A Jóslat
Az orvosi rendelő tele volt emberekkel. Tibor is ott várakozott a sok öreglány között a körzetisre, érezte, már napok óta rosszul van. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert nem volt beteges. Egy dologban azonban biztos volt, ami nem hagyta nyugodni, kitöltötte üres óráinak gondolatait. A jóslatra gondolt, melyet két éve kapott egy cigányasszonytól, egyre erőteljesebben idegesítette,, ahogy közeledett az idő... Egyik barátjával ment el a jósnőhöz pusztán poénból, de azóta úgy érezte, hogy a sors végzetté növekszik fáradt lelke felett. -Nem leszel hosszú életű -mondta neki rekedten a vénasszony, ahogy a kártyákból azt kiolvasta.
-Úgy látom, pont nem éred meg a harminchármat...Alig élnék többet, mint a krisztusi kor?
33 év, Ez lehetetlen... S az a nap meghatározta Tibi egész életét, mindent amit tett, és mindent amit cselekedni akart. Most, ahogy ott feszengett a rendelőben, beugrott neki a vízió, talán ma megmondják neki, hogy halálos beteg, rákos, vagy ilyesmi. De ha nem is ma, az eredmények megérkezte után biztosan. Tudta pont 20 napja van a 33. szülinapjáig, addig valami történni fog az biztos, hiszen ő nem lesz annyi soha.
Az orvos alaposan megvizsgálta, majd annyit mondott, mindent rendben találok magánál...Azért kiírta két napra, hogy biztos erős legyen a munkájában... A két nap lassan telt agglegény otthonában, sokat gondolt a múló időre, mely tűnő szivárványként lebegett a házfalakon, az ágy felett, a polcon és mindenütt, ahova tekintete odatévedt...
Aztán munkába állt, a cégnél sokra becsülték munkáját, ahol autószerelőként dolgozott.
-Na mi van haver, meggyógyultál? -veregették meg a vállát kérdezősködve barátai.
-Már jobban vagyok, szerencsére nincs semmi komoly...
Ezt elhitte volna magának, de mégsem tudta, hiszen az a rekedtes női hang, akiről azt mondták, hogy a legjobb jós, még a tv-ben is volt már,az nem lehet hülye és megmondta neki, hogy már csak, ha a mai napot vesszük 17 napja sincs hátra.
Aznap már nem is volt kedve semmihez, csupán haza menni és bámulni a tévét, közben nézni az idő szivárványszín fonalát, ahogy legördül lassan és végetér. Nem is számított rá, de aznap édesanyja látogatta meg, aki Pesttől 30 kilóméterre élt egy kis, csendes pilisi faluban. Egyedül élt, már rég özvegyen, Tibi fiát nagyon szerette, aki egyedüli gyermeke volt. Amolyan visszahúzódó, szorgalmas fiú volt mindig, aki bár nem volt az iskolában a legokosabb, de a kézügyessége mindig jó volt. Ezért is lett autószerelő, akit a szakmában mindenki tisztelt. Sokszor lehetett volna már főnök, de neki elég volt az, hogy szorgalmasan és becsülettel dolgozhasson... Megérkezett hát az édesanya, csak azért ment, mivel fiának a kedvenc pogácsáját sütötte aznap, gondolta, örömet szerez így Tibikének...
A férfi mindig örült anyjának, s most különösen, hiszen legalább egy kicsit kizökkentette a gondolatait a jövőről, ami oly fájón tornyosult a feje fölé... Jót beszélgettek, azonban az anya mielőtt búcsúzott volna megjegyezte:
-Miért vagy olyan szomorú kisfiam? Valami baj van a munkahelyen?
-Nincs semmi...
-Nem látszol betegnek, beteg nem lehetsz!
-Persze, hogy nem, anya.
-Talán valami lány van a dologban?
-Jaj, tudod, hogy nem csajozok...
Az anya fürkészve nézte fia tekintetét, mint aki a lélek mélyére akar látni... Ekkor fia váratlanul elkapta tekintetét és megkérdezte:
-Apa érezte, hogy meg fog halni?
-Nem tudom, de ez meg honnan jutott az eszedbe?
-Csak úgy, mert én néha érzem...
-Érzed? Mit érzel te, egy ilyen erős gyerek 100 évig fog élni! -nevetett az édesanyja...
Aztán eltelt még két nap munkával és otthoni semmittevéssel. Már kevesebb, mint 15 nap volt a 33-ig... Aznap este kocsmázni hívták a társai, valami jobb pubba ültek be. Ekkor ismerte meg Anitát, akivel nagyon jól esett beszélgetni, most először a 3 évvelezelőtti csalódása után. Soha nem tudta feledni egy lány mellett sem a szép és rátarti Rékát, aki az eljegyzésük előtt pár nappal inkább egy másik pasit választott. Nem volt neki Tibor elég jó, tudta ezt a férfi, de fájt neki, azóta sem tudott egy nőt sem komolyan venni. De ez az Anita más volt, abban a percben, amikor megismerte, tudta, hogy ő nagyon hasonló hozzá. Ugyanaz a visszahúzódó jellem, de mégis szeretetre vágyó nagy fekete szemek... A lány barátnőivel volt, és kb. fél óra után a két asztal vegyült. A szinpátia kölcsönös volt, már a beszélgetés alatt volt köztük egy amolyan vibráció, mely teljessé tette a hangulatot. Anita fodrászként dolgozott, a huszas évei végét taposta, vörös hajával és jó alakjával dekoratív nőnek látszott, de a szép külső mögött egy végtelen szerény lélek húzódott meg. Talán ez tetszett meg nekik egymásban, ez lett az egyik erőforrás, mely összekötötte őket. Aznap este a férfi hazakísérte a lányt, majd elégedetten tért haza, de amint egyedül maradt, ismét jöttek a rossz gondolatok. Istenem, már csak kevesebb, mint két hét, gondolta magában szomorúan...
Másnap felhívta Anitát és találkoztak is. Még aznap este együtt tértek haza a lány kis garzonjába. Tibor érezte ismét, hogy él ebben a szerelemben benne volt minden, amit valaha keresett. Nem kellett a másik előtt játszania és jópofiznia, érezte úgy jó, ahogy van. A testiség is teljesen egyezett, mintha már évek óta szeretkeztek volna, úgy érezték egymást. Boldog volt Tibor és attól a naptól kezdve a 12 legszebb nap következett életében... Minden nap találkoztak, különbféle programokat szerveztek és az éjszakákat együtt töltötték. Végre a férfi értelmet érzett egyhangú életének, tudta ez az a kapcsolat, amely magában hordozná a család lehetőségét is, de milyen kár, hogy most... Pont most kellett találkozniuk, amikor neki már csak pár napja lehet hátra. Nem mutatta a lány előtt rosszkedvét és balsejtelmeiről sem beszélt, szerette volna élvezni utolsó napjait felhőtlenül és boldogan... Mert a jóslat ott lebegett véres kardként, mely bármikor elhozhatja magával a halál szagát és érintését. Az utolsó előtti nap a szülinapja előtt Tibor úgy érezte, nem bírja tovább...
-Most pár napig ne találkozzunk, kérlek... -mondta félénken a lánynak.
-Miért, talán elutazol valahová? -kérdezte az meglepve.
-Nem csak, valami miatt, de megígérem, hogy leírom neked az okot...
Ebben maradtak, boldogan váltak el, majd eljött az utolsó nap a 33. előtt... Ma történnie kell valaminek, akár bűnnek vagy feloldozásnak, akár fájdalomnak, vagy örömnek, de valami félelmetes erőnek kell jönnie értem. Újra egyedül volt lakásában, s bár még bódult volt az előző napok boldogságától, de az idő újra tűnő szivárványként ott lebegett az ablakpárkányon, ahogy a napfény megvilágította a színes függönyöket. Ott volt a kávéspohár alján, a fazékban, a fürdőkádban és mindenütt azt suttogta, még pár órád lehet. Tibor úgy érezte, nem bír egyedül maradni, elindult hát otthonából, egy közeli borozóba. Inni kezdett ez szokatlan volt tőle, egyedül még soha életében nem ivott. Kb. 3-4 órát tölthetett itt, egy liter bort fogyasztott, mely elzsibbasztotta tagjait és elméjét. Mivel a hely este 10-kor bezárt, ő tovább indult egy másik helyre. Úgy gondolta bemegy a belvárosba valami elitebb helyre, végül is ez az utolsó nap... Talált is egy alkalmas helyet, ahol Whiskyizni kezdett. Nem volt hozzászokva a töményhez, ezért már az első feles is sok volt neki.De ő inni akart, inni és felejteni, nem akarta józanul megélni az ismeretlen utat, a halált. Már csak egy óra volt hátra a szülinapjáig, ezért belehúzott... 6-7 felest ivott meg, de ekkor már szinte állni sem tudott. Már nem érzékelte, hogy mennyi az idő, pedig már hajnali 3 volt. A részegség teljesen urrá lett rajta, csak amikor a hely 4 órakor bezárt, akkor érezte meg a márciusi szél hideg érintését.
-Ne hívjunk magának taxit? -kérdezte aggodalmaskodva a pultoslány.
-Nem kell! -mondta alig érthetően a férfi, aki már állni is alig tudott.
Lassan és kacskaringózva indult meg az első metró felé. Fogalma sem volt arról, hogy hol jár, valahogy a részeg ember ösztönei vezették el oda. Nehezen lépett rá a mozgólépcsőre, mintha valami ismeretlen dolog lett volna számára. A metrót már sokan várták, ő is megállt, illetve egy helyben támolygott. Ha most kellett volna leírnia az adatait, képtelen lett volna rá. Zavart volt és részeg, de mégis a sok ital függönyén át érezte, hogy valami nem normális, valaminek el kellett volna jönnie, de azt, hogy minek, azt nem értette. Ahogy lenézett bambán a sinek közé, valami érdekeset látott. Újra feltűnt a szivárványfonál, mely az utóbbi időkben mindenütt ott volt.
-Utolért az idő... -ismerte fel halkan magában motyogva.
Közelebb lépett hát a sinekhez, már többen szóltak, hogy vigyázzon. Ekkor a szivárványszín fonálon Anita arcát pillantotta meg. Pár tizedmásodperc volt, amíg döntött ösztönösen és elhatározva a kósza, ittas testével. Már be is esett a sinek közé, az áramütés elég erős volt...
Sokan nézték kétségbe esetten, ahogy a test ott vonaglott az áramütéstől, a közlekedést egyből leállították a metróban és az emberek a hajnali mámorban indulhattak felfelé a metrópótló buszokhoz. Senki sem értette a hírt, hogy miért rúgott be ennyire és miért ugrott a sinek közé Tibor, csak egy valaki. Ahogy ígérte, Anitának megírta a búcsúlevelet, melynek a címe a jóslat volt. Érzem, minden körülmények között be kell teljesednie, mert azóta látom az időt, mint szivárvány fonalat, és egyre kevesebb van már belőle, írta Tibor. Az édesanya megtört, már csak azért is méginkább, mert fia halála pont a születés időpontjára hajnali 4 óra 45 percre esett... Ő is Anitától értesült a levélről, akizokogva kereste fel az asszonyt még a temetés előtt.
Én pár hét múlva találkoztam a fodrászlánnyal, elmondta, hogy meg akarja írni, hogy az emberek tanulhassanak belőle. Szükség lenne arra, hogy megértsük végre, a jövőt mi alakítjuk magunknak, és mekkora hibát követhet el az, aki elhisz egy ilyen jövőképet, amit az ő egyszerű lelkületű szerelme kapott. Meg akarta írni, hogy mekkora felelősség azoktól az emberektől, akik Isten helyett mernek rendelkezni az életeink folyása felett... Meg akarta írni, de végül engem kért meg rá... Hát remélem sikerült...
