A harmadik
Lassan mindenki eltűnt a kis utcáról, mely névtelen volt, de ekkorra
már az angyaldalnok nevét hordozta magán, s mindent, mi az ő jeleként
él.
3 fiatal várta e percet, hogy végre csak ők legyenek, senki más. Csak
ők, és az angyali dalnok rejtett léte.
Két lány, egy fiú állt ott. Mindhárman arra vártak, arra a kör,
széles, mégis vékonynak tűnő talapzaton álló elevenített képmásra. S
bár sokan elhaladtak már arra, és sokan gondoltak jót e láttán, de ők
hárman nem pusztán erre a képi már-már látomásnak elkönyvelt valóságra
vártak, hanem valami többre. Valamire, amit másoknak oly könnyedén
kinyílvánítani nem mertek, talán, mert attól féltek, hogy nevetni
fognak, vagy szégyenkezni? Talán ez a legkevesebb. Sokkal inkább, mert
igazi meghitséget akartak, csak az alkalmas pillanatra áhitoztak. S
most itt volt. Csak ők hárman, és senki más. - Az elhaladó autók,
avagy a magányosak majd mit sem fognak észrevenni. - Gondolták.
A fiú, és az idősebbik lány már pontosan tudta, mi tárult eléjük abban
a szoborképmásban, pontosan értettek mindent, méterekről is teljes
érzékelést kaphattak. De éppen a harmadik, a legkisebb miatt várták e
percet, mert jól tudták, neki csak az a számukra elképzelhetetlen
közelség adhatja meg azt, amit senki szava meg nem adhatt, semmiféle
vonal, leírt mondat felé nem közvetíthet. De most e képmásban
megkaphatja azt, mitől képnélkülisége miatt megfosztott volt. Mindez
csak azért történhet meg, mert valaki teremtett egy tökéletességig
ható szobormást, mely fogható, és nemcsak egy lap kiterített vonalain
tárulkozik ki.
A fiú mögéjük állt, a két lány egymás mellé. A kisebbik mintha csak
lopakodna, csendesen fellépett a talapzatra, két lépést előrébb
lépett, és mindjárt egészen lehajolt. Pedig mindketten, akik lélegzet
visszafolytva figyelték, azt várták volna, hogy föntről indul, de épp
fordítva történt.
Megkereste a vonalakat, mely afféle cipőt ábrázolt, melyek szorosan a
márványlapra tapadtak. Elindult, és mintha csak minden részletet
megkívánna jegyezni, csak haladt fölfelé.
A láb közepéig érve hirtelen egy nagy fordulatot vett, és a ball kezet
kereste, mely oly nagy áhitattal a szívre tapadt, oly szent erőt
sugárzott, oly nagy megfoghatatlanságot adott. A vállig érve csendben
félig körbeért, és jobb vállát érintve meg a kissé magasban előre
tartott jobb kezét kereste meg. Ott megállt, s hosszasan eltűnődött.
Világos volt, hogy az egyre kifelé szélesedő hengernek még önmaga
jelentésénél is több jelentősége van. Hiszen hiába tudta épp olyan
jól, mint a többiek, hogy ez egy mikrofon, de volt valami, mit tán ők
észre sem vettek. S jollehet, neki fogalma sem volt, mit alkotnak azok
a vékonyan vésett vonalak, a sok cirádázott pont, mint az ékezet, de
érezte, ez nagy dolgot jelent.
Kezét pihentette az egyik görbe vonalon, és némán állt. Úgy állt ott,
mintha nem tudná, merre kell tovább menni, avagy minthacsak keresne
valami értelmet abban, minek ő csak a jelentőségét érzi, de
valóságáról sejtelme sincs. Már fél perce így volt mozdulatlan, mikor
fülében csengett egy hang. Egy g-hang, aztán á-hang, és ő csak figyelt
rendületlen. A másik kettő ebből semmit sem sejtett, ők csak álltak
elmerülve az ő gyönyörködésében, hiszen ők mindebből csak ennyit
észleltek.
Az első hang még nem adott neki választ, kettes g-hang volt, az á-hang
már hármas, de az utolsó hang szinte a szívébe véste azt a
mondanivalót, melyet ő el sem gondolhatott. A negyedik h-hang
világossá tette számára. Lassan újra megkereste a vonal elejét, mely a
mikrofon forma közepén indul. A vonal elejére érve egy mélyen rezgő
hang szólalt meg. hogy jól megjegyezzen mindent, így gondolkodott
magában:
- Ez egy kis-f hang. De mit is jelent ez? - De még a kérdést sem
gondolta végig, már tudta. - Ez az ő legelső hangja. A dalnoké. Ez az
angyali dalnok hangterjedelmének kezdete! -
Ezután tovább haladt óvatosan egészen addig, míg hirtelen egy magas,
gyönyörű tartott hang rezonált minden idegében, a füleiben, már-már
keze is rezgésben volt. Ekkor már lélekzete is elállt, s ha most
kellett volna megszólalni, egészen biztos volt benne, hogy hang nem
jönne a torkán, hiszen oly csoda tanuja ebben a pillanatban. A
felismerés csak másod percekkel később gondolataiban formálódott:
- Minden világos, igen, annak kell lennie. Az előző hangterjedelmének
kezdete volt, ez éppen az utolsó hang, a legutolsó, amit dalban soha
meg nem találhattunk, az ötös c-hang. 4 és fél oktáv!
Miután a hang elhallgatott, most arcvonásait kereste meg, noha jól
tudta, hogy ezaz, amit a legnehezebben kaphat meg. A forma azonban
éppen tökéletes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül elrejtett
vágya, az ismeretvágy, mi másoknak oly természetes, most neki is
lehetségessé váljon. Újra és újra körbeért a formán, ujjheggyel,
máskor mintha apró barázdában haladna tova.
E sok csoda alig 5 perc alatt ment végbe, neki csak egy pillanat, egy
örök pilllanat lett, az őt figyelőknek egy átlagos várakozás, és
boldogság az ő örömén. De nekik csak ennyi, neki pedig egy
élet-változás.
Csendesen lépett le a talapzat szélén, s megállt. A fiú csak annyit kérdezett:
Tudod, mmit jelent az a sok vonal a mikrofon forma közepén?
- Éppen azt, amit oly sok dologgal együtt mindig is le akartak
tagadni, amit elhallgatni kívántak volna, csakhogy ne tisztelje senki,
de elbuktak!
2009. Január
