AZ ALKONY PEREMÉN
A nap átbillent az égbolt csúcsán,
S a bárányfelhők nem állták útját.
Játszik velük a tavaszi szellő,
S a napfény megtörik a téren át.
Észrevétlenül nyúlik az árnyék
És lépésenként setten a sötét,
S nézem a fény furcsa rajzolatját,
S figyelem a madár riadt röptét.
Vagy csak tudom, hogy így kéne lenni?
Vagy csak az ész képzel igaz valót?
S a hangból rakom össze a jelent?
S nem kérhetem számon a számadót!
Ám az alkonyat mégis csak eljön,
A fenyő csúcsán pihen már a nap.
A kis parkra fáradtan vissza néz,
De az örök útján tovább halad.
Hirtelen meglódul a levegő,
Egyszercsak morcos szél szalad felém,
S összeborzolja megfésült hajam,
S én megállok az alkony peremén.
