A Fénytelenség világából
Én nem látom a csillagok világát,
Pedig a lelkem gyakran ott lebeg...
Te látod felragyogni minden estén
S hogy van, hogy meg nem ihleti szíved?
Ha én látnám, külön boldogság volna
Ama világba feltekintenem,
De vágyaim szárnyszegve visszahullnak,
Mit úgy szeretnék, el nem érhetem.
Te látod mindazt, amit én csak sejtek;
Fogalmad tiszta, fényes, mint a nap;
Tiéd a biztos ismeret világa...
Nálam sok kérdés csak kérdés marad.
Az én világom nem az, mit a szem lát;
Bár sokszor vonzó, színes - én hiszem -
De nékem idegen, hisz ismeretlen...
Nekem más tért jelölt ki végzetem.
Kérded: milyen vajon az én világom;
Szeretnél betekinteni oda.
Az én világom a lélek világa...
Dalok bölcsője, érzés temploma;
Ez váram, otthonom, virágos kertem;
Ez világító szent szövétnekem...
Ez vezérel az élet útvesztőin:
A lélek, a lélek... az én szemem!
Mondod: tenéked nincs ilyen világod.
Hited elvérzett rettentő tusán!
Pazar voltál a szeretet tüzével
S csalódás kísért lépteid nyomán.
Ó, így van ez: ki szívét soknak adja,
Gyakran méltatlant boldogít vele...
De ne fizessük vissza a világnak,
Ha olykor minket talál fegyvere.
Ha sorsunk nehéz, könnyítsünk a másén.
A hív barátság úgyis oly kevés,
A szeretetben megenyhül a kínunk
S öröm bölcsője lesz a szenvedés.
Te mesélj nekem a tarka világról
S nyújtsd ki felém segítőm jobbodat!
Én segítséged tán sohsem lehetek
De csodát tehet Szív és Akarat.
