A csermely és a szikla
Magasan, méltóságteljesen emelkedik ég felé a szikla, Lábánál mozgékony kis csermely csobog,
fecseg, Hosszú ideje már így telnek az évszakok,
S egy napon szól a csermely sziklaszomszédjához:
- Látod-e magad tiszta tükrömben?
- Igen - felelt a szikla halkan,
S mégis megremegett körülötte a föld.
- Érzem a napfényt, mely rólad verődik csobogó habjaimra,
S átmelegszem tőle utolsó cseppemig.
- És én érzem - szólt a szikla -
Hűs hullámaid simogatását,
Melytől tűzforróságom megenyhül.
- Add nekem kősziklanyugalmad,
Eget, földet átható méltóságod,
Századok tépázó szeleit álló erődet,
S csöndességed! - Kérte a csermely.
- Add érte minden változást követő nyugtalanságod,
Fájdalmat enyhítő szépséged, kedvességed,
Rendíthetetlenségemhez rugalmasan simuló hajlékonyságod,
Az én csöndességemet oldó drága csobogásod!
- Lemosom rólad a porszemeket,
S messzire viszem.
- Követem utad a tengerekhez,
S egyesülésünkből születik majd sziget.
Földből, vízből, levegőből
Lesz maga az élet,
Megmarad a bonthatatlan boldogság,
Mely a kettőnké lesz ...
