Alkony
Elfáradt a tűz, lángja már nem melegít
és fényében nem fürdik meg a szerelem.
Nem vár vándort, tüze nem csábít utazót,
fáradt-léptű barátot megpihenni sem.
Fürge szikrák már nem törnek magosokba,
a füst folyt, torkot szorít és könnyet fakaszt,
a szél, csak pernyét talál a múlt hevéből
lassan mindent ellep a tavaszi haraszt.
Már meghalt a szerelem tiszta reménye,
és csak vigyorog a hosszúra nyúlt árnyék,
az alkonyba fordult fény szeme megvakult,
az utolsót lobbanó láng füstje száll még.
Estére készül az égi vándor képe,
lángoló felhőket sodor felé a szél
és a horizont lassan szürke színre vált
bár suttog a lomb, az elmúlásról beszél.
Múltat és jövőt köt csokorba a jelen,
az álom, és valóság vív vesztett csatát,
és örök párhuzamok törnek szerte szét,
az értelem, becsapni nem hagyja magát!
Tavaszra váltva porlad el a régi múlt
virág így nyílhat a távoli réteken,
az illatuk elfedi a halál szagát,
de változtatni nem lehet a tényeken.
Talán az ész tudja, hogy mégis mit akar,
mintha remélné, azt ami reménytelen,
de konok makacsság emel büszke gátat
és meghazudtolja magát az érzelem!
