy darab nőt úgy kellett felállítanom, hogy a helyét átadja. Nem akartam, hogy összeessen. Hazakísértem. Akkor már nem náluk laktam, de láttam, milyen rossz állapotban van, és jobbnak láttám hazakísérni. Otthon megbeszéltük, és meg tudtam győzni, hogy újra orvoshoz menjen. Másnap el is ment. Harmadnap már a kórházban feküdt.
A diagnózis: anémia. Egy-két hétig kezelgették, és már módosult is a diagnózis: leukémia. Ezt o személyesen közölte velem. Közben sírva fakadt.
Megdöbbentem a betegség hallatán, és felzaklatott, hogy sírva fakadt, miközben beszélt. Mindig nagyon fájt, ha Anyámat sírni láttam. Minden erőmet össze kellett szednem, nehogy én is elbőgjem magam. Megkért, hogy beszéljek az orvossal. Ügyetlenül megkérdeztem az orvost, hogy ez mitől van, és mi várható ezek után. Mire o elmondta, hogy az ilyenfajta betegség benne van a levegőben, és lehet három évig is húzni, de lehet, hogy két hónap alatt elviszi. Őrült dolog ez a bizonytalanság.
Bementem a kórterembe, egyből felült az ágyán, és tágra nyílt szemekkel várta kérdéseire a választ. Ez nagyon faramuci helyzet. Én, aki tudom, hogy a betegsége által halálra van ítélve, vigasztaljam azt, aki csak sejti a betegsége igazi mivoltát. Ráadásul mosolyogjak hozzá, mintha csak egy meghűléses betegségben szenvedne. Alig vártam, hogy vége legyen a kérdések özönének, hiszen csak megközelítő válaszokat tudtam adni, és a legtöbbje azoknak is kitérő volt. Megkönnyebbülten hagytam el a kórházat. Végre magamra maradtam. Szerencsés alkat vagyok, mert tömegben is tudok egyedül maradni, ha akarok. Hosszúnak tűnt az út, míg a döcögős vonaton hazaértem. Alig vártam már, hogy megbeszélhessem a nejemmel a dolgot. Neki nem volt annyira megdöbbentő Anyám betegsége, mint nekem.
Hogy is lett volna, hiszen neki csak az anyósa volt, aki nekem az Anyám. Elővettem a lexikonokat és az Emberi test című könyvet. Órákon keresztül böngésztem. Kár volt. Mennél többet tudtam meg a betegségéről, annál inkább elkeseredtem. Annyi válfaja van, hogy lehetetlen volt azonosítani. Lementem a pincébe, itt teljesen egyedül lehettem. Végre kibőgtem magam. Saját betegségem nem fájt ennyire soha, mint az Anyámé. Ráadásul az a tehetetlen düh, hogy nincs semmi esély, nincs semmi megoldás, csak várni kell a csodára, pedig az nincs. Legalábbis az én életemben még nem fordult elő, és nem is fog. Nem olyan csillagzat alatt születtem. Csak egy módon tudtam csillapítani a fájdalmamat, és gondolom az övét is, ha sokszor látogattam. Hétfő reggelente az első dolgom volt megtudni, hogy éppen kórházban vagy otthon van-e. Mert úgy kellett intéznem az aznapi munkámat, hogy be tudjak hozzá menni. A kórházban volt egyszerűbb elmennem, mert közelebb volt, és így a beszélgetésre is több időnk jutott. Állandó belépési engedélyem volt, úgyhogy bármikor mehettem. Szerettem, ha szép, napos idő volt, ilyenkor kiülhettünk egy padra. Órákig el tudtam beszélgetni. Legtöbbször egyedül látogattam. Nem szerettem, ha zavarnak bennünket beszélgetés közben. Legkevesebbet a betegségemről volt szó. Azt mindig lezártuk azzal, hogy fejlett az orvostudomány, és már sok mindenre képes. Úgy látszott, hogy ezzel így megnyugszik, pedig nem volt igaz. Az o betegségéről is keveset beszélgettünk. Nála is az orvostudomány fejlődésében bíztunk. Úgy tűnt, hogy a saját betegségébe is belenyugodott, pedig ez sem volt így. Nagyon sok dologra csak később jöttem rá és tudtam meg. Először azt sem értettem, hogy miért kért héjában főtt krumplit. Nem nagyon emlékszem rá, hogy valaha is kedvence lett volna az ilyesmi. Azért, mert a krumpli közvetlen érintkezésben van a földdel, és a földnek van valami spórája, ami a vérkeringésben, illetve a vérösszetételben valamiféle szerepet játszik. Sőt, később tudtam meg azt is betegtársaitól, hogy volt, amikor a földet ette kanállal. Még vörösborral is megpróbálkozott vörösvérsejtjeinek a szaporítása érdekében, pedig sohasem bírta az italt. Halványan emlékszem, egyszer még egész kicsi koromban, mint már olyan sokszor, akkor is óriási fejgörccsel feküdt, és már semmi gyógyszer sem csillapította a fájdalmát. Akkor apám gondolt egyet és megitatott vele egy pohár bort. Attól olyan jókedvre derült, hogy mi, gyerekek, csak ámulva figyeltük. Nevetett, kacagott, és állandóan csak azt hajtogatta: csak egy ujjnyit, csak egy ujjnyit. Utána mély álomba merült.
Most hiába próbálkozott bármivel, semmi nem járt sikerrel. Most meg sem tudta inni a bort, különben is a sok gyógyszer mellé nem volt rá szükség. Egész életében nagy dohányos volt, de most még arra is vigyázott, hogy mérsékletesen szívja, azt is mindenféle védőszipkákból. Az orvosok már nem tiltották neki, már nem volt értelme. Szóval a betegségeinket kerültük, én is és o is.
Legtöbbször a munkahelyünkről volt szó. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mindketten ugyanazon építőipari vállalatnál dolgoztunk. Rengeteg volt a közös ismerősünk. Töviről hegyire átrágtuk a vállalat életét, gazdasági helyzetét. Mivel ugyanaz volt a munkakörünk, így sokszor szóba került a főnök-beosztott viszonya is. Mi, akik érettségivel rendelkeztünk, megtűzdelve egy-két szakirányú tanfolyammal, mennyivel hátrányosabb helyzetben voltunk azokkal szemben, akiknek esetleg még megközelítőleg sem volt olyan végzettsége, ami kellett volna a munkaköréhez. Csak azért, mert nekik magasabb beosztásuk volt. Semmivel nem dolgoztak többet, mint mi. Nekünk is kötetlen munkaidőnk volt, és mégis íratták velünk a jelenléti íveket. De nekik ugyanez nem volt kötelező. Igaz, nekik is kötetlen munkaidejük volt, ami abból állt, hogy rendszeresen tovább tartott az ebédidejük, és hamarabb befejezték a munkaidőt. Csupán azért, mert néhány alkalommal korábban kezdtek. Természetesen jóval magasabb fizetésért. Nekünk mindig csak munkánk volt, nekik pedig még munkaidejük sem. Persze a vezetők azok mások. Mindegy, hogy van iskolája vagy nincs. Irányítson o is úgy, hogy beleférjen a munkaidejébe, akkor lesz jó vezető. Arról nem is beszélve, hogy a mi munkánktól függött az o prémiumuk. Ha mi rosszul dolgoztunk, nem kaptak, ha jól, akkor igen. De akkor is mennyivel többet, a mienknek a tízszeresét.
Anyámmal, ha rajtunk múlt volna, már akkor megszüntettük volna ezt a helyzetet. A végén mindig megegyeztünk abban, hogy nem is fizetnénk senkinek prémiumot, dolgozzon mindenki a fizetéséért. Kicsik voltunk ahhoz, hogy ezen változtassunk, mert ezen csak az változtathat aki a magasabb prémiumot kapja.
Szó esett a fizikai dolgozókról is. Sokszor csak csodálkoztunk, ennyicske prémiumot kaptak még a mienkhez képest is, pedig ha a fizikai dolgozók elmennek, és nincs, aki dolgozzon, akkor a magasabb beosztásúaknak sincsen fizetésük. Sőt, ha nincs melós, akkor, nincs szükség vezetésre sem. De ezen senki nem változtat, mindig így van. Ma is, ha széjjelnéz az ember, akkor a látható munkanélküliek sem a vezető állásúak közül kerülnek ki. belőlük több is van, de mi lesz, ha egyszer kevesebb lesz? Beszélgetéseink után mindig jókedvű volt. Ilyenkor jó hangulatban váltunk el egymástól. Azután, amikor magára maradt, annál rosszabb volt. Szintén a kívülállóktól tudtam meg, hogy volt olyan, amit alá akarta vetni magát. Nem tudtam, miért akarta megelőz, lehet, hogy gyorsabb halált akart magának. Ha újra találkoztunk, újra jókedvű volt. Azt hiszem, nagyon szeretett velem lenni. aludt, mikor mentem hozzá, akkor szóltam a portásnak, később visszajövök, ha felébred. Ő erre úgy letolta a portást, miért nem keltette fel, ha én ott vagyok. Nekem kellett elem, nehogy megsértődjenek. Talán azért bosszantotta fel mert gondolta, hogy már nem fog élni, mikorra visszamegyek. tudom.
Ahogy teltek a hónapok, egyre keservesebb látványt nyújtott. Kezein szaporodtak a tűnyomok mindenhol az infúziók és a vénás injekciók nyomai, haja is hullani kezdett. Én nem vettem észre, mert idejében á, és parókát hordott. Így utólag csodálom őt. Nem hiszem, hogy nekem lenne erőm így végigcsinálni három évet. Ez olyan, mintha kínoznának valakit a kivégzése előtt mind testileg, mind lelkileg. Van egy szebb kifejezés: meghosszabbítják az életét. De hogyan?
Abbamaradtak a beszélgetéseink, ha az én betegségemről esett szó. Mindig ő kezdte. Mindig így: "Tudom, hogy nem szeretsz róla beszélni, de..." - és akkor elmesélte a betegtársait, hogy éppen mi van velük, mármint a cukorbetegekkel ilyenkor általában hamar megszakadt a beszélgetésünk, hirtelen sürgős dolgom akadt. Legtöbbször a beszélgetéseink végére időzítette a betegségemet.
Már elmúlt két éve, hogy beteg lett, amikor nekem is egyre romlott az állapotom. Állandó
szomjúság gyötört. Sokszor, amikor elmentem egy víztócsa mellett, még abból is képes lettem volna inni, ha nem szégyellem. Újra kívántam a vizet. Egy egész napi tivornya után fogadásból megittam öt perc alatt két korsó vizet. Érdemes lett volna kíváncsiságból lemérni egy napi folyadékmennyiséget, amit megittam. Éjjel azután nem győztem a WC-re járni. Már feleségem is megsokallta. Sőt szóvá tette, hogy a WC-kagyló körül állandóan ragad a mozaik. Ami véletlenül mellé ment, az ragadós volt. Valószínű a cukortól. Ráadásul állandóan fáradt, levert voltam, semmihez nem volt kedvem. Legszívesebben csak mindig aludtam volna. Étvágyam volt, enni tudtam és ettem is. Mindezek ellenére, akárcsak tíz évvel ezelőtt, újra tíz kilót fogytam rövid idő alatt. Ezúttal még tályogok is jöttek rajtam. Már hónapok óta ezekkel kínlódtam. Kezdtem észbe kapni. Magamtól beállítottam egy alacsony szénhidráttartalmú diétát, és szereztem Bucarban tablettát. Akkor már ez sem segített. Kivettem a szabadságaimat és csúszóimat, mert nem akartam még mindig orvoshoz menni. Dolgozni járni pedig már nem tudtam. Még mindig reménykedtem, hátha megúszom, hátha szerencsém lesz. De nem. Az 1978-as focidöntőt még valahogyan fekve végigkínlódtam. Másnap reggel, ez egy hétfői nap volt, irány a kórház. A nejem kihívta hozzám az orvost, és o annak ellenére abba a kórházba küldött, ami ellen én kézzel-lábbal tiltakoztam. Mentőt hívott és irány a kórház. Nem volt nagy távolság a lakásunktól a kórházig, mégis éveknek tűnt, amíg odaértünk. Egész úton végig egy régi, szintén ezzel a kórházzal kapcsolatos kellemetlen emlék járt az eszemben. Akkor a sebész főorvos vágta rajtam a tályogokat, és mondhatom, nagyon megkínzott. Úgy éreztem az egész műtét alatt, mintha apránként a bőrömet nyúzták volna le. Ráadásul még élvezi is az, aki csinálja. Megkönnyebbültem, amikor a mentősök beszóltak CB-n, hogy legyenek készen, mire bemegyek, és megtudtam, hogy a főorvos szabadságon van. Hála Istennek! - gondoltam. A kórházban egyenesen a kisműtőbe vittek. A nagyot éppen akkor tatarozták. Mire az orvos megérkezett és nekivetkőztem, már minden elő volt készítve a műtéthez. Vetkőzés közben meghallgatták a szívemet, hogy alkalmas vagyok-e az altatásra. Egészen megnyugodtam a tudattól, hogy altatni fognak. Már nem is féltem. Pedig nem is volt részem altatásban. Felfektettek az asztalra a kezeimet, a felső karomat elszorították, gondoltam, injekciót fogok kapni. Így is volt. Ez volt az altató. Az egyik ennyit szólt: -Számoljon, ameddig el nem álmosodik!
"Egy, kettő, három, négy, ... nyolc ..." - és már aludtam is. Másról nem tudok, csak azt, hogy valami meccsről álmodtam. Ezt az orvos is megerősítette, mert beszéltem álmomban.
Valaki levett az asztalról, és egy guruló hordágyon kitolt a műtőből. A folyosón a feleségem aggódó tekintettel kísért végig. Beértünk . Az osztályra. Elmondása szerint nagyon kutyául néztem ki. Akár egy halott így mondta. Letettek az ágyra és kettesben maradtunk. Na, szabad vizet innom, nagyon ki volt száradva a szám és a torkom. Szinte cserepesnek éreztem.
Cumyka hozott nekem vizet. Egy kortyra megittam az egészet. Semmi bajom nem történt. Végül teljesen magamra maradtam, újra jött az orvos. Ez már Más orvos volt, egy kis fiatal. Kezdődött a vallatás, mikor szűnt meg, ezt még én sem tudom a mai napig sem. Mindent megkérdezett, de elsősorban a cukorbetegségem érdekelte. Otthon diétára állítottam be magam, melyet nagyon szigorúan tartottam. Akkor már alkoholt hetek óta egy cseppet sem ittam. Ez tetszett az orvosnak is. Ehhez is tartottam magam. Az orvos mindent felírt.
Volt szamárköhögésem, mumszos is voltam és a gyerekbetegségeimet amennyire emlékeztem,
el is tudtam mondani. Mire magam maradtam, már besötétedett.
Annyira jobban éreztem magam, hogy kimerészkedtem cigarettázni. Beleszívtam néhányszor, már kerülgetett is a rosszullét. szerencse, hogy betegtársak észrevették rajtam és egyből megfogtak és bekísértek a szobába az ágyamhoz és lefeküdtem. Aznap már eszembe se jutott a cigaretta, pedig nem tudtam valami jól aludni. a sebeim miatt. Másnap tudtam meg, hogy három két-három centis vágást csináltak rajtam.
Jött a délelőtti vizit. Az én tiszteletemre megjelent a belgyógyász főorvos is. Ő is megkérdezett mindent a cukrommal kapcsolatban. Mindenfélét összehordtam neki, hogy
kíméljem magam a letolástól. Semmit nem mondtam el az elhanyagolt évekről, de ő volt már olyan rutinos, tapasztalt, hogy mindenre rájött magától. Végtelenül udvarias, kedves volt. A végén még én szégyelltem magam a hazugságaimért. Ennek az embernek elmondhattam volna mindent, de mire rájöttem, már késő volt. Mindenesetre egyből az inzulinos kezelést javasolta. Egy nap gondolkodási időt kértem.
Pont ezen a napon jött hozzám látogatni Cumyka. Egész látogatási időig vívódtam, hogy vajon mit fog szólni a hírhez. Azon töprengtem, hogy meg se mondom neki, és az orvosnak nemleges választ adok. Élek tovább így, ahogy eddig. Éppen másik munkahelyre készültem, és nem láttam rá lehetőséget, hogy meg tudjam oldani a munkába járás közben az inzulinbeadást és a diétát. Túlzottan kényelmetlen lett volna. Úgy éreztem magam az egész betegség miatt, mint egy leprás. Végül győzött a józan ész és megmondtam. Egyszerűen, természetesen fogadta, megkönnyítve ezzel a dolgomat. Csak ennyi volt a válasza a kérdésemre, hogy mit tegyek: "Ha ez kell és úgy jobb lesz, akkor egyezz bele!"
Jött még hozzá egy kis lelki szöveg, hogy már régen ezt kellett volna. Meg hogy már eddig is sokkal jobban kellett volna vigyáznom, és gyerekeimnek is szükségük van még rám stb. stb.
A
végére már nem is figyeltem oda. Eléggé agresszív, bepörgős típus vagyok, csak az a szerencsém, hogy magamba tudom fojtani. Lezárom a gondolataimat és kész. Fapofával ki tudom állni, hogy más ne tudja meg a legnagyobb kínt sem.
Amíg a feleségem mondta a magáét, csak az járt az eszemben: könnyen szövegeltek ti, akiknek nem kell magatokat naponta szurkálnotok, és azt ehettek, amit akartok. Én is tudnék a lelkére beszélni bárkinek, még a sántának is meg tudnám magyarázni, hogy egy lábon könnyebb futni, mint kettőn.
Ezen a napon sok látogatóm volt, jöttek hozzám a munkahelyemről is. Hoztak sört, konyakot. Nem tudták, hogy már nem iszom. Nem baj. Megköszöntem és úgy, ahogy volt, hazaküldtem. Szerencsém volt. Látogatás után mindenkinek a szekrényét megnézték, mert az egyik műtos látogatásakor úgy berúgott a lányával együtt, hogy botrányosan viselkedtek. Mindenkinél szeszt kerestek, de bennem úgy megbíztak, hogy nálam körül se néztek. Mondták is a többiek, akiktől elszedték, hogy hozzám kellett volna mind betenni.
Magamra maradtam, és újra előjöttek a gondolataim. Nem tudtam eldönteni, hogy legyen-e inzulin vagy ne. Csak a munkahelyemen járt egyfolytában az eszem. Elképzeltem magamban a beadás összes formáját. Százszor és százszor megismételtem magamban az egészet.
Láttam előttem a kis táskát a fecskendővel és tűkkel meg a kiadagolt ennivalókat. Korán kellett otthonról elmennem, akkor még nem adhattam volna be magamnak, de akkor hol? A vonaton vagy a munkahelyemen a WC-ben? Nem tudtam magamban sehogy sem dűlőre jutni. Azóta tudom már, hogy ez minden cukorbetegnek probléma, hogy hol adja be magának az inzulint.
A szomszédom zavart meg az elmélkedésemben. Délután hozták be. Egészen idáig nem is figyeltem rá. Nagyon helyes kis öreg bácsika volt. Bemutatkozott. Dr. nem tudom kicsoda. Csupán egy-két szót váltottunk. Megérdeklődtük egymás betegségét, és hova való, semmi több. Visszazuhantam a gondolataimba. Kezdtem elölről az injekció beadást, a diétát és a bejárást. Ismétlődött a tíz év előtti helyzet. Csak most már annyival felnőttebb voltam, hogy nem bőgtem el magam. Tudtam, hogy döntenem kell, és csakis rajtam múlik az ezutáni sorsom. Csakhogy mindenképpen magam ellen döntök: ha az inzulin mellett foglalok állást, akkor állandóan böködhetem magam, nem beszélve a kötöttségről. Ha ellene döntök, akkor pedig a cukor öl meg idő előtt. Melyiket válasszam. Az ésszerűség az előbbi mellett szólt. Megint utálni fogom a reggeleket. Vagy meg lehet ezt szokni? Soha! Legalábbis akkor ezt éreztem. Próbáltam aludni, de nem ment. Kértem altatót, de nem tudtam megnyugodni. Végül nagy sokára sikerült elaludnom.
Reggel a takarítónők ébresztettek a vödörcsörömpölésükkel, és majdnem kirángatták alólam az ágyat a felmosó fájukkal. Első gondolatom az inzulin volt. Ma kellett választ adnom. De
még mindig nem döntöttem. Pedig sürgősen kell a válasz, hogy már reggel kaphassak. Megmosakodtam. Szívtam egymás után a cigarettákat. Végül leültem az ágyam szélére és vártam. Nem kellett sokáig, mert injekciós nővérrel együtt jött a doki is. Egyenesen hozzám lépett. - Hogy döntött, fiatalember? - kérdezte. - Rendben van - mondtam kapásból, gondolkodás nélkül. - Bíztam magában - mondta, és már intézkedett is a nővérnek Ez-inzulin
- mondta, és az első adagot maga adta be nekem, mintegy jelezve, hogy most már nincs visszaút. De főként azért, hogy biztos legyen a dolog.
Ettől kezdve naponta jelentkezett a nővér a fecskendővel. A cukrom csak nem akart helyrejönni. Háromkeresztes acetonos vizelet és kétháromszáz közötti vércukor volt a leggyakoribb. Mindent megtettem, amiben csak segítségükre lehettem, az injekció beadásánál is úgy időzítettem, hogy lehetőleg mindegyik napon ugyanazon időpontra essen a beadás. Reggelit soha nem ettem az inzulin előtt. Az egész napi étkezést úgy osztottam be, hogy minél arányosabb legyen az idő- és szénhidrátelosztás. Ezek természetesen nem magamtól jutottak eszembe, hanem szakirodalomból. Ez volt akkor a leggyakoribb olvasmányom. Soha egy falatot sem ettem mellé, mégis semmi eredmény. Ráadásul a többi cukorbeteg úgy nézett rám, mintha nem lettem volna tökéletes. Nekik nem számított se a bor, se a pálinka. Volt, aki otthonról hozatott magának finomabbnál finomabb ételeket. Abból is olyanokat lehetőleg, amit nem lett volna szabad. Nekem a Cumyka csak natúr sült csirkét hozott és feketekávét. A vércukrom csak nem akart megállapodni. Mindenre gyanakodtam már, még a feketekávéra is, amit pedig keserűen ittam. Még mesterséges édesítőt sem mertem tenni bele. Tudtam, hogy se a kávé, se az édesítő nem befolyásolja a cukrom, és mégis féltem tőlük. Még a víztől is féltem. Azt is csak módjával fogyasztottam.
Valamelyik viziten megjelent a belgyógyász főorvos is. Rengeteg kérdésem volt hozzá, kizárólag a betegségemmel kapcsolatban. A vizitekre felkészültem mindig kérdésekkel, minél többet akartam tudni a betegségemről. Mérges voltam magamra, ha egy előre tervezett kérdést kihagytam. Nem szerettem várni soha semmire. Ilyenkor pedig mindig meg kellett várnom a következő vizitet. Velem foglalkoztak általában a legtöbbet. Most is még a másik ágytól is hozzám beszélt: - Keveset mozog, fiatal barátom.
- Miért? Mit kellene csinálnom? Arrébb tologatni az ágyakat vagy berakni a szenet? Esetleg mosogathatok a konyhán, ha akarja - feleltem. Mosolyogtak rám.
- Van egyszerűbb megoldás is, mondjuk sétáljon az udvaron, hajó idő van! - mosolygott vissza az egyik beteg ágyától. Jó idő éppen volt, mert már június eleje volt. Szót fogadtam. Elkezdtem naponta sétálni. Strandpapucsban. Először néhány kört, majd fokozatosan többet és többet, mint a megszállott. Róttam a köröket. Négyszáz lépés volt egy kör, megszámoltam. Csak a vizitek alatt tartózkodtam a kórteremben, később még a kaját is magammal vittem, hogy azért se kelljen bemennem. A szobatársak csak ámuldoztak, hogy miért csinálom. Miért is? Nem tudom. Lehet, hogy a hetedik érzék vagy valamiféle előérzet. Nem tudom. Egyik alkalommal séta közben hallottam az ablakból beszédet kiszűrődni:
- Ki ez a fiatalember? Micsoda akaraterő!
Odanéztem. A sebészorvos beszélt a másikhoz. A választ már nem hallottam, mert az egyik szobatársam lekiabált. O már várta a mentőt. Ment volna haza.
Szívesebben mentem volna én is. Hiányoztak a leányaim és az otthon. Sokat voltak nálam látogatni a gyerekeim, és a feleségem minden alkalommal. De ez nem olyan. Ha véletlenül nem tudtak eljönni a leányaim, akkor levelet írtak. Igaz, a betűket még nem ismerték. A borítékon húzott sok hullámos vonal sokkal többet mondott, mint a betűk. Főleg, ha Cumyka olvasta el. Természetesen én is válaszoltam. Az enyémet pedig a lányoknak olvasta fel. Teljesen mindegy lett volna, ha írok vagy sem, de o ragaszkodott hozzá, hogy legyen szöveg. Nem akarta becsapni a gyerekeit.
Nagyon lassan teltek a napok. Szorgalmasan róttam a köröket az udvaron. Ha éppen esett az eső, akkor bent a kórházban, a hallban. Jókora, tágas helyiség volt. Kiszámoltam, hányszor kell körbejárnom, hogy meglegyen a napi adag és csak mentem. Egy séta utáni esti
vércukoreredményem kilencven volt. Gondolkoztam, hogy mitől lehet, valószínű, hogy a séta. Elég az hozzá, hogy a kilencvenes eredményem után jött a sebészorvos, és hozott egy csésze cukros teát, hogy igyam meg. Különben hypozni fogok. Örültem az alacsony eredménynek. Itt idáig még nem is mértek ilyen elfogadhatót. Nem akartam meginni. Az orvos erősködött, hogy igyam csak meg. A béke kedvéért belekóstoltam. Ettől ő is megnyugodott, és gondoltam, nekem sem lesz talán nagyobb bajom. Amint kiment a szobából, a maradékot szépen kiöntöttem. Következő nap ebéd után szintén sétához készülődtem, amikor berohant az egyik nővér. Izgatottan kérdezte:
- Hova készül? Nincs rosszul?
- Semmi bajom. Megyek le az udvarra sétálni. Engedélyem van rá. - Miért? - kérdeztem vissza.
- Hatszáznyolcvan a cukra - mondta, és már benzinezte is a karomat, hogy adja be az inzulint. Majdnem a választól lettem rosszul. Lehuppantam az ágyra, kiszáradt a torkom, éreztem, most megy csak fel igazán a cukrom. Mennyi inzulint kaptam, arra már nem is emlékszem. Arra gondoltam, vajon mennyi lenne, ha nem sétálnék annyit naponta, vagy ne adj Isten, előző este az összes cukros teát megittam volna. Amihez minden tudásomra szükség volt, hogy kijátsszam az orvost, nehogy meg kelljen innom. Ráadásul ez a hatszáznyolcvanas még az ebéd elfogyasztása előtt volt. Bejött a sebész adjunktus és mondta: - Megbeszéltem a főorvossal, nem kísérletezünk itt tovább magával. Át kell feküdnie a belosztályra!
Rendben van - ennyi volt a válaszom. Csak azt nem értettem, hogy egy kórházban a sebészet és a belosztály még egy folyosón és egy emeleten is van, csak az egyik a folyosó innenső, a másik pedig a túlsó oldalán, ráadásul egy az igazgató, akinek a személye azonos volt a belgyógyász főorvoséval. Nem értettem akkor, miért lehetett olyan nagy távolság az a húsz méter. Egy kis rosszindulattal arra is gondolhatnék, hogy más is akart egy kis hasznot húzni az
én betegségemből. Nem gondoltam ilyenre, inkább arra, hogy ha valami baj van, akkor mindjárt kéznél vagyok. Egy nővér segített költözködni. Közben érdeklődtem tőle.
- Maga szerint mennyi ideig kell még itt maradnom?
- Lehet három nap, de lehet három hónap is. Ezt betege és betegsége válogatja - hangzott a nem túl biztató válasz. Mondanom se kell, nagyon megnyugtatott.
Az úgynevezett elit szobába kerültem. Ketten voltunk mindössze. A társam egy idősebb bácsi volt. Marci bácsinak hívták. Egymással szemben helyezkedtek el az ágyak. Közülük az egyik legtávolabb esőt választottam. Ez valahogy távolabb esett a többitől. A szomszédtól is és a lábamnál fekvő ágytól is egy-egy ablak választott el. Ahogy csak lehetett, szerettem félrehúzódni. Szerencsére még itt is sikerült. Az ablaktól jobbra még két ágy volt. A távolabbikon feküdt Marci bácsi. A lábamnál az ablakon túl négy volt egymás mellett, csak egy kis éjjeliszekrény választotta el egymástól. Így teljesen függetlenül, szinte magam lehettem a szobában. A társam sem volt túl beszédes ember. Nem sokat beszélgettünk, csak nagy ritkán. Mesélt az életről. Így tudtam meg, hogy neki is volt egy hason korú fia, ilyesmi, mint én, de fiatalon meghalt tüdőgyulladásban. Akkor még nehezen lehetett beszerezni a megfelelő gyógyszert, sőt nekik nem is sikerült. Megdöbbentő volt, amikor mesélte. Teljesen átélte az egészet. Lehet, hogy jólesett neki, hogy meghallgattam, nem tudom. Egyszer elmesélte, és többet nem esett róla szó. Nagyon sokára tudtam meg, hogy erdélyi származású. Egy látogatás után kikísértem a nejemet, és ahogy megyek be a szobába, ránézek az ágyára. Látom, hogy teljesen magába roskadva, szótlanul ül az ágyon és ömlenek a könnyei. Odamentem az ágya végéhez és megkérdeztem:
Mi a baj, Marci bátyám? Valami baj van otthon? Segíthetek valamiben?
Csak a fejét rázta és halkan mondta:
- A vízhajtó.
Azóta sem tudom, hogy a vízhajtótól lehet-e sírni, vagy csak azzal leplezte a kisöreg a bánatát. Jobbnak láttam magára hagyni és kimentem. Úgy véltem, jobb ha magára marad a
bánatával. Van olyan ember, aki ilyenkor a magányt kedveli, van, aki szétkürtöli, és attól könnyebbül meg. O az előbbiekhez tartozott. Kis idő múlva a folyosón jött-ment, mintha semmi sem történt volna. Néhány perc egyedüllét meghozta az eredményt.
Már a negyedik hetet húztam ebben a kórházban, és semmi különös nem történt velem. Csak az állandó vérvétel, az a sok szurkálás. Eredmény semmi. Mindig az ujjam begyéből vettek vért. Már ott tartottam, ha a laboráns megszúrta a balkezem valamelyik ujját, akkor mindegyik vérzett. Előfordult, hogy meg se szúrta, csak megnyomta és vérzett.
Már nagyon mehetnékem volt haza. Kéredzkedtem, hogy egy hétvégén engedjenek el eltávra. A válasz az volt, hogy ez nem szanatórium. Hát ez az egy igaz - gondoltam. Csak várni, várni, és nem történik semmi. Ez tiszta őrület. Eredményeim semmit nem javultak. Néha egy-egy egység inzulint utána szórtak az aznapinak. Már negyvennégy egységnél tartottam. Unalmamban elhatároztam, hogy fogászatra fogok járni. Rendbe tetetem őket, rájuk fért. Ez sem tartott sokáig. Három nap alatt kihúztak hármat. Csináltatni pedig addig nem lehetett, amíg a helyük teljesen be nem gyógyul. Erre hónapokat kellett még várni. Az összes rejtvényt megfejtettem, mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került.
Természetesen a rendszeres napi séták nem maradtak el. Azokat lelkiismeretesen csináltam. Időközben kaptunk egy új szobatársat is, egy velem egykorút. Neki már kis TV-je is volt. Ez sem tudott már lekötni. Szerettem volna már kijutni innen. Úgy látszott, bejutni könnyű, de kijutni annál nehezebb.
Nejem beszélt a főorvossal, és adott neki pénzt, paraszolvenciát, hogy szépen fejezzem ki magam. Erre o adott egy használati utasítást hozzám. Nyugalom és nyugalom meg nyugodt élet, és másnap elutazott egy hónap szabadságra! Ezt előre egy szóval se mondta, de azt se, hogy inkább adjuk oda a helyettesének. Minden zavar nélkül szépen eltette. Hát igen, nem mindenütt ismert az a szó, hogy becsület.
Szorgalmasan gyalogoltam tovább. Volt mivel levezetnem a türelmetlenségemet. A helyettes orvos is minden alkalommal elmondta: menni, menni és menni. Szót fogadtam. Már papírvékony volt a papucsom.
Egy ilyen séta alkalmával jöttek utánam, hogy gyorsan menjek vissza, mert keresnek. Az emeleten egy alacsony, fekete nő várt rám. Sőt,már egyszer keresett hiába. Mondtam, nagyon sajnálom, de nem tudok róla, nekem nem szólt senki. Ő volt a szemészorvos. Bementünk a szobába. Leültem az ágyam szélére, o velem szembe valami nyikorgó alkalmatosságra. Elővette műszerét, és egész közel ült hozzám. Összeért a combunk. Egészen közel hajolt. Éreztem az arcomon a leheletét. Valami éles vakító fénnyel belevilágított a szemembe, és közben osztogatta az utasításokat:
- Most jobbra nézzen! Most balra. Most jobbra föl és balra le - és kezdte elölről. Csak most már a másik szememmel. Már kezdtem unni a dolgot, hogy mindig kezdeti elölről, hol az egyiket, hol a másikat. - Valami baj van? - kérdeztem.
Sóhajtott és nem felelt. Újra megnézte mind a kettőt. Jött a balra le stb., megint csak jajgatott és sóhajtott. Valamit felírt egy papírra. Megkérdeztem, hogy mi volt az. Válasz megint nem jött. Inkább ő kérdezett:
- Szemész mikor látta?
- Semmikor - volt a válaszom.
- Értem - és újra jött a jajgatós sóhaj.
Akkor már sejtettem, hogy valami jóvátehetetlen baj van. Gyorsan határozott lett. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal eltette a műszerét, összeszedte a papírjait. Közben mondta:
- Mikor jön ki?
- Nem tudom. Még nem volt róla szó, de remélem, már hamarosan - volt a válasz.
- Ha kijön, keressen meg a rendelőmben! Írok fel magának Doxiumot - és már indult volna.
- Doxi...Doxiumot - próbálgattam a szót.
Visszalépett, és egy papírra felírta, nehogy elfelejtsem. Kihasználva, hogy visszajött, próbáltam még tőle kérdezősködni, de nem nagyon kaptam választ. Annyit megtudtam, hogy
szemfenék tükrözést végzett, és a Doxium valamiféle érerősítő gyógyszer cukorbetegeknek. Kiszaladt a szobából, engem pedig megszálltak a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Zsongott az agyam, már láttam magam fehér bottal a kezemben. Égett a lábam alatt a talaj. Egy percig sem akartam tovább maradni. Mentem volna már mielőbb innét. Nem tudom, mi sugallta, de éreztem, valami baj van, és mentem volna már a gyógyszerért minél előbb. Még idejében akartam szedni. Még semmit nem éreztem a szememen, a látásom még olyan volt, mint régen. És mégis, ettől a perctől faggattam őket, hogy milyen betegségem lehet. Mit tudnak ok az egészről. Hallottak-e már ilyesmiről? Állandóan kérdések tömegét zúdítottam rájuk, de számomra megnyugtató, egyértelmű választ sose tudtak adni.
Másodsorban a hazamenetelem volt az állandó téma. Mikor mehetek már? Most már egy pillanatig sem bíztam bennük. Ráadásul megtudtam, hogy az ebédemet is csak körülbelül adják. Nem pontosan. Hallottam, amint az egyik nővér mondja a másiknak, hogy annak a fiatalembernek adjunk többet. Biztosan éhes. Az egyik szobatársam még látta is, amint egy plusz merőkanál rizst tettek a tányéromba. Uram Isten - gondoltam. Ez itt így megy? Én meg azt hittem, hogy itt vigyáznak az emberre. Hallottam, amint nemegyszer elmondták a sorstársaimnak, hogy már biztosan megint mellézabáltak valamit. Mintha nem volna mindegy, hogy ok zabáltatják mellé a cukorbetegeket vagy saját maguk. Ettől kezdve én is csak körülbelülre ettem meg az ebédet. Tudtam, miben mennyi szénhidrát van, és csak annyit fogyasztottam el, amennyi szerintem a napi adagba belefért.
Ezek után végképp nem volt maradásom. Egy vizit alkalmával szóltam a főorvos helyettesnek, hogy én jobban tudnék vigyázni a diétámra, mint ahogy itt teszik. Különben is, ha száz évig tart itt, akkor sem fog ilyen körülmények között beállni. Megegyeztünk, hogy másnap csinálnak egy profilt, ami abból állt, hogy háromszor megcsapolják az ujjam végét, és ha elfogadható az eredmény, már mehetek is haza. A vérvételek nem voltak nehezek, mert ha az orvos csak ránézett az ujjaimra, máris jött belőlük a vér, nehogy véletlenül meg kelljen szúrni. Olyanok voltak már mint a szita.
Egész nap hatalmas feszültség volt rajtam. Nem akartam elférni a bőrömben, feszült mindenem, az ereim pattogtak az agyamban, az idegeim feszültek. Sokszor már azt hittem, hogy önkívületi állapotban vagyok. Bárki szólt hozzám, nem feleltem. Még a sétához sem volt türelmem, azt is kihagytam. Semmi sem érdekelt, csak ki innen. Haza. Újból kiszáradt a szám. Nem győztem inni a vizet. Most már az is idegesített. Gyanakodtam, hogy fölmegy a cukrom. Hogy lesz ebből elfogadható eredmény? Még a végén most meg emiatt nem mehetek haza - gondoltam. Pedig akkor távozom a saját felelősségemre. Ennél rosszabb már akkor sem lesz. Ez a megállapítás egy kissé megnyugtatott.
Sose tudtam meg, hogy ezen a napon milyen cukoreredményeim születtek. Valószínű az orvosok már előző nap megbeszélték, hogy mindenképpen hazaengednek. Menjek a fenébe, csak hagyjam már békén őket. A profilra is csak azért volt szükség, hogy ne a betegnek legyen
igaza. Végtére is az orvos szava a döntő, hajó, ha nem. Végre elérkezett az este. A vizitnél közölték velem, hogy semmi sem ment meg a hazamenéstől. Most meg az izgalomtól, hogy mehetek haza, nem tudtam elaludni. Ami altató összegyűlt bentlétem alatt, ott volt a fiókomban. Bevettem belőle néhányat. Így is csak nagy sokára tudtam elaludni. Akkor aztán olyan mélyen, hogy semmit nem vettem észre abból, ami az éjjel történt. Csak néztem csodálkozva reggel, mikor felébredtem. Az eddig szinte üres szoba teljesen megtelt. Ez már engem nem érdekelt. Tudtam, hogy rövidesen jön értem a Cumyka, és mehetek haza.
Útban hazafelé bementünk a rendelőintézetbe, hogy nyilvántartásba vegyenek, mint a bűnözőket. Elláttak még néhány jó tanáccsal. Mindez egy fél napba került. Még a gyógyszertár volt hátra a fecskendő, az injekciós tűk és az inzulin miatt. Délután volt, mire végre hazakerültem.
Megnyugodtam. Végre úgy állítottam be az életem, ahogyan én akartam. Mindent rendbetettem a ház körül. A kertben néhol már méteres gaz uralkodott. Bekapáltam azt is.
Szegény Cumykának nem fért bele az idejébe a két gyerek mellett, nem beszélve a munkába és kórházba járásról. Szóval mindent szépen elrendeztem magam körül. Megtanultam magamnak újra beadni az injekciót. Kénytelen voltam, mert a kórházban elfelejtettem. Az utolsó nap, amikor már indultam haza, akkor kérdezték csak meg, hogy fog-e menni. Mondtam, ne izguljanak, már csináltam ilyet, majd csak menni fog valahogy. úgy állítottam be magamnak, hogy ugyanabban az időben adtam minden nap, és ugyanazokban az időpontokban étkeztem is. Csakhogy sorra jöttek a keserű éjjelek és félelem a reggeltől. Ezentúl megint utáltam a reggeleket. Jóval előbb felkeltem, mint az injekció miatt szükséges lett volna. Egyik cigarettát a másik után szívtam. Közben koncentráltam a beadásra. Mindig nagyon felkavart egy ilyen reggeli önszurkálás. Utána már képtelen voltam visszafeküdni. Szívtam tovább a cigarettákat egészen a reggelig. Ennek ellenére örültem, hogy itthon lehetek, örültem a családomnak.
Egy hete lehettem már itthon, amikor egy reggelre bedagadt a bokám. Szépen szimmetrikusan mind a kettő, nehogy az egyik féltékeny legyen a másikra. Megijedtem. Futás az orvoshoz. Megnézte. Szerinte egy kis fertőzés, semmi más. A biztonság kedvéért visszaküldött oda, ahol feküdtem, csak most nem a kórházba, hanem a hozzá tartozó rendelőintézetbe. Már előre eltökéltem, mindent elkövetek, nehogy újból befektessenek. Ugyanaz a doki néni vizsgált, aki útbaigazított hazamenet. Felfeküdtem a kezelőasztalra, és elkezdett nyomkodni. Közben kérdezgetett, nem fáj-e valahol. Na, gondoltam, itt mindenre csak azt kell válaszolnom, hogy nem, akkor nem lesz semmi baj. Úgy is tettem. Minden kérdésre azt feleltem, nem. Még akkor is amikor azt kérte tőlem, tátsam ki a számat, majdnem akkor is azt mondtam, hogy nem. A vizsgálat eredménye negatív lett, mehettem haza. Daganatom egy kis borogatás hatására pár nap alatt elmúlt.
Ahogy végeztem a ház körül elmaradt munkákkal, elmentem a szemészetre, és felkerestem a fekete kis doktornőt. O akkor éppen a megyeszékhelyen rendelt. Így legalább egyúttal Anyámat is meglátogatom - gondoltam. Akkor már egyre többet volt kórházban.
Panaszkodott, hogy semmi hírt nem hallott rólam. Honnan is hallott volna, hiszen az o férje, aki az én apám, egyetlen alkalommal sem volt nálam látogatni. Megsértődött, hogy a nejem nem írt neki írásos meghívót. Pedig tudnia kellett róla, hiszen a család számba vehető tagjai mind voltak nálam. Biztosan o is tudott róla. Csak így kényelmesebb volt neki. Ilyen az apai szeretet nála. Szegény Anyám, kinek ekkor már meg voltak számlálva a napjai, bérelt kocsin akart hozzám eljönni az apám tudta nélkül. Keveset beszélgettünk. Nem sok türelmünk volt akkor egymáshoz. Nagyon rossz állapotban volt, rajtam pedig állandó feszültség uralkodott. Nem tudtam semmire rendesen odafigyelni. Utána bementem a szemészetre. A doktornőt kerestem. Sokat kellett várnom. Azzal fogadott, hogy bármely más szemész is felírhatta volna nekem ezt a gyógyszert.
Megvizsgált. Bementünk egy pici, sötét helyiségbe. Fogott egy szemfenék tükrözőt. Most azzal a különbséggel vizsgált, hogy a masina és a szemem közé betett egy lencsét. Megint kezdődött. Jobbra le és balra fel, és a sóhajtozások és a jajgatás. Úgy festett a dolog, mintha fájt volna neki, amit csinál. Hála Istennek, most nagyon rövid ideig tartott a vizsgálat. Felírta a gyógyszert, és szerényen megjegyezte, hogy nálunk sehol nem lehet megkapni, esetleg Pesten, de úgyis ráérek majd alkalomadtán kiváltani. Vagy félórányira benéztem a munkahelyemre, és indultam haza.
Csak néhány nap telt el a legutóbbi vizsgálat óta, amikor vészjóslójelek kezdtek mutatkozni. Szinte percről percre romlott a látásom. Legkézzelfoghatóbb jele volt, hogy zavart a fény, teljesen elsötétítettem magam körül mindent. A nappaliban állandóan behúzva tartottam a sötétítő függönyt. A nejem virágai egytől egyig tönkrementek. Egyik délután szólt a csengő. Kinyitottam az ajtót. Ahogy kiléptem a fényre, teljesen megdöbbentem. Csak egy hatalmas fénytömeget láttam, semmi egyebet. Se házat se növényt, de még azt sem, aki hozzám jött. A jövevény még jobban megdöbbent, mint én. Csak ennyit mondott zavartan:
- Ennyire zavarja a fény? - azzal a kezembe nyomott valami papírost, és már távozott is.
Gondolkodtam rajta, vajon honnan tudja, hogy nem látok. Talán a szemem állásából? Visszamentem a sötétbe, és újra láttam. Megnéztem a papírost. Egy recept volt. Így már tudtam is, hogy ki volt a látogatóm. A sötétben még nehezen el is tudtam olvasni a receptet. De már közel sem láttam úgy, mint azelőtt. Másnap újra mentem szemészhez. Elmondtam neki, az előző napi jelenséget. Újabb tükrözés, újabb vizsgálat. Jobbra le és balra fel, majd most már odaültetett a számsorhoz is. Az az érdekes, hogy azt még el tudtam olvasni. Mindenesetre felírt nekem egy szemüveget. Hátha! A gyógyszer beszedését most már sürgősnek találta. Nem tudom, miért. Pár nap alatt ennyit romlott volna a szemem állapota? Hazafelé menet kiváltottam a szemüveget. Vonatom nem volt, így kénytelen voltam kerülő úton, busszal elindulni, hogy hamarabb hazaérjek. Csuklós busszal utaztam egy darabig, és a hátsó peronon álltam végig. Itt nem utazott senki. Tartózkodtam az emberektől. Idegesített a jelenlétük. Kifelé néztem. Figyeltem a mögöttünk jövő járművek rendszámait szemüveggel és anélkül. Úgy tűnt, hogy nincs semmi különbség. A szemüveg használata mégis megnyugtatott kissé. Lépten-nyomon csak a Doxium járt az eszemben. Nagyon bíztam benne, csak azon aggódtam, hogy mi lesz, ha nem sikerül beszereznem. A doktornő mondta, hogy csak ez az egy gyógyszer segíthet. Hazaérve elmeséltem a nejemnek, mi történt aznap. A doktornő jajgatásával, sóhajtozásával együtt. Úgy döntöttünk, másnap megyünk Pestre és valahol felhajtjuk a gyógyszert. Este lefekvés után is a doktornő jajgatásán meditáltam. Miért jajgat és sóhajtozik annyit? Talán o már látta, hogy nincs semmi segítség. Miért nem volt először sürgős beszerezni a gyógyszert, és most miért lett az? Nekem semmit nem mondott. Lehet, ha mond valamit az egészről, könnyebb lett volna, nem ért volna készületlenül az egész. Reggel irány Budapest. Felírtuk egy darab papírra azon gyógyszertáraknak a nevét ahol a külföldi gyógyszereket meg lehet kapni. Akkor a Doxiumot még külföldről hoztuk be. Az egymáshoz közel eső gyógyszertárakhoz gyalog mentünk, a távolabbiakhoz taxival. Hét vagy nyolc gyógyszertáron voltunk túl, amikor végre megkaptuk. Na, nem a teljes mennyiséget, csak valamennyit a felírtból. Még ez is megnyugtatott. Bíztam benne, pedig kár volt. Mindig a doktornő szavai lebegtek előttem. Tudniillik, hogy ettől fog javulni a látásom. Még ott a gyógyszertárban nyomban bevettem egy szemet, nehogy egy percet is késsek vele. Ezentúl precízen, szinte percre pontosan szedtem a gyógyszert, és ha lehet, még precízebben tartottam a diétát.
Mindenben önzetlenül segítségemre volt a nejem, mégis hiába volt minden. A vércukrom nem akart elmozdulni a háromszáz körüli értéktől. Már mindentől féltem, még a vizet sem mertem nyugodtan meginni, szerintem már annak is volt szénhidráttartalma. A kávénak, a cigarettának, de még a levegőnek is. Semmi sem segített. Már a feleségemmel szemben is bizalmatlankodni kezdtem. Állandóan maceráltam, hogy nem pontosan méri ki az adagokat.
A szemem rohamosan romlott. Általában a szürkület volt a legjobb, akkor láttam tisztábban -az egész napihoz képest. Mindig néztem a csillagokat, és töprengtem, vajon meddig fogom látni őket. A Cumyka azt mondta, ha azokat még látom, akkor még nincs nagy baj, hiszen milyen messze vannak. Ez igaz, csakhogy messzelátás és messzelátás között is különbség van. Aki azt nem tapasztalja saját magán, az meg sem érti.
Visszagondolva erre az időszakra, eszembe jut, milyen jól jártam volna, ha csak eddig romlik a szemem. Nem volt elég. Itt nem állt meg. Aki csak tudott, próbált vigasztalni, de mit lehet mondani egy olyan embernek, aki már az elején érzi, tudja szomorú sorsát. Minden vigasztalás együgyűnek hat. Különben is, a legtöbbre oda se figyeltem. Ahogy szűkült a látóterem, ugyanúgy szűkült körülöttem az élet. Egyre kevesebben maradtak meg mellettem. Kezdtem egyre mogorvább lenni. Kinek kell egy ilyen ember társasága. Persze a kívülállók csak a felszínt látták. Külsőre semmi baj, olyan mint egy egészséges, semmije nem fáj. Akkor mi a baj? Hogy nem lát? Na és! Nem o az egyetlen. Csakhogy magamnak én voltam az egyetlen. Sokszor megpróbáltam magam kívülről elképzelni, hogy a kívülállók miképpen láthatják egy-egy megvakulni készülő ember lelki tusáját. Nem tudtam beleképzelni magam más helyzetébe. Szinte már gyűlöletet éreztem azok iránt, akik rendesen láttak. Én gyűlöletet,
irántam meg sokan kárörömöt. Megvolt a kölcsönösség. Már akkor éreztem, hogy egy vak embert csak egy vak tud megérteni igazán. Kimondottan egy emberre számíthattam, a feleségemre. A látogatóim összetétele is a nejem családjára szűkült le. Az enyémből egyedül a bátyám látogatott meg. Volt, aki megkérdezte, mit akarsz látni ezen a szemét világon. Erre nem lehet válaszolni. Erre nincs válasz. Legalábbis akkor nem volt. Most már, ennyi idő távlatából másképpen látom a helyzetet. Talán annyit mégis érdemes volna látni, hogy nyugodtan tudjak közeledni, vagy lássam a gyerekeimet, esetleg tudjak a nejemnek segíteni a ház körül, vagy hogy ne legyek kiszolgáltatva és mindig másokra utalva. Ennyit. Ehhez, gondolom, nem kell felsőfokú iskola, hogy érthető legyen.
Ekkor már nem tudtam olvasni. Nagyon szellemképesek voltak a betűk, egyedül közlekedni még igen. Csak éppen kedvem nem volt már akkor. Külön erőfeszítésbe került, hogy a kötelező orvosi vizsgálatra eljárjak. Ezek sajnos egyre szaporodtak. Jobb lett volna, ha békén hagynak, és egyedül maradhatok.
A magányt szerettem legjobban és aludni. Mindig abban reménykedtem, ha felébredek, biztosan jobb lesz. Ez sose vált be. Mindig rosszabb lett. Este általában korán lefeküdtem, még az is zavart, ha a leányaim megnézték az esti mesét. Gyűlöltem a TV-t, talán egy egész éven keresztül csak az esti mese ideje alatt szólt. Minden zavart, még a gyerekeim jelenléte is. Pedig ok szerettek és aggódtak értem. Akkor még ezt sem tudtam felfogni ép ésszel. Lehet, hogy már a zavarodottság alsó határát súroltam. Még ma is olyan ez az egész, mint egy lidérces álom. Még most is eszembe jut néha, hogy ez nem lehet igaz, biztosan csak álmodom az egészet, és majd egyszer csak felébredek. Az a baj az egészben, hogy kézzel fogható bizonyítékok vannak rá, nem álmodom. Nem láttam messzebb a megvakulásnál.
Egy reggeli ébredéskor, mint minden reggel, most is próbálgattam a szemem. Kinéztem az ablakon. Már világos volt. Ahogy kinéztem, valami furcsa, parányi bogarat véltem felfedezni a szememtől nem távol a levegőben. Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Újra ott volt. Újra próbálkoztam. Csak ott maradt. Gondoltam, milyen hülye is vagyok, biztosan az ablakon van valami maszat. Közelebb mentem az ablakhoz. Semmi maszat nem volt rajta, tiszta volt. Akkor megállapítottam az ablakon kívül a furcsa bogarat. Megfordultam, most a falon volt, ugyanúgy. Elnéztem a távolabbi fal felé. Ott volt, csak nem a falon, hanem a fal és köztem félúton. Felnéztem. A plafonon volt. Körüljárattam a szememet. Mindenütt ott volt! Már majdnem megbolondultam. Nem tudtam, mi az. Becsuktam a szemem. Most már akkor is láttam. Rádöbbentem, hogy a szemem játéka az, amit látok. Van benne valami, ami zavar a nézésben.
Egész nap a parányi bogarat figyeltem. Másra képtelen voltam. Ahova csak néztem, mindenütt ott volt. A falon, a szekrényen, a virágon, a leányaim arcán, a feleségemen, mindenhol. Ha becsuktam a szemem, akkor belül, ha kinyitottam, akkor kívül volt. Mindenhová követtem a tekintetemmel. Ahogy néztem felé, mindig távolabb ment.
Mérges voltam rá, hogy nem tud egy helyben maradni. Ráment a napom, mire rájöttem, hogy a látóhatár jobb felső részén látom. Ha távolabb néztem, akkor a látóhatárom szélétől kb. egy méterre, ha közelebb, akkor pedig néhány milliméterre volt. Elviselhetetlen volt, hogy állandóan látom. Becsukott vagy nyitott szemmel, sötétben és világosban egyaránt. Állandó társammá vált. Estére szépen meghízott a bogárkám. Hamar lefeküdtem, mert ha aludtam, akkor legalább nem láttam.
Másnap irány a szemész. Ismét vizsgálat, ismét tükrözés, csak most elmaradt a jajgatás és a sóhajtás. Végre kinyögte, hogy mi ez. Retinapátia, magyarul: szemfenék bevérzés. Úgy látszik, már nem volt értelme titkolni, igaz, már nerc is lehetett. O már azt írta fel magának, amikor nálam járt először a kórházban. Csak azt nem értem, ha már akkor tudta, akkor miért ért rá "alkalomadtán" beszereztetni a gyógyszert. Az eddigiekhez képest kedves volt hozzám. Beszélgettünk. Megkérdezte, hogy mióta vagyok cukorbeteg, hol kezelnek. Megnézte közben a vérnyomásom, normális volt. Érdeklődött, hogy most milyenek a vércukoreredményeim. Mondtam, hogy háromszáz körül mozog, annak ellenére, hogy mindenre szigorúan vigyázok.
Az eredmény hallatán csodálkozva nézett rám. Lehet, csodálta, hogy még egyáltalán látok, vagy talán, hogy élek. Ilyen magas eredményt még nem is hallott, erre én elmeséltem a hatszáznyolcvanas eredményem történetét. Hüledezve hallgatta. Talán mindezek eredményeképpen beutalt egy budapesti intézetbe, alapos szemvizsgálatra. Szerinte ha valahol, akkor ott tudnak rajtam segíteni.
Szeptember elején, egy hétfői napon jelentkeztem az intézetben. Másfél órán keresztül vizsgálgattak. Egy no volt az állandó kezelőm, de rajta kívül megnéztek még vagy nyolcantízen.
Úgy látszik, még nem nagyon láttak ilyet - gondoltam. Hogy fognak ezek rajtam segíteni?
Az előző vizsgálatokhoz képest annyi volt a különbség, hogy tükrözés előtt pupillatágító cseppeket adtak a szemembe. Így kellett a gép és közém lencsét fogni. Ok is odaültettek a számsor elé. Azokból akkor már nem sokat láttam, csak az első három számot tudtam leolvasni. Végül következett a fényképezés, ez is új volt az előző vizsgálatokhoz képest. Gondoltam, ha másra nem is jó az egész, legalább magatoknak megörökítitek az egészet, mert hogy ez már nem nekem készül, az biztos. Eljövetelem előtt kaptam egy névre szóló borítékot, megmondták, kit kell keresnem és hogy melyik klinikán. Rohanás oda. Késő délután volt, mire a megnevezett személyt megtaláltuk. Újból kezdődött a vallatás, mikor születtem, minek, hol, mióta vagyok beteg. Miután tudta a családfámat is, beosztotta a napi programot. Ezentúl reggel fél hétkor kell rendszeresen szúrnom és meghatározott mennyiséget étkeznem. Ezek szerint reggel fél hétkor kezdődött, és a hatszori étkezés után este kilencig tartott a program. Mint egy gép - gondoltam. Beszélgetésünk végén még hozzátette, hogy ettől fog helyrejönni a szemem. Ez már a második, gondoltam, az elsőnél Doxium segített, ennél pedig a szigorú étrend.
Nem bíztam már egyikben sem. Azért tartottam az étrendet, és még tartom ma is. Ki tudja, hátha?
Az azt követő hét hétfőjére berendelt ellenőrzésre. Nem ismertem a szokásokat: habár sorrend szerint a kilencedik lettem volna, mégis utolsóként végeztem. Drága, együtt érző emberek. Jóságuk már ott akkor meglátszott. Kihasználták, hogy nem ismerem a szokásokat, és szép sorjában, egytől egyig elém álltak. Ráadásul azt se tudtam, ide úgy kell jönni, hogy az ember reggel pontos idő szerint szúrja az inzulint, és ugyanúgy étkezik mint máskor. Meglegyen a folyamatosság, teljesen függetlenül a vérvételtől és a vizsgálattól. Szerencsére, ha nem is nagy örömmel, de mégis beadták a nővérek az inzulint. Már két alkalommal voltam itt, de az eredményeim nem javultak. Be akartak fektetni. Hallani sem akartam róla. Inkább vállaltam, hogy kéthetente, esetleg hetente is bejárok, még ha ilyen távol lakom is. Ráadásul két napba került egy ilyen vizsgálat. Nekem nyugalomra lett volna szükségem, de nem hagytak békén.
A
sok jövés-menés teljesen kiborított. A szemem pedig csak romlott. A doktornő úgy döntött, jobb, ha áttérek egy külföldi inzulinra. Ezt azonnal elintézte. Látva a lelkesedést, és mert ilyen becsületes, pénzt akartam adni. Meglepetésemre egyértelműen visszautasította. Ez volt az első orvos, akinek pénzt ajánlottam, és nem fogatta el. Úgy látszik ilyen is van. Csak sajnos kevés. Nagyon jól esett ez az egyszerű visszautasítás. Nem csak azért, mert ritka az ilyen, hanem mert amúgy is már megingott az addig biztosnak látszó anyagi helyzetem. Már hetek óta csak kölcsönökből tudtuk fizetni az orvosokat. Teljesen el voltunk adósodva, a táppénzem semmit nem fedezett.
Most már, hogy második inzulint kaptam, egyre több volt az olyan, amiben bízhattam volna. Ez idő alatt az én kis bogaram szép nagyra meghízott. Egyre inkább zavart a látásban. Szintén egy reggel, amikor felébredtem, látom, hogy a bogaram már nincs egyedül. Az éj leple alatt társra is lelt. Most már kettő volt, egy nagy és egy kisebb. Ettől kezdve nappal is rendkívül hamar szaporodtak. Rövid időn belül egy szép kis családdá fejlődtek. Az első már akkora volt, mint egy pók, és sok-sok gyerekbogár vette körül. Úgy néztek ki, mint a kotlós körül a csibék.
Olyan gyorsan szaporodtak, mintha osztódtak volna. Csak közben a többiek nem lettek kisebbek. Egyre inkább zavartak a látásban. Úgy kellett köztük kilesnem, ha látni akartam valamit. Semmivel nem törődtem. Hiányzott a munka, de nem láttam csinálni. Azt meg, hogy tapogassak, szégyelltem. Sok minden mellett eljutottam oda, hogy feleslegesnek éreztem magam. Esténként a munkahelyemre gondoltam. Hogyan lehet így dolgozni? Elképzeltem magam, ahogy a napra elkészített inzulint és az ennivalót szépen sorban, étkezési sorrendben berakom a táskámba, ha majd előveszem az irodámban, nehogy összekeverjem. Odáig már el se jutottam, hogy milyen módon fogok eljutni oda, és hogyan fogom majd vakon ellátni a munkámat. Ez már biztos a zavarodottság tünete volt. Szerettem volna mindenáron csinálni valamit, szerettem volna hasznosítani magam. Megpróbáltam a hálónkban két ablak szárnyat felcserélni. Ez a különben egyszerű feladat is komoly műveletnek bizonyult. Az egyik még csak hosszú vesződség árán sikerült, de a másikkal félórán át küszködtem eredmény nélkül. Tehetetlen düh fogott el. Mérgemben a falhoz vágtam. Nem törött el, erre még nagyobb indulat kerített hatalmába, de nem tudtam mit kezdeni vele és elbőgtem magam. Egyedül voltam itthon, és csak így tudtam magamból kitombolni a felgyülemlett fájdalmat és keserűséget. Eltelt egy óra és én magamhoz tértem. Újra megpróbálkoztam a művelettel. Most már sokkal egyszerűbben sikerült. Sikerélmény volt. Igen aprócska, de mégis csak az. Rá kellett jönnöm, sokkal több türelemre van szükségem még magammal szemben is. Arról nem is beszélve, hogy ezután minden sokkal lassabban fog menni. Mindent újból meg kell tanulni. Tapintással megcsinálni. Ha tetszik, ha nem. Egy alkalommal, egy kedves ismerősöm elszólta magát, milyen összevissza járnak a szemeim. Erre már magamtól is rá kellett volna jönnöm. Ahogy próbáltam az apró bogarak között kinézni, természetesen a szemem nem követte az irányt, amerre nézek. Sőt egy másik alkalommal a leányommal játszottam. Kedvenc játékunk volt, hogy a TVbo1 ismert bontott-csirke reklámot eljátsszuk. Szemben az ölembe kuporodott, és a vége mindig az lett a játéknak, hogy hosszan egymás szemébe néztünk, egészen közelről. Szemeztünk. Ilyenkor ugyanaz a szempár elevenedett meg bennem, amit olyan sokszor csodáltam még diákkoromban, aminek emlékezetére még most is borzongás fut végig rajtam. Most, a vakság küszöbén megdöbbentő volt, amikor újra az ölembe ült, és mondta, hogy apu, szemezzünk. O nézett a szemembe. Én is próbáltam, de szemeim már nem engedelmeskedtek. Nem arra mozogtak, amerre én akartam. Önállósították magukat. Látni akartak, én pedig irányítani akartam őket. A két szempár sugara nem találkozott. Észrevette és zavarba jött. Bőgni tudtam volna. Szégyenlősen kicsúszott az ölemből. Ez is egyik büntetése az életnek. Most, hogy szóvá tették szemeim összevisszaságát, ettől kezdve sötét szemüveget hordtam. Kívül-belül foncsoros volt. Gondoltam, ha én nem látlak benneteket, ti se lássátok az én szemeimet. Ez a szemüveg sokszor megzavart. Már annyira nem láttam, hogy észrevegyem rajta az apróbb porszemeket, de ha úgy esett rá a fény, akkor a nagyobb páraszemcséket megláttam. Ha egy-egy ilyen odakerült, azt hittem, hogy újabb bogárkám van. Egy ilyen bogárka megjelenése annyira megviselt, hogy képes voltam társaságban beszélgetés közben az egyik pillanatról a másikra elhallgatni. Magamba roskadtam, megszűnt a külvilág.
Egy idő után a jobb szemem apróbb bogárkái összeolvadtak a naggyal. A látóterem felét teljesen takarta. A bal következett. Eltérően a másiktól, egy zászló vagy talán inkább egy pálmaág kezdett el mozogni egyik napról a másikra, mintha csak a szél lengetné. Hol lejjebb volt, hol feljebb. A látóhatár széle felé eső része feljebb volt, és egyhelyben állt. Olyan volt az egész, mintha egy pálmaág mindig behajolt volna az ablakba. Ez az egész a látóhatár bal felső szélére esett. Ezzel ellentétes irányban, alul, az orromhoz közel volt egy újabb variáció. Ez egy lapulevélre hasonlított, mint amit néha meg-megemel a szél. Hol előjött, hol eltűnt. A bal szemem kész növénykert, a jobb pedig állatkert volt, csak az utóbbiban a bogarakat elefánt váltotta fel. Ahogy egyre inkább szűkült a látóterem, ugyanúgy szűkült, szűkült körülöttem a világ is. Barátok, munkatársak, sőt még a közvetlen szomszédok is eltávolodtak tőlem. Valószínű úgy gondolták, jobb az ilyet magára hagyni. Kizárólag a feleségemre számíthattam, és annak közvetlen családjára. Kinek kell egy olyan barát, aki csak segítségre szorulhat?
Senkinek. Egyszerűbb egy kicsit sajnálkozni. Ezt lehetőleg úgy, hogy mindenki meghallja és lássa, és kész. Ez nem kerül különösebb erőfeszítésbe. Csak hogy engem nem kell sajnálni. Utálom, ha sajnálnak. Akkor már egyszerűbb, ha magamra hagynak.
Egyedüli mozgásterem az orvosi rendelők voltak. Hetente a körzeti orvos, a tiszti orvos, a klinika és a szemész. Eléggé egyhangú program, és mindez csak azért, hogy az ember díszkíséret mellett vakuljon meg, és ne legyen nyugta egy percre sem. Megkockáztatom, hogy nem jutok el idáig, ha békén hagynak.
A végén már ott tartottam, minél előbb vakuljak meg, csakhogy véget érjen már az egész. A Doxiumot szedtem, a diétát rendszeresen tartottam, alkoholt egyáltalán nem fogyasztottam, és mégis semmi. Javulás nem volt. December eleje volt már, amikor valamelyest már elfogadhatóak voltak a cukoreredményeim. Így villámcsapásként ért a távirat, amit a klinikáról kaptam, hogy feküdjek be. Kitörtem magamból, hallani sem akartam róla.
Végül is engedve Cumyka rábeszélésének, december elején elfoglaltam a helyemet. Már éppen hogy csak láttam és tele voltam aggodalommal. Hogyan fogom ellátni egyedül magamat? Kezdődött minden elölről, a vallatás, az örökös kérdezés, az állandó vizsgálat, szurkálás, pedig az előző kórházból vittem magammal az ottani eredményeket. Alig voltak három hónapos eredmények ezek, de nekik nem voltak jók. Mi az? Nem bíznak egymásban az orvosok? - gondoltam. Akkor én miért bízzak bennük? Vagy nem az az első, hogy az ember bízzon az orvosban? Az első napokban mindjárt csináltak egy huszonnégy órás profilt. Nem olyan volt, mint az eddigiek, hogy háromszor megszúrták az ujjam és kész, hanem huszonnégy órán keresztül minden étkezés előtt, az inzulin előtt és még éjjel is vettek vért. Ez nyolc-tíz alkalmat tett ki. Kizárólag vénából vettek vért. Már nem tudtam, melyik kezemet adjam oda. Az eredmény biztató, jó közepes volt. Az egyetlen amire szívesen emlékszem vissza, az a hétvége volt. Mindig kiengedtek, és két napot együtt tölthettem a családommal, a két kislányommal és a nejemmel. Ilyenkor a feleségem keresztanyjának - aki az egész családnak csak Köri - a lakását birtokoltuk. A klinikán is o volt az állandó látogatóm. Minden egyes látogatásakor ott volt a Cumykával együtt. Nejem akkor is jött, amikor megbeszéltük, hogy nem fog. Nagyon körülményes volt tőlünk idejönni. Rossz volt a közlekedés. Látogatáskor egyedül feküdtem a szobában, amikor ismerős lépteket hallottam a folyosó felől. Már akkor kezdett kifejlődni a hallásom, pótolandó a látásomat. Amikor már egészen a szoba közelébe ért, már biztos voltam benne, hogy o az. Úgy megörültem neki, olyan váratlan volt az egész, hogy a könnyeim is kipotyogtak. A hét végét újra a Köri lakásán töltöttük. Fekve beszélgettünk. Váratlanul hátranéztem a faliszőnyegre, emlékszem rá, függőlegesen csíkos mintázatú volt. Nagyon furcsa dolgot láttam. Lefelé a csíkok meg voltak szaggatva, de nem szabályosan, hanem hol hosszabb, hol rövidebb szakaszokra. A színeit viszont elég jól láttam. Kis időbe telt, míg rájöttem, hogy ez a szaggatottság a szemem játéka. A bal szememen így jelentkeztek a romlás újabb jelei. Megint elcsendesedtem. Rossz kedvem lett. Magamba roskadtam. Ettől kezdve még a gyermekeimnek sem tudtam örülni. Alig vártam, hogy visszamehessek a klinikára és magam legyek.
Ott akkor már nem zavartak. Végett értek a rutinvizsgálatok. Újra a jobb szememmel láttam többet, pedig azon sokkal több volt a folt. Igaz, hogy ez a látáskiesés már nem sokat engedélyezett a külvilágból. Túlzottam töredezett kép jött be rajta. Ezentúl a bal szememmel semmiről sem tudtam teljes képet formálni. Amit a jobb szememmel láttam a foltoktól, ha gyenge minőségben is, még felismertem. Minden romlás után gyakorolnom kellett, hogyan tartsam az órámat, és milyen szögben nézzem, hogy meg tudjam állapítani a mutatók állását. Volt, hogy napokba tellett, mire rájöttem, és akkor kezdhettem újra, mert már megint romlott. Versenyt futottam a vakulásommal. Állandóan a szemeimet próbálgattam, hol az egyiket, hol a másikat. Amit ezekkel a szemekkel lehetett, azt még utoljára megnéztem, hogy minél tovább
tudjak a látottakra emlékezni. A ruhák formáját, a színeit, az alakokat, nem is beszélve az arcokról - már amennyire ettől a két szemtől tellett. Olyan lehet ez, mint amikor a haldokló
utoljára körülnéz, és amit a tekintetével tud, mindent magával akar vinni. Ezt tettem én is a haldokló két szememmel Így lestem ki a résen, mint az öregasszonyok a kulcslukon vagy az ajtórésen valami nagyon érdekes után. Másnap reggel a kórházban, ahogy a faliszőnyegre néztem, ami szintén csíkos volt, már jobbra-balra is el voltak tolódva a csíkok. Ráadásul úgy láttam, mintha meg lett volna egy kicsit hajtogatva is. Kezdhettem újra megtanulni az órámat nézni, hogy meg tudjam állapítani az időt. Foglalkoztatott a gondolat, hogy el kellene már dobnom. Csupán azért nem tettem, mert ajándék volt a feleségemtől. Elmélkedés közben váratlanul tört rám életem második legnagyobb hypoja. Hirtelen jött. Nem tudtam magam kivédeni. Szerencsémre épp a szobába jött az egyik ápolónő és szóltam neki. Csak annyit tudtam mondani, hogy rosszul vagyok, azzal elfeküdtem az ágyon. Gyorsan intézkedett. Jött a doktornő. Egy pohár tejet hozott magával. Megittam. Kis idő múlva, ahogy a tej felszívódott, jobban lettem. Amikor beteg lettem, akkor még vénás injekciót vagy cukrot adtak. Most pedig csak egy pohár tejet vagy egy almát. Most már cukrot még rosszullét esetén sem adnak a cukorbetegnek.
Ez a hypo még egy héttel meghosszabbította a bentlétemet. Visszavettek az inzulinmennyiségemből. Majd egy idő után rákötöttek egy gépre, ami állandóan mutatta vércukorértékeket. Huszonhat és fél órán keresztül tartott.
Nem szívesen emlékszem vissza erre az esetre. Olvasni akkor már nem tudtam, rádióm nem volt. Egyedül voltam a szobában, nem volt kihez szólni. Így feküdtem végig több mint egy napot. Csak a betegségemmel foglalkoztam végig, az pedig nem jó dolog. Aludni sem tudtam. Ahogy lekerültem a gépről, akkor azután egy egész napot átaludtam. Éjjelt, nappalt. Az utóbbi időben ez volt a legkellemesebb napom.
Végre eljött az utolsó nap, mehettem haza, csak még a szemészetre kellett elmennem egy véleményezésre. Szerda volt a távozásom napja. Jó hangulatban ébredtem, ahogy kinyitottam a szememet, nem akartam hinni neki. A jobb szemem teljesen kitisztult. Nem láttam ugyan többet vele, de tisztábbak, fényesebbek voltak a színek. A foltoknak csak halvány helyük látszott. Megcsillant a remény, mégsem mertem örülni. Gyötört a kétség. Vajon végleges-e ez, vagy csak a sors játéka velem?
Ezektől a gondolatoktól gyorsan elszállt a jókedvem. Visszazökkentem régi hangulatomba. Nem volt nehéz. Újabb tünet jelentkezett. Kínzó fejfájás gyötört, mintha elölről be akarták volna törni a homlokomat; közben pedig valami erősen nyomná a tarkómat. Ezzel egy időben a szememben apró, fényes pont rohangászott keresztül-kasul.
A szemészeten elmondtam a jelenséget, mire azt mondták, hogy nagy része már szépen felszívódott a vérzésnek, és várható a többi is. A fejfájásomra nem találtak magyarázatot. Javasolták a neurológiai vagy orr- fülgégészeti vizsgálatot. Úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább egy percet sem.
Elmúlt dél, mire visszatértem a klinikára. Érdeklődésükre, hogy mit mondtak a fejfájásomra, csak annyit mondtam, nem a szememtől van. Délután a Köri kíséretében már útban is voltam hazafelé. Nem sokáig kellett izgulnom azért, hogy meddig fog javulni, és meddig tart a szemem ilyen állapotban. Másnap reggel, ahogy felébredtem, teljesen be volt zavarosodva a jobb szemem. Megint a ballal láttam többet. Véletlenül se egyformán és nem egyszerre romlottak a szemeim. Csak egy időpontban. A jobb szemem még mindig megmaradt állatkertnek, csak most már inkább egy akváriumhoz hasonlított. Csupa ebihalszerű úszkált egy-egy tintával teli, kerek alakú akváriumban. Olyasmi volt, mint amikor egy kerek, három centiméter átmérőjű üveglapnak a belső részét befeketítik, és a peremét két milliméter szélesen tisztán hagyják, majd a szem elé szorítják. Így a látótér egy kis, egy milliméter széles, kör alakú csíkra korlátozódik. Ezen már nehéz volt kilátni, ráadásul a fekete rész tele volt izgő-mozgó ebihalakkal. Ezek egy percre sem hagytak nyugodtan.
Látásom teljes egészében a bal szemem vékony réseire korlátozódott. Csak ezt láttam, ami ebbe a pici látótérbe beleesett, ha a külső fények is úgy akarták. Egyedül képtelen voltam már
közlekedni. Nem láttam meg a lépcsőfokokat. Volt, hogy egyszerre három lépcsőfok is kiesett.
Nem tudtam megállapítani azt sem, hogy nyitva van-e az ajtó vagy csukva. A gödröket egyáltalán nem vettem észre, ha a rések úgy estek, akkor simának láttam az utat még akkor is, ha tele volt gödörrel. Az volt az érdekes, hogy a színeket még nagyon jól tudtam kivenni.
Nem lehetett a látásom már csupán tizenöt-húsz százalékos.
Újabb tünet jelentkezett. Valószínű, hogy az idegi állapotom miatt ezentúl, ha egy picit is ideges voltam, tehetetlen hidegrázás vett rajtam erőt. Akármit próbáltam tenni ellene, nem hagyta abba. Remegett az egész testem, a fogaim vacogtak, és én tehetetlen voltam vele szemben. Nem voltam ura a testemnek, az idegeimről nem is beszélve. Legtöbbször úgy múlt el, ha a nejem erősen végigdörzsölt. Még így is volt, hogy órákig eltartott. Nem mentem vele orvoshoz, sőt nem is szóltam róla, ha nála jártam, akkor sem, nem láttam értelmét. Nem lett volna más, csak újabb jövés-menés, újabb zaklatás eredménytelenül, mint a többi bajommal egészen eddig.
Zaklatott idegállapotomban, tele feszültséggel, majdnem teljesen vakon találkoztam újra Anyámmal. Egy karácsonyi vásárlás alkalmával bementünk hozzá a kórházba. Már annyira rossz állapotban volt, szinte már minden idejét ott töltötte. Mégis megörült, amikor meglátott bennünket. Semmiségekről beszélgettünk. Oktalanság lett volna betegségeinkkel előhozakodni, különben sem szerettem, ha az enyémet szóba hozza valaki. Azt sem szerettem, ha érdeklődnek. Legtöbb ilyen jellegű beszélgetésnek úgyis az volt a vége, hogy csakis én tehetek róla. Tudtam én ezt nagyon jól, nem kellett rá mindig figyelmeztetni. Beszélgetés közben, egy vizsgálat miatt kiküldtek bennünket a szobából. Mondtam Anyámnak, hogy amíg ez tart, addig elmegyünk, úgyis van egy kis elintéznivalónk. Mire végez az orvos, addigra visszaj övünk. Távollétünkben nekiugrott az orvosnak. Miért kellett bennünket kiküldeni, majd nem fogunk visszamenni, és sírva fakadt. Minden szándékunk az volt, hogy visszamegyünk, még a csomagjainkat is a kórház portáján hagytuk, hogy ne kelljen cipelni. Így is történt. Negyed óra múlva visszamentünk. Az orvostól elnézést kérünk Anyám kirohanásáért. Ismerve Anyám lelkiállapotát, nem neheztelt a történtekért. Egy keveset beszélgettünk, amikor a vonat indulása miatt kénytelenek voltunk elbúcsúzni. Még így is szaladni kellett, ami nekem akkor már nem volt könnyű feladat. Búcsúzáskor azt mondta Anyám:
- Szevasz, kisfiam! Én már nem foglak többé látni - és sírva fakadt.
- Dehogyis nem fogsz. Én nem foglak legközelebb téged látni - válaszoltam kissé zavartan, nem sok meggyőződéssel. Azzal indultunk is ki az ajtón. O még sírós hangon utánunk szólt: -Cumykám! Vigyázz erre a gyerekre!
A nejem valamit válaszolt. Még én is motyogtam valamit értelmetlenül. Siettünk kifelé.
Akkor
még nem sejtettem, hogy mindkettőnknek igaza lesz. Én sem láttam őt többé, és ő sem látott engem. Kifelé menet még a nejem elmondta, hogyan néz ki. Nem volt valami szép látvány. Nagyon csúnya munkát végzett nála a betegség a három év alatt. Egyetlen szerencse a vakságomban, hogy nem láttam ilyen állapotban. Bennem úgy él ma is, mint egy fiatalabb kori képén, amin mosolyog. Ezt a képet direkt a gyerekeinek csináltatta, hogy legyen róla egy mosolygós kép utoljára. A sors jóindulatú velem szemben, hogy ez a kép maradt meg bennem örökre színeiben, alakjában. A haja hullámait is látom magam előtt. A nagy köves brossot a nyakában, és a mosolya, az tényleg igazi. A karácsonyunk nagyon szolidan telt. Ki sem mozdultam a lakásból. Még a Mamához sem, pedig mindig náluk, együtt szoktuk ünnepelni a Szentestét. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ünnepelni legyen kedvem. De ilyen egy megértő anyós. Ha nem jön a veje, akkor megy ő.
Csendesen teltek el az ünnepek és a szilveszter is. Nem tudtak rávenni, hogy a TV-ben nézzem, illetve hallgassam a műsort. A rádióműsort követtem egy darabig. Nem tudta lekötni a figyelmemet. Maradtam bevált szokásomnál, és korán aludni tértem. Reménykedve vártam
még mindig a reggeleket, pedig a reggelek soha semmi jót nem hoztak. Mindig csak ugyanazt. Nem csináltam úgyszólván semmit. Egyszerűen nem volt mivel elterelni a figyelmemet. Egyetlen munkám a fűtés volt. Mindig én kezeltem a kazánt, és olyan jól ismertem, hogy nem okozott különösebb problémát. Begyakorlottak voltak a mozdulataim, könnyen tudtam kezelni. A kazán mellett mindig megjött a kedvem. Ha ezt meg tudom így csinálni, akkor miért ne tudnék más munkát is begyakorolni? Ezek szerint vakon is mindent megtanulhatok, csak újra kell kezdeni mindent. Inkább nem is újrakezdeni, csak átdolgozni egy vak ember szisztémájára. Egy begyújtás alkalmával le akartam hajolni egy darabka szénért, de mire lehajoltam, odébb szaladt. Kiderült, egy egeret néztem szénnek. Gyerekkorom óta irtóztam az egértől, de ez alkalommal elmosolyodtam. Milyen is az ember, saját kínján képes nevetni. Lehet, hogy ezért ember.
Amennyire romlott a látásom, azzal párhuzamosan javult a hallásom és a tapintásom. Sőt a levegő mozgásából is tudtam jeleket felfogni. Ha például a termoszból kávét öntöttem ki, hallás után meg tudtam állapítani, hogy forró-e vagy hideg. Ugyanis a forró kávénak öntés közben vékony, csurgó, a hidegnek pedig vastag, csobogó hangja volt. Vagy hangzás után a távolságot is fel lehet mérni. Egy köszönésből is meg lehet állapítani, hogy milyen messze van a köszönő. Na nem centiméter pontosan, de méteres nagyságrendben mindenképpen. Egy másik eset. Ha vizet engedtem a csapból, egy kevés gyakorlat után már a súlyából is meg tudtam állapítani, hogy meddig van. Vagy ha lassan engedtem, éreztem a tenyeremen, hogy éppen hol kúszik felfelé a hideg víz. Jobban vigyáztam mindenre, mint amikor láttam, soha egyetlen egy edényt vagy poharat nem vertem le. Már eleve úgy közelítettem meg mindent, ha véletlenül úgy helyezkedik el, hogy rossz hozzányúlás esetén leeshet, akkor azt megelőzzem. Lábommal is tapogattam. Olyan cipőket választottam, amiken keresztül meg lehetett érezni, hogy ez éppen szőnyeg, parketta, mozaik vagy beton. Nem tehettem mást, készülnöm kellett minden szempontból a vakságra. Kíváncsi lennék, ha újra látnék, ezek a tulajdonságaim megmaradnának-e.
Januárban már nem történt velem semmi, orvosi ellenőrzésre is csak hathetente kellett járnom. A körzeti orvoshoz sem kellett járni, mert kiküldte a táppénzes papírt, melyre egytől egyig rá volt írva, hogy leszázalékolva. A szemem állapota sem romlott észrevehetően. Végre volt egy kis nyugalmam az orvosoktól. Megpróbálkoztam a gépeléssel. Még egy-két verset is írtam. Próbáltam lekötni magam, ahogy csak tudtam.
Egy rövid ideig nyugtom volt, de nem sokáig, csak február negyedikéig. Ez egy vasárnap volt. Menetrend szerint fél hétkor beadtam magamnak az inzulint, majd egy óra múlva, fél nyolckor megettem a kötelező, kiadagolt reggelit. Utána a nappaliban beszélgettünk Cumykával. Váratlanul csengettek. Ajtót nyitottam. Hát az apám. Meglepődtem. Mióta nyolc hónapja megbetegedtem, nem találkoztunk. Nem tartotta kötelezettségének, hogy beteg fiát látogassa. Nem is ez a lényeg. Bejött, és elmesélte jövetelének okát, miszerint öltözzek és menjek vele, mert haldoklik az Anyám. Nagyon váratlanul ért, pedig három éven keresztül lehetett rá bármikor számítani. A halál még akkor is váratlan, ha az ember percre előre tudja, hogy mikorra várható. Talán akkor, ha a legutóbbi találkozásunkkor még látom őt, akkor nem lepett volna meg ennyire. Beszélgetésünk során kiderült, hogy már az éjjel haldoklott, és állandóan engem követelt. Nem bocsátom meg az apámnak, hogy nem akkor, azonnal értesített. Akkor még utoljára tudtam volna vele néhány szót váltani. Lehet, o is nyugodtabban hal meg, és én is könnyen viselem a halálát.
Gyorsan összeszedtük az aznapira szükséges dolgokat és indultunk. Mintegy fél óra alatt a kórháznál voltunk. Későn. Az éjjel meghalt. Egy keveset időztünk és irány haza. Legjobb volt egyedül maradni a bánatommal. Egyedüli társam úgyis csak a feleségem volt a betegségemben és a bánatomban is, saját családomra soha nem számíthattam. Egy hét állt rendelkezésemre, hogy mindent elrendezzek magamban. Sikerült annyira, hogy a temetésre már szinte nyugodtan mentem. Legalábbis már azt hittem, minden rendben van magamban. Egyszerű temetés volt. Minden úgy volt elrendezve, ahogy Anyám akarta, egyet kivéve.
Sajnos én ezt csak hónapok múlva tudtam meg. Azt akarta ugyanis, hogy temetés előtt hamvasszák el. Ezt apám nem teljesítette. Nem tudom miért. Valószínű a végén majd o is csak
ennyire számíthat. Kellemetlen, hóesős, latyakos idő volt. Szegény Anyám, ha tudta volna, hogy mennyire utálom már a havat, biztosan másképpen rendezi. Temetés után rövid időn belül indultunk. Mindig Anyám járt az eszemben. Volt egy színésznőnk, aki nagyon hasonlított hozzá, még a hangja is. Anyám halálának percétől utáltam. Egyszerűen nem tudtam elviselni. Bárhol meghallottam a hangját, egy belső indulat tiltakozott ellene. Ha megszólalt a TV-ben vagy a rádióban, azonnal kikapcsoltam. Lehet, hogy tudat alatt nem bocsátottam meg neki, hogy túlélte az Anyámat. Ma már nem haragszom rá. Már o sem é1. A temetést követő nap szerdáján, sose felejtem el a dátumot, Anyám születésnapja volt, reggel fél hatkor csengettek. El se tudtam képzelni, ki lehet az ilyen korán. Kinyitottam az ajtót. Az amerikai nagybátyám, Sanyi bácsi állt előttem. Ekkor lépett be az életembe másodszor. Az első az volt, amikor még hetedikes vagy nyolcadikos koromban kivitette az egész családját Bécsbe. Anyámtól kapott egy búcsúlevelet, és abban örökölt engem. Anyám óhaja volt, hogy ne hagyjon magamra. Egy becsületes ember egy haldokló akaratának eleget is tesz. O ettől a perctől kezdve teljes mértékig mellém állt. Minden tőle telhetőt megpróbált, hogy rajtam segítsen. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült. Kocsival jött értem, hogy elvigyen egy neves szemklinikára megvizsgáltatni. Ha lehet még akkor, segítsenek rajtam. Nekem nem nagyon tetszett, hogy elölről kezdjek mindent. Nem ellenkeztem. Ha az emberen segíteni akarnak, nem szabad ellentmondani. Menjünk, gondoltam, úgyis csak megvizsgálnak, és délutánra már itthon is leszek. Nem így történt.
Kilenc óra elmúlt, amikor megérkeztünk a klinikára. Egy keveset vártunk, amíg a nagybátyám intézkedett. Kezdődött minden újra. Leültem egy székre, és vagy négyen öten megvizsgáltak. Jobbra le, balra fel, egyenesen, most jó, úgy! - hangzottak az utasítások. A számsor elé is ültettek, pedig mondtam, hogy azt már régen nem látom. Nem baj. Előbb-utóbb azért maguktól is rájöttek, csak egy kicsit hosszú ideig tartott, legalábbis nekem annak tűnt. Siessetek már! - gondoltam, és felejtsük el az egészet. Ok már végeztek. Egyik doktornő elém állt, és az ujjait kezdte el mutogatni. Először távolabbról. Semmi. Közelebb jött. Semmi. Már majdnem leverte az orrom és kérdi, hogy mennyi. Még mindig semmi. Nem láttam. Erre kevesebbet mutatott. Nem tudom mennyit. Végül láttam valami mozgást, azt hiszem, három. Nagyon nehezen tudtam csak kivenni a szemem rései között. Egyik ujján az utolsó ízt nem láttam, mintha levágta volna valami. A másiknak a közepe hiányzott, a harmadiknak pedig a két első íze. Végre, hogy ne nyaggassanak tovább, mivel nem voltam magamban biztos, kinyögtem bizonytalanul: három. Erre egy kicsit megkönnyebbült. Rámutatott a szememre, de nem tudom, hogy melyikre. - Ezzel talán lehet valamit kezdeni - mondta.
Gondoltam, ha mást nem is, teljesen megvakítani. De nem szóltam semmit. Átkísértek a felvételi irodába. Megkezdődött a felvétel. Még mindig bíztam, hogy nem fogok itt maradni, de hiába. Aláírattak velem valami papírost, hogy nem fogok dohányozni, meg mit tudom én, még micsodát. Aláírtam mindent. Mindegy volt, úgyis letagadhattam volna, mert minden volt az, csak aláírás nem. Különösebben nem is érdekeltek. Még egy utolsó próbálkozásom volt a menekülésre, hogy itt nem tudják tartani a szoros diétámat, és én nem tudom magamat ellátni, hiszen jóformán semmit sem látok. Majd ok segítenek - volt a nem egészen megnyugtató válasz.
Bentlétem közben beigazolódott a kétségem, ha rájuk bízom magam, akkor nemcsak a szemem tolják el még jobban, hanem a diétámat is. Végeztem a felvétellel. Következett a fürdő, mert ide ugyebár a magamfajta mocskos ember nem mehet be fürdés nélkül. Egész fürdés közben, ami nem tartott sokáig, egy no tartott szemmel. Nem tudom, mi volt a feladata, mert noszogatáson kívül mást nem csinált, nem vagyok szégyenlős, de nem szoktam meg, hogy társaságban fürödjek. úgy lett volna méltányos a lubickolás, ha legalább o is meztelenre vetkőzött volna, míg én fürödtem, úgy legalább emberibb körülmény lett volna. De nem. O
csak végignézte a lubickolást. Lehet, így keresett magának a későbbiekre megfelelő méretű partnert. Állandóan noszogatott, hogy nem kell itt akkora fürdést csinálni. Nem is csináltam, éppen hogy a bokámat áztattam meg. Neki ez is sok volt. Nem értettem, ha nem kell nagy fürdést csapni, akkor minek ez az egész cirkusz. Csak azért, hogy lealacsonyítsák az embert, és hogy megsértsék emberi mivoltában. Különben is, ki tudja, hányan lubickoltak már előttem abban a kádban. Nem tudom, mennyire volt tiszta. Nem láttam. És ha éppen én kapok fertőzést az o steril kötelezettségük miatt? Nem egyszerűbb lett volna egy zuhany?
Megvolt a pancsikázás. Adtak rám egy egyenpizsamát. Stílszerűen csíkos volt. Elbúcsúztam a feleségemtől és nagybátyámtól. Elkísértek a nem tudom hányadik emeleti cellámba. Valami kis kenőpénz fejében még egy-egy percre feljöhettek hozzám.
Mikor végre elmentek, rossz kedvem volt, magamba roskadtam; megrohantak anyám emlékei, és feltűnt kilátástalan helyzetem. Hasra feküdtem az ágyon és bőgtem. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot. Arra riadtam, hogy az ajtóból a nevemen szólítanak. Megkezdődött a vizsgálat. Tudtam előre: jobbra le, balra fel, előre, hátra, meg amerre csak tudok, nézzek. Nézzek? Mozgassam a szememet. Szót fogadtam. Hadd játszanak - gondoltam. Hadd tanuljanak, ha engem már nem is tudnak meggyógyítani, szerezzenek legalább tapasztalatot, más még jól járhat vele. Ez sem utolsó. A legjobb a látóvizsgálat volt. Állandóan egy pontra kellett figyelnie annak, aki tudott. De nekem nem ment, csak úgy tudtam kilesni a rések között, ha a szemtengelyem elmozdult. Lehetetlen volt egy pontra figyelnem, illetve egy ponton rögzítenem a szememet. Mindig rám szóltak, hogy rossz helyre nézek. Az állam rögzítve volt, és valami fényes pont szaladgált előttem össze-vissza. Nem tudtam követni. Állandó bújócskát játszott velem, hol elbújt, hol előbukkant.
A vizsgálat eredményéről nem mondtak semmit, és én sem érdeklődtem. Tisztában voltam vele, hogy jót nem tudnak mondani, akkor meg minek? Egy embert, aki lépésről lépésre halad a vakság felé, nem lehet becsapni. Az igazat pedig úgyis tudtam. Ok is. Egy kicsit még a réslámpába is bedugtam az államat. Jött egy kis jobbra le és balra fel, azután vége.
Megmérték még a szemnyomásaimat. Normálisak voltak. Ezzel a szemvizsgálattal végeztünk. Hátra volt még a belgyógyászati vizsgálat. Igaz, ide is hoztam magammal az előző kórházi zárójelentést, amin minden rajta volt, amire kíváncsiak voltak. Még nem volt egész kéthónapos. Nekik nem felelt meg. Úgy látszik, ugyanúgy, mint az előző kórházban, itt sem bíztak meg a másik eredményeiben. Úgy néz ki a dolog, hogy itt csak a betegnek kell bíznia az orvosokban, nekik egymásban nem.
Egy hét alatt túl voltam minden vizsgálaton. Minden eredményem
azonos volt az előzővel. Összeült az orvosi kar és megbeszélték, hogy vasárnaptól vénás
injekciót kapok, és közben minden második nap valami jódkészítményt muszkulárisan. Ettől
fel fog szívódni a vérzés. Végre, gondoltam, legalább öt percig már nem fogok unatkozni
napfában.
Változatosabbak lettek a napjaim. Reggel fél hatkor mentem inzulinért, kénytelen voltam, mert ha nem megyek, talán be sem adják. Sokszor viaskodnom kellett a nővérrel, hogy igyekezzen, mert már elmúlt az idő, de nekik mindig volt valami sürgősebb dolguk. Vagy a fityulát feltenni, vagy megfésülködni, vagy valami más lényegtelen. Csak éppen velem foglalkozni nem volt idejük. Utána jött a reggeli. Szerencsére az sem rajtuk múlott, mert a zsemlét korán kihordták, ha folyadékot nem is. Anélkül azért meg lehetett enni. Néhányszor reggeli előtt még el kellett sietni vérvételre. Igyekeznem kellett, hogy az inzulintól a reggeliig tartó órába beleférjen a vérvétel. Legtöbbször sikerült. Kilenc óra körül jött a vénás vagy a másik injekció, amelyik soros volt. A többi időtöltés rám volt bízva, egészen másnap reggelig, kivéve az ebédet. Csak az volt a probléma, hogy az én ebédidőm jó fél órával későbbre esett a többiénél.
Ezt is megoldottuk. Megállapodtunk egy állandó helyben, és itt mindig megtaláltam. Ezzel nem is volt probléma. Még a nevemet is ráírták, de minek. Biztos a többi beteg miatt. Fél egy előtt elindultam a szobából. Két lépés egy oszlop szemben az ajtóval. Egy picit előrenyúltam.
Ott volt egy asztal rajta a telefonnal. Volt vagy két méter hosszú. A szélén végighúztam a kézfejemet, ha vége, akkor egy nyúlás előre. Ott a sarok. Végig a fal mellett egyenesen. Egy ajtó, két ajtó, egy kicsit erősebb fény. Ez a szeméttároló, ezt már ismertem. A következő a fürdő. Ez is megvolt. Most a WC, majd a TV-szoba. Ebben sose jártam. Nem volt értelme. Egy lépés balra. Oldalt nyújtottam a karom, elértem a folyosó másik oldalát. Még egy lépés előre és ott az ebédlő ajtaja. Egy kis terem. Azon még egy ajtó. Itt egy nagyobb terem asztalokkal. A megbeszélt helyen ott az ebédem. Evés után indulás vissza ugyanúgy, csak minden fordítva. Egész ebéd közben izgultam, hogy sikerülni fog-e a visszaút. Nem bíztam magamban, pedig minden sikerült. A szobaajtóval voltam mindig bajban, mert kifelé nyílt, a folyosó felé, és sose tudtam megállapítani, hogy tárva van vagy csukva. Egy félkör magam előtt, ha elakadt a kezem, akkor nyitva volt, ha nem, nyúlhattam a kilincsért. Begyakorolt mozdulat volt, nem volt vele probléma, csak ha elfelejtettem, akkor neki pofával az ajtó élének. Naponta többször végigjártam ezt az utat gyakorlásképpen. Végül már elég gyorsan haladtam. Nem tartott az egész csak egykét percig. Csupán az volt a baj, hogy a felvételkor beígért segítség lépten-nyomon elmaradt. Hát igen, ígérni mindenki tud. Lassan teltek a napjaim, pedig már volt egy rádióm is. A nagybátyámtól kaptam. Jó volt unaloműzőnek. Eltelt két hét és semmi, ha csak azt nem sorolom az eredmények közé negatív értelemben, hogy miután megkaptam a jód- vagy vénás injekciót, menetrendszerűen jött a hypo. Kilenckor megkaptam az adagot, utána fekve maradtam az ágyon, hogy esetleges rosszullétet elkerüljem. Alig telt el egy negyed óra, már éreztem, hogy feszül a bőröm, és valami megmagyarázhatatlan feszültség és nyugtalanság uralkodik el rajtam. Minden kihozott a sodromból, minden idegesített. Ha szóltak hozzám, az volt a baj, ha nem, akkor pedig az. Megváltozott a szavak jelentése. Ha éppen szólt a rádió, és egy kabaré vagy vígjáték ment benne, nem tudtam komikusan felfogni az értelmét.
Ha előtte éppen fájt valamim, a fogam vagy bármi más, a hypo alatt teljesen megszűnt. Érzéketlen lettem. Ez az állapot tartott fél óráig, de sose voltam benne biztos, hogy ez tényleg a hypoé, ugyanis nagy ritkán az is előfordult, hogy magától megszűnt. Előre védekezni nem mertem. Ez az állapot mindig közvetlenül a tízes étkezésem előtt volt. Így mindig reménykedtem, hogy csak kihúzom odáig. Volt rá eset, hogy sikerült is, de volt rá eset, hogy utána kezdődött elölről. Féltem a délelőttöktől. Orvosnak nem szóltam, nehogy még ebbe is beavatkozzanak és megkeverjék az egészet. Inkább csendben elrendeztem mindent. Tudtam, hogy az állandó rosszullét sem használ a szememnek. Legjobb megoldás az lett volna, ha már hazaengednek. De nem. A kezelőorvos néha-néha megnézte a szemfeneket, és akkor jött a jobbra le és a balra föl. Biztatgattak, hogy már vannak biztató jelek. A vérzés szélei állítólag már kezdtek felszívódni, de én nem hittem nekik, ugyanis semmi javulást nem vettem észre a látásomon. Hiába biztatnak, hogy már javul, amikor én az ellenkezőjét látom. Az ember szemét nem lehet becsapni.
A kezelőorvost váratlanul másikra cserélték. Az új már nem sokat törődött a betegekkel. Ellátta a kötelezőket és bezárkózott a kezelőbe. Leborult az asztalra és az igazak álmát aludta. Talán kellett volna adni neki egy kis paraszolvenciát, hogy szebb álmai legyenek. Volt nálam pénz. Kaptam a nagybátyámtól, hogy adjam oda annak az orvosnak, amelyik megérdemli. Ilyet még nem találtam, és nem akartam, hogy a doki néni szépet álmodjon. Inkább küldtem a feleségemnek és az anyósomnak nőnapra dísztáviratot. Ha valaki, akkor ők megérdemelték. Huszonhárom napja voltam már bent, és ez azt jelentette, hogy ugyanennyi injekción és majdnem ennyi hypon voltam túl. Megelégeltem. A nagyvizit alkalmával szóltam a docensnek, hogy nem csinálom tovább. Haza akarok menni. Egy szóval sem ellenkezett, csak azt kérte, még hadd vizsgálja meg a szememet, mielőtt elmegyek. Beleegyeztem. Gondoltam, lesz még egy kis jobbra le és balra fel, azután mehetek. Nem így történt. a vizsgálat előtt, hogy jobban belássanak, pupillatágító cseppeket adtak a szemembe. Csak egy egy csepp kellett volna mindegyikbe. Bejött a nővér és cseppentett. A jobba egyet, a balba fél üveggel. Ami nem fért a szemembe, az végigfolyt az arcomon. Előzékenyen letörölte. Bár előbb lettél
volna ilyen előzékeny, jobban tetted volna, ha rám figyelsz, gondoltam. De nem szóltam semmit. Éreztem, hogy szépen lassan tágul a pupillám, pedig ezt egy normális csepptől még sose vettem észre. Tíz perc múlva jöttek értem. Rámnézett a docens és csodálkozva kérdezte, hogy mi történt a szememmel. Mondtam, hogy semmi, csak fél üveg tágító van benne. Akkor már fájt is. Nem is figyeltem rájuk. Meg sem vizsgáltak, hanem gyorsan kaptam valami összehúzó cseppet. Visszamentem a szobába, akkor már nem fájt. Nem akart elférni a szemem
az üregben. Szét akarta nyomni az egész fejemet. Hányingerem volt. Csendben hasaltam az ágyon, nem jajgattam, nem szóltam semmit. Egy óra múlva újra megnéztek, felülről nyomkodva a szememet. Glaukómaroham, ezt mondták. Megkérdeztem, hogy ez lehet-e a cseppektől. A válasz az volt, hogy nem. Nem hittem nekik. Mérges voltam a nővérre, hogy ilyen hanyag volt. Azóta sem mondta meg senki, hogy lehetett-e a cseppektől a roham. Szerintem igen, különben miért pont abban az időpontban jelentkezett volna. Nem vitatkoztam velük. Egyre nagyobbak lettek a fájdalmaim. A szemem nyomta széjjel a fejemet, kívülről pedig egy abroncs szorította.
Vártam a pillanatot, majd csak szétpattan, akkor jobb lesz. Nem fog tovább fájni. Gondoltam, úgyse látok vele, akkor meg minek? Pattanjon szét csak már minél előbb, mert azt már nem lehet kibírni. Este volt már. Még mindig kínlódtam. Még mindig hason feküdtem az ágyon, mint egy hulla. Szerencsére volt a nővérek között jobb érzésű is, egy idősebb. Bejött hozzám és simogatta a hátam, hogy ezzel is elterelje a figyelmemet. Nem sok eredménnyel. Tele voltam fájdalomcsillapító injekciókkal, eredmény nélkül. Kiment a nővér. Rövidesen bejött a kezelőorvos, fecskendővel a kezében. Keveselltem a mennyiséget. Beadta. Hamarosan megszűntek a fájdalmaim. Később tudtam meg, hogy morfiumot kaptam.
Ezentúl napjában többször foglalkoztak velem, mivel kezelni kellett a glaukómámat. Naponta kaptam öt cseppet, este pedig valamiféle kenőcsöt. Ez egy irtózatos valami volt. Ahogy a nővér belehúzta a szemembe, égető fájdalmat éreztem, mintha homokkal szórták volna tele, plusz még mart is. Kérdeztem a nővért, mit tett bele? Megmérgezett? Látta, hogyan ömlik a könny a szememből, erre kitörölte, valamilyen olajos cseppet tett helyette. Ez jobb volt. Így telt el egypár nap, azután minden kezdődött elölről. Újra roham, újra kínlódás, fájdalom, minden elölről. Jött a docensnő. Kérdezte, mit szólnék hozzá, ha megműtenének. Nem bánom én már, ha ki is veszik, csak már ne fájjon, mondtam neki. Legalább azt is megtudom, milyen egy szemműtét. Nem volt egyszerű az időpontban megállapodni. Nem engedtem a diétámat elrontani, így kénytelenek voltak két étkezés között megműteni.
Előtte való este előkészítettek a műtétre. Lefekvés előtt valami meleg anyagot húzgáltak a szemembe. Másnap, ez egy hétfői nap volt, a tízes evésem után jött értem a betegszállító. Átültem az ágyról a tolókocsiba. Nem volt bennem izgalom, se félelem, inkább kíváncsiság. Ettől a műtéttől nem vártam semmit, ismeretterjesztésnek szántam magamnak. Végig gurultam a folyosón. Az emeleti betegtársak, akik csak járni tudtak, mind elkísértek, egészen a
lift ajtóig. Betoltak a liftbe. Nagy csapódás. Ez biztosan az ajtó. Zakatolással megindult a lift. Nem tudtam követni, hány emeletet mentünk lefelé. Nem is számított, nem beszélgettünk. Se a lifteshez, se beteghordozóhoz nem szóltam egy szót sem. Egy idő múlva a lift megállt. Én egy kicsit még mentem tovább. Legalábbis a gyomrom ezt jelezte. Csapódott az ajtó. Kitoltak. Hosszan mentünk tovább. Valami folyosókon át vihetett az utunk. Nem láttam, csak gondoltam. Végre megálltunk egy helyiségben. Fuvarosom intézkedett. Papírzörgést hallottam. A papírjaimat átadta az előkészítő nővérnek. Hallottam, amint gazdát cserélt. Azt hittem,hogy már a műtő, de megtudtam, hogy még csak az előkészítőben vagyok. Kaptam a bal szemembe két kövér cseppet. Érzéstelenítő volt. Kis idő múlva még kettőt. Vártam szó nélkül. Hosszúnak tűnt az idő, mire jöttek értem. Ugyanaz a fuvaros vitt be a műtőbe. Beértünk. Kellemes meleget éreztem az előkészítőhöz képest. Megállt velem az asztal mellett. Kitapogattam az asztal szélét és óvatosan felkászálódtam. Hanyatt fekve igyekeztem
magamnak kényelmes helyet találni. Nem tudtam, mennyi ideig kell egyhelyben feküdnöm. Kezeimet keresztbe fontam a mellemen. Könyökeimmel kicsit kitámasztottam. Tűrhető helyem volt. Mire a művelettel végeztem, már az adjunktusnő ott állt a műtétre készen. Megkérdezte a nevemet. Megbeszéltük, melyik szememről van szó, meg azt is, hogy mi a bajom. Valamivel letakartak. A szemembe feszítőt tettek, ez szétnyomta az alsó és felső szemhéjamat. Így jobban hozzáférhettek a szemgolyómhoz. Nem fájt. Nem éreztem semmit. Újból az adjunktusnő hangját hallottam. - Egy kis kellemetlen szúrást fog érezni a szeme sarkában - ezt mondta. Azzal adott egy érzéstelenítőt. Nem fájt. - Most még egyet - szólt ismét.
Kaptam egyet a másik sarkába is. Kellemetlen volt, de nem fájt.
Kis idő múlva kezdte is a műtétet. Az egészből nem sokat tudok, mert amelyik szemem szabad volt, azt nézésre nem tudtam használni. Lehet, hogy le is volt takarva. Amelyiket műtötték, az volt a jobb. Azzal most végképp nem láttam semmit, csak éreztem valami tompa matatásfélét. Nem fájt. Figyeltem, amennyire csak tudtam, próbáltam kivenni a mozdulatokból, hogy mit csinálnak. Már a vége felé jártak, amikor megkérdeztem:
- Most stoppolják?
A mozdulatokból erre következtettem.
- Miért fájt? - kérdezett vissza az adjunktusnő meglepetten. - Nem - feleltem.
- Igen, most varrjuk - hangzott a kérdésemre a válasz. Ez már nem sokáig tartott.
- Végeztünk - hallottam.
- Köszönöm - mondtam.
Nem tudtam, kinek, csak úgy gondoltam, meg kell köszönnöm. Azzal le akartam ugrani az asztalról, mire a fuvarosom visszatartott, hogy nem úgy van az, neki kell felelnie értem, amíg az ágyamhoz nem érek. Jól van, akkor erőlködj, gondoltam. Miközben átcipelt a tolószékbe az adjunktusnő utánam szólt:
- Hős volt. Nagyon szépen viselkedett.
Nem tudom, mit kellett volna csinálnom, hogy ne legyek az. Szerintem minden páciensének ezt mondta műtét után, akik csak le nem ugrottak az asztalról.
A visszaút már gyorsabb volt. Amikor beértünk a szobába, ott volt már az egész emelet. Mindegyik társam akart valamit segíteni. Kellett volna egy cseppnyi vizeletet produkálni, de nem akart menni. Körülálltak, hogy segítsenek valamicskét kipréselni, míg nem szóltam nekik, hogy nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy karöltve végezzem a szükséges dolgaimat.
Itt találkoztam az önzetlen segítséggel a vakságom alatt utoljára. Ha egy vaknak mindig megadnák, amit csak az udvariasság követel, vagy egy kis előzékenységet kapna, könnyebben elviselhető lenne a látás hiánya, nem beszélve arról, hogy sokunknak nem csak fizikai, hanem lelki hátrányt is okoz a vakság. Ezt egy egészséges nem tudja. Mit lát o az egészből? Amit mi. Magamra maradtam, a társak lassan kimentek a szobából. Elkéstem az ebédről. Gyorsan nekiláttam. Az is be volt készítve, hogy ne kelljen kimennem az ebédlőbe. Nem telt el egy óra a műtét után, már kint cigarettáztam a többiekkel a fürdőszobában. Ettől kezdve annyi változás volt a napjaimban, hogy minden nap kétszer levették a kötést, lekezelték a sebet nyolc napon keresztül. A nyolcadik napon agitáltam a doktornőt, vegye már ki a varratot. Levette. Nem került vissza most már a kötés sem.
Kijövet a kezelőből próbálgattam, mennyit változtak a csíkjaim. Megállapítottam, hogy újra romlott a szemem. Sokkal halványabban láttam ki a csíkokon, mint azelőtt. Sőt a lapulevelem, ami eddig csak egyik sarokban lengedezett, most már elterült az egész látótér alján. Javítani már nem sikerült, akkor rontottak. Ettől kezdve a bal szemem kis résein a fény csak halványan szűrődött be. Az erősségét már nem tudtam érzékelni. Kezdett teljesen megszűnni neki a külvilág.
Amíg ez le volt kötözve addig a másikra szorítkoztam. A tustintával telt kis akváriumom mellett próbáltam kilesni. Ez már kevés volt a tájékozódáshoz. Csak ha a fény és ha o is úgy
akarta, akkor kaptam el egy egy alak vagy forma töredékét. Ez, ha nem ilyenek a körülmények, jó kis játék lett volna. Egy jó kis kirakós játék. Ismerd fel az alakot egy darabjáról!
Cumyka minden látogatáson ott volt, sőt még telefonon is érdeklődött. Ha megkérdezte, mikor mehetek haza, azt válaszoltam, meg kell várni, amíg megnő a fa, amiből a vakbot lesz, vagy azt, hogy megvárjuk, amíg a vakvezető kutya megnő. Nem tudta értékelni a fekete humoromat. Nagyon vártak már haza. Főleg a leányaimnak hiányoztam. Már majdnem hét hete voltam bent, és azóta nem találkoztam velük. Ebbe a börtönbe nem engedték hozzám őket. Hogy miért, nem tudom. Biztosan megfertőztek volna. Pedig egy beteg embernek, ráadásul, aki lelkileg is a csőd szélén áll, nem utolsó, ha a szeretteivel közvetlenül tarthatja a kapcsolatot. Sajnos nem mindenütt az ész és a megértés dominál. Egy olyan alkalom volt, hogy a fürdőablakhoz álltam, és ok lentről kiabáltak nekem. Nem tudom hányadik emeleten lehettem, mert éppen hogy csak hallottam a hangjukat. Ok láttak is engem, de én már nem őket. Ez nagyon kevés volt, ettől se én se, ok nem nyugodtunk meg. A nejemmel küldtem haza egy poharat, mert nekem már felesleges volt. O azt mondta a Szutyi lányomnak, hogy az apu küldte. O annyira örült ennek, hogy van valami, ami az aputól van, hogy ebből végre elfogadta az anyjától az ennivalót.
A hátralevő időben cseppekkel beállították a szemnyomást és a negyvenkilencedik napon haza
engedtek. Már csak a feleségem kíséretében tudtam közlekedni. Búcsúzóul az egész emelet kikísért a liftajtóig. Mindenki hozott valamit, csakhogy segíthessen valamiben. Végre hazaértem. Megérkezésemkor nem voltak otthon a gyerekeim. De nem sokat kellett rájuk várnom. A nappaliban ültem, amikor megérkeztek. Már messziről hallottam a hangjukat. Alig akartam ráismerni. Úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt hallottam volna őket. Ahogy beértek, egyből az ölemben volt mind a kettő. Minden szó és beszéd helyett sírva fakadtak.
Elegem volt már a kórházból. Megfogadtam, ha egy mód van rá, többet nem megyek oda. Ez a legutóbbi sem volt jó semmire, csak kizökkentem a megszokott légkörből, ahol pedig mármár
megnyugodtam. Még egyszer ellenőrzésre visszamentem. Rossz eredményt mértek.
Újból meg kellett volna műteni. Szó nélkül otthagytam őket, és többé feléjük se mentem. A szemnyomásomat az itthoni körzetben szépen cseppekkel beállították. Ráadásul az itteni főorvos úgy nyilatkozott, hogy előzőleg se lett volna szabad megműteni. Ki hallott még olyat, hogy egy vérző szemen műtéttel újabb vérzéseket idézzenek elő. Ezek után ide jártam ellenőrzésre, és a szemklinikát igyekeztem elfelejteni. Rövidesen lenyugdíjaztak.
Megjelentem az orvosi bizottság előtt. Mikor bementem, az első lépésnél bevertem a fejemet egy fogasba. Akkor még nem szoktam hozzá, hogy nem látok, és nem voltam kellően elővigyázatos. A nejemet pedig nem engedték be velem, hogy miért, azt nem tudom. Biztosan nehogy befolyásolja az eredményt. A vakságomat már nem is kellett bizonygatnom. Megnézték a papírjaimat, meghallgatták a szívemet és kész volt. Pár hét múlva megjött az eredmény. Száz százalékos rokkant. Már csak a nyugdíj összegének a megállapítása volt hátra. Azt sem késett sokáig. Mire eltelt egy év a betegségemből, már ott is volt. Csak a forintösszeg volt rendkívül alacsony. Úgy látszik, nem sokat számított, hogy száz százalékos rokkant vagyok. Nem az számít, hogy valaki megvakul, hanem az, hogy mitől. Jobban jártam volna, ha úgy verik ki a szememet, akkor több lett volna a pénzem. Nem kellett volna annyit orvos után szaladgálnom.
Nem tették volna zsebre annyi pénzemet. A vakságom pedig ugyanilyen lett volna. Sajnos egyik vaknak nem ugyanaz jár, mint a másiknak.
Az én erős feleségem az összeg láttán elsírta magát.
Ez volt, ennyit kellett beosztani. Ebből kellett visszafizetni az orvosi költségek miatt felvett kölcsönöket, és ebből kellett élni is két gyerekkel a hátam mögött.
Anyagi helyzetünk kritikus volt. Az államtól nem sokra számíthattam. A vaknak ott a fehér
bot, kapaszkodjon abba, ha tud. Na és a nagy mézes-mázos szöveg a fehér bot napján. A háromszázhatvanöt napból egyedül a fehér bot napján nem hallgatom a rádiót. Egyszerűen undorít, hányingert kapok tőlük. Elég a bajom, nem akarom még ezzel is bosszantani magam. Megpróbáltam munka után nézni a vakszövetségen keresztül. Gondoltam, még időtöltésnek is jó lesz. Nem sikerült. Levelemre udvariasan közölték, hogy annak kell a munka, akinek egyéb jövedelme nincsen. Meg kellett értenem. Aki vak, ne akarjon luxuséletet, örüljön, ha élhet. Azóta kiderült, hogy bármely más rokkantakkal foglalkozó szövetség több segítséget kap, mint a vakok, elég ha felhozom példának a rokkantaknak járó üzemanyagjegyet. Mindenki kapja, csak mi nem.
Két támaszom maradt. Az egyik a nejem közvetlen családja, a másik a nagybátyám. Nagybátyám, amennyire olyan messziről lehetett, segített, de nem úgy, ahogy a nejem kedves nőismerősei gondolták. Szerintük nálunk még a csapból is dollár folyik. Ha kapott egy-egy ruhadarabot Amerikából, már szaporodtak is az irigyeink. Végül már az is amerikai volt, amit az itteni üzletekben vettünk és magyar emblémával volt ellátva. Mást nem tudtak, csak hogy ez is, az is amerikai. Már arra is irigyek voltak, amikor ősztől a gyerekek iskolába jártak, és én itthon voltam, vártam hazajöttüket. Csak azt nem fogták fel a szerencsétlenek, hogy milyen áron. Egypárszor kifakadtam, hogy járjon úgy a férjük, mint én, és akkor nekik is olyan jó lesz, mint az én feleségemnek. Persze ez nem tetszett, mert akkor én voltam a szívtelen és a rosszmájú. Ezek szerint mégsem olyan jó az én feleségemnek? Az ilyen nők közül egy sem fog felnőni soha, még ha beleszakad sem, az én feleségemhez.
Teljesen felszámoltam minden kapcsolatot. Nem szerettem az embereket, szinte már gyűlöltem őket. Végső kétségbeesésemben Cumykának is felajánlottam, hogy váljunk el.
Nem tudom, hogy képzeltem. Csak rajta akartam könnyíteni. Tudtam, mennyi dolga van egy vak ember mellett, ráadásul egy olyan mellett, akit még lelkileg is helyre kell rázni. Neki minden pluszt meg kellett csinálni. Még a férfimunka is az o terhe lett. Sajnáltam, ezért gondoltam, ha én nem leszek, akkor könnyebb lesz neki. Csak csodálkozott a hatalmas szemeivel. Ezt csak gondoltam, mert akkor már nem láttam. A sok közül az egyik büntetésem az élettől, hogy többet nem nézhetek bele azokba a csodálatosan tiszta, ragyogó szemekbe, amiket annyira imádtam. Ha ebbe a két szembe még egyszer belenézhetnék, mindent megbocsátanék az életnek.
Az indítványomat határozottan visszautasította. Neki lett igaza, hogy így döntött.
Eltelt a nyár, és nem csináltam semmit. Vagy kint ültem a napon, vagy rossz idő esetén hallgattam a rádiót. Akkor még színvonalas, jó műsort sugároztak, le tudták kötni a figyelmet. Szeptembertől iskolások lettek a leányaim, én pedig ettől az időtől egyáltalán nem látok, megszűnt a fény, számomra teljes sötétség maradt. Egy reggelre minden kis csíkom és akváriumom teljesen bezavarodott. Az egész egy hatalmas tustinta-tenger, amiben rengeteg még sötétebb kis ebihal úszkál. Nem így képzeltem, és ehelyett egy állandó izgő-mozgó feketeség lebeg előttem. Amikor bekövetkezett a teljes vakság, úgy éreztem magam, mint egy ökölvívó, aki a padlóra kerül. Csakhogy annak tízre kell felállni, nekem pedig tíz évembe került, amíg valahogy talpra álltam.
Mindenek mellett éreztem valamiféle megnyugvást is. Nem tudtam megmagyarázni, de már nem zavart, hogy tapogatnom kellett. Az sem, ha kísértek. Egy lassú változás kezdődött bennem. Vakon is sok mindent meg lehet csinálni, csak másképpen kell nekiállni. Sokkal több akarat és idő kell, a gyakorlásról és a szorgalomról nem is beszélve. Keserű, hogy amit eddig láttam, azt ezután úgy kell elképzelnem. Szerencsére vannak dolgok, amik örökre bennem maradtak, mintha most is látnám. Az utolsó kép, amit még úgy ahogy láttam, az a Cini leányomnak a szeme. Egy alkalommal az udvaron állt mellettem és felkaptam az ölembe. A fény éppen úgy esett és az arca olyan szögben volt, hogy elég tűrhetően láttam a szemeit.
Talán a sors kegye, hogy éppen ezt láttam utoljára.
A sötétségben is élni kell!
Alig több, mint egy év alatt sikerült teljesen megvakulnom. Már nagyjából kifinomult a
hallásom, a tapintásom. Még a lábammal, illetve a talpammal a cipőn keresztül is tudtam tapogatni. Megéreztem a talaj egyenetlenségeit, a járda repedéseit és a dilatációs hézagokat. Figyeltem magam, begyakoroltam a szükséges mozdulatokat és lépéseket. Lassan, óvatosan megismerkedtem a ház belső részeivel annyira, ha magam vagyok, bármit gyorsan elérjek.' Rengetegszer végigtapogattam apránként az egész lakást. Tudtam, melyik szőnyeg hova tartozik és melyikről hova fogok eljutni. Könnyedén jártam le s föl az emeletre. A lépcső tizenhat fok. Ezek annyira belém rögződtek, hogy most már magamtól, automatikusan számolom, ha rálépek, egyből tudtam, mikor hova nyúljak, hogy biztonságos támaszt találjak. Amint a belső részekkel végeztem, kezdődhetett a külső. Ez sokkal lassabban ment. Kissé bátortalanabb voltam. A leggyakoribb mozgásterem még ma is a ház előtti járda. Ezt tanultam meg először, és ezt is szeretem a legjobban. Ahogy kimegyek az utcai ajtón, szemben vele mindjárt ott a korlát. Emellett öt lépcsőfok le, az ötödik már a járda. Ennek szegélyén egyenesen, és egy-két lépés után jön egy kis törés, ezt érzem a talpammal. Pici, kis méretű lépés, és már kell is jobbra fordulni. Egy dilatációs hézaggal kezdődik a folytatás. Nyolc lépés jobb lábbal kezdve, akkor biztos, hogy nem megyek neki a kerítésnek. Bal lábbal vége. Fordulás. Vissza a szegélyen végig, egészen a dilatációig. Tovább nem lehet, mert ott a fal. Kisívű kanyar balra. Egy kis sasszé balra. Könyökkel éppenhogy érintem a falat. Más talán ezt nem is látja szabad szemmel, de én érzem. Még néhány lépés. Közben még egy biztonsági érintés a falhoz, hogy jó helyen járok-e. Újabb dilatáció, és egy lábfejnyire ott a lépcső alja. Volt, hogy egész délelőtt gyakoroltam. Kíváncsiságból megpróbáltuk a leányaimmal, hogy ki teszi meg leggyorsabban az utat. Lemérték stopperrel. Bekötöttük a szemüket, és mentünk sorban, egymás után. Sokszor megpróbáltuk, a leggyorsabb mindig én voltam, pedig nekik ott volt a lehetőség, hogy előtte körülnézzenek, és a legegyszerűbb útvonalat válasszák. Ha a postáért mentem, akkor két lépéssel több, és egy nyúlás előre a bal karral, ellentétben a nyitással, nehogy nekimenjek, ha véletlenül nyitva van. Kinyúlok a postaládához. Megnyomom a tetejét, ha mozdul, van posta, ha nem, akkor nincs.
Ahogy ezt a járatot betanultam, rendszeresen sétáltam az udvaron. Imádtam a napot, na nem a fényét, most már, hanem a melegét. Jó volt érezni a bőrömön, szinte ittam a sugarait. Egyetlen percet sem hagytam ki, ha sütött, mindig kint voltam. Most már nem csak ülve, hanem sétálva is sokat tartózkodtam a napon. A délelőttjeim mindig szabadok voltak. Délben vártam a ház előtt a leányaimat, amikor jöttek haza az iskolából. Messziről tudtam, hogy ok jönnek, mert kiabáltak, hogy szia, apu. Mikor hozzám értek, már csak puszi volt hátra.
A délután egy részét együtt töltöttük, együtt készültünk másnapra. Egyszerre jártunk iskolába. Nekem nagyon jó elfoglaltság volt, és ok is hasznát látták. A közös tanulással teljesen összenőttünk egymással. Volt értelme újra az életemnek, elfoglaltam magam, és még a Cumykán is segítettem. Teljesen levettem a gyerekekkel való foglalkozás gondját a válláról. Ezen kívül is maradt neki éppen elég.
Lassan kezdtem lábra állni. O türelmes volt. Ahogy nőttek a gyerekeim, kezdett mindjobban kinyílni a világ előttem, legalábbis a faluban. Olyan nagyok voltak már, hogy bárhova elkísértek. Nyugodtan rájuk bízhattam magam. Rövidesen oda is eljutottunk, hogy a Szutyi már az újságból is olvasott fel nekem. O tanult meg előbb és jobban olvasni. Nem szerettem, ha felolvasnak, de neki nem lehetett ellentmondani. De apu! Mindig csak azt mondta, ha valamit nem akartam, és én már tehetetlen voltam. Ok is nagyon megértők voltak velem , akár csak az anyjuk. Mindenben segítettek, ami csak egy akkora gyerektől kitelik. Sok gondot levettek az anyjuk válláról. Ez a kis család ebben az időben csak magának élt. Megértettük egymást, őszinteség uralkodott köztünk, és nekünk nem hiányzott senki.
A telek voltak számomra a legelviselhetetlenebbek. Csak nagyon ritkán tudtam kimenni sétálni, így a délelőttjeim unalmasak voltak. A rádiót már meguntam, egyedül a zenét szerettem benne. Ha valami bántott és nehezen tudtam a gondolataimat rendbe szedni, akkor mindig olyan erővel hallgattam, hogy a külvilágból semmi se szűrődjön be. Leültem a fotelba és teljes hangerővel hallgattam, a gondolataim pedig szabadon szállhattak. Bárhova eljutottam
az egész világon. Zenehallgatás közben fantasztikus gondolatok jutottak eszembe. Bejártam Afrikától az Antarktiszig mindent, sőt még jobbnál jobb krimik is eszembe jutottak, de még olyan is, hogyan lehetne valakit megölni anélkül, hogy kiderülne. Ezek a zenehallgatások mindig más és más időpontra estek, és az időtartamuk is változott. Azon múlott, hogy mennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy gondolataim regenerálódjanak. Ha teljesen megnyugodtam, csak akkor vetettem neki véget. A legelviselhetetlenebb hónap számomra a január és a február.
Ezekben a hónapokban mindig megrohan a vágy, és nagyon látni akarok.
Újra és újra keresem a lehetőséget, hogy merre kellene elindulnom ahhoz, hogy segítsenek rajtam. Tudom, hogy semerre, mert nincs segítség, és mégis, valami nem hagy nyugton. Ráadásul ebben az időben, amikor a kedélyállapotom a mélyponton, a depresszióm pedig a csúcson van, szokott jönni Sanyi bácsi, az amerikai nagybátyám. Januártól kezdve várom az érkezését, és amikor ideér, bármennyire is örülök neki, nem tudom kimutatni. Ez ellen a depresszió ellen nincs orvosság. Ez ellen már a zene se segít. Várom a napsütéses márciust. Hiába magyarázom magamnak, hogy látni akkor se fogok, mégse tudok ellene mit kezdeni. Sajnálom Cumykát, mert ilyenkor biztosan elviselhetetlen vagyok. Szerencsére nagybátyám nem sokat törődik a hangulatommal, legalábbis úgy tesz, mint aki nem vesz észre semmit. O semmit sem tagad meg tőlem. Olyan velem szemben, mint az apámnak kéne. Egy értékes, csupa szív, önzetlen ember. Már a családomnak is szemet szúrt, hogy miért ilyen önzetlenül jó hozzám. úgy látszik, o át tudja érezni egy vak ember érzéseit. Úgy látszik, nem igaz, hogy azok érzik csak át, akik megvakulnak, de nagyon kevés az ilyen ember. Talán ha van belőlük a
világon egy tucat. Az apámnak az én vakságom nem jelent semmit. Mikor megvakultam, elköltözött az ország másik felébe, pedig a no, akivel összeállt, szívesen jött volna erre a környékre. Szóval a hangulatom holtpontja egybeesik a nagybátyám érkezésével. Az ajándékainak is akkor örülök, amikor már nincs az ország területén. Pedig tudom, hogy az ajándékozónak az esik jól, ha az ajándékozottat látja örülni. De o nem sértődik meg, hanem újra és újrajön hozzám látogatni minden évben, kivétel nélkül. Nagyon örülök neki, ha nem is tudom kimutatni akkor, ahogy szeretném.
Amit lelkesen még ekkor is csináltam, nem törődve a depressziómmal, az a leányaimmal való foglalkozás volt. Ez mindig lekötött, és bármennyire magamba voltam roskadva, ha jöttek hozzám, hogy ezt vagy azt mondjam meg, akkor minden más gondolatomat félretettem. Nehezen indultam neki ilyenkor, de végül is mindig belejöttem. A leányaimon meglátszott, hogy foglalkozom velük, mert szép eredménnyel zárták az évet. Büszke voltam rájuk. Az sem elhanyagolandó, hogy miattuk nem éreztem már olyan feleslegesnek magam. Cinike és a Szutyi volt az életcélom. Azt hiszem, ennél jobb elfoglaltság nem kell senkinek. Soha nem elégedtem meg a jóval, mindig a jobbat, a tökéleteset akartam. Ennek eredményeképpen az első év végén már tökéletesen tudtak olvasni. Mindenben tudtam nekik segíteni, amiben csak kellett. Ok is segítettek mindenben, szó nélkül, engedelmesen. A Szutyi volt az anyáskodó. Már rá lehetett bízni, hogy kimérje nekem az ennivalót, sőt teljesen tisztában volt a betegségemmel. Cinike inkább a férfimunkában volt a segítségemre. Hozzászoktam a vaksághoz, már nem zavart, hogy tapogatnom kellett. Lépésről lépésre kezdtem egyre többet dolgozni a ház körül. Ismerkedtem a ház környékével. Egyre távolabb merészkedtem el a háztól, természetesen csak a biztonságosság keretein belül. Még így is voltak olyan részek a ház körül, ahova csak évek múltán jutottam el. Egyedül menni még a mai napig nem tanultam meg. Nagyon visszavetette a bátorságomat, amikor egy alkalommal a szomszédságunkban lévő tápraktárhoz akartam átmenni egy kis beszélgetésre az anyósomhoz.
Sokszor végigjártam már ezt az utat egyedül. Most is elindultam, mint máskor, a kerítés mellett. Kiléptem a kisajtón. Innen a kerítés mellett, azt tapogatva szoktam továbbhaladni, egészen a kapuig. Itt kezdődtek a problémák. A kapu nyitva volt. Máskor is volt már így. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy a két kapuoszlop közötti összekötő betoncsíkon
végighúzom a lábam, és így haladok egyig oszloptól a másikig. Most nem jól összpontosítottam, mert a felénél járhattam, amikor elvesztettem a talpam alól a betoncsíkot. Kétségbeesve kerestem a talpammal a csíkot, de sehogy sem találtam. Próbálkoztam a kezemmel. Körbe körbe köröket írtam le, hátha elakad a kapu valamelyik részébe. Semmi. Biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. Általában, ha valamit nagyon kerestem, akkor még akkor sem találtam meg, ha közvetlenül a kezem mellett volt. Pánikba estem. Nem tudtam, mit tegyek. Kiabálni szégyelltem. Nem volt más választásom, mint állni egy helyben. Nem mertem mozdulni. Nem tudtam, hol vagyok, féltem, ha valamerre elmozdulok, beleesek valamibe, vagy valaminek nekimegyek.. Álltam. Óráknak tűnt, mire egy arra járó ismerősnek feltűnt, hogy tétlenül álldogálok, és odakísért a kerítéshez. Elkeseredtem. Az önbizalmam megingott. Beletelt pár hónapba, mire újra nekiindultam a mintegy húsz lépésnyi útnak. Bementem a lakásba és töprengtem. Eszembe jutott egy vak kisöreg, akivel még kicsi koromban találkoztam. Milyen magabiztosan közlekedett! O az egész falun végig tudott menni egyedül. Ezek után már nem is próbálkoztam azzal, hogy valahova is egyedül induljak el. Mindig a biztonságos megoldásokra törekedtem. Elindulás előtt jól átgondoltam a visszautat.
Nyáron könnyű dolgom volt. Itthon voltak szüneten a leányaim, és bármikor bárhova elkísértek. Ősztől megváltozott a napirendem. A leányok már váltott műszakban jártak iskolába. Egyik héten délelőtt, a másikon pedig délután. Ehhez igazítottam a napjaimat. Hol délelőtt tanultunk, hol délután. Kevés volt még a tanulnivalójuk, a többi idejükben nekem segítettek.
Már ott tartott a munkakedvem és önbizalmam, hogy vakon neki mertem állni a villanybojler szerelésének. Míg a leányaim iskolában voltak, megvizsgáltam rajta, amit magam meg tudtam. Utoljára hagytam a kapcsolót, ezt nem tudtam, vakon hogyan lehetne ellenőrizni. Törtem a fejemet. Kerestem a zseblámpaizzót és hozzá az elemet. Könnyen ment, hiszen általában tudtam, minek hol a helye. Vak ember rend nélkül nem tud létezni. Végül minden együtt volt. A kapcsoló, az izzó és az elem. Még a próbákhoz szükséges vezeték volt hátra. Azt is megtaláltam. Látó koromból ismertem a kapcsolót. Tudtam tapintásra, hogy mit hova kell kötnöm. Türelem, gondoltam, és ez is meglesz. Elég hosszantartó babramunka után sikerült a vezetéket és az izzót összekötni az elemmel a kapcsolón keresztül. Már csak egy probléma volt. Honnan fogom megtudni, hogy világít-e az izzó vagy sem. Ki nézi meg? Támadt egy ötletem. Ajkaim közé fogtam az égőt és ha jó, akkor a szám szélével érzékelni fogom a hőt. Így is volt. Minden lehetséges variációt kipróbáltam. A kapcsoló jó volt. Az egész délelőttöm ráment, de nem törődtem vele. Örültem, hogy lefoglaltam magam és még sikerélményem is volt.
Nekibátorodtam. Gyerünk, a bojler. Biztosan belül van a hiba. Cini leányommal nekiálltunk szétszedni. Ezt még akkor sem mertem megcsinálni, amikor láttam. Összeszedtük a szerszámokat. Kikapcsoltam a villanyórát. Nekiálltunk. Leányom papírra írta a szétszedés fázisait. Először az égőt, az egyik szél a kapcsolóba, a másik a spirálhoz stb. Végül elérkeztünk a bejövő két szálhoz. Amit diktáltam, azt egyúttal le is szereltem. Amint a vezetékektől megszabadítottam, megtapogattam az alját, s megtaláltam a vízleeresztő csonkot. Megszabadítottam a csavartól, rákötöttem az odakészített gumitömlőt, és leengedtem róla a vizet. Kis pihenő következett. Már csak a szerelvénylap csavarjait kellett leszerelnem. Nyolc csavar fogta. Ezekkel egy kicsit megkínlódtam, mert nehezen fértem hozzá kulccsal a csavarokhoz. Végül ez is sikerült. Az akarat előtt nincs lehetetlen. A bojler tele volt vízkővel. Megtapogattam a spirált, nem éreztem semmit, teljesen tele volt. Az egész nap ráment, mire teljesen kipucoltuk. Ebben már Cumyka is részt vett. Kollektív munka volt. A visszaszereléssel nem volt probléma, csak visszafelé kellett haladni azon, amit leírtunk. Sikerült. A bojler működött. Boldog voltam, hogy vakon képes voltam ezt a munkát elvégezni.
Ezen az őszön már a zöldségfelszedésnél is segédkeztem. Segítettem kiásni és letördelni a
zöldségről a leveleket. Szép sorjában el is raktam a pincében. Precízen, ahogy egy vakhoz illik. A többletmunkák hatására sajnos egyre gyakoribbak voltak a hypoim. Orvosi ellenőrzésre rendszeresen jártam. Az orvossal megbeszélve a munkavégzés nagysága szerint módosítottunk az inzulinmennyiségen. Az eredményeim jók voltak. A cukrom egyensúlyban volt. Valószínű, hogy a többletmunka és a lelki egyensúly hatására.
Csakhogy jött a tél, és ahogy jött, úgy ment el az én hangulatom. Karácsonykor még nem volt semmi probléma. Lementünk szenteste az anyósomékhoz, mint azelőtt. Visszatértek a régi szokások. Névnapokat köszönteni is újra eljártam. De jött a január, és a február, a depressziós hónapjaim. Ezekben a hónapokban még nemegyszer az is megfordult bennem, hogy csak egyszer nem kellene védekeznem a hypo ellen, és akkor minden megoldódna. Nem kellene többé vakság, önszurkálás, diéta, önmegtartóztatás és a sok gyötrő gondolat meg a sok-sok rossz, mert ilyenkor még a jó is rossz volt nekem. Nem tudom, mi tart vissza. Talán a gyerekeim, az , hogy imádom őket. És a nejem.
Most is az könnyített ezen az időszakon, hogy pont ekkor tanult meg autót vezetni. Szüksége volt rám, mert sehogy sem akarta megérteni a KRESZ-t. Általában az foglalta le az estéimet, hogy neki magyaráztam. Volt egy útkereszteződés, amit mindketten jól ismertünk. Minden variációt odahelyeztünk, ami csak előfordult a KRESZ-ben. Még látó koromban önszorgalomból tanulgattam, így a lényeget elég jól tudtam, most pedig hasznosítani tudtam a nejem javára. Szívesen foglalkoztam vele. Nagyon jó diáknak bizonyult, meg is lett az eredménye a foglalkozásainknak.
Ebben az évben is, mint mindig, megérkezett a nagybátyám. Éppen esett a hó, pedig már március volt. Aznap este az anyósoméknál voltunk, amikor váratlanul betoppant. Útközben hazafelé elmeséltük, hogy a Cumyka tanul autót vezetni. Mire o azonnal felajánlotta, ha ez tényleg így van, akkor besegít nekünk az autóvételbe. Erről álmodni sem mertünk. A tervünk az volt, hogy majd az anyósomékkal együtt valahogy összehozunk egy használt autóra valót. De a nagybátyám még ebbe is besegített, és úgy is volt, mint minden, amit eddig megígért.
Ezt is teljesítette. Segítségével már májusban megkaptuk a Trabant Combit. Nagyon örültünk neki, de még jobban a leányaim. Garázs híján az udvaron parkoltunk vele, a két leányom pedig a tűző napon ült benne, és hol olvasott, hol babázott.
Nejemnek a gyakorlati vizsga többszöri nekirugaszkodásra sem sikerült. Egyik vasárnap délután éppen azon töprengtünk, mitévők legyünk, már kényelmetlen volt, hogy mindig más vigyen bennünket a saját autónkon. Autó állt meg a ház előtt. Hallottam az ajtócsapódást.
Kis idő múlva már a csengő is megszólalt. Kinyitottam az ajtót. Nejemnek egy volt osztálytársa, nekem pedig egy volt évfolyamtársam állt meg előttem. Másodállásban gépjárműoktatással foglalkozott. Felajánlotta a segítségét. Rövid időn belül megtanította Cumykát vezetni. A vizsga elsőre sikerült. A Cumyka szerint azért, mert én is jelen voltam a vizsgán, és vele együtt izgultam. Szerintem azért, mert jól megtanították önzetlenül és nem anyagi vagy egyéb érdekből. Tanórák alatt mindhárman együtt voltunk, mert a nejem ragaszkodott hozzá, hogy én is mindig ott legyek. Így szoros barátság alakult ki közöttünk. Nem sokkal a vizsga után megérkezett a jogosítvány. Azonnal elindultunk mi négyen körútra. Az első állomás anyám sírja volt. Ez természetes. Kezdett kitárulni előttem a világ. Olyan helyekre is eljutottam, ahol azelőtt még nem is jártam. Lelkileg is egyre inkább talpra álltam. Az itthoni munkákból is egyre jobban kivettem a részem. Még kapáltam is, persze csak olyan területeken, ahova ültetve nem volt, csak kigazosodott. Vigyáztam a kondíciómra is. Naponta edzettem súlyzóval, expanderrel és helyben futottam, hogy megmaradjon a kondícióm, és ez állítólag jót tesz a cukornak is. De még bíztam abban is, hogy egyszer majdcsak látni fogok. Akkor mi lesz, ha addigra eltunyulok. Hát edzettem. A Trabanttal is mentünk sokat kirándulni,
és hosszú sétákat tettünk a hegyekben. Egyre jobban helyrerázódtunk, az irigyeink pedig egyre inkább szaporodtak. Nem tudom, mit irigyeltek tőlem. Talán azt, hogy nem látom a gyerekeimet, vagy hogy nem láthatom a napot. Hogy nem álltam ki koldulni, és ok nem
dobhattak oda nekem egy kis alamizsnát. Gondolom, milyen nagylelkűen odadobtak volna nekem néhány forintot, azt is lehetőleg úgy, mások is észrevegyék, hogy jó színben tündököljenek mások előtt.
Volt néhány kedves nőismerősöm, aki beült hozzám cigarettázgatni, iszogatni, közben mézesmázos
szöveggel etetett. Úgy tett, mint aki engem mélységesen megért, és mintha lenne a dologról véleménye. Közben elleste az én véleményemet, és ott használta fel ellenem a hátam mögött, ahol lehetett. Rájöttem, hogy az ilyenek úgy tesznek, mintha a saját véleményüket hangoztatnák, közben pedig sunyin kihasználták másokét. A vak emberről azt hiszik, ha vak, akkor süket is. Pedig nem igaz, sőt. Mindent visszahallottam, ami az enyém volt. Hittem az embereknek egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem szabad. Igaz, hogy erre rájöjjek, nagy szerepe volt a feleségemnek is. Úgy látszik, vakon, csupán a hangra támaszkodva minden szebben is fest. Látni kell ahhoz az embereket, hogy tudjam, őszinték vagy sem. A hang képpel ad csak teljes képet valakiről. Nem törődtem senkivel, volt egy barátom, és ez nekem tökéletesen elég volt. Mások nem érdekeltek. A köszönésen kívül nem volt kapcsolatom jóformán senkivel. Ha köszöntek, fogadtam, de nem vettem észre őket. Aki pedig nem köszön, az levegő, se látom, se hallom.
A szemeimet rendszeresen ellenőriztettem. Kenőcsök hatására a glaukómám egyensúlyban volt. Az ebihalaim pedig tovább úszkáltak a tustengerben. Csak néha fordult elő, hogy egy hirtelen felállásnál, nagyobb erőkifejtésnél vagy ijedtség esetén erős, villanásszerű, vakító fényt láttam. Na nem külső fény volt ez, hanem csupán a szemem játéka. Mint mikor a hegesztő fénye villan az ember szemébe, csak nálam az eltűnése volt másmilyen. A nagy fény szép lassan fekete csíkká alakult, majd egyenletesen eloszlott, mint a tinta az itatóspapíron.
Az
volt az orvos véleménye, hogy még él a szemem, ez azért van. Egy kis reménysugár ez is.
Az érzékszerveim egyre jobban kifejlődtek. A hetedik, a nyolcadik és még ki tudja, hányadik. Érdekes volt így szemlélni a külvilágot, hogy csak engem látnak, én pedig senkit és semmit. Sokszor már annyira elfelejtkeztem a vakságomról, hogy a Cumyka szólt rám: Ha te nem látsz, azt hiszed, hogy más se lát téged, azt hiszed, hogy mindent szabad.
Érdekesség nekem az is, hogy bennem minden úgy maradt meg, ahogy utoljára láttam. Nem, a feleségem nem öregszik, magamnak én is olyan vagyok, amilyen voltam. A faluban sem változik semmi, bennem még minden ház ott van, ahol volt. Szoktunk néha esténként olyat csinálni, hogy minden újat elmondanak. Végigpásztáztuk a falut, az embereket is sorra vettük. Azután, amikor magamra maradok, döbbenten gondolom végig az egészet. Mi volna tíz év után, ha látnék? Lehet, meg se ismerném a feleségemet, sőt a leányaimat biztosan nem. Hogyan tetszenének. Lehet, hogy óriásit csalódnék. Lehet, el se tudnám viselni, ha nem azt látnám, amit elképzelek. Jó lenne-e egyáltalán, ha újra látnék. Most bennem mindent a képzelet épített fel, és ha látnék, nagy a valószínűsége, hogy romba dőlne az egész.
Még érdekesebb az, ha egy új ismerőssel találkozom, a hangja után ítélem meg a külsejét. Beszélgetés során kialakul bennem a kép. Később a nejem elmondja a külsőjüket, és ilyenkor van az, amit már az előbb írtam. Nagyot csalódom. Akinek szép a hangja, az nekem már szép. Az szimpatikus, még ha látva a föld legrondább embere is. Az érdekességek közé tartozik még az is, hogy egyik zenehallgatásom közben éreztem, hogy megmozdul a kis szoba levegője, és előbb az egyik, majd a másik hangfal lesz egy pillanatra alig hallhatóan halkabb. Éreztem, hogy valaki leült a szobában. Ezért mondom, hogy egy vak embernek nyolc-tíz érzéke van, ellentétben a köztudattal, ami főként a hallást és a tapintást emeli ki. Másik eset. Írtam már, hogy a ház előtt a járdán szoktam sétálni. Séta közben valaki köszönt és szólt is hozzám. Ha csak köszön, az nem baj, arra nem kell úgy odafigyelni, hogy megzavarjon a számolásban vagy a koncentrálásban. Hanem amikor már szólt is valamit, az megzavar. Ilyenkor legtöbbször megállok, és kezdem újra a számolást, és kitapogatom a járda szélét, hogy legyen támpontom. Most azonban nem így tettem, hanem folytattam a begyakorolt
útvonalat. Hirtelen valami erő arra késztetett, álljak meg. Úgy éreztem, mintha a homlokom előtt sűrűbb volna a levegő. Önkéntelenül előrenyúltam. Pár milliméterre ott volt a fal. Ez se tapintás és se hallás. Újra közeledett a tél. Előrelátóbb voltam. Próbáltam lelkileg és fizikailag rákészülni. A fizikai felkészülés a fűtésre vonatkozott. Az összes fát összehasogattam, amit úgy gondoltam, hogy a télre szükséges. Egy hét, amíg összehasogattam, és még egy, amíg szépen sorba raktam a pincébe. Az összes fal le volt burkolva precízen összehasogatott fával. Mindent gondosan elrendeztem, nehogy a télen meglepetés érjen. A karácsonyunk is olyan volt, amilyennek egy karácsonynak lennie kell. Végre. Vásárolni is volt kedvem. Volt is öröm,
meglepetés bőven. Csakhogy következett a január és a február. Úgy látszik, hibás volt a lelki felkészülés, mert a depresszió nem maradt el. Jött a vágyakozás a látás után. Jött a magamba zárkózás, a szótlanság és a belső fájdalom. Nem hiszem, hogy ezt valaki is meg tudja érteni. Beszéltem róla a barátomnak, de o is csak magyarázkodni próbált, meggyőzni vagy kizökkenteni belőle nem tudott. Szerintem o se fogta fel igazán, mi az, ha valaki nem lát. Állandóan a saját betegségével példálózott. Csakhogy o attól evett, ivott és olvasott, ment, amerre akart, nem szorult segítségre.
Ezekben a hónapokban az öngyilkosságnak számtalan formája jutott eszembe. Egész kis gyűjteményt tudnék belőlük írni. Még az is zavart ekkor, ha kísértek. Bántottam a gyerekeimet azzal, hogy szégyellik az apjukat, és nem szívesen kísérnek, pedig nem így volt. Jött újra a bácsikám meglepetés- és véletlenszerűen. Egyetlenegyszer sem jött ugyanabban az időben vagy ugyanolyan módon. Újra meglepetés. Egy magnót kaptam ajándékba. Nekem mindig tudott valamivel örömet szerezni. Csak egyszer jönne már nyáron, amikor nincs semmi bajom, olyankor kiegyensúlyozott vagyok.
Amikor elment, építkezni kezdtünk. Toldalékot építettünk a házhoz, amin akadály nélkül tudtam lemenni a pincébe anélkül, hogy az udvarra ki kellett volna mennem, ugyanis társasházban lakom, és közös a pincelejárat. Véletlenül is előfordulhat, hogy a szomszédok valamit kint felejtenek az utamban, és az számomra balesetveszélyes lehet. Szinte hallottam a hátam mögött az egyre szaporodó irigyeinket. Vajon miből telik ezeknek építkezésre?
Nem az államtól. Az állam egy vaknak ötszázhúsz forintot ad, és kezdetben üzemanyagjegyet, de azt hamar meggondolta. Vakoknak ott a fehér bot, sokkal olcsóbb, mint bármi más. Ahhoz nem kell üzemanyag. Menjen négykézláb, és tapogassa ki az utat, az való nekik, nem pedig autó.
A mozgássérülteknek azonban igen. Némelyiknek még három centivel is rövidebb a lába, ha ügyesen áll a bizottság előtt. Balesetből ered a rokkantsága? Akkor rokkantjáradék is megilleti, de nem ám csak ötszáz forint, mint a vakoknak. Nehogy még panaszkodjon szegény, hát kapjon rokkantkocsit olcsóbban és hozzá üzemanyagjegyet, hadd menjen bekapálni a szólót és ki tudja, hány hold gazdaságot. Ha egy kicsit ügyesebb, akkor le is százalékoltatja magát egy kis jó nyugdíjért. Így azután rokkantnyugdíjasként csökkent munkaidőben el tudja végezni a munkát, amit aktív dolgozóként már nem tudott. Dupla pénzért egy vak ne akarjon kocsival kujtorogni. Vagy orvosra, gyógyszerbeszerzésre kell a kocsi? Azok minek? Dögöljön meg, és akkor semmi sem kell. Se kocsi, se üzemanyag, se gyógyszer, se orvos, ráadásul még nyugdíj sem. Kész haszon lenne az államnak. Szeretném megérni, hogy aki a rendeleteket hozza, az járna így, vagy annak az apja vagy az anyja. Akkor lehet, hogy egy új rendelet születne? Visszatérve az eredeti gondolathoz, ahogy befejeztük az építkezést, el is telt a nyár. Barátommal egyre szorosabb volt a kapcsolatom. Olyan dolgokat is meg tudtunk beszélni, amit senki mással. Hetente többször is találkoztunk, hol náluk, hol nálunk. Jött az osz, és én már még többet segítettem a ház körül, mint idáig. Már a szénberakást is vállaltam. Igen ám, de egyre inkább jöttek a hypok is. Rendszertelenül, kiszámíthatatlanul törtek rám. Ha a fizikai munka utáni napon számítottam rá, akkor sose jött. Mindig csak váratlanul és másnap. Érkezése előtt már gyanús volt a közérzetem. Legtöbbször onnan tudtam meg, hogy minden gondolat zavart, minden idegesített, bármire gondoltam.
Cigarettára képtelen voltam ilyenkor rágyújtani. Megpróbáltam jó irányba elterelni a gondolataimat, de ilyenkor az sem sikerült. Tudtam, hogy már itt is van, de védekezni nem mertem, mert mi van, ha mégsem az. Ugyanis ha a magas cukorszint zuhanni kezd, az is okozhat hypoérzetet. És mi van, ha még a magasra rádobok? Feszült a bőröm, zsongott a fejem, szédültem, az események felgyorsultak, én pedig lassultam. Minden fájdalmam megszűnt. Pánikba estem. Mi lesz, ha nem érek oda az almához? Végem - futott át az agyamon. Ettől még izgatottabb lettem, és már siettem volna, de nem vittek a lábaim. Kellemes bágyadtság vett rajtam erőt, elzsibbadt mindenem. Elmúlt az idegesség. Nem izgatott semmi. Odaértem az almához, és mint aki még életében nem látott ennivalót, ettem. Ekkor már a víz is folyt rajtam. Hypokor a szemeim is csodákat műveltek. Mindig csak a fekete ebihalakat láttam úszkálni a tustengerben, de ilyenkor nem. Egy sötét függöny szaladgált le és föl a szemem előtt. Ha éppen lent van, akkor a helyét egy hatalmas fénytömeg foglalja el. Ez mind a másodperc tört része alatt. Szemeim ilyetén játéka egy sor villogást hozott létre. A rosszullét múlásával szűnt meg a villogás is. Jött újra az akvárium. Újra kívántam a cigarettát, rá akartam gyújtani. Ez azt jelentette, hogy véget ért a hypo. Rosszullét után olyan voltam, mintha előzőleg semmi sem történt volna. Néhány ilyen rosszullétet végignézett a nejem is, és azóta más szemmel nézi az utcán elfekvő embereket. Eszébe jut, ha véletlenül az utcán rosszullétnél elesnék, rám is azt mondanák, hogy részeg.
A leányaimmal ugyanúgy foglalkoztam, mint az első percekben, pedig ezen az őszön már a harmadikba jártak. Szépen ment a tanulás, jó eredményeket hoztak haza. A karácsonyi programunk zsúfolt volt. Már a barátommal is együtt tartottuk az ünnepeket. Egyik nap nálunk, másik nap náluk. A szilvesztereket is kivétel nélkül együtt töltöttük. Olyanok voltunk, mint a testvérek.
De a hónapjaim megint megérkeztek. Ettől se barát, se család, se Isten nem tudott megmenteni. Jöttek a keserű gondolatok, és újból és újból a látni akarás. Védekezésül még az itallal is megpróbálkoztam. Minden este megpróbáltam elszédíteni valami szeszes itallal magamat, hátha jobb színben látom a sötét világot, de nem segített. Annyit nem tudtam inni, hogy teljesen elfelejtsek mindent, sőt még keserűbbnek találtam, ami a környezetemben volt. Akkor pedig minek, nem volt értelme. Ráadásul nappal nem tudok inni egy kortyot sem.
Azzal pedig nem vagyok kisegítve, hogy este néhány órára megpróbálom kikapcsolni az agyam. Attól még az egész nap ott marad, ráadásul másnaposan még rosszabb hangulatban. Lehet még remény?
A nagybátyám valamivel korábban érkezett, és meglepő ötlettel állt elő. Az volt a terve, menjek ki az USA-ba, vizsgáltassam meg magam, hátha lézerrel tudnak rajtam segíteni. Ettől a perctől nem volt nyugtom. Azonnal indultam volna. Végül is úgy gondoltam, meg kell bizonyosodnom róla, hogy egyáltalán érdemes-e kiutaznom. Nem akartam a nagybátyám jóságával visszaélni és felesleges költségekbe verni. Úgy gondoltam, hogy ha itteni orvosok teljesen elvetik a gyógyítás lehetőségét, akkor ki sem megyek. Akkor semmi értelme az egésznek.
A legrövidebb úton elmentem egy szemészetre. Az orvos alaposan megvizsgált. Újra volt egy kis jobbra le és balra fel. Kiderült, már lencseszürkületem is van. Az egyiken még csak kezdődő, a másikon pedig eléggé előrehaladott. Mindezek ellenére javasolta az utazást. Megcsillant a remény. Próbáltam visszafogni az érzéseimet. Nem szabad túlzott reményeket táplálnom, gondoltam. Ha nem sikerül, akkor annál nagyobb lesz a csalódásom. Az eddigi tapasztalataim alapján tudtam magamról, ha valami jó eredményt képzelek el, akkor biztosan a rossz következik.
Nagyon messze volt az utazás ideje. Csak július elejére szólt a repülőjegyünk. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hátha mégis. Minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hátha sikerül. Láttam magam egyedül végigmenni a falun. Láttam, ahogy leszállok itthon a repülőről, és szaladnak elém a lányaim. Az ölembe kapom és boldogan pörgök velük. Mindig próbáltam más és más gondolatokkal elterelni a figyelmemet az utazásról, de tudtomon kívül
már megint Amerikában voltam az orvosnál, ahogy éppen a kórházban fekszem. Kazettát is csináltattam, amiről néhány angol szót megtanultam, ha netán van valami mondanivalóm, meg tudjam értetni magam. Késő éjjelekig nem tudtam elaludni, ha mégis sikerült, akkor mindig álmodtam. Ilyenkor mindig láttam, ragyogóan, fényesen, tisztán, és mindig sütött a nap.
Borzalmasak voltak a reggeli ébredések. Kinyitottam a szemem, és az álom mámorában vártam a csodát. De semmi, csak a hömpölygő feketeség. Este újra kezdődött minden elölről. Végigéltem, ahogy megtanulok autót vezetni, már láttam magam vezetés közben. Elképzeltem a munkahelyemet. Mindegy lett volna, bármit, csak dolgozhassak. Bármennyire visszatartottam magam, a vége mégis mindig az lett, hogy látok.
Végül még nappal is álmodoztam. Kifelé ebből az egészből semmi sem látszott. Sőt még a nejemet is én csillapítottam, mert o nagyon reménykedett a sikerben. Féltettem, ha nem sikerül, nagy megrázkódtatás lesz számára. Környezetemet is igyekeztem lehűteni, csak magamnak nem tudtam úgy parancsolni, ahogy szerettem volna.
Egy örökkévalóságnak tűnt ez a három hónap. Lassan teltek a napok annál is inkább, mert már semmi nem tudott lekötni, semmi sem érdekelt. Volt sok elintéznivalóm, útlevél, vízum stb., és mégis reménykedtem. Bácsikám a távolból mindent remekül elintézett. Az első állomás az USA-ban Miami, és sikeres műtét esetén irány Caracas. Velünk együtt akart örülni.
De ha nem, akkor is.
Végre eljött az indulás napja. Mindenkitől elköszöntünk, aki valamit is számított. Budapestre a barátom vitt bennünket. Az éjszakát a Körinél töltöttük. Teljesen megszűnt bennem minden izgalom, inkább kíváncsi voltam az utazásra. Még nem ültem repülőgépen. Másnap reggel taxival irány a reptér. A váróban a család összes tagja összegyűlt. A gyerekeim végig rajtunk lógtak. Újra egy megmagyarázhatatlan stressz vett rajtam erőt. Nem is az úttól vagy a repülőtől féltem. Talán a vakságomból adódó váratlan eseményektől. Rövidesen elbúcsúztunk egymástól. Legnehezebb búcsú a leányaimtól volt. Nem volt mese, menni kellett. Elindultunk a vámvizsgálat felé, követve a nagynénémet. Őt bízta meg a bácsikám kíséretünkkel. Egy darabon autóbusszal mentünk, majd keveset gyalog. Újra elfogott a szorongás, amikor megindultunk felfelé a lépcsőn. Nem volt könnyű feladat feljutni egy vak ember számára. Olyan érzésem volt, hogy bármely pillanatban eldőlhet velünk a létra, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.
Végre leültünk a helyünkre. Kevés várakozás után felbúgott a gép. Égett petróleumszag árasztotta el az utasteret, petróleumlámpára emlékeztetett, és ettől megnyugodtam. Már előre elképzeltem magamban a gép belsejét. Nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Sokkal kisebb volt, és egy kicsit összenyomott volt az egész utastér. Az üléseket is nagyobbnak. kényelmesebbnek képzeltem. Valahogy tágasabbnak az egészet. A repüléstől nem féltem. Inkább Cumykáért aggódtam. Tudtam, hogy még az autóbuszon is rosszul van, hát még itt. Felszálláskor nekem éppen evésidő volt. Nekiláttam. Feleségem az odakészített egészségügyi zacskóval foglalatoskodott. Az összes feleslegeset begyűjtötte. Az út során el is használta őket. A rosszulléte első hullámánál nagynéném ajánlotta hogy egyen valamit Többszöri unszolásra szót fogadott. De csak annyit ért el vele.. hogy most már volt minek kijönnie. Sokadszori kérésünkre a légikisasszony hozott valami gyógyszert. A nejem még a tartalékot is megette. Amszterdamig nem volt hatása. Végigkínlódta a leszállást. Próbáltam rávenni, hogy nézzen ki az ablakon, legalább mondta el, mit lát, én nem láthattam. Az Istennek nem volt hajlandó kinézni, csak közvetlenül a leszállás előtt. Valaki apró kis házakat és csatornákat látott leszálláskor. Úgy viselkedett a gép, mint egy megkeveredett szöcske. Akkor nyugodtam meg, amikor simán gurulni kezdett:. Néhány kör után végre megállt! Nagy megkönnyebbülésemre itt nem létrán kellett lemászni, hanem kényelmesen, csövön sétáltunk ki a gépből. Amszterdamban volt pár óra pihenőnk az Atlantába induló gépig. Ez idő alatt egy hatalmas üvegcsarnokban várakoztunk. Csupa idegen nyelvű szöveget hallottam. Nejem még
itt sem tért magához. Mellettem gubbasztott a padon. Elkísértettem magam WC-re, hogy egy kicsit kizökkentsem ebből az állapotából. Ez nem is volt olyan egyszerű. Hova menjünk.Ő nő létére a férfiba vagy én férfi létemre a nőibe. Az első probléma, amitől már előre tartottam. Magam nem tudtam sehova elmenni, mindenhova kénytelen volt kísérni. Végül is a női mellett döntött. Nem zavartattam magam. Abból, amit a nők mondtak benntartózkodásom alatt, egy szót sem értettem. Úgy könyveltem el, hogy nem is nekem szól.
Miután kellően kipihentük magukat és visszanyertük stabilitásunkat, indulhattunk a következő gépre. A beszállással nem volt probléma. Újból csövön keresztül mentünk a gép belsejébe. Nagynéném megnyugtatott, hogy ezentúl mindig így lesz - nem kis megkönnyebbülésre. Ez a gép már egészen más volt. Ezen éreztem azt, amit már az elsőn vártam. Nagynak, tágasnak éreztem az egészet. Rengeteg utas elfért benne. Óriásgép volt. Kezdődött az égett petróleumszag és az idegen nyelvű útbaigazítás. Rövidesen megkezdődött a felszállás. Lomhán, de simábban kezdte, mint az előző gép. Úgy tudnám a kettőt összehasonlítani, mint a veréb és a gólya repülését. Az egyiké egy vergődő, csapdosó repülés, a másiké pedig egy méltóságteljes suhanás. Ismerőseim előzőleg azt mondták, hogy csak a le- és a felszállás a veszélyes. Így minden alkalommal, amikor már rá lehet gyújtani és ki lehetett csatolni a biztonsági övet, megnyugodtam. Amikor ez mind megtörténhetett, akkor már elértük a tízezres méteres magasságot, és azonnal megkezdték a kiszolgálást is. Ennivalót hoztak, üdítőt, én egy whiskyt kaptam. Cumyka az összes ennivalót elfogyasztotta az enyémmel együtt, mivel én az étkezést már elintéztem még a felszállás közben, rendes időbeosztásom szerint. Ezután a már előzőleg beszedett gyógyszerek hatására végigaludta az egész utat. Én a nagynénémmel beszélgettem, és ittam egy-egy whiskyt a jóvoltából. Semmi különöset nem éreztem a repülésből, csupán néhányszor megrázkódott a gép egy légörvény vagy valamilyen légáramlat hatására. Úgy tűnt, mintha repülés közben megigazítaná elfáradt szárnyait. Jó néhány órás út volt, és a vége felé már kezdett kicsit unalmassá válni. Szerettem volna aludni, de én ilyen helyzetekben képtelen vagyok rá. A vizsgálatra nem akartam gondolni, nehogy hatalmukba kerítsenek ábrándos gondolataim. Közeledett a leszállás, és nekem újra ennem kellett. Már megszoktam, amikor más rosszul van és hány, én akkor eszem. Ok készítették a zacskót, én pedig az ennivalót. Sietnem kellett, mire a gép megáll, befejezem, ha nem akartam még a csőben vagy a vámvizsgálaton is az ennivalóval bajlódni. El lehet képzelni, hogy ezek az étkezések milyen jólesnek az embernek. A leszállás jól sikerült. Szinte semmit nem éreztem belőle. Földre téréskor nagy taps köszöntötte a kapitányt. Nem lepett meg, hogy tapsolnak, mert nagybátyám már előzőleg felvilágosított. Őszerinte azért tapsolnak ilyenkor, mert örülnek, hogy ép bőrrel megúszták. Atlantában voltunk.
Ahogy kiléptünk a csőből, egyre éreztem, itt egészen más a klíma, más a légkör. Ismeretlen, furcsa érzés fogott el. Előzőekben már írtam,hogy a vak embernek nemcsak a hallása és tapintása fejlődik ki jobban, hanem a fene tudja, még hány más, ami pótolni igyekszik a látás hiányát. Másképpen képzeltem el az egészet. Nem olyannak, mint az európait. Tisztábbnak, fényesebbnek és fényűzőbbnek. A nejem elmondása alapján ez így is volt. O ugyanis, bárhol jártunk, mindenről pontos leírást adott nekem, sőt ha nekem volt valamire még kérdésem, azt pontosan körülírta. Olyan volt velem, mint egy idegenvezető. Hamar átjutottunk a vámon, igaz, elvették tőlünk a magunkkal hozott élelmiszert. Hiába magyarázkodtunk, hogy nekem a betegségem miatt arra szükségem van. Nem volt sok időnk a magyarázkodásra, mert rövid időnk volt az átszálláshoz. Az egész itt töltött időt végigrohantuk. Nehezen találtuk meg a Miamiba induló gép helyét. Minden közlekedési eszközt igénybe vettünk, ami csak a rendelkezésünkre állt. Mióta nem látok, még nem közlekedtem mozgólépcsőn. Most erre is sor került, nem volt más választásom, a gyorsabb haladás érdekében meg kellett tennem. Cumyka nagyon jó irányítónak bizonyult, és magabiztosságával bátorságot öntött belém. Futás! A lépcső előtt egy kis aprózás. Most! Föl a lépcsőre! Egy kis pihenő, haladunk fel. Figyelj mindjárt! Már egyenes. Most! Le a lépcsőről! Ki tudja, hányszor. Nem győztem koncentrálni. Eljutottunk a helyi közlekedést szolgáló autóbuszig. Nem is buszok voltak ezek,
inkább valami metrójellegű kocsik.
Villanyüzemeltetésű, zajtalan és gyors. Az egész rohangálás zárt térben történt.
Végre a gépen megpihenhettünk. Valamennyi repülőúturak közül ez volt a legrosszabb. Alighogy a levegőbe emelkedtünk, kikapcsoltuk a biztonsági övet, máris szóltak, hogy csatoljuk vissza őket. Hosszú ideig az ennivalót sem tudták a légikisasszonyok felszolgálni. Nekik is le kellett ülni és bekötözni magukat. Lépten nyomon viharfelhők közé keveredtünk. Nagynéném megnyugtatott. Nem kell megijedni, o már úgy is járt, hogy fejjel lefelé volt a gép. Mondanom se kell, nagyon megnyugodtam. Szerencsére ez az út csak egy órányi volt. Miami. Újra egy másik klíma, újból másik környezet. Kiszálláskor egyből megcsapott a fülledt, páradús levegő. Érzékszerveim szerint még csak dél volt, de mint kiderült, már késő estére járt az idő. Kijáratnál Laci, a nagybátyám fia várt bennünket. Angolos magyarsággal üdvözölt bennünket. Elnézést kért, hogy ilyen nehezen megy neki a magyar, de már régen beszélte. Alig egy óra alatt átállt, és már ágy beszélte a nyelvünket, mint mi. Rég a városban jártunk, amikor Laci észrevette, hogy a nejem még mindig szorongatja a gépről magával hozott zacskót. Szólt, hogy erre itt már nem lesz szükség. Mire nejem azt választ adta, hogy nála ezt sose lehet tudni.
Bérelt kocsival mentünk a szállodáig. Az autóban is légkondicionáló berendezés volt a hőség ellen. Itthon megszoktam, hogy a kocsi ablakát leengedve tartom menet közben és kikönyöklök. Így jobban együtt tudok élni a kinti forgalommal és a vezetéssel. Itt is megpróbálkoztam vele. Csak egy gombot kellett megnyomnom az ajtón, és az ablak máris leszaladt. Megcsapott a kinti levegő, és jobbnak láttam visszacsinálni az egészet. Meg is tettem.
A szállodában minden zökkenőmentesen ment. Perceken belül a szobánkban voltunk. Amint beléptem, kellemetlen hideg levegő csapott meg és egy még kellemetlenebb búgó hang. Működött a légkondicionáló berendezés. A nyirkosság és a pára, ami idáig a bőrömben és az ingemen volt, az most ráfagyott, legalábbis ezt éreztem. Olyan érzés volt, mint mikor az ember télen megizzadva kiáll a szélbe. Hamarosan kettesben maradtunk. Megismerkedtem a bútorzattal, nejem pedig intézkedett. Leállította a berendezést. A hőséget jobban elviseltük, mint a zajt és azt a kellemetlen, hűvös levegőt. Különben kényelmes kis lakosztály volt. A talajt jó minőségű padlószőnyeg borította. Ezt mindjárt az elején éreztem, amikor beléptem a szobába. Külön fürdőszoba, egy előszoba és egy közös háló alkotta a rezidenciát. A hálóban színes TV, telefon, fotelok stb., ami a kényelemhez szükséges. Fáradtak voltunk, az elalvás mégis nehezen ment. Egész este tűzijáték volt a tengerparton. Kiderült, hogy másnap a nemzeti ünnepük van. Így a következő napot városnézéssel töltöttünk, ha egy vaknál egyáltalán lehet városnézésről beszélni.
A kora délelőtti órákban indultunk. Még nem volt olyan nagy hőség, hogy ne lehetett volna sétálni. Csak a környékbeli utcákat jártuk végig. Benéztünk egy-két nyitva tartó kisebb üzletbe, vettünk néhány apróságot. Délre visszatértünk a szállodába. Ebédeltünk. Minden érdekelt ami újdonság volt, megkóstoltuk, főleg a nejem. Én ott is vigyáztam a diétámra. Azért én is megengedtem magamnak, hogy némi furcsaságot végig kóstoljak. Ebéd után megkóstoltuk az ottani kávét és kértünk fejenként még egyet-egyet. Azonnal ki is hozták, mégpedig egy kancsóval az asztalra és annyit öntöttünk belőle Nagyon rossz volt. Híg és gyenge, a mi európai gyomrunk nem ilyenhez szokott. Ebéd után kocsival indultunk el körülnézni az elviselhetetlen hőségben. A kirándulás nekem nem jelentett semmit. Mindent a kocsiból néztünk végig. Néha Cumyka elmondta, mit lát, de nem tudott bennünket lekötni. Mindegyikünknek már a másnap járt a fejében. A kirándulás végeztével még a kocsiban is megizzadtunk, minden tapadt ránk. Ekkorra már olyan volt a levegő, hogy szinte harapni lehetett. Rettenetesen párás és halszagú. Ahogy beléptünk a szállodába, egyből ránk is ragadt minden.
Este megvacsoráztunk, még egy keveset beszélgettünk, és ki-ki elfoglalta a maga rezidenciáját. Kettesben maradtunk, de a vizsgálatról kevés szó esett köztünk. Hamar
lefeküdtünk, mert reggel korán kellett menni a vizsgálatra.
Éjjel elrendeztem magamban a gondolataimat. Felkészültem a csalódásra. Nem tudom, hogy miért, de itt már nem bíztam annyira a sikerben. Elhatároztam, hogy csak akkor vetem alá magam alá bárminek is, ha jó eredménnyel bíztatnak. Még itthon úgy hallottam, hogy Amerikában őszintén, kertelés nélkül megmondják, ha nincs segítség.
Reggel időben odaértünk. Alig tíz percet vártunk, és máris következtem. Szólítottak. Frenk Dzsekó. Furcsa volt ily módon hallani a nevem, de azért sejtettem, hogy rólam van szó. Hárman mentünk be az orvoshoz. Cumyka, Laci, aki egyben a tolmácsunk is volt, és én. Az itthonihoz hasonló vizsgálaton estem át. Jobbra fel és balra le stb. Az orvos hosszasan vizsgált. Végül csak ennyit mondott:
- Én nem látok be, ön pedig nem lát ki.
Nem sok reményt fűzött a sikerhez, de azért még elküldött egy műszeres vizsgálatra is a város egy másik pontjába. Az is gyorsan ment, szinte csak perceket kellett várni mindenhol. Bementünk valami rendelőszerű helyiségbe. Egy néger asszisztens fogadott bennünket. Leültetett egy székbe, majd mindenféle csipeszekkel teleaggatta a fejemet. Úgy nézhettem ki, mint a nők a fodrásznál, majd kaptam egy óriás piros színű szemüveget. Nem tudom, mekkora lehetett, csak azt éreztem, hogy nagyon szorítja körben a fejemet. Ráadásul nehéz is volt.
Ezzel a folyosón kellett várakoznom húsz percig. Letelt az idő. Szólítottak. Elvették tőlem a szemüveget, és egy asztal magasságú ágyra fektettek. - Újra teleraktak valamiféle műszerrel. Nyugodtan kellett feküdnöm, még beszélni sem volt szabad. Az asszisztensnő ezalatt figyelte a műszereket. Az egész vizsgálat nem tartott háromnegyed óránál tovább. Az unokabátyám érdeklődött az eredmény után, mire kapott egy telefonszámot, hogy azon érdeklodjön tizenhárom órakor. Tíz órakor már kint sétáltunk az utcán. A nagynéném akart venni néhány holmit és egy kis ennivalót, bementünk egy hentesüzletbe, és tanakodtunk, hogy mit vegyünk, és szeletbe vagy se. Mire megszólalt az eladó.
- Akkor szeletben kérik?
Kiderült, hogy magyar származású. Nem ő volt az egyetlen odakint. A szálloda portáján, a trafikban is ki volt írva, hogy beszélünk magyarul. Sőt volt olyan is, aki csak néhány szót tudott magyarul, mert már kint született, de bennünket azért megismert a beszédünkről. Néhány perccel egy óra előtt már a szobánkban ültünk mind a négyen. Laci a telefon közelében, a franciaágyon ült, a Cumyka szintén ott, csak kicsit távolabb. A Rózsika néni egy fotelban a nyakékét szorongatta, hallottam a csörgését. Ő ebben bízott. Én szintén egy fotelban rágtam a cigarettát. Hallgattunk. Feszült csend lebegett a levegőben. Vártuk, hogy hívhassuk az orvost.
Még nem volt egy óra, de a Laci már tárcsázott. Figyeltem a telefon tárcsájának kerregését, amint visszafelé pörgött. Próbáltam megállapítani belőle a hívott számot. Nem tudtam hallás után megállapítani. Nem is az volt a szándékom, csak így próbáltam levezetni a bennem lévő feszültséget. Beszéltek. A szobában síri csönd. Mintha figyeltük volna, mit beszélnek, de ez csak a várakozás csendje volt, hiszen semmit nem értettünk az egészből. Angol volt. Végtelenül hosszúnak tűnt a telefonálás. Végre befejezték. Nem szóltunk, csak várakozóan néztünk Lacira. Vártuk a fordítást. Végre elkezdte:
- Azt mondja az orvos, hogy nem tud segíteni. Ha akarod, megműt, de semmi értelme, mert szerinte csak fájdalmat okoz. Döntsd el, hogy akarod-e vagy sem, és akkor én visszahívom, megmondom a válaszodat.
A műszeres vizsgálat eredményét is elmondta. Az sem volt kedvező. Szerintük már az idegeksem
élnek. Akkor mi ez az állandó mozgás és mi ez a villogás a szememben? - futott át az agyamon. Nem hiszek a műszereknek. El kellett döntenem, mindezek ellenére akarom-e a műtétet. Volt egy óra gondolkodási idom. Már most döntöttem, és Laci felé fordultam:
- Hívd vissza és mondd, hogy nem kell a műtét!
Azonnal intézkedett. A végén megkérdezte az orvost, hogy mivel tartozunk a vizsgálatért, mire azt a választ kapta, hogy ha már ilyen messziről elmentünk, és nem tudtak semmit segíteni, akkor semmit sem kér érte. Befejezte a telefonálást, és udvariasan magunkra hagytak. Cumyka sírt, én hallgattam, és szívtam a cigarettát. Kettőnk közül én viseltem el jobban a megrázkódtatást. Hiába készítettem fel előre, hogy ne fűzzön nagy reményeket az egészhez, o bízott benne. Még a leányaim legjobb képeit is elhozta magával, ha már élőben nem lehetnek ott az elsők között, akiket meglátok, akkor legalább képen láthassam őket., Nem volt rájuk szükség. Szegénykém egy pillanat alatt összeomlott. Benne másodszor is megvakultam, ráadásul ez még gyorsabban ment, mint az első.
A nagynéném fél óra múlva bejött, hogy menjünk el vásárolni. Azt hiszem, a lehető legjobb vigasztalás egy nő számára, de nem az én feleségemnek. Kiment a nagynéném, már mondta is:
- Kinek van ilyenkor kedve vásárolni?
Próbáltam bele lelket verni. Hogy megsértjük, ha nem megyünk, meg ami badarság csak eszembe jutott. A végén már majdnem durva voltam hozzá, hogy nem tud uralkodni magán. Keményen tartotta magát végig, amíg megvakultam, és most egy ilyenen omlik össze, ami csak egy szalmaszál volt egy fuldoklónak. Nagy nehezen összeszedte magát és elindultunk. Amíg a liftre várakoztunk, még néhány szó esett az egészről, de ez elég volt az én kis feleségemnek, hogy majdnem összeessen. Szerencse, hogy karonfogva álltunk, így el tudtam kapni, nehogy elvágódjon. Ezalatt megjött a lift. Betámogattam, és a falnak támaszkodva leértünk. A rosszulléte elmúlt. Kétfelé váltunk. Igyekeztünk magunk maradni. Eltávolodás közben még hallottam Laciék beszélgetését. Azt hitték, hogy majd én fogom nehezebben elviselni a kudarcot, és lám, a Cumyka a gyengébb. Én hogyan viseltem el, azt senki nem tudja. Nem bőgtem el magam és nem lettem rosszul? Mert nem mondtam semmit? Nem ez az első, amit magamba zárok?
Vásárlás közben Cumyka tényleg feloldódott. Igaza volt a nagynénémnek, hiába, a női ösztön. Úgy látszik, a női lelket csak a nők ismerik igazán. Hagytam, hadd menjen, amerre csak akar, nekem mindegy volt. Kedvére akartam tenni. Nem szeretem, ha szomorú. Papucsot vett magának, nagynéném pedig ruhával kedveskedett neki. Mindegyikünk azon volt, hogy végre magához térjen. Vásárlás közben itthon jártam gondolatban. Láttam újra magam tapogatni a ház körül. Minden gondolatom visszatért a régi, vak életemhez. Az elképzelt egyedüljárásnak már nyoma sem volt bennem. Tudomásul kellett vennem, hogy az autómban ezután is csak utas lehetek. Minden második gondolatom a leányaim voltak. A képük, amit magunkkal hoztunk. Ez továbbra is csak a képzeletemre lesz bízva. Legjobban az gyötört, hogyan fogom megmagyarázni nekik, miért nem sikerült. Hogyan fogják megérteni, mikor az anyjuk is ilyen nehezen viseli el? Sajnáltam őket. Markolta valami a torkomat. Legszívesebben én is bőgtem volna. Akkor mi lesz a Cumykával? Valakinek erősnek kell lenni. Szerencsére vásárlás közben egyedül álldogáltam a legtöbbet. Eszembe jutott az anyósom és az apósom is. Mennyire bíztak az egészben ok is. Nekik is hogyan magyarázzam meg? Mennyit mondtam az utazás előtt, hogy nem szabad annyira bízni. És mégis. Én is szerettem volna, ha újra látok, de a sors nem. Gondolataim közben jött oda hozzám a Laci. Nem akartam szótlanul álldogálni vele, hát beszélgetni kezdtem. Úgy irányítottam a beszélgetést, hogy neki kelljen beszélnie, nem pedig nekem. Elmeséltettem vele a munkáját. Sokat nem értettem belőle, mert egyrészt egészen más jellegű, mint nálunk, másrészt nem nagyon tudta lekötni a figyelmemet. Mikor este kettesben maradtunk a nejemmel, még egyszer szóba került közöttünk a vizsgálat. Kérdezte, hogy miért nem egyeztem bele a műtétbe? Hátha! Ha egy kis lehetősége lett volna a sikernek, akkor nem így nyilatkozott volna az orvos, mondtam. Válaszom látszólag megnyugtatta, többet nem beszéltünk róla. Valószínű azonban, hogy beszélgetés után még sokáig mindketten ezen gondolkodtunk.
Másnap indultunk Caracasba. Nagynénémmel hármasban utaztunk tovább, Lacinak valami dolga volt, o még maradt. Ez a repülőút kimaradt az emlékezetemből. Még mindig a vizsgálat
eredményével voltam elfoglalva. Annyira emlékszem, hogy átsétáltunk a vámon, és nagynéném fogott egy taxit. Bepakoltunk, és irány a lakásuk. A reptér a várostól néhány kilométerre, egy magaslaton volt. Valamivel több mint fél órát tartott az út. Magas, többszintes épületben laktak. Az épület közvetlen közelében úszómedence. A ház legalsó részében a hangokból ítélve egy hatalmas garázs volt a lakók részére. Ide érkeztünk. Kiszálltunk. A nagynéném felszólt telefonon a lakásba, és nagybátyám pillanatokon belül boldogan üdvözölt bennünket. Harminc évvel fiatalabbnak tűnt, mint ahogy nálunk kialakult róla a benyomásom. Úgy kapta fel a hatalmas bőröndöket, mint a pillét. Ekkor már tudta, hogy nem jártunk sikerrel, mégis boldog volt, mert velünk találkozhatott. A garázsból a lakásig lift vitt fel bennünket. Ott tartózkodásunk idejére nagybátyám lemondott saját szobájáról a részünkre. Ide fészkeltük be magunkat. Késő este volt, mire mindent kipakoltunk. Egy keveset még beszélgettünk, és mindenki ment aludni. A várossal és környékével másnap kezdtünk ismerkedni. Először, amint kimentem a levegőre, nagyon meglepődtem. Az éghajlat megegyezett az itthoni meleg nyári idővel. Kellemes, jó meleg volt, nem volt kánikula, és a levegő sem volt olyan párás, mint Miamiban. Csodálkoztam, hogy a trópuson ilyen az éghajlat, mire nagybátyám elmondta, itt sem mindig ilyen kellemes az ido, csak most éppen tél van. Az itteni tél abból áll, hogy nincsen kánikula, csak kellemes meleg, és minden nap egyszer esik az eső, és hirtelen lesz sötét. Magam is tapasztaltam az elmondottakat, mert délután tényleg megjött a menetrend szerinti eső. Fél óra alatt végigsöpört a városon, és utána még jobb idő volt, mint előzőleg. Este pedig hét óra körül néhány pillanat alatt sötét lett, nem úgy, mint nálunk, hogy előtte szürkül. Egyik pillanatról a másikra sötét váltotta fel a világost. Reggel pedig fordítva. Nagybátyám igazi vendégszerető házigazdának bizonyult. Nem tudtam tőlolyat kérni, amit azonnal ne teljesített volna. Délelőtt otthon lustálkodtunk ketten a nejemmel, o délben jött haza, egyenesen a mi szobánkba tartott, és mindig hozott valami ajándékot. Az első napoktól kezdve gyűjtötte azokat, amiket majd mi hozunk magunkkal haza ajándékba. Az apróbb dolgokból mindig egy tucatot, mert szerinte annyit simán át lehet hozni a vámon.
Cumyka nagyon szerette a banánt, és ő ezt tudta. Soha nem hagyta kifogyni. Ha már csak egy füzér volt, akkor hozta a következő ötöt. Ami déligyümölcs itt előfordult és nekünk ismeretlen volt, mindent megkóstoltattam a nejemmel. Engem whiskyvel látott el, és itt ittam életemben először diétás Pepsi Colát. Eddig még rendeset sem ittam, nemhogy diétásat. Annyira ízlett, hogy nem tudtam vele betelni. Minden nap volt valami programunk, hol ide mentünk, hol oda. Meglátogattuk a Caracasban élő magyar családokat, megnéztük a klubot, ahol szabadidejükben szórakoztak, pihentek. Volt olyan is, hogy a nejemmel céltalanul sétálgattunk
a városban. Sanyi bácsiék üzlete a központban volt, mindig innen indultunk el és ide tértünk vissza. Egyik alkalommal egy ilyen séta közben nehezen találtunk vissza. Jellemző a nejemre, hogy neki nem a legjobb a helyismerete. Nagyon sokszor meg kell néznie egy környéket, hogy újból eltaláljon. Rám itt nem számíthatott. Otthon bárhol eligazítom vakon, ahol azelőtt bármikor is jártam, de itt nem. Mentünk az utcán. Már eléggé eltávolodhattunk, de csak nem akartuk megtalálni a megfelelő visszautat. Csak az autók búgását hallottam és rengeteg spanyol karattyolást. Kérdezősködni nem tudtunk, nem ismertük a nyelvet. Már-már pánikba estem, de nem szóltam semmit, nem akartam, hogy ő is megijedjen, amikor valami hangos zenére figyeltem fel. Mintha itt már jártunk volna egyszer. Szóltam a nejemnek. Tényleg. Ahogy felnézett, látta a Sanyi bátyám cégtábláját. Kiderült, hogy körben jártunk. Amikor elmeséltem a nagybátyámnak, kinevetett, és azt mondta, hogy itt nem lehet eltévedni. Igaza volt.
Ezentúl bátrabban ismerkedtünk a várossal. Cumyka nézegette a kirakatokat. Mindenhova szorgalmasan elkísértem. Nekem a látnivaló semmit sem jelentett, annál inkább, amit hallottam és éreztem. Egészen más hangulata volt, mint az otthoni városoknak. Más szaga volt a levegőnek. Egészen mások voltak a zajok, valószínű, mert egészen más típusú autók
rohangásztak az úton, és mellette csupa érthetetlen külföldi beszédhangok. Néha egy-egy szófoszlány és az állandó jellegzetes dél-amerikai zene. Talán olyan üzlet nem is volt, ahonnan ne hallatszott volna ki zene. A levegő is, igaz, hasonlított az itthonira, mégis, így az egésznek együtt egy jellegzetes varázsa volt.
Este általában a nagynéném vitt haza bennünket kocsival. Érdekes volt a parkolóház. A nyüzsgő, gyorsan hadaró személyzet és ahogy a padlóból szépen sorjában előjöttek a kért autók. Rengeteg autó volt, és mégis gyorsan ment a lebonyolítás. Nem volt zűrzavar. Aznap este megbeszéltük, lemegyünk a hétvégén a tengerhez kicsit körülnézni. Fájt egy kicsit a szívem, hogy itt vagyok a tenger közvetlen közelében, és semmit nem láthatok belőle. Hányszor elképzeltem életemben a hatalmas vizet, és most sem marad más, csak a képzeletemre lesz bízva. Esetleg, ha lenne egy vihar, akkor legalább hallhatnám. De nem volt. Ragyogó időben indultunk. Szép autó az a Buick. Hatalmas, tágas belül. Megjegyeztük a nejemmel, hogy a Trabantunk jó lenne bele hamutartónak. Halkan, zajtalanul búgott a motor, ami nem utolsó egy vak ember számára. Érdeklődtem a műszaki állapotáról. Megtudtam, hogy már tizenhat éves, és még nem volt vele probléma, az olajcserén kívül még nem látta szerelő a belsejét. Egy-két órás út után értük el a tengerpartot. Meglepetten vette észre a nejem, hogy az a kezem, amellyel kikönyököltem az ablakon, ilyen rövid ido alatt teljesen lebarnult. Mégiscsak más ez a nap, mint az ott
honi. A tengerpart tele volt fürdőzővel. Távolról hallottam a fürdőzők pancsolását, sikoltozását, a lábam alatt pedig éreztem a süppedő homokot. Mintha egy vastag szőnyegpadlón jártam volna. Ennyi volt számomra a tenger. Álltam a hatalmas víz előtt, és képzeletemben csak a Balatonig jutottam el. Jártam ott egyszer még gyerekkoromban, ez maradt meg az emlékezetemben. Ez volt a legnagyobb vízfelület, amit láttam életemben. Ezt tudtam elképzelni. Nógattam a nejemet, mondja el, mit lát. Csak annyit mondott, víz. Inkább a hatalmas trópusi növényekről szólt néhány szót, hogy érzékeltesse a környezetet. Ugyanolyan Tiló, mint nekünk van otthon, csak itt egy levél akkora, mint az az egész virág. A tenger közelében valamivel hűvösebb volt és jobban mozgott a levegő. Azt hiszem, látványnak szép lehetett az egész, de én keserű szájízzel hagytam ott. Minden egyes kirándulás és újabb és újabb helyszín után mindig eszembe jutott, hogy most járok itt először és utoljára, és most sem látok belőle semmit. Ezek a gondolatok mindig lehangoltak.
A tengerparti sétánk után pár nappal levél érkezett hazulról. Válasz volt a táviratunkra, amelyben megírtuk a sikertelen vizsgálatot. Ott volt a levél, és nem volt, aki elolvassa. Cumyka az első sornál sírva fakadt. Többször meg sem próbálkozott vele. Ugyanez a sors várt nagybátyámra is, többszöri nekirugaszkodása ellenére. Bepörögtem, hogy még egy levelet se képesek nekem elolvasni, mire nagynéném keményen, határozottan felolvasta. Nekem se kellett volna sok hozzá, hogy elbőgjem magam, csak engem akkorra már megedzett az élet, tudtam uralkodni magamon. Az állt benne, mindegy, hogy mi az eredmény, csak jöjjünk már haza. Ettől kezdve nem volt maradásom hiányoztak a leányaim.
Még aznap eldöntöttük, hogy indulunk haza. Ez egy hétfői nap volt, gépünk pedig szerdán indult hazafelé. Este, beszélgetés közben Laci toppant be, és váratlan ötlettel állt elő. Hallotta a barátjától, milyen kitűnő magánszemklinika van Kolumbiában. Menjünk át Bogotába, és ott is nézessük meg a szememet, hátha.. Nem nagyon tetszett a dolog. Indultam volna már haza, különben is elegem volt már a pofonokból. A nejem és nagybátyám mindenáron azon voltak, hogy menjek. A békesség kedvéért ráálltam. Tudtam, ott sem csinálnak velem többet, a nejemet pedig féltettem az újabb megrázkódtatástól. De ha annyira akarják. hát legyen, gondoltam.
Másnap nagynéném elintézte a vízumot. Egy kicsit nehezen ment, mert szocialista országból valók voltunk. Féltek a kint maradástól. Eszem ágában sem volt kint maradni. Nagynéném megmagyarázta nekik, hogy már mennyire mennénk haza. Végül is egy nap alatt megkaptuk a vízumot.
Szerdán hajnalban indultunk a reptérre. Nagybátyám lekísért bennünket a taxihoz, tőle ott
búcsúztunk. Ragaszkodott hozzá, ha sikerül és látok, akkor még vissza kell mennem, akármilyen nehezemre esik is. Velem együtt akart örülni. Mikor ültem be a taxiba, utánam kiabált, ha szemcseréről volna szó, neki van egy felesleges. Ezerszer jobb volt hozzám, mint az apám.
Rövid volt az út repülővel Bogotáig, néhány óra alatt ott voltunk. Cumyka sokkal jobban viselte el most a repülést, igaz, előre jól felszerelkezett gyógyszerekkel. Leszállás közben most nem kellett unszolnom, hogy nézzen ki egy kicsit, magától megtette. Sovány fekete teheneket látott legelészni a hegyoldalon. Megbeszéltük, ezek sem gazdagabbak nálunk, magyaroknál. Az autóparkjukon is ez volt látható. A vámvizsgálatot követően kocsiba ültünk. Egy rossz Polski Fiat volt. Ahogy megfogtam a kilincset, egyből észrevettem, hogy ismerős.
A biztonság kedvéért azért megkérdeztettem Lacival a sofőrtől, hogy milyen márka. Igazam volt. Az idő nagyon hasonlított egy itthoni esős napéhoz. A hőmérséklet tizenhat fok volt, így legalább otthon éreztem magam. Magánszállóban helyezkedtünk el, itt a legtöbben abból éltek, hogy néhány szobájukat kiadtak vendégeknek. Délutánra volt megbeszélve a vizsgálat időpontja. Volt még időnk bőven. Elhelyezkedtünk a szobáinkban. Pihentünk, majd gyalog elindultunk a klinika felé.
Gyorsan ment a vizsgálat. Először unokabátyám befizette a vizsgálat díját.
Harmincegynéhány dollár volt. Egy keveset vártunk, nem voltak sokan. Szólítottak. Ettől a vizsgálattól végképp nem vártam semmit. Beültem egy vizsgáló karosszékbe és reménykedve, hogy nem sokáig fog tartani, annál is inkább, mert egy csapból éktelen zuhogással ömlött a víz. Ez nagyon zavart. Az orvos tudott angolul és spanyolul is, így Lacinak nem okozott gondot a fordítás, jól beszélte o is mindkét nyelvet. Jött ismét a jobbra le és balra fel stb.
Végül megmérte a szemnyomásomat. Normális volt. Kérdezgetett. Feleltem. Laci fordított. Végül elmondtam a villogó fényeimet, és hogy mikor jelentkeznek. Erre azt válaszolta, ez attól van, hogy még nem haltak el a szemidegek. Ettől a megállapítástól nagyon jó kedvem lett. Ezért érdemes volt idejönni. Azt is elmondta, hogy kísérleteznek a retinahártya- és szemátültetéssel, és előbb-utóbb sikerülni fog, csupán idő kérdése. Felírta unokabátyám címét és telefonszámát. Kaptam egy sorszámot, ha majd eljutnak odáig, hogy segíteni tudnak rajtam, akkor értesítenek. Ezzel el is búcsúztunk.
Gyalog mentünk a szálláshelyünkre. Nekem éppen evésidom volt. Engedélyeztem magamnak egy pohár sört. Kellemes kis hely volt, ahol megittuk. Jó kedvem volt az új és jó hírektől. Mentünk árkon-bokron keresztül. Életemben nem ugrottam még ennyi árkot, mint itt. Végképp otthon éreztem magam. Nejem elmondása szerint nem is nézett ki másként a környék. Úgy hatott, nagyon szegény vidék volt ez. Semmi nyoma nem volt a már megszokott amerikai villogásnak, csillogásnak, fényűzésnek.
Másnap kicsit körülnéztünk, közben vásároltunk is egy keveset. Pénteken végre indulás haza. A reptéren elköszöntünk Lacitól. Ettől kezdve magunkra voltunk utalva. Egy vak férfi és egy nő, kevés némettudással. A feljutás a repülőgépre is emlékeztetett az itthonira. Dupla lépcsőn kellett felmenni a gép ajtajáig. Megkönnyebbültem, mire feljutottunk. Féltem, hogy eldől velünk a hatalmas tákolmány. Hogy lehet egy óriás géphez ilyet hozzáállítani.
Végre leültünk a helyünkre. Nem a legjobb hely volt. Elhelyezkedtünk. Mire végeztünk ezzel a manőverrel, jött az egyik légikisasszony. Magyarázott spanyolul. Majd a kezét-lábát törte, úgy mutogatott. Nekem ugyan mutogathatott. Nejem se értett semmit. Eredmény nélkül távozott. Követte egy másik angolul. Az eredmény ugyanaz. Hiába próbálkoztak. Semmi. Végül jött a kapitány. Németül próbálkozott. Sikerrel, ezt már megértette a Cumyka. Kiderült, hogy jobb helyre akarnak ültetni bennünket. Látták, hogy vak vagyok és olyan helyre kísértek, ahol senki nem zavarhatott bennünket. Csak akkor vettem észre, hogy nemdohányzó helyen ülünk, amikor már nem tehettünk ellene semmit. Elég lesz ezt a tízegynéhány órát kibírni cigaretta nélkül gondoltam.
Rövidesen elindultunk. Megmozdult a hatalmas gép, egyre gyorsabban száguldott a betonon, majd emelkedni kezdett. Sima felszállás volt. Ilyen hosszú, unalmas utazásom még nem volt,
mint ez a tizenhét óra. A nejem azon kívül, hogy néha kért nekem egy kávét vagy egy pohár vizet, végigaludta az utat. Hallgattam a gép búgását. Néha éreztem, megigazítja fáradt szárnyait a gép, de ezenkívül semmi, egészen Puerto Rico szigetéig. Leszálltunk, kicserélték a gép személyzetét, és friss élelmet hoztak fel. Mindenkinek el kellett hagynia a gépet, bennünket kivéve. Minket a gép tartozékaként adott át egymásnak a személyzet. Valószínű, nem akarták, hogy vakon botorkálnom kelljen. Így kényelmesebb volt. A gépen is éreztem az itteni klímát. Beáramlott a gép ajtaján az égetően forró, páradús levegő. Elég is volt belőle ennyi.
Egy óra elteltével indultunk tovább. Utazásunk olyan volt, mint eddig: a nejem aludt, én nem tudtam, pedig már éjszaka volt, és az Atlanti-óceán felett jártunk. Kiosztották a takarókat, reggelre egy összecsukható fogkefét és a lábunkra egy éjszakai fuszeklit. Valószínű, lekapcsolták a világítást is.
A kora délutáni órákban érkeztünk Frankfurtba. Az itteni leszállásunk sem volt valami sikeres.
Úgy csapódtunk neki a betonnak, mint valami gumilabda, majd vissza, majd megint le. Végre simán gurulni kezdtünk. Megkönnyebbültem. A Budapestre induló gépig még volt hat óra, ráértünk nyugodtam megkeresni az indulási helyet. Végigsétáltunk a mozgójárda mellett, nem volt kedvem ráállni. Elég volt már számomra az ismeretlen, bizonytalan dolgokból. Közben a nejemnek volt ideje körülnézni. Szerinte ez volt a legcsúnyább repülőtér, amelyikben idáig megfordultunk. A biztonság kedvéért megérdeklődte, honnan indul a gépünk. Hamarosan oda is találtunk. Az indulásig még mindig volt néhány óránk. Egyre közelebb éreztem magam az otthonomhoz, a leányaimhoz.
Végre eljött az idő, beszállhattunk. Természetesen a felszálláskor létra. Ezt már kibírom, most már hazafelé megyünk, gondoltam. Jólesett, mikor a gépben magyarul üdvözöltek bennünket. A gépnek nehezen ment a felszállás. Sokadik nekirugaszkodásra tudta elhagyni a talajt. Repülés közben nemcsak néha igazgatta meg a szárnyait, hanem egész úton. Állandóan beleremegett az erőlködésbe. Bemondták, hogy már Bécs fölött járunk. Kicsivel később pedig, hogy átrepültünk a határon. Itthon vagyunk már. Csak a leszállást kell átvészelni. Rövidesen az is megtörtént. Simábban ment, mint a felszállás. A vámnál nem volt probléma. Látták, becsületes polgárok vagyunk és hullafáradtak. Vizsgálat nélkül átengedtek bennünket. Alig vártam már, hogy hallhassam a leányaim hangját. Ahogy kiléptünk az épületből, a Szutyi máris a nyakamban volt. És csak sírt és sírt, nem akart elengedni. Másik leányom hősiesebben viselte. Még két óra Trabanttal, és délután végre otthon voltunk.
Este szalonnás tojást vacsoráztam. Éjjel pedig, amikor már mindenki aludt, bejártam az egész lakást, a pincét is. Mindent végigtapogattam. Bementem a leányaimhoz, megsimogattam őket, és mindegyik kapott tőlem egy csomó puszit. Bármennyire álmos, fáradt voltam az utazástól, nem tudtam aludni. Egész életemet végiggondoltam. Vakon is sokkal jobb volt itthon, mint bárhol máshol, látva. Kicsit megnyugodtam.
Újra el kellett fogadnom a vakságot, ha beletörődni nem is tudtam. Visszatérésünk óta egyetlen napot sem hagyok ki, hogy meg ne nézzem a postaládát, azóta is várom az üzenetet Bogotából. Csak várok, várok, várok. Lesem a nagybátyám érkezését minden évben, hátha hoz számomra valami jó hírt. Nagyon szeretném, ha egyszer még látnék, akkor azt o is megérje. Ha valaki, akkor o megérdemelné, hogy velem együtt örüljön.
Vakon a "vak" világban
A sikertelen amerikai út után úgy rendeztem be az életemet, ahogy egy vaknak kell. Eros akarattal egyre többre voltam képes. Többet jártam társaságba, szórakozni, természetesen az ésszerűség határain belül. Néha-néha még színházba is elmentem a nejemmel. Eleinte egy kicsit feszélyezetten éreztem magam, de ez hamarosan elmúlt. A kívülállók csak azt láthatták, hogy milyen jókedvű, víg kedélyű ember vagyok. Persze belém senki sem látott. Nem láthatta, hogy a jó kedélyállapot és a humoros hangvétel mit takar. Igyekeztem mindent akkor rendbe tenni magamban, amikor egyedül voltam. Ha társaságban voltunk, akkor a többiek
hangulata az én hangulatomtól függött, és ez nagyon nyomasztóvá kezdett válni. Kezdtem lassanként újra visszahúzódni, és csak a szűk családommal éreztem igazán jól magam. A leányaimmal egyre kevesebbet foglalkoztam, ami a tanulást illeti. Kezdtek egyre inkább önállóak lenni, és csak akkor jöttek hozzám, ha megoldhatatlan problémájuk volt. Kezdtem őket minden szempontból felnőttként kezelni. Ok ennek megfelelően is viselkedtek, komolyan és megbízhatóan. Tél volt, mire teljesen visszazökkentem régi életembe. Újra jöttek a hónapjaim, a január és a február. Ezeket továbbra is nehezen viseltem. Újra látni akartam. Márciusban újból jött a Sanyi bácsi, úgy, ahogy eddig is szokott. A várt híreket nem hozta. Megbeszéltük nejemmel, hogy a nyár folyamán elmegyünk üdülni. Ha Amerikát meg tudtuk járni ketten, akkor az országon belül miért ne tudnánk bárhová elmenni. Kicseréltük a Trabit egy nagyobbra, és az új autóval irány üdülni. Végig ragyogó idő volt. Remekül éreztem magam. Felszabadultam, szinte mindent elfelejtve, csak a családomnak éltem.
Amikor csak lehetett, csak a vízben tartózkodtam. Több mint húsz év kihagyás után újra próbálkoztam az úszással. Semmit sem kopott a tudásom. A vízben éreztem a legjobban magam. Nem volt akadály. Nem voltak gödrök, sem púpok, sem lépcsők. Nem kellett félnem, hogy valakinek nekimegyek. Az emberek az első percben észrevették, hogy nem látok, és udvariasan kitértek az utamból. Főleg a külföldiek voltak nagyon előzékenyek velem szemben. A vízben szabadnak és függetlennek éreztem magam. Mivel semmi nem volt az utamban, arra mentem, amerre csak akartam. Legjobban a mély vízben éreztem magam, oda nem sokan merészkedtek, és mindig volt szabad terület. Vagy a nejem irányított a partrét, vagy mindhárman úszógumival követtek a vízben. Hátránya is volt a sok úszkálásnak, ugyanis a többletmozgástól sokszor elkapott közben a hypo. Szerencsére ezt mindig időben megéreztem, így még ha a vízben ért is, akkor is idejében partra tudtam úszni, de ekkor már a leányaim is akkorák voltak, hogy idejében észrevették rajtam a hypo közeledtét, és azonnal intézkedtek. Egyre több gondot vettek le az anyjuk válláról, persze azért még akadt neki is bőven.
Igazán csak négyesben éreztük jól magunkat. Igazi jó barátság volt köztünk. Egész idő alatt csak arra figyeltünk, hogy egymás kedvében járjunk. Minden időnket együtt töltöttünk. Ha éppen nem úszni voltunk, akkor együtt sétáltunk, kószáltunk, közben vásároltunk. A nejemnek
is pihenés volt, nem kellett főznie.
Ez otthon az egyik legnehezebb feladat volt, ugyanis amióta beteg lettem, akarom mondani, amióta szigorúan tartom a diétát, mindig két felé kell főznie, ráadásul az enyémet pontosan kimérve. Üdüléskor csak körülbelül tartottam a diétát. Legtöbbször étteremben ettünk. Volt már annyi rutinja, hogy szemre is meg tudja állapítani a szükséges mennyiséget. Csak aludni, pihenni, napozni, sétálgatni, ez volt a napi programja. Azt hiszem, semmi sem repül olyan gyorsan, mint egy ilyen üdülés.
Ahogy hazaértünk az üdülésből, máris belevetettük magunkat az otthoni munkába. Most már, hogy nagyobbak voltak a gyerekeim, nem volt olyan munka, amit négyen meg ne tudtunk volna csinálni. Még a hazaérkezésünk napján neki ugrottam, és kibontottam a nappaliban a kéménylábat. Eddig csak útban volt, sok helyet elfoglalt. Majd a nejemmel az egész helyiséget letapétáztuk. Olyan jól sikerült, hogy kedvet kaptunk, megjött az önbizalmunk, és apránként az egész lakást letapétáztuk. Még olyan is volt, hogy a feleségem a nyakamban ülve csinálta, mert másképpen nem érte el, létrát pedig nem lehetett odaállítani. Persze sokat nevettünk is közben, még a kínlódásainkon is csak nevettünk. Munkával minden elviselhetőbb volt, gyorsabban telt az idő. .
Közben állandóan lestem a postát, vártam az amerikai híreket. Háromszázhatvanötször néztem meg a postát egy évben, de semmi. De hiába volt a munka, az elfoglaltság, jöttek a kedvenc hónapjaim, a január és február, ezek ellen nem volt orvosságom, ilyenkor mindig újból és újból látni akartam. Eleinte mondogattam a nejemnek, el kellene menni a szemészhez, hátha már csak a lencseszűkülettől nem látok. Lehet, hogy a vérzés már fel is
szívódott. O mindig azzal intett le, hogy Amerikában sem csináltak semmit. Ilyenkor az is bántott, miért is nem műtettem meg magam. Hátha! Végül azzal nyugtattam meg magam, hogy csak fájdalmat okoztak volna, legalábbis ezt mondta az orvos.
Eltelt a január, február, és vártam a nagybátyámat, hátha hoz valami jó hírt nekem. Mondta is, hogy már két emberen csináltak szemátültetést, de az az érzésem, ezt csak az én megnyugtatásomra mondta. Legyek türelmes.
Akkor tudtam könnyebben átvészelni a telet, ha a nyári üdülésre gondoltam. Januártól már erre készültem. Gyűjtögettem a pénzt, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Ne kelljen magunkat megtartóztatni. Spórolással nem igazi az üdülés. Ameddig a gazdasági helyzet megengedte, sikerült is. Sőt nyaranta alkalom szerűen is el-eljártunk strandolni. A Balatonnál is jártunk. Egyedül itt nem szerettem, nekem túl hideg a vize. Lehet, hogy ezt a vakságom is teszi, lehet, nekem még a hőérzetem is megváltozott. Nem tudom. Sok kirándulást szerveztünk a barátommal. O mindenbe benne volt. Szoros barátság volt közöttünk. Őszintén ragaszkodtunk egymáshoz. Bármelyikünknek szüksége volt valamire, a másik azonnal ugrott. Órákon át el tudtunk beszélgetni egymással. A téma legtöbbször a foci, a nők, a szex volt. Nem volt titkunk egymás előtt. Soha nem untuk meg a beszélgetést. Csupán az volt a nyomasztó az egészben, hogy a társalgás hangulata mindig az én hangulatomon múlott. Előfordult, hogy a beszélgetésünk összeveszéssel ért véget, de ez nem volt az igazi harag, nem is sokáig tartott. Előbb-utóbb valamelyikünk mindig kezdeményezte a békülést. Nyolcvanhatban bekötötték hozzánk a telefont a szociális helyzetemre való tekintettel. Ettől kezdve szinte naponta hívtuk egymást telefonon is, sőt előfordult, hogy naponta többször is. Mindig volt valami megbeszélni valónk. Nem számított, hogy éjjel vagy nappal, ha valami volt, csak hívtuk egymást.
Közben a nyár folyamán új barátot szereztem. Együtt üdültünk egy győri házaspárral, és a férfi, egy nagyon szimpatikus, egyszerű ember a barátom lett. Az üdülés minden napját együtt töltöttük. Ragaszkodott hozzám. Ez nem kis dolog, ha valaki egy vak ember barátságát keresi, azt csak jó érzésű ember lehet. Ez a barátság a későbbiek során is megmaradt, de egészen más jellegű volt, mint az előbbi.
Mit sem sejtve, nyugodtan beszéltem előző barátomnak erről az új kapcsolatról, és csodálkozva vettem rajta észre, a féltékenység jeleit. Ettől kezdve aztán kapcsolatunk lazulni kezdett. Régi barátom nem tudta elviselni, hogy egy vak embernek más barátja is lehet, hogy egy vak emberhez más is ragaszkodik.
Kezdett feltűnni köztünk a megértés hiánya. Az anyagi helyzet is egyre rosszabb lett. Ez is kezdett közénk éket verni. Hiszen én csak egy rokkantnyugdíjas vagyok, o pedig egy aktív jó kereső dolgozó, ráadásul másodállással. Egy nyugdíjas anyagi helyzetét az ilyen sose fogja megérteni, még ha barátok is. Az ilyen jellegű beszélgetéseinket mindig azzal zárta le, ha valaki sír, attól el kell venni. Lehet, az o helyzetében én ezt nem mondtam volna.
A másik, amiben egyre inkább különbözött a véleményünk, a politikai helyzet volt. Én zúgolódtam ellene, hogy ebben az országban már mindenki számít, mindenkin segítenek, főleg az idegeneken, csak éppen a magyaron nem, nem is beszélve a nyugdíjasokról. Nem emlékszem rá, hogy lett volna akár egyetlen segélykoncert is a nyugdíjasok megsegítésére. De arra sem, hogy valamiféle számlaszámot közöltek volna, hogy a nyugdíjasoknak valami segélyalapot hoznának létre. Szóval egyre több volt a nézetkülönbség köztünk, egyre inkább kerültem a vele való találkozást.
Elsősorban a kis családom, a leányaim érdekeltek. Befejezték a nyolc általánost, végigizgultuk az óvónőképzőben a felvételit. Nem hiába, sikerült. Ezen a nyáron elmaradt az üdülés, már-már ott tartottam,mint kilenc évvel ezelőtt. Nem volt kedvem újra sehova se járni, csak vártam és vártam. Nem tudom, mire. Lestem, mikor csengetnek, mikor szólal meg a telefon, néztem a postaládát. Egyre többször csalódtam az emberekben. Már nem szerettem őket, az együttérzés parányi szikrája is elhamvadt bennük. Vad világban élünk. Ráadásul a barátomban is csalódtam. A TV egy vak emberrel sugárzott műsort együtt néztük, illetve
hallgattuk meg. Volt benne egy olyan megjegyzés, hogy a vakokkal nem szívesen barátkozik senki. Erre a barátom helyeslően, reagált. Megértettem. Szép csendesen ellaposodott, majd rövidesen teljesen megszűnt a barátságunk, Így van ez, egy vakot olyan, aki lát, soha sem fog megérteni. Hogy valaki bennünket megértsen, ahhoz meg kell vakulni. Lassacskán teljesen visszahúzódtam. Rájöttem, hogy csak magamra számíthatok igazán. Próbáltam egyre több munkával lekötni magamat. Sorra vettem az elmaradt tennivalókat. Mindent rendbehoztam. Előkerültek az ajtózárak is, amiket még Amerikából hoztam. Volt aki megígérte, hogy felszereli. Vártam rá hat éve, de nem történt meg. Gondoltam, majd vakon megcsinálom. Önbizalmam volt. Sok olyat meg tudtam már csinálni, amit még látó koromban sem, nem is beszélve arról, hogy ekkor már tökéletes felszerelésem volt villanyköszörűtől kezdve a fúrógépen keresztül a satuig minden, amire szükségem lehetett. Cinikével nekiálltunk. Kiszereltem a régit, körbefurkáltam az új zár helyét, a régi lyukait pedig kifoltoztam. A foltozásra takarólapokat szereztem. Betettem az új zárat. Minden munkámnál vigyáztam, hogy tökéletes legyen. Ne mondhassa rá senki, meglátszik, hogy vak ember csinálta. Erre kényes voltam. Leírva az egész nagyon egyszerűnek tűnik, de tapogatva nem ment valami gyorsan. Két napba telt, amíg egy zárat felszereltem. Végül is nagyon szépen sikerült. Amit más látva nem mert megcsinálni, azt én vakon igen. Nem kis dolog.
Ezek után mindennek neki mertem állni. Elhatároztuk a nejemmel, hogy állatokat tartunk. A leányok már nem voltak itthon, több volt a szabadidőnk, ráadásul még az anyagi helyzetünk is javult. Igen ám, csakhogy ólunk, amit körülbelül tizenöt éve csináltam, nem volt vízzel ellátva. Semmi baj, majd mi négyen kiássuk a csövek helyét. Így is lett. Két kislányunk, egy vak férfi és egy nő megcsinálta egy nap alatt. Igaz, hogy éjjel olyan hypo kapott el, hogy azt hittem, nem élem túl. A megerőltető munkának ez lett az eredménye. Most még a nejem is megijedt, de még így is határozottan intézkedett, és szerencsére kivédtük a bajt.
Már megint a nejemnek köszönhettem, hogy túléltem. Igaz, kérhettem volna segítséget, ha erről már jóval régebben le nem szoktattak volna. Ki az, aki önzetlenül segít egy vaknak? Hiszen én nem tudom visszasegíteni, és van egy jó mondás, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Van is egy példám, hogy milyen módon sikerült engem leszoktatni arról, hogy segítséget kérjek. Néhányan valamilyen közös építkezésbe kezdtünk, és a megbeszélés alkalmával csupán annyit kértem, hogy a munkák folyamán nekem előre szóljanak, hogy tudjak magam helyett embert szerezni, ugyanis én vakon nem tudok segíteni, és nem akartam már akkor sem, hogy helyettem valamit is szívességből csináljanak. Tartottam tőle, hogy a későbbiek folyamán majd a fejemhez vágják, hogy valamelyik munkából nem vettem ki a részemet. De előre megkaptam a pofont. Egyikük ugyanis azt válaszolta nyersen a szemembe vágva, hogy ez az én problémám, ezt nekem kell megoldani. Hát igen, tudom én, hogy a vakságom az az én problémám, és az összes velejárója is, hiszen azért kértem. Kíváncsi leszek, o mit csinál, ha majd netán olyan beteg lesz, hogy nem lesz rá képes valamit is csinálni. Akkor majd neki is számít az a szó, hogy emberség.
A sok-sok keserűség már a tetőponton volt nálam. Előzőleg írtam már, hogy kikapcsolódásnak
zenét szoktam hallgatni, lehetőleg olyan hangerővel, hogy kizárja a külvilágot. Így volt ez most is, nyitott ablaknál hallgattam a zenét. Ezt csináltam már kilenc éven keresztül, és senkit nem zavartam vele, legalábbis még nekem nem szóltak. Természetesen, ha szólnak, az egészen más, mert egy vak embernek tekintettel kell lennie mindenkire, csak fordítva nem igaz ugyanez. Én szagolhatom éveken keresztül mások állatainak a bűzét, és nekem el kell viselnem a robbanómotoros permetezők éktelen zaját. Ez természetes, meg kell állnom szó nélkül. Egy vak örüljön, hogy létezhet.
Váratlanul elhallgatott a zene. Valószínű, áramszünet volt, és ezt ki
használva az ismerősöm, aki már egyszer tanácsot adott a saját problémáimnak a megoldásra, bebődült a nyitott ablakon. Nem figyeltem rá, hogy mit mond, mert éppen a problémáimat oldottam meg magamban. Valami olyasmit mondhatott, hogy nem köteles elviselni a zenét,
vagy valami hasonlót. Mit ért egy ilyen ember egy vak ember életéből, honnan ismerné o egy vak embernek a lelkivilágát. Ugyanis amióta tíz éve vak vagyok, évente talán három mondatot váltottam vele, azt is csak kizárólag hivatalos célzattal. Honnan tudná, hogy akkor és ott én éppen mit gondolok. Lehet, hogy éppen elbőgtem magam fájdalmamban. Lehet, hogy éppen emlékeztem arra az időre, amikor még láttam, azt, amit o most még fel sem fog. De vajon fel fogja-e valaha is? Ha lát, akkor nem.
Határtalan gyűlölet vett erőt rajtam iránta. Nem reagáltam a bődülésre, csupán az én sorsomat kívántam neki, és hogy a zene legyen a legkellemesebb időtöltése, de azt sem akkor és úgy, ahogy o akarja. Mindezt természetesen csak gondoltam, de meg tudtam volna ölni. A gyűlöletem lassan utálattá szelídült, de ezt azután maradandó és tartós lett. Sajnos a tulajdonságaim közé tartozik, hogy egyes dolgokat képtelen vagyok elfelejteni, hogy ez jó vagy sem, azt döntse el más. Különben is a nejem szerint bosszúálló vagyok. Nagyon kevés kivételtől eltekintve, nem szeretem az embereket. Lehet, vakon még minden sötétebb úgy érzi az ember, hogy dézsával öntik bele a keserűséget. Pedig ebből már eddig is volt bennem elég. Sokat töprengek rajta és eljátszom szívesen a gondolattal, mi lenne, ha újra látnék. Keserűségemben sokszor kibuggyan belőlem, ha látnék, akkor még a haldoklót is átlépném az utcán. De ezt csak a keserűség mondatja velem, mert biztos, hogy én ilyet nem tudnék megtenni. Ezek a gondolatok csak védekezés a vakságommal szemben. Lehet, hogy az embernek meg kell vakulnia ahhoz, hogy valamilyen jobb érzés kialakuljon benne. Az is lehet, hogy én mindig az emberek rosszabbik felével találkozom. Valószínű, majd ezután következik a jobbik fele. Remélem.
Mindenesetre az állatok sokkal megértőbbek az embereknél. Biztos azért, mert nem tudnak beszélni. Ha lemegyek a pincébe és elmegyek a cica mellett, nem veszem észre és nem szólók hozzá, akkor visszafelé már dorombol, tudjam, hogy o is ott van. Ha éppen a székemen ül, azt is dorombolással jelzi, nehogy ráüljek. Nem megkarmol, fúj vagy nyávog, nem. Szépen, finoman dorombol. Tudja, vak vagyok, és nem akarja, hogy megijedjek. Vagy a kutya. Séta közben nem jön elém, nem ugat, nehogy megijesszen. Szépen, csendesen kikerül. Hallom a körmei kopogását a betonon, és ez megnyugtat. Elférünk egymás mellett békességben. Vagy a malacok. Még egyszer sem fordult elő, hogy durván nekem jöttek volna, nem, még véletlenül sem. Pedig sokan óva intettek előre, hogy vigyázzak, mert fellöknek, megharapnak. Nem. Tudják ok is, hogy nem látok, és vigyáznak rám. Miért is ne? Hisz ők nem emberek, nekik több eszük van és több bennük az emberi érzés, mint az emberben. Éppen csak hozzám érnek, hogy érezzem az ottlétüket, és én érzem is. Ha én köztük vagyok, zajonganak, hancúroznak, ezzel is tudtomra adva, hogy körülöttem vannak. Ha nem én gondozom őket véletlenül, akkor minden csendesebben megy. Hiszen aki lát, annak nem kell tudtul adni, hogy ok jelen vannak. Ezért szeretem is őket, nem úgy, mint az embereket. Közben csaknem egy hónap leforgása alatt a nejem segítségével megtanultam gépelni. Újra találkoztam Zolival, és az ő biztatására álltam neki megírni az életem egy részét. Nem hiszem, hogy bárkinek is izgalmas lesz, hisz ez nem kalandregény, de nem is szexkönyv, csupán egy élet, ami bárkinek tanulságul szolgálhat, hogyan ne tegye tönkre az egészségét és ezzel együtt az életét. Ugyanakkor megpróbáltam bebizonyítani, hogy egy vak ember is van olyan, mint a többi, ha ugyan nem különb. Mostanában nagyon sokat vagyok kettesben Cumykával. Ilyenkor végigmegyünk a falun, hogy mi változott, amióta nem látok. Ki mennyit öregedett. Akaratlanul is szóba jön a vakságom, és a vége legtöbbször az, hogy találgatjuk, kinek jobb. Annak, aki ezelőtt már látott, vagy annak, aki még soha? Szerintem annak, aki lát.