Irodalmi sarok
ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Irodalmi sarok ( A vakok és gyengénlátók alkotásaiból )

Menü

Jenei András


 

 

 

 

 

 

 

J. A. A. Donath

 

A Triannita

 

A kettős küldetés

 

 

 

 

 

 

 

 


J. A. A. Donath

 

A Triannita

 

A kettős küldetés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Z-Press Kiadó, 2011

 

 

 

 

 

 

 

 

A borító Kaszás Zsófia és Újvölgyi Zsuzsanna munkája
Korrektúra: „Angyalok"

 

 

 

Copyright © 2011 Jenei András
Info: stormbringe@freemail.hu
Minden jog fenntartva

 

 

 

 

 

A könyvet készítette:

 

 

www.konyvmuhely.hu
Telefon: (46) 532-085

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Köszönet kitartó és fáradhatatlan segítségéért
E-nek, valamint I-nak, aki „kiélezte" a pengéket
és helyreigazította a részleteket.

 

 


Előtörténetek

 

Ahogy a földre zuhant, szája megtelt vérrel és földdel. Keserű lett minden, a testén áthatoló fájdalmat már alig érezte.

Bőre, mivel teljesen meztelenre vetkőztették (vagy inkább igazán letépték ruháit), a folyamatos ütésektől és a barbárok vezetőjének ostorcsapásaitól szinte vöröslött. Mivel a majdnem két méteres, bőrszíjakból fonott fegyver újból és újból lecsapott, karjai a csípő, égő és éles fájda­lomtól - na meg, mert hátul össze voltak kötve - már egyé váltak izmaival és csontjaival.

Néhány lépéssel arrébb, egy fekete, vértől és kosztól összegyűrődött szerzetesi csuha mellett lefejezett holttest hevert. A tetemtől jobbra vagy három karhossznyira pedig a kivégzett idős ember tátott szájú, üveges tekin­tetű feje.

Két hatalmas harcos felrángatta összegörnyedt hely­ze­téből, majd - miután odalökdösték egy vékonyabb fához - kikötötték.

- Megdöglesz, kutya! - ordította az egyikük, aki végül körbetekerte a durva köteleket az alkalmi kínzóoszlopon. Fején hatalmas szarvakkal díszített sisak virított, ezek kissé hátrafelé csavarodva még ijesztőbbé tették viselőjét. Mellkasát valószínűleg csontból készített mellvért takar­ta, amire féloldalasan egy fekete állatbőr került. A vala­mikori lény lábai a vadember hátán lógtak lefelé. Az egyetlen előre fityegő végtagmaradványon néhány bőr­zacskó díszelgett, mindenféle titkokat rejtve a szemlélő elől. Nadrágja fényesre csiszolódott a sok lovaglástól, tompaorrú csizmája pedig annyira elkopott, hogy majd­nem leesett a lábáról.

Társa, akivel a kötözést végezték, sokkal szerényebb öltözetben tevékenykedett mellette. Egyszerű szürke vá­szon­ing, rajta egy világosbarna színű sajátos mintázatú, rövid bőrmellény, alul pedig a bőnek éppen nem mond­ható fekete, szintén elhasznált csizmába tűrt nadrág. Eme öltözéktől két tárgy ütött el csupán: egy, a bal csuklóját elfedő, csontból faragott és kiégetett karvédő és az inge alól ki-kivillanó hatalmas, Napot ábrázoló fémmedál.

Hajuk, akárcsak a vezérüknek, a tarkójukat eltakarva apró fonatokba állt össze a fülük mögött.

A korbácsot tartó ember, aki hideg nyugalommal végignézte a meggyötört, csupasz testű fogoly lerögzí­tését, előrébb lépett. Bal szemét egy igen koszos, kacska­ringós mintákkal megvarrott szemtakaró védte a naptól, ami valószínűleg sosem volt kimosva. A teljes bőrruhán itt-ott elütő foltok éktelenkedtek, deréknál és a felkar két oldalán pedig vastag prémsáv - az öltözék nem jelezte különösebben, hogy rangja van a gazdájának.

Körszakálla mögül széles mosollyal, mélyen nézett áldozata hunyorgó szemébe, majd miután eddig használt fegyverét összetekerte és felakasztotta széles, többcsatos övére, egy vaskos, de nem hosszú és kissé ívelt pengéjű kardot vett elő.

- Mi az utolsó szavad, mielőtt lelkedet szolgámmá teszem a túlvilágra? - hajolt közelebb a „fogolyhoz".

Amazt a kötelei tartották csak álló helyzetében. Hosszú, sötét és hullámos haja összevissza lógott volna hátára, ha nem lett volna ott a fa, így viszont - mivel beszorult a kettő közé - megtartotta időnként lebicsakló fejét. Megemelve tekintetét, fájdalmát megpróbálva ma­gá­ba rejteni, halkan felelt:

- Áruld el a neved, hogy tudjam majd odaát, kinek leszek a szolgája, és kit kell megölnöm?

A kardot fogó ember először elmosolyodott, majd hangos nevetésben tört ki. Társai csatlakoztak hozzá, ezzel felverték az erdő madárfüttyös, de amúgy nagyon csendes hangulatát.

- Végezz vele, aztán menjünk innen! A többiek már messze járhatnak. Távol van még Sulei, és a nagyvezér igen várja a gyógyírt - szólalt meg a kacarászás után a sisakos, majd odalépett a lovához, és egy ugrással fent termett a csupán vastag pokróccal felszerelt hátason. A fehér foltos állat erre fújt egy halkat, de továbbra is nyugodtan állt és várta gazdája valószínűleg nem finom parancsait.

- Halálán az ember gyakran bátor, de én becsülöm a bátorságod. Meezo vagyok a Berg klánból.

A halálraítélt lehunyta szemeit, majd utolsó erejével magasra emelte fejét, hogy nyaka a lehető leginkább szabadon maradjon az érkező penge előtt. Tudta, így gyors és kegyes, lovaghoz méltó halál várja.

Meezo egy lépést hátrált, kezeivel megmarkolta kardját, majd hogy kellő erővel sújthasson le, feje mellett oldalra emelte karjait.

 

A hatalmas és igen tompa puffanás arra késztette a szekérhez tartó férfit, hogy vállán a súlyos zsákkal meg­forduljon. Fehér vászoninge szürke volt már, a rajta feszülő fekete, derék alá lógó mellény meg kivilágosodott a munkájából adódó őrlemény miatt. Bal kezével, amivel a liszteszsákot tartotta, igazított egyet a terhén, a jobbal pedig megtörölte homlokát.

- Sosem tanulja meg - jelentette ki félhangon és újra elindult.

A malomhoz tartozó épületből ködszerű felleg csapott ki.

- A fenébe! - hallatszott az ajtóból, majd kis idő eltelte után megjelent egy ifjonc. Mellkasa előtt átölelve hozott kifele egy összekötetlen zsákot, szájában ott lógott a le­szakadt madzag.

- Már megint fordítva kötötted el a száját, ugye? - érkezett visszafele a molnár, majd egy mozdulattal kiszedte a fonalat a fogak közül és ahelyett, hogy letetette volna a terhet, a nagy ölelés közepén rutinnal meg­csomóz­ta a kinyílt bemenetet.

Storm Bringe ugyan már jó pár éve segített apjának a nehéz munkában, de voltak dolgok, amiket csak akkor tanult meg, ha azok a plusz feladatot adva kiokították.

Sok súlyt cipelve rendesen megerősödött, de mivel szülei egyetlen gyermeke volt, tudta, addig kell segítenie otthon, amíg apja annyi pénzt nem keres a malommal, hogy embereket tudjon majd fizetni.

A molnár pedig, a szakma tanítása mellett a nagy­világ dolgait is oktatta fiának. Időnként csatákról mesélt, ilyenkor - ki tudja, honnan szerezte tudományát - kard­forgatást is belecsempészett a ritka szabad délutánokba. Volt, hogy a hitről társalogtak, s - ha úgy adódott - Storm felülhetett egyetlen lovuk, Béke hátára is, hogy lovastudománya is fejlődhessen.

Így aztán a monoton munka mellett mindig akadt idő az elme és a világi dolgok ismeretének csiszolására.

Miután a fiú feltette a most már kész csomagot a félig tele szekérre, leporolta ingét és bokáig érő nadrágját, majd megtörölve homlokát nekiindult a következő körnek.

Az épület oldalán nyikorgó, hatalmas, fából szerkesz­tett fakerék járta megszokott útját. A vályúkon höm­pölygő patak vize bele-belezuttyant a lapátokat képző mélyedésekbe, majd továbblendítve súlyukkal a folya­ma­tot, mindig eljutott a belőlük származó erő a bent egy­máson elhelyezkedő, búzát, vagy más magokat apróra őrlő malomkövekhez. Onnan aztán a még korántsem finomnak nevezhető liszt vagy újabb „darálókhoz" került, vagy a sziták tömkelegén keresztül előbb, vagy utóbb eljutott a zsákokig.

Ugyan az idősebb Bringe csak lisztes molnár volt, gyakran maga javította a malom többi szerkezeteit is. Az egyetlen, amit mással végeztetett, az a kövek elkészítése volt. Több fajta és formájú kerek kő akadt a palettáján, ezért a környékbeliek szívesen vitték hozzá terményeiket. Ilyenkor, ha valaki megvárta az őrlést, előfordult, hogy fél életüket elmesélték neki. Minden meghallgatásra talált: hit, család, betegség, az uralkodó... De a molnár igen feneketlen kútnak bizonyult. Sokat tudott, de nem beszélt. Ha véleményt kellett mondania, bölcsességet mormogott a bajsza alatt és nagyokat bólogatott.

Amint a fiú újra megjelent az ajtóban, és félszemével észrevette az úton elsétáló asszonynépet, hirtelen kiegye­nesedett, majd széles mosoly terült szét arcán.

 

A fiatal, barna, hosszú hajú lány szintén felvilla­nyo­zó­dott, amint meglátta Stormot, majd zavarában le­hunyta nagy mandulaszemeit és visszafordult a mellette valamit nagyon ecsetelő asszonyhoz.

Derekukhoz fonott kosarat szorítottak, amiben kész kenyeret vittek az erdőben dolgozó férfiaknak. Világos, apró virágmintákkal meghímzett szoknyájuk lelógott a térdük alá. Ez a fekete kötényszerű ruha tette teljessé az alsó viseletet. Fent bő ujjú blúz és szintén sötét mellényke takart mindent a mosolygós lányon, amit a fiú szívesen látott volna.

- Már biztos éheznek édesapádék, reggel óta a fél erdőt kivágták - szólt oda a molnárlegény, majd kellő könnyedséggel feldobta a lisztes zsákot a kocsira.

- Igen, de ha így haladnak, estére bevégzik és holnap le is tudják úsztatni a folyón - felelte még mindig nevetve amaz, de nem állt meg.

- Na, és fiam, te hány zsákot hordtál ma ki? - kérdezett vissza az idősebb asszony, majd áttéve kosarát a másik oldalára megállt. - Sharon, ne szaladj annyira!

A két fiatal, mivel szinte szomszédok voltak, gyerek­koruk óta ismerték egymást, akárcsak a szüleik. Kicsik­ként gyakran szaladgáltak az erdőben, ami Sharonnak apja munkájából adódóan második otthonát jelentette. S ha az erdő keresztüljátszhatónak bizonyult nem messze ott zöldellett még a dimbes-dombos rét a sok színes virággal; vagy a mező szélén a jéghideg patak.

Teltek az évek - a pillangóvadászatok, a gyerekes csap­dák készítése, vagy az ebihalak kézzel való megfo­gá­sa emlék lett; és érkeztek az apró, illatozó mezei virág­csokrok, majd az első kézfogás.

Aztán az azóta titokban tartott találkák sora.

- Nem számoltam, de ha délre jár az idő, és ez már vagy a hetedik szekér, úgy ötven...

- Negyvenkettő - fordult oda az apja - üdvözlöm gazduramat!

- Átadom - felelt az asszony, majd felemelve a kenyereskosarat, továbbindultak.

 

A fiatal Bringe percekig nézte a távolodó nőket, majd a nem várt, de bekövetkezett találkozástól új erőre kapva úgy érezte, ma már akár száz szekeret is meg fog tudni pakolni.

- Na, fiam, ha még tovább lesed azt a csinos lányt, egyedül kell elvinnem az öreg Simon kenyérhez valóját.

Összemosolyogtak, aztán apja zsákkal kifele, ő meg üresen befele indultak tovább.

Drőőőőőőőiiiiiiiúúúúőőőőőőőőőő - hallatszott szinte minden irányból a csatakürt fültépő üvöltése.

A sehonnan, villámként előtűnő lovasok hatalmas port kavarva rontottak be a házak közé. Hangos csata­kiál­tások hangja, sikoltozások zaja hallatszott minden­felől. A minden irányba süvítő nyílvesszők pillanat alatt összevisszaságba sodorták az embereket.

A malomból kilépő Storm rögtön tudta, hogy barbárok támadtak rájuk. Apja a lakóházuk felé rohant, majd mielőtt beugrott volna az ajtón visszakiáltott:

- Fogd a kardot a henger alól! - és eltűnt befelé.

A falu házainak teteje egy kivételével mind nádból készült, a rájuk dobált égő fáklyák és a tüzes nyílvesszők rövid idő alatt lángba borították mindet.

A harcosok nem válogattak. Akadt, amelyik az éppen a tűzből menekülő asszonyokat mészárolta le, de az sem maradt ki, aki gyerekét próbálta megóvni. Sírás, jajveszé­kelés, halálszag lepte el a környéket.

A fiú izgatottan matatott a malomkő alatti henger aljánál, majd amikor nehezen meglelte a koszos rongyok­ba csavart pengét, letépte a vásznat és kilépett a helyi­ségből.

Az udvaron három lovas fogadta. Ebből kettő valami­féle sisakban, másikjuk egy elejtett állat prémjében feszített lova hátán, a harmadik pedig egyszerű, barna bőrruhában épp akkor ugrott le ménjéről.

Aztán megállt az idő.

A kard hatalmas pengéje keresztülszakította apja egyszerű ruháját a mellkasán, a hátul kihatoló penge mellett minden irányban szétfröcskölt a kitóduló vér. Majd a másik harcos - hogy biztos legyen a győzelem - egyetlen suhintással a földre juttatta az idős molnár fejét.

- Neeeeeee! - ordította Storm, majd meglendítve kardját, utat tört magának apja felé a lovasok és a közötte lévő, földön álló barbáron keresztül. Széles és hatalmas erejű csapása kivédhetetlennek bizonyult, ellenfele meg­emelni sem tudta saját fegyverét, a kicsit ívelt, vastag kardot. Storm pengéje oldalról érkezett, levágva a jobb kart, egészen a szegycsontig hatolva a mellkasban. Az eddig bújtatott fegyver, amit apja rendszeresen tisztított minden gyakorlás után, teljes szélességében véres lett.

Ekkorra már mind a malom, mind a ház lángolt. Mire átlépte a legyőzött embert, a lakókonyhából kitóduló füst édesanyját is kikényszerítette bentről. A rémült asszony­nak esélye sem maradt, hogy észrevegye halott férjét - a hozzá közelebb lévő harcos ugyanúgy végzett vele, mint urával. Immár mindkét darabokra szakított tetem ott hevert az égő ház bejáratánál.

A fiú kiáltásra szánt ereje karjaiba költözött. Egy pillanatig ott állt halott szülei és a két lovas között, majd egyik kezével megragadta közelebbi ellenfelét, és lerán­totta maga mellé a földre.

Közben a vadember társa megpróbált lesújtani, de balszerencséjére a lezuhanó testbe szaladt bele fegyvere.

- Áááááááá! - ordított fel társa, majd utolsó erejével a sebhez kapott és amint kibuggyant száján is a vére, elterült.

- Széttéplek! - kiáltott a lovas, és fejre irányuló csapással indította el a küzdelmet. Az egyszerű, ám mégis hatalmas erejű ütés a földre lökte a fiút.

Ellenfele nevetni kezdett, de nem lassított és megint lecsapott. A felugró legény egy mozdulattal oldalra hárította az ütést, majd ugyanazzal a lendülettel átvette a támadást. A két kézre markolt kard felemelkedett maga­san a feje fölé és csapást csapásra mért.

És még egy, és még egy... majd a lovon lévő ember fegyvere hatalmas csörömpöléssel darabokra tört. Nem maradt más a kezében, mint maga a kézvédős, hatalmas csontgombbal díszített markolat. Aztán érkezett a követ­kező vágás, ami után a kar már csuklóig megrövidülve díszelgett a gazdája testén.

- Te döglesz meg! - kiáltott a fiú, majd keresztüldöfte fájdalomtól és meglepetéstől megbénult ellenfelén a kardot. A megrémült lovak szétugrottak; az is, melyről közben lezuhant immár halott gazdája.

Storm szétnézett, s amikor látta, hogy csupa szét­vagdalt tetem veszi körül, messzebbre tekintett. Már a szomszéd háza is csak füstöt és vörös lángokat mutatott magából. Udvarán épp akkor szúrták le a sikoltozó kisgyereket, aki földön heverő édesanyját rángatta.

- Átkozott kutyák! - ugrott át a két épületet és udvart elválasztó, fonott fűzkerítésen.

Éles fájdalom hasított először a bal lábába, majd a válla mellé, egészen közel a nyakához. Kardja kiesett a kezéből, ő pedig térdre rogyott.

„Most meg fogok halni" - gondolta, és utolsó remény­ként felnézett, hogy megpillanthassa azt, aki majd a fejét veszi.

- Than elveszi lelkedet, hogy szolgáld majd a túl­vilá­gon! - szólt neki a férfi, aki kezében egy íjjal lépett oda hozzá. - Ezzel én végzek, menjetek és irtsatok ki minden­kit!

A kopasz fejű, lófarkas hajú harcos, aki Thannak nevezte magát, a földön lihegő ember fölé hajolt. Sűrű körszakálla keretbe fogta széles száját, amely gúnyos grimasszal jelezte minden áldozatának: legyőzöttsége csak a kezdet, amit majd a kegyetlen kivégzés követ. Zöldre festett, láncokból álló inge helyenként még lemezborítást is kapott; nyakában egy bőrzsinegen széttárt szárnyú madarat ábrázoló amulett fityegett. Bal kezén fekete kesztyű; a jobb, amiben az íjat tartotta, szabadon volt látható. Eddig használt fegyverét hátára illesztette, majd derekát körbefogó, széles övéből kihúzta ezüstszínű pengéjét.

- Than, gyere, itt vannak a fekete köpenyes lovagok, akik a furcsa keresztet viselik! - érkezett mögé egy társa, aki miután jelezte, hogy fogják menekülőre a dolgot, tovább is vágtatott prüszkölő lován.

- Ezt még megölöm! - vicsorgott, majd felemelte kardját.

A nem túl messziről érkező, kézi-íjból elindított vessző könnyedén fúródott bele a barbár tenyerébe, amitől kardja kiesett markából.

- Áááá! - ordított fel és odanyúlt. Aztán egy moz­dulattal eltörte a fájdalmát okozó tárgyat, majd amint kirántotta a végeit, felugrott várakozó lovára. Bőven vérző sebét odadörgölte a patás nyakához, aminek amúgy is fénylő, fekete színe így még élénkebben csillogott.

- Ha nem halnál meg, akkor még találkozunk! - kiáltott vissza. Oldalba rúgta csataménjét, és port kavarva Storm arcába, elviharzott.

A fiú érezte, ahogy testéből elszáll a maradék erő, majd elfeküdt a földön.

 

Kicsi, sötét és áporodott szobában ébredt fel. Ugyan érzett valami furcsa szagot is, de nem tudta, hogy mitől illatozik a kissé hidegnek és csípősnek mondható, orr­piszkáló levegő.

Az egyetlen ablakon keresztül nem sok fény juthatott be a fekete kövekből megépített falú termecskébe. A hézagokat sárral tapasztották be; ez melegen tartotta, mikor beállt a hideg, és be kellett gyújtani a sarokban megbújó kandallóba.

Nem sok minden színezte a szoba látványát: egy asztalka két székkel, egy-egy fáklya illetve gyertyatartó, meg az ágy, amiben Storm feküdt.

A padló hatalmas, durva felületű, de sík „kőlemezek­kel" volt fedve, a pihenésre készült bútor előtt egy vadabb szövésű, szélein csomózott rojtokkal díszített szőnyeg terpeszkedett. Mintája piros és kék csíkokból állt - ha messziről nézte az ember, talán hegyet, vagy esetleg fenyőfát ábrázolhatott. A bejárati ajtó felett - ami szem­ben volt a fekvőhellyel - fekete pajzs díszelgett. Rajta fehér színű, „Y" alakú, duplaszáras kereszt virított.

Storm ebből tudta, hogy megmenekült és egy triannita várban van, amit vagy a lovagok, vagy maga a rend használ.

Apja sokat mesélt a szerzetesekről, az őket védő lova­gokról, de eddig még sosem találkozott velük. Alapító­juk története benne volt a Szent Szavakban - ezt is csak hallomásból tudta -, aki maga tartott fent egy ispotályt, de vademberek felgyújtották, mire a szerzetes egyetlen ruhájával oltotta el a tüzet, így menekítve meg a benne lévő embereket. A legenda úgy szól, hogy meztelen testét megcsonkították, de aztán a harcosok sosem tértek haza, mert egy furcsa járvány mindannyiukat megölte.

Egy idő után a szerzetesek megalapították a Szent Triannita Rendet. Később, a sorozatos támadások miatt néhány nemes harcos lovagrendként csatlakozott hozzá­juk, hogy őket és a rászorulókat megvédjék.

Voltak közöttük magányos lovagok, de ha valahol nagy számban kellett segíteni, sereget toboroztak önkén­tesekből, meg társaikból, és felvették a harcot a betola­ko­dókkal, vagy az igazságtalansággal szemben. Az egyet­len, amiben sosem vettek részt, az uralkodó háborúi - hacsak ezek nem a birodalom megvédését szolgálták.

A fiatal Bringe letolta magáról a puha takarót - de a vállába hasító fájdalom rádöbbentette: nem lesz jó, ha hirtelen mozdulatokat tesz. Lába kevésbé lüktetett, de az is be volt kötözve. Felült az ágyon.

Kinyílt az ajtó. Durva anyagú fekete csuhát viselő, középkorú férfi lépett be rajta. Derekán elkopott korda helyettesítette az övet, a kötél két vége apró csomókban végződött. Rövid, de már jócskán őszbe forduló haja, sötét, de melegséget és bizalmat sugárzó tekintete erőt, ennek ellenére mégis higgadtságot mutatott.

Egyik kezében fatányéron mindenféle étel - hántolt és főtt árpa, kevés krumpli, meg egy jókora sülthús - a másikban hatalmas kupa érkezett.

- Látom, már jobban vagy! Hoztam némi ételt, enned kell, sok vért veszítettél - tette le hozományait az asztalra, majd odafordult a fiúhoz.

- Hol vagyok?

Miután a csuhás megtapogatta a kötéseket - melyeket nem szedett szét - rejtett zsebéből kis üvegcsét húzott elő. Kicsavarta a fiola apró dugóját, és belocsolta a meg­száradt kötést. Storm orrát ismét megcsapta a korábban már érzett erős illat.

- Rendünk fertoni ispotályában, Sir Ambell várában.

- De hiszen az vagy kétheti lovaglásra van a falumtól, egészen közel a határhoz! - hőkölt fel az ápolt. Odabice­gett a székekhez, és - mielőtt újra leült volna - kilesett az ablakon.

A lent elterülő udvaron zajlott az élet. Az egyik oldalon épp a lovakat ápolták le, amit egy fiatal - még majdnem gyerek - végzett, a másik felén meg gyakorló lovagok püfölték egymást. Kicsit hátrébb néhány, szintén fekete ruhát viselő ember szorgalmasan hajolgatott valamiféle ágyások fölé, ami hosszú sorokban, sötétzöld, nagylevelű növényekkel volt tele.

A falakon túl a homályba vesző végtelen síkság, még messzebb meg az egekbe törő, csipkés, hófödte hegyek terültek el, illetve magasodtak.

- Mint említettem, sok vért vesztettél. Kevesen gon­dolták, hogy túléled, de hála az Úrnak, na meg szent növényeinknek, sikerült.

- A falu?

- Semmi nem maradt belőle. A vadak kifosztották, s amit tudtak szokásukhoz híven elvittek. A holtakat közös sírba temettük, rajtad kívül csak az a pár asszony élhette túl, akit a barbárok magukkal hurcoltak. Késve érkeztek lovagjaink...

Az istápolt visszaengedte tányérjára a falatot, szemébe könny szökött.

„Nem maradt senkim, nem maradt otthonom. Meg kellett volna halnom nekem is..." - gondolta, majd ismét kitekintett a távolba.

- Éltednek s holtodnak sorsa a tiéd. Az van megírva a Szent Szavakban is, hogy a véletlenek mutatják jövőd. Nekünk feladatunk javítani az élet kerekét, de ennyi, s munkánk ezzel bevégeztetik.

- Az én nevem Storm. Storm Bringe, Haley Bringe fia.

- Az én nevem Corussan. Légy üdvözölve nálunk!

 

A magasról tűző nap sugarai mélyen beszöktek az erdő fáinak lombjai közé, hogy megcsiklandozzák a földön megbújó páfrányokat és azok alatt az apró éle­teket. A jobbról-balról mindent körülfogó erdő zenélt, s hallgatott egyszerre. A madarak éneke, a faágakon fut­ko­só mókusok zörgése, vagy a mélyebben matató bogarak olyan szimfóniát alkottak, hogy a hallgató beleszédült.

A nagy, zöld takaró alatt hullámzó domboldalak anyaként ölelték körül a kicsiny tisztást, melynek egyik oldalán nádassal szegélyezett tavacska adott otthont néhány színes halcsaládnak, vagy hangtalanul napozgató teknősnek.

A másik oldalon egy megtermett embernyi magassá­gú, legalább két, vagy három ölnyi vastag, mélyszürke szikla állt. Körülötte, ahogy a hozzá vezető utacskákon is, ki volt taposva az amúgy sem magas fű. A kőtömb oldalán - legalább kéttenyérnyi helyet elfoglalva - magá­nyo­san, de nagy erőt sugározva emelkedett ki a szür­keségből a fehér Triannita-kereszt. Csak egyszerűen, minden betű, vagy egyéb jelek nélkül.

Lent a földön két mécses, meg egy friss virágcsokor jelezte: akad, aki látogatja e helyet.

A kicsit arrébb álló lovak irányából érkező három ember egyenként megállt a kő előtt. A szerzetes meg­ha­jolva kezét homlokához érintette, lehunyta szemét, majd megcsókolva a kezében lévő méregzöld, vaskos könyvet, halkan megszólalt:

- Áldást, békét és bocsánatot néked, hogy tiszták lehessünk! - majd távolabb lépett és megigazítva gyűrött, kopott csuháját, odaengedte társait.

A lovag, aki barna, egyszerű felsőt, sötét nadrágot, csizmát és hátán elterülő földig lógó hófehér köpenyt viselt, a kegyhelyhez érve fél térdre ereszkedett. Bal vállán ugyanolyan kereszt volt kihímezve, mint a sziklán, csak fekete színben. Jobb kezét szívéhez tette és meg­emelte fejét.

- Óvom a gyengét általad, s néked!

A harmadik ember - egy fiatalabb fiúcska - szintén barnás ruhában, amit fekete szíj vágott a derekán ketté, valamint puha, szürke bőrből varrt lábbeliben állt meg ugyanott, ahol a másik kettő. Ugyancsak lehajtotta fejét, jobb kezét a szerzeteshez hasonlóan homlokához érin­tette.

- Irányíts utamon, hogy tiéd lehessek!

Egy pillanatra elhallgattak, majd a fiatal legény a lovakhoz indult, a másik kettő emberhangokat hallva a tisztásra vezető gyalogút felől, a zaj irányába tekintett.

- Jönnek - szólt a lovag.

 

Két újabb lovas érkezett az erdő szívébe. Storm és Sir Ambell lova megállva a fűszőnyeg szélén, prüszkölt egy halkat és miután gazdáik leszálltak a nyeregből, meg­könnyebbülésüknek jelet adva megrázták magukat.

Mindkettő barna szőrű, homlokukon fehéren virító csillaggal, fekete sörénnyel és farokkal megáldott ló volt. A rajtuk lévő szerszámok kicsit eltértek ugyan, de kevés különbségük miatt egy idegen összekeverhette volna őket. Mindössze a nyereg alatti izzasztó mintája tért el, ezzel volt csak másabb a két patás.

„Nem leszünk egyedül. Ők biztos zarándokútjukon vannak itt." - gondolta Storm, tudván a rend szabályait. Minden rendi tag, függetlenül attól, hogy szerzetes, vagy lovag, életében egyszer - vagy többször - el kell zarándo­koljon a három kegyhely egyikéhez.

A birodalomban élők szabad hitükből adódóan sosem emeltek templomot. Vallásukat ott és úgy gyakorolták, ahol jól esett. A rend is, mint többi résztvevője az egy­személyű „Mindenek Atyja" hitnek, elutasította a pompát. A három kegyhely - jelezve a Triannita-kereszt három ágát - a birodalom különböző helyein állt. Így aztán a zarándokok bárhol elnyerhették életük igaz ajándékát.

 

Az ifjú Bringe megemberesedett az elmúlt években - hogy ez a várúrral megélt kalandoktól, a rengeteg tanulástól, vagy mástól volt, azt maga sem tudta igazán. Felgyógyulása után többször kísérte útjain Ambellt, ilyenkor mindig történt valami, amivel olyan elismerést vívott ki házigazdájánál, hogy az teljesen a szívébe zárta.

Első alkalommal egy rablóbandát üldöztek, akik kifosztottak egy vándorkereskedőt. A hajsza nem tartott sokáig, mert a vágta közben Sir Ambell lova megbotlott és majdnem elhagyta gazdáját. A lovas jobb lába bele­akadt a kengyelbe, a mén megijedt és még vadabb iram­ba kezdett a most már nem a hátán, hanem az oldalán és vágtató lábai között csüngő emberrel. Abban a pillanat­ban, amikor Storm félig lehajolva a saját hátasára emelte fel gazdáját - levágva a majdnem halált okozó szerszám szíját - a szerencsétlen pára ismét összeakasztotta valamivel lábait, és akkorát bukott, hogy ott helyben kilehelte lelkét.

Köszönetképpen élete megmentéséért Storm nemesi címet kapott urától; de mivel birtokot nem tudott adni mellé, legjobb lovát (Calafe) ajándékozta Bringének.

Ahogy teltek az évek, gyakran vívtak együtt gyakor­lás­képp, majd amikor egy este a fiú legyőzte, ígéretet tett neki, hogy kitanítja. Fokozatosan oktatta neki mindazt, amire úgy gondolta, valaha is szüksége lehet. Kard­forgatást, dárdavetést, íjászatot - s ezernyi dolgot, amit egy nemesnek mindenkoron tudnia illik.

Sir Ambellnek nem volt fia. Gyönyörű feleségével, akivel igazi családként éltek, hiába szerettek volna gyere­ket. „Mindenek Atyja azt akarta, hogy ez így legyen!" - mondogatta mindig. Ennek ellenére szerették egymást párjával, aki életét férjéhez hasonlóan a Rend szolgála­tának szentelte. A harcokban sok gyerek maradt árván; őket istápolgatta, tanítgatta - majd később, ahogy lehe­tett, szolgálatba indította, hogy legyen jövőjük.

Aztán, amikor a betörő barbár hordák el akartak jutni Ambell várához, Storm egyedül megölte a vezérüket. Ezzel demoralizálta a fejetlenségbe zuhant harcosokat, és megint bizonyított.

„Ismét megmentetted életem, népem s asszonyom. Engedd meg, hogy fiammá fogadjalak. Apád nem lehetek, de hadd legyek mégis!"

Aznap reggel nevelőapja arra kérte Bringet, hogy kí­sérje el, hiszen ezen a napon volt tizenöt éve, hogy lovag lett. Szívesen vállalta az utat, bár minden év tavaszán, amikor a vándorrigók megérkeztek, eljöttek saját zarán­dok­latukra, megadva a napnak a tiszteletet.

Ő szokványos, világosbarna ruhát, az alkalomra ki­tisztított csizmát, a „szülő" viszont rangjának megfelelő lovagi öltözetet viselt. Barna felső, fekete nadrág, csizma és a hosszú fekete köpeny - a vállán a fehér kereszttel.

 

A fekete köpenyes odalépett a szürke kő elé, majd lovagrendi társához hasonlóan ő is fél térdre ereszkedve elmormolta ugyanazokat a szavakat, és utat engedve Stormnak, félrevonult a többiekhez.

A fiatal nemes meghajolt, kezét fejéhez emelte, majd megszólalt:

- Erőm, hitem és tudásom tiéd. Szolgálom népem, mindenkor veled, s néked!

Miután mindannyian megadták a betöltött posztjuk­nak megfelelő imát a helynek - ezzel megtéve a zarán­doklat lényegét -, egymáshoz fordultak.

- Atyám - hajtott fejet Ambell a szerzetesnek.

- Üdvözlet nektek, fiam. Hát megérkeztetek.

A két lovag jobb marokkal átfogva egymás csuklóját, megtartva ezzel kezeiket, széles mosollyal köszönt egymásnak.

- Óvd és nyerj! Sir Ambell, hát végre újra láthatlak. Na és megismerhetem az ifjú Stormot is! - és már lépett is oda Bringehez - A nevem Cardelon. Cardelon Varrent.

- Én pedig Constaire Vinceller vagyok - tette a fiú vállára a kezét a szerzetes.

Még bemutatták a lovaktól a karjában egy összehajto­gatott, fekete ruhával és karddal érkező fiúcskát is, majd Constaire szembe fordult Stormmal.

- Felkészültél hát?

Amaz semmit nem értett. Zavarában ránézett fogadott apjára, aki némán bólintott neki.

Hetekkel korábban Sir Ambell levelet írt a lovagrend főkapitányának, hogy kérvényezze fia lovagi sorba való emelését. Részletes leírást készített életéről, tetteiről és mindarról, ami ahhoz kellett, hogy a rendi tanács elbírál­ja a kérést. Mivel Sir Ambell minden téren igaz lovag volt, a tanács eltekintett a sokéves szolgálatoktól. Storm annyit bizonyított, hogy rögtön megadhatták a szertar­tás­ra az írásos engedélyt. Így Ambell létrehozta a találko­zót, hogy teljes lehessen a meglepetés.

- Igen atyám - felelt Storm, s hogy megértse a törté­nést, rápillantott a fehérköpenyes lovagra is.

- Vallod-e, hogy saját szabad akaratodból vagy itt, ugyanezen okból akarsz a triannita rend lovagja lenni és tudásod megérett e ranghoz? - kérdezte a csuhás.

A rejtett ajándék igazán célba talált. Amikor a sima kérdésnek indult szavakat megválaszolta Sir Ambellnek, eszébe sem jutott volna, mi várja ma ezen a helyen. Mivel gyakran virrasztott esténként szülei emlékének tisztele­tére, a mindennapos lelki megtisztulás már annyira élete részévé vált, hogy „apja" nem kérte erre külön a mai nap okán. A lovagság, a szolgálat akkor ötlött először fel benne, amikor magához térve meghallotta, hogy semmije nem maradt - szülei meghaltak, szerelmét elvitték a barbárok - azaz célt kellett kovácsolnia életének.

- Igen, vallom.

- Akkor ereszkedj fél térdre, tedd bal kezed a Szent Szavakra, jobbodat a szíved fölé, és mondd utánam az eskü szövegét!

A barna öltözetű fiatal fiú közben a szerzetes mellé lépett, egyik kezében az összehajtott ruhával, a másikban pedig a tokjában lévő karddal - ami várta, hogy új gazdá­jához kerülhessen. Bringe megtette a kért mozdulatokat, keze rásimult a sárgásbarnává vált lapoktól vastag, zöld könyvre, majd mondatról mondatra ismételni kezdte a szavakat.

- Én, a Triannita Lovagrend tagja, a Mindenek Atyja, a Szent Triannita, s mindenki előtt fogadom: a lovagi eszméknek, a szegényeknek, az elesetteknek és a rászoru­lóknak szentelem életem. Minden erőmmel harcolok az igazságtalanság, a zsarnokság ellen, segíteni fogom társaimat, a rendi szerzeteseket dolgaikban - éltükben s azután. Hitemet és lovagi tudományaimat mély szorga­lommal gyakorlom mindenkor. Harcban tetteimet az igazságosság és az irgalmasság irányítja. Halálom a sorsom igaz hitében alázattal viselem. A Mindenek Atyja segítsen utamon!

A csuhát viselő ember odanyújtotta a könyvet a „félkész" lovag ajka elé, hogy alázata jeléül csókolja meg, majd hátralépett, helyet adva a lovagi kapitánynak. Az pedig kihúzta a nemes fegyvert tartójából, és a térdelő ember bal vállára téve a kardot, az érintéssel szentesítette az esküt.

- Állj fel Sir Bringe! - kérte őt, majd hátára terítette a lovagok fekete köpenyét, vállán a fehér cérnával meg­hím­zett Triannita-kereszttel. Egyik kezével átadta a nemes pengét, a másikkal a lovagok csuklótartásos kézfogásával köszöntötte a Rend harcosai között.

- Védelmezd a gyengét, és győzni fogsz!

- Óvd és nyerj - felelte most már tudva a korábban hallott mondat jelentését.

- Nos, Sir, Atyám és mindenki! Otthonunkban egy kisebb lakoma vár mindannyiunkat. Lóra hát, a negyed­napi lovaglás után duplán jól fog esni az étek!

 

Valami azt súgta Stormnak, hogy igent mondjon. Nem tudta mire is válaszol, de ösztöne, ami eddig soha nem hagyta cserben, nyugodt hanggal hozta belőle a szavakat.

- Nagy örömmel teszek eleget a kérésnek, ha ezzel segíthetem a rendet.

A szegényesen berendezett szobában, ahol a szerze­tessel ketten voltak, nem érezte magát túl jól. Hidegnek és feltűnően sötétnek gondolta - ehhez az is hozzájárult, hogy közben kint lement a nap. A sárgából eleinte narancsos, majd rózsaszínű csíkokat varázsolt a hegyek mögé, és ezek a színjátszó kések szeletekre vagdosták a kék és fehér felhők testét. Aztán a másik oldalon a jég­szürkéből kisárguló, félbehagyva nőtt Hold elfoglalta trónusát, hogy utat mutasson a csillagok mellett az éjszakai vándoroknak.

- Köszönöm neked! - közölte háláját vele Constaire, aki közben meggyújtotta a mécseseket, hogy némi világosságot varázsoljon.

- Mikor kell indulnunk? - állt fel Bringe, majd visszatette zsámolyát az asztalhoz.

- A levelet még ma megírom, hajnalban jó, ha az első kakasszó már úton talál. Zamen messze van.

 

A lovag mélybarna szemében megvillantak a kicsiny fények, de az említett város ismeretlensége miatt mozdu­latlan maradt arca.

Zamenben a Triannita Rend felépíthetett egy nagyobb ispotályt, majd kicsivel később a lovagoknak elkészült egy vendégház is. A helyiek sokat segítettek a szerzete­sek­nek a munkálatokban, s az épületek hamar fogad­hatták a betérőket, vagy éppen a betegeket. Maga a vár egy folyó partján, fent a sziklákon állt; a rend a szélesen hömpölygő vízben lévő szigetet kapta meg. Az alap­anyagot részben maga a sziget adta, de nem egy tutaj, vagy csónak vitte át a „szárazföldről", amire még szük­ség volt. Az őrtornyok, amik később tették élőbbé a kis várrá éledő helyet, önmagukban is szerepet játszhattak volna a védelemben, de a betörő barbárok eddig még nem támadtak a városra.

A helyi rangidős szerzetes csak a kora miatt került erre a sosem számon tartott posztra. A lovagok ottani kapitánya kérte, hogy áldás kerüljön az új menhelyre, Vinceller pedig alapítólevelet ígért nekik, hogy teljes rangú lehessen a ház, illetve az egész sziget. Az írást maga akarta átadni; s mivel megbízott Stormban, megkérte, kísérje el erre az útra.

„S légyen ennek a helynek a neve ezentúl: Védel­mezők-szigete."

- Akkor, reggel - köszönt el a lovag, majd saját lak­helyére indult.

Kicsit később Storm szobája ablakából figyelte, ahogy az udvaron egyre ritkábban járkálnak az emberek. Hosszú, sötét haja kissé kócosan hullott volna széles vállaira, de a betörő huzat könnyedén játszott fürtjeivel. Az éjszaka mindenkit becsalogatott kintről, a kevés meg­hagyott fáklya lassan vagy kialudt, vagy eloltották.

Elhallgattak a csaholó kutyák, helyettük hangos virnyo­gásba kezdtek a saját háremüket védelmező kandúrok.

Az egyik fal melletti, fából készített raktár bejáratától halk, de éles kacagás hallatszott.

- Kineveted szándékaimat?

- Ugyan, miféle szándékod lenne velem? - felelt kérdéssel a kacér hangú lány.

Bringe nem látta őket, de tudni lehetett, hogy ide-oda szaladgálnak a teljesen sötét udvaron.

- Légy a feleségem! - kérte a férfi.

- Mikor már a fiadat, vagy lányaidat szoptatom?

Megálltak, és hosszú ideig nagy csönd lett.

„Vajon él még Sharon? Gondol-e még úgy rám, mint ahogy én őrá?" - morfondírozott még egy darabig a nyi­tott ablaknál, majd a lentről hallható egyre hangosabb kéjes hangok arra késztették, hogy becsukja az üvegszár­nya­kat és aludni térjen.

 

1. Út a semmibe

 

Bringe nekitámaszkodva a hajó alacsony, vastag korlátjának, a távolodó szigetet, meg a parton a hegyről rá­leselkedő Zament figyelte. A fákkal, bokrokkal befol­tozódott sziklák a hófehér falakkal önmagukban olyan látványt nyújtottak, mint amikor az ember megéleszt egy fáklyát és az lángjával fénygömböt varázsol maga köré.

A kevés bástya széles karimájú, csipkézett szegélyű tetejét csak néhány katona lakta be; melyekből a vastag falakon is strázsált egy-kettő. A magaslatról igen messze el lehetett látni még rossz időben is. Bentebb akadtak cserepekkel fedett tornyok; ezek kerek, vagy négyszög­letes csúcsán hatalmas fehér zászlókon virított a kapitány és a hely címere. A barna, szürkenyakú sas, melynek oldalra fordított fején sárga korona, csőrében pedig egy hal volt, messziről tudatta gazdája nevét. Bár az őr­szemeknek nem akadt dolga mostanság, figyelmük nem lankadt; a vár egy esetleges támadásnál az első, igazi védvonalat képviselte a birodalom számára. Házai - amik a békét adó kőpáncél mögött igazi zsibongó hellyé tették a hosszúkás jellegű várost - a kis, belső területet hamar feltöltötték. Utcái összevisszaságban futkostak az egymásra épített, gyakran gazdagon díszített homlok­zatú otthonok között.

Mire a kapitány észbekapott, már nem csak egy várúr, hanem egy igen apró, de annál népesebb „család" feje lett. Nem volt már elég a katonáira, a saját asszonyára, meg a gyerekekre figyelni, megjöttek az egyszerű em­berekkel együtt járó gondok. A rend, a tisztaság vagy a nem kívánt, furcsa, sok embert érinthető járvány, amit a szétdobált szemétkupacokon élő patkányok hoztak ma­guk­kal.

Később megoszlott a vezetői szerep, a kinevezett alkapitány feladatává vált a népek irányítása. S mint egy jó helyen, itt is akadt mindenféle mesterember, kovács, pék, vagy éppen orvoslást gyakorló szerzetes.

Ahogy teltek az évek, benépesült a város is. Mivel egy idő után nem lehetett tovább „dagasztani" a helyet, a szerzetesek és az őket védő lovagok birtokukba vették a közelben fekvő szigetet. A rend nagy örömmel vette az ajándékot, mert a vízzel körülvett földdarab minden igényüknek jó szolgálatot tett. Finom, folyami homokkal és az idők során messziről hozott hordalék földdel sajátos termesztő helyet alakíthattak ki a gyógyításhoz szük­séges füvek számára.

Ugyan nem ez volt a határ, de a folyó, meg a két erődítmény eddig sikeresen elijesztett minden idegen betolakodót. Így aztán a népek birtokba vették Zament, a csuhások pedig a szigetet. A kevés katona pedig állomá­sozhatott, s aki akart tanulhatott, elmélkedhetett, vagy ha adódott gyakorolhatta vallását, esetlegesen gyógyíthatta a betegeket.

Kicsit később a legöregebb és legtapasztaltabb szerze­tes áldást kérelmezett a kolostornak, hogy (hitük szerint) nagyobb reménnyel adhassanak erőt a rászorulóknak és a harcba indulóknak.

Az egyre messzebb úszó hajó ugyanúgy egyre ki­sebbnek tűnt a várost őrző védőknek, mint a rajta uta­zók­nak a hegy, vagy a Védelmezők-szigete.

Sir Bringe végigsimította bőr karvédős kezét a korlát­nak megfaragott gerendán; csatjain megcsillant a nemrég felkelt Nap. Ránézett a fedélzeten dolgozókra, vagy ép­pen ugyancsak ácsorgó társára, a másik triannita lovagra.

- Őrültség egyedül menned! - mondta neki Sir Grand, amikor elhatározta, hogy elindul.

Egy hete, amikor az erdőben Meezo, meg a többiek megtámadták őt és a főszerzetest, még nem sejtette, hogy megint változik élete iránya.

 

Constaire-t egy pillanat alatt megölték. Lerángatták ruháját, s elvették a zsebében hordott gyógycseppekkel teli üvegcséket, meg a Zamenbe szánt alapítólevelet.

- Ezzel fogom meggyógyítani a vezért - mosolygott Meezo, majd korbácsával odasújtott Stormnak.

- Miért, ez mire jó? - kérdezte meg a sisakot viselő társa, és izmos testével könnyedén felrángatta a lovagot a földről.

- See mesélte, hogy a csuhások ilyenekkel gyógyí­tották meg annak idején - felelt a bőrruhás és hideg tekintetével nézte, ahogy a meztelen embert odakötik a fához. Bőrét eddigre már széles, vérző csíkok tarkították elöl és hátul is.

- Megdöglesz kutya!

Aztán hangok, zörejek követték egymást és Storm esküjéhez híven szembenézett a halállal.

A nem túl messziről érkező kézi-íjból elindított vessző könnyedén hasította fel a barbár kardot tartó alkarját, majd egy fa törzsébe csapódott.

- Ááááá! - ordított fel a „hóhér", s fegyvere kihullott kezéből.

Először csupasz markával szorította el vérző sebét, majd letépte szemkötőjét és hanyag mozdulattal átkötötte azt. Mivel még egy nyílvessző csattant a mellette álló fatörzsbe, odalépve hátasához felugrott rá. A fájdalom széles száját még jobban széthúzta, ezzel furcsa grimaszt rajzolt amúgy sem barátságos fejére. Az eddigre már vöröslő kötésű végtagjával megrángatta a ló fejéhez csatolt szárat, és az előtte már korábban elviharzó társai után indult.

Négy lovas érkezett kiáltozások közepette a helyre. Kettő rendi katona, meg kettő zöld és szürke ruhát viselő ember.

- Én Simonnal utánuk megyek, ti segítsetek a Sirnek! - szólt az egyik köpenyes, majd megsarkantyúzva hátasát továbbindult segítőjével.

A szürke lováról leugró, a vállán triannita jelet viselő felakasztotta a már nem felhúzott számszeríjat derekát szétválasztó övére és a kikötözötthöz lépett, aki közben elájult. A másik - meglett ember létére - először elfordult a földön fekvő, megcsonkított tetemet látva. Néhány mély lélegzetet vett, hogy ne legyen rosszul. Eddig kivont kardját visszatolta csípőjén függő, bőrből és fém­ből készített hüvelyébe, majd a jobb oldalán lévő tartóból egy kétélű tőrt húzott elő. Miközben elvágta a sokszor megtekert kötelet, bajtársa elölről megtartotta az ekkor már eszméletlen lovagot, hogy ne zuhanjon le.

- Én sem vagyok kicsi, de mélyen tisztelt barátom, te aztán rendesen megizmosodtál! - vette vállára a másikat. - Gyere, kérlek, Hogan, egyedül nem tudom felrakni a lovamra!

Ketten emelték fel a szürke ménre a hosszú hajú embert, s miután szétnézve megtalálták kissé darabokra szaggatott, de majdnem egyben lévő köpenyét, betakar­gatták vele.

A segítő némán ránézett a halottra, majd minden szó nélkül sírt kezdett ásni nem messze tőle.

- Ők azok, akikről azt mesélted, hogy Zamenbe tartanak? - érkezett vissza a másik lovag. - Nem értük utol a vadakat.

- Igen. Ő Sir Bringe, a szerzetes pedig Constaire volt - hajtotta le a fejét a másik.

- Azt hiszem, nem lenne jó, ha itt temetnénk el a fő­szerzetest. Időnk sincs, meg úgy gondolom, megérdemli, hogy ott legyen a sír, ahol mindennap tiszteletünket tehet­jük emlékére. Mit felelsz erre Sir Greytone?

- Jó gondolat, tekerjük bele a csuhájába, aztán vigyük Zamenbe.

- Akkor így legyen! Tényleg sietni kell, a város még vágtával is majd egy óra.

Constairet még aznap eltemették. Egyszerű, ám mégis meleg hangulatú szertartást tartottak, majd futárt indí­tottak, hogy mihamarabb kiderülhessen, a megüresedett posztra ki a korban és tudásban megfelelő szerzetes.

A renden belül ez csak formailag volt fontos, minden helyen a kor jelentett vezetési jogot - ennek ellenére sosem fordult elő nézeteltérés a testvérek között. Persze azok, akik sokat szolgáltak már a rendért, vagy nagy tettekkel bizonyították odaadásukat, olyan ügyekben, mint egy csata megáldása, vagy egy alapítás megszente­lése, előjogot érdemeltek.

 

A temetésen Bringe nem tudott ott lenni. Élete ugyan nem veszett oda, de meggyötört teste ekkor még a forró láztól erőtlenül feküdt egy szobában.

- Erős ember, két nap múlva semmi baja nem lesz - mondta mindenkinek az őt őrző és ápoló szerzetes.

És valóban. Két nap elteltével az egykori molnár-legény ott állt az őt valamikor lovaggá avató ember nyug­helyénél. A kicsi hantot teleültették sötétlila ibolyá­val, melynek illata már messziről érezhető volt. Egy kö­vet raktak a fejrészhez, arra rávésték nevét és a triannita-keresztet.

- Kértél, hogy kísérjelek el és védjelek téged, s kudar­cot vallottam. Mivel nem vagyok szerzetes, vezekelni csak úgy tudok, ha a te feladatod befejezem. Itt esküszöm meg a névre, amely engem a testvérek sorába emelt, hogy elhozom ide a levelet, melyet a barbárok elvittek. A Min­denek Atyja legyen velem utamon, amit vagy bevégzek, vagy a semmibe vezet!

S hogy Szent Triannita is segítse, a helyi „nagy" testvérrel megszenteltette útját, küldetését s kardját.

Indulása előtti este több embert megkérdezett, merre lehet az a hely, amit akkor hallott, mikor Meezo megölé­sére készült.

- Nos, Sulei valahol messze abba az irányba van, ahol a Napunk reggelente elindul útjára - felelte neki Sir Grand. - Őrültség oda egyedül menned!

- Lehet Sir, de ez most az én életem - felelte neki halkan.

- Annak idején engem is Constaire avatott fel, ennyivel én is tartozom neki. Testvéred vagyok és kettő több, mint egy. Visszahozzuk a levelet!

Bringe hallgatott egy darabig. Ő is tudta, hogy társa igazat beszél. Még néhány pillanatig vívódott magában, majd szembefordult vele, és - megadva a tiszteletet a közöttük megszokott kéztartással - megfogta a másik csuklóját.

- Óvd és nyerj! Gyere hát!!

- Óvd és nyerj! A nevem Andrew. Andrew Grand, Carl Grand fia.

- Én Storm vagyok...

- Tudom Sir. Már hallottam rólad - mosolygott vissza rá Grand nem túl nagy szakálla mögül.

Ahogy a hosszúkás, folyóra ácsolt gályán utaztak, aminek az elejére még a régi időkből emlegetett hősnőt faragták, rájöttek, mindenre van most idő. Az említett „öreg­lány" egymaga vezetett harcba egy sereget, s miután elhitette katonáival, hogy az ellenség csak fele az övéknek - pedig legalább háromszor annyian lehettek -, megnyerték a csatát. Lady Carmelita pedig bevonult eme tettével a történelembe, mert apja helyett bújt páncélba, s megszabadította akkor a déli határvidéket.

A vízi jármű is ezt a nevet viselte.

- A folyó délnek visz minket, de utunk keletre szólít, nem? - kérdezte Andrew-t Storm, majd meghúzta öve alatt felsőjét.

- De igen. Viszont így elkerüljük a Gyűrű-hegységet.

- Hiszen akad rajta hágó! Hatalmasat kerülünk.

- Én jártam arra, és nem sok híja, hogy ott nem hagytam a lábam. Ha éltél már meg hideg telet, akkor ott tízszer nagyobb a hó és a jég - felelt a másik, és hogy még nagyobb jelentőséget adjon szavainak, megborzongott.

- Legyen úgy, te jártál arra.

Nem volt ok a bizalmatlanságra. Mindketten viselték a keresztet, mindkettejük esküt tett és ugyanoda tartoztak.

- És Sulei? Ott is jártál?

- Nem. Viszont valahol láttam egy térképet - vagy va­la­mi hasonlót - egy könyvben, amin a hely jelét a teljesen szétszakadt lapok jobb oldalán, a legszélén jelölték.

Bringe megijedt.

- Na, és aki rajzolta azt a térképet, ő vajon járt ott?

- Biztos. A rajzhoz rövid írás is tartozott, abban olyan dolgokat írt le, amit nem lehet csak úgy tudni. Bízz bennem! - tette a vállára puha bőrkesztyűs kezét Sir Grand.

 

A kormányosnak sok dolga nem akadt. A széles folyón, ami nem tartozott a sebes folyásúak közé, csak az egyenest kellett tartani. A part hol közelebb jött, hol eltávolodott és mindenhol annyira gazdagon benőtte a fák, bokrok és nádasok erdeje, hogy a víz szélétől messzebb nem is lehetett belátni. Egy-egy helyen a part­ból kimagasodtak a fehérré mosott és szél által koptatott, alul simára, fent élesre faragott sziklák, melyekre a madarak szívesen szálltak le pihenni.

A Carmelita nyugodtan haladt az árral. Folyami utak­ra készítették, de ennek ellenére az evezőlapátok mellett viselt vitorlát is, amely az egyetlen, a hajó közepét átfúró árbocot öltöztette időnként. Nehéznek bizonyult a szél­csendes környéken befogni a hatalmas, kopott, szürke vá­szonba a haladást segítő égi erőt; de szerencsére ez csak akkor kellett, ha a parancsnok szembefordult az árral.

Bradoc, a hajó ura egyszerre bizonyult kapitánynak, katonának, halásznak, vagy - ha éppen az kellett - evezős­nek is. A közel harminc ember, aki a keze alá tartozott, szerette és becsülte őt. Ha dolgozni kellett, nem a tatról kiabált le nekik, hanem ugrott és megfogta, ha lehetett, a munka nehezebbik végét is. Kikötésekkor eljárt, hogy beszerezze az esetleges árut, megkereste a leendő utasokat, vagy esténként beült társaival a helyi kocsmákba. Ilyenkor bizony nem egyszer annyira felön­tött a garatra egyetlen kedvencével, a mézborral - amit persze mindenhol megkapott -, hogy a végén a tánc és az éneklés után mindig az „Elsírom az életem", vagy a „Vigyetek haza!" következett.

Bradocnak nem volt családja. Valamikor a Nagy-kék vízen túlról érkezett, de igazán senki nem tudta honnan származik. Keveset beszélt magáról, s ha nagyon leré­szegedett, csak azt hajtogatta, hogy „A Gyöngy kiesett a kezemből, mennem kell!".

Alacsony, kissé köpcös férfivel találkozhatott szemé­lyében az, aki a birodalmába lépett. Mindig tiszta, fehér inget, rajta vékony, kötős, bő szabású mellényt és térd alá lógó szürke nadrágot viselt. A fedélzeten sosem hordott lábbelit, széles lábfejéből „megsütött szalonna"-ként meredtek szét nyitott ujjai. Talpa megvastagodott az évek során, így sosem fordult elő - ami mással gyakran meg­esett volna - hogy szálka ment a talpába. Majdnem kopasz fejére gyakran felkerült egy kék, megcsomózott kendő, hogy védje a naptól gazdáját - de ezzel az amúgy békés, de határozott embernek olyan külsőt adott, hogy kevesen kötöttek bele.

A vastag lécekből álló fedélzeten, mivel a személyzet gyakran itt élt, megfordultak nők is. Persze ez nem volt gyakori, de ilyenkor Bradoc egyetlen feltétele - a „gyerek nem jöhet" mellett - a munkákban való részvétel.

- Az a bájos teremtés indulásunk óta le sem veszi rólad gyönyörű szemeit! - szakította félbe Storm gondo­lataiba merülését a mellette álló társa.

Az említett lány sürgött-forgott a hajón. Időnként takarított, vagy egy kosárral rohangált, de mindig ott tevékenykedett, ahol a két fekete köpenyes volt. Hosszú, szőke, copfba fogott haja és égkék szeme feltűnő lehetett a többi fehérnép között, de a „lakók" már észre sem vették.

Szűk, de lobogó ujjú felsőt és térdéig érő nadrágot hordott, pici - de annál inkább szaporán tipegő - lábain barna bőrsarut viselt. A talpát is alig védő eszköz szíjai rendesen bevágták formás lábai alsó felét, ám ennek ellenére sosem lassított.

Mosolygott egy rövidet a férfira, majd odalépett az egyik kötélhez és megigazította, hogy feszes legyen.

- Valóban szép - felelt nyugodt hangon Bringe, de hangjában nem volt tűz.

- Na, mi van? A keresztnek fogadtál hűséget, vagy talán nem kívánod?

- Testemnek ajándék lenne, de lelkem nem adhatom neki. Az már másé.

- Ki ő? - érdeklődött Grand.

- Sharonnak hívják, vagy hívták, ha azóta meg nem halt - felelt, majd átnézett a távoli hegyek felé. - Elvitték a barbárok, amikor a szüleimet és a falum...

- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani.

Az ebédidő javában zajlott. A legénység azon része, aki épp nem dolgozott, lekucorodott egy szabad sarokba, vagy eltűnt a hajó belsejébe, hogy egyen. A fogás szegé­nyes volt, de sosem egyhangú. Akadt a választékban hal, kenyér, de gyakran előfordult a zöldség is.

A két lovag nem étkezett. Udvarias házigazdájuk még az asztalát is felajánlotta nekik, de mivel nem tervezték hosszúra vízi útjukat, úgy gondolták, majd Harbronban megtöltik gyomrukat.

A szőke lány odalépett Stormhoz, majd megint rá­mosolyogva, szó nélkül a kezébe nyomott egy almát.

- Köszönöm...

- Mona - vágott a szavába, és ő is beleharapott egy almába, amit a másik kezében tartott.

- Köszönöm Mona. Az én nevem Storm. Storm Bringe.

- Jó étvágyat Sir Bringe! - felelte vékony hangján a nő és már pördült is meg, hogy útjára induljon.

A férfi jólesően megborzongott, aztán kifordult a víz felé és rágcsálni kezdte a gyümölcsöt.

„Olyan, mint ő..." - gondolta, majd visszafordult Grand-hez.

- Harbron-ból hogyan tovább?

- Ott ömlik a Dann a tengerbe, sok átutazó megfordul azon a helyen. S mint tudjuk, a tengerészek sok térképet láttak, tudni fogja valaki, hogy merre tovább pontosan keletnek.

Ahogy beesteledett, mindenki, aki csak tehette, vissza­húzódott saját „alvóhelyére". A dolgozók nagy része a rakodótérben talált zugot, ami nem volt túl nagy; vagy valamelyik sarokban fent. Elnyúltak, összekucorodtak, kinek hogy esett jobban. A nagy, kerek fénytányér, amit gyakran neveztek Dormiolusnak az utazók - mivel a népnyelvben az „alvóidőben" látták -, bevilágította a fedélzetet. A kormányos, meg a kevés őrszem, aki ébren maradt, csendben figyelt. Némelyikük dúdolgatott, vagy csak bámulta a csillagokat, nem beszélgettek.

Lent, a kapitány szállása melletti kabinban, Sir Grand és Bringe már lepihent a szalmamatracokra, amik nem voltak puhák, de a fáradt embernek jó alvást biztosí­tottak. Vacsora után mindkettő hamar lehunyta szemét; a semmittevés annyira kiszívta erejüket, hogy az álom hamar rájuk telepedett. Grand időnként horkantott egyet, de a másik olyan földön járt álmában, hogy semmit nem hallott meg belőle.

Bőrökből és fa rudakból felépített, kör alakú sátrak kö­zött lépdelt. Némelyik valamiféle vásznat is tartott magán, ezektől mindenféle színekben pompázott a vándor-város. Sehol nem volt senki. Bringe mezítláb sétált a deres, néhol hóval foltozott füvön, amit bokáig érő, tejfehér köd lepett. Felsőtestén sem talált ruhát, csak egy, a jobb vállától a bal csípőjéig átvetett bőrszíj fedte izmait. Derekán, egy szegecsekkel kivert bőrövről vastag lószőr-tokban hatalmas fejsze lógott a föld felé.

Hullani kezdett a hó, de egyáltalán nem fázott. Az egyik nagyobb sátorból vérfagyasztó és nagyon ismerős hangú női sikoltozásokat hallott.

„Sharon!" - ismerte fel a lányt így láthatatlanul, s mi­közben egyre jobban kezdett verni a szíve, megpróbálta gyorsítani lépteit.

Lábai ólomként süllyedtek a fűbe, minden lépésért meg kellett küzdenie. Fújni kezdett a szél, s azon vette észre magát, hogy nem lobog a haja. Ekkorra derült ki szá­mára, hogy nincs haja. Illetve ami van, az feje köze­pétől indul és lófarokba kötve, háta közepéig lóg.

„Sharon!" - akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán, s közben odaért a bőrökből és szőrmékből fel­állított kunyhóhoz.

Ekkor egy ismerős kéz kinyúlt a bejáraton lobogó vásznak között és egy női fejet tartott Storm elé.

A szőke lány, Mona test nélküli, üveges kék szemű arca nézett rá élettelenül.

 

Felébredt.

Megtörölte izzadt homlokát. Ahogy felült, pár pilla­nat­ig még fújtatott, majd felállt, hogy felmenjen a „kintre". Belebújt csizmájába, amit lefekvés előtt letett ágya mellé, aztán a lehető leghalkabb léptekkel kiment a helyiségből. A hajó halkan nyikorgott, így elindulva a létrán már nem kellett attól félnie, hogy felébreszti társát, vagy bárki mást.

A kinti deszkákon mindenki pihent a néhány őrön kívül. A már megszokott posztjához - a nézelődésre leg­jobbnak tartott hátsó oldalkorláthoz érve -, megdörzsölte kezeit, majd letámaszkodott.

A Dann időnkénti, vad örvényei most nem kergették a hajó testét. Néha fel-felcsobbantak, de ameddig el lehetett látni, a víz tükörsimának tűnt. A felhőtlen égen szétszóródott csillagok úgy látszottak benne, mintha megfordult volna a világ, és összekeveredett volna a lent és a fent.

„- Hagyjuk lovainkat Zamenben - javasolta neki Andrew. - Utunk során lesz lehetőség venni hátast, sok helyre amúgy is csak gyalog juthatunk el. Aztán meg, ha elhagyjuk az ismerős földeket, én a köpenyt is levenném. Könnyebb lesz, ha senki nem tudja, kik vagyunk." - em­lé­kezett a férfi a gálya szélén, amikor a nő megérintette a hátát.

- Megijesztettelek Sir? - kérdezte halkan a lány, akinek ekkor nem volt összefogva a haja.

- Nem tudok aludni.

- Hová tartasz? - nézett a szemébe Mona, majd megfogta Storm kezét.

A kis kezek eltörpültek a lovag zsákcipeléstől és kardforgatástól megedzett hatalmas tenyerében.

- Keletre - vette el a lánytól az érintést, majd elindult vissza a kabinjába.

- Én megvárlak! - szólt utána a lány.

 

Reggel, amikor felébredt, Sir Grandet már nem találta a matracán. Rendbe szedte magát, végigsimította az ágytól meggyűrődött viseletét, kezébe vette kardját és Andrew-hoz sietett.

Amaz már várta. Körülöttük megpezsdült a hajónép. Mivel látótávolságra jutottak a kikötőhöz, senki nem lustálkodhatott. A kormányos elkezdte igazi feladatát, és mindenre figyelve kacsázott a mellettük cikázó egyéb járművek között, hogy aztán - megtalálva a vízbe lógó cölöpökre helyezett hidat - ütközés nélkül kiköthessenek. A többiek a lapátokkal segítették az irányítást, emellett igazítani kellett néhány kötelet, előkészíteni az árut a ki­rakodásra, meg rendet tenni, ha a városi gárdisták ellen­őrizni akarnak.

Harbron ugyan még csak reggeli pezsgéssel köszön­tötte a Carmelitá-t, már hajnal óta fent volt. A tengerhez érkező folyó két partjára és a két oldal Nagy-vízhez tartozó részére épült város körbefogta a helyet. Vasko­sabbik oldalán, ahol maga a nagy hajókikötő terpesz­ke­dett, egy domb magasodott, amire annak idején felépült a vár. A másik oldalra csak egy kisebb bástya, meg egy falszakasz vigyázott, de ezeket egy kiásott és elárasztott csatornával erősítették meg. A tenger felől hatalmas, megmászhatatlan sziklák óvták a helyet, onnan senkinek nem jutott volna eszébe rátámadni. Az úgynevezett sarkokon kör alakú bástyák álltak, mindkét oldalról szemmel lehetett tartani bárkit, vagy bármit, ami áthaladt a „kapu"-n. A kicsit beljebb felépített Vizes- bástyák, amik meg a kikötőt védték, aljukkal majdnem mosakod­hattak volna. Mélyvörös, vagy inkább lilásbordó kövek­kel a törzsükben néztek szembe egymással a két partról. Oldalukból félember nagyságú szemekből kovácsolt vaslánc lógott a vízbe, melynek végeit - vagy esetleges összekapcsolódását - elrejtette a mélység. Házak, macs­ka­köves utcák minden irányban.

A hajóforgalom ma nem terhelte meg nagyon a kikötőt. Egy nagyobb többárbocos éppen a nyílt tenger felé indult, a folyami emberek meg még nem kezdték el útjaikat. Pakolgattak, javítgattak és próbáltak induláshoz igazítani mindent. Az árbocok és a kötelek erdejében hangos rikoltozással repkedtek a fehér tollú sirályok.

A Carmelita odadöccent a folyami kikötő mólójához. Halk roppanás hallatszott, majd két ember ugrott le a hajóról, és az utánuk érkező kötelet odatekerték az erre a célra kialakított rönkökhöz.

- Kikötöttünk! - kiáltották egyszerre.

A gálya oldala a korlátnál megnyílt, és a parti stéghez kicsúsztatott pallón elindult a jövés-menés.

A lovagok magukhoz vették kevés holmijukat, majd megköszönték Bradocnak az utat.

- Sir Bringe, Sir Grand! Remélem, jól utaztak, és min­den rendben volt - hajolt meg a kapitány, amikor Storm kezébe nyomta a fizetséget.

- Köszönjük, hogy hajód elhozott minket! - felelt neki Andrew.

- Merre mennek tovább? - szólt még a palló közepén lépdelő emberekhez.

- Keresünk valakit, aki járt már keleten.

- Na, akkor menjenek a Fekete Kagylóba! Ott mindig akadnak utazók, és rettenetesen jól főznek! - rakta zsebre a pénzes-szütyőt a hajóúr és már fordult is el, hogy a dolgára induljon. Storm visszanézett, majd megsimítva vállán a keresztet, háta mögött hagyta az elmúlt napokat.

 

A kint szakadó eső igyekezett elmosni a város szennyét, de ehelyett csak apró tócsákat alkotott a macskakövek között csordogáló erekből. A vízfolyások összegyűltek a szekerektől kikopott kicsi árkokban, gödrök­ben. Az ég olyan hirtelen feketedett el és érkezett meg a vihar, hogy a két lovagnak alig maradt ideje, hogy belépjen a fogadó-kocsma nehéz és faragott ajtaján.

A folyóparttól egy apró utcán kellett haladniuk felfele a várhegy irányába. Szürke, vagy koszos-fehér falú, ferde oldallal megépített házak váltották egymást. Háromból kettőn cégérek lógtak; akadt itt kovács, hajóács, de nem volt ritka a magányos italozó sem a lakóépületek között.

Itt is kiszorultak egy idő után az emberek a falak közül, na, meg a népek jobban tudtak érvényesülni közvetlen közel a hajókhoz.

Az ajtó felett, kint függött egy vékonyabb láncon a kör alakú vastag, fekete címer. A közepén nyitott, hullá­mos tengeri kagyló, benne jobbik felén a sörös kupa, a másikon meg a fogadót jelző ágy. Miután a bejárat becsukódott az érkezők mögött, mindketten lesöpörték a vízcseppeket fekete köpenyükről. Körülnéztek, hol akad egy szabad asztal, ahol leülhetnek.

Sokan húzódtak be az égi áldás elől. A kandallóhoz kö­zelebb ültek hárman, kettő katona, meg egy egysze­rűb­ben öltözött, mezítlábas alak. Mindegyikük előtt kupák álltak, az egyik szolgálatosnál valamiféle étel is helyet kapott.

Az oldalt kialakított asztaloknak és padoknak szoros közelségben kellett élniük. A vastag, valószínűleg tölgyfából faragott bútorok már teljesen simára koptak a használattól, a falakon egy-egy bronztál, vagy gyertya díszelgett.

Az öt, vagy tíz ember, aki még jelenleg itt próbálta szárazon megúszni a nap ezen szakaszát, mély mormo­gással, halkan beszélgetett, vagy éppen ivott, evett. A szedett-vedett társaságban főleg vízi legénység, vagy utazók voltak - őket vastagabb, csuklyás köpenyükről lehetett felismerni -, meg a most érkező két lovag.

- Foglaljatok helyet Sir! - ugrott oda a kocsmáros, majd előkapva koszos rongyát megtörölgette a legköze­leb­bi asztalt. - Mit innátok, vagy esetleg ennétek szíve­sen?

A mindennapi munkától agyongyűrött inge, vagy rojtos szárú nadrágja, ami elé kötény lógott, elfoglalt ember képét mutatta mindenkinek.

- Hozz kérlek egy-egy kupa mézbort! - felelt neki Grand, majd leültek.

A pult mögött tevékenykedő, fehér fejkötőt viselő asszony meghallva a kérést, leakasztotta a falon lévő kampókról a füles faedényeket és maga elé rakta. A bal fülében kör alakú csontfülbevalót viselő házigazda mér­gesen nézett rá.

- Menj és vidd fel a korsót a kapitánynak, őket majd én szolgálom ki!

Aztán a pult alól elővéve a fonott náddal bevont cserépedényt, amit nemrég töltött meg a háta mögötti hordóból, teletöltötte a már előkészített poharakat.

Körszakálla mögött széles mosollyal indult vissza, kezében az italokkal, s azokat letéve Bringe-ék elé, ismét megtörölte kezét nadrágjában.

- Szállást is akartok? Vannak kétágyas, kitűnő szobáim az emeleten.

- Azt még nem tudjuk, viszont ha ismersz valakit, aki látott már nagy térképet, vagy járt a birodalmon kívül, szívesen vennénk, ha megismerhetnénk - emelte fel borát Storm.

- Jókor érkeztetek, és jó helyre! Ott a sarokban ül az az ember. Azt mondják, többször tért vissza a Nagy Vízen túlról, és állítólag a barbárok földjéről is - hajolt közelebb a csapos.

- Nos, akkor hozz még bort, egy kancsóval! - állt fel Andrew és elindult a másik oldalon megbújó alak felé. - Gyere barátom, ismerjük meg utunk igazi irányát!

 

Megérkezve a terem végébe mindketten megálltak, hogy bemutatkozzanak az idegennek.

- A nevem Andrew, Andrew Grand. Ő meg Storm Bringe. Megengeded, hogy idetelepedjünk melléd?

- Üljetek le Sir! Az én nevem Brake - felelt amaz, és kiitta italát.

A vastag, durva anyagú fekete köpenye alatt sárgás inget, azon barna, sok csattal összefogott bőrmellényt és elkopott csizmában befejeződő sötétzöld nadrágot viselő férfi feltette karjait maga elé. Mindkét csuklója betekerve fogta át a keze alját, ujjai elárulták, hogy sosem talál­ko­zott hímezni való tűkkel. A bal középsőn egy madárfejet ábrázoló, ezüst gyűrű, a mellette lévő hüvelykujjon meg egy mindent eltakaró vászonkötés adott egyfajta távol­ságtartást a közeledőknek.

Közben megérkezett a boroskancsó, s mivel nem akadt egyelőre munka a három férfi mellett, a fülbevalós visszaigyekezett a saját térfelére.

- Nos, Sir, mit szeretnél tőlem? Errefelé nem megszokott a Triannita Rend jele.

- Külsőd azt meséli, hogy jártál már mindenfele. A messzi keleten is? - vette át a dolgok irányítását Storm.

- Elég messze - felelt Brake, és ismét ivott.

- Nekünk olyan helyre kellene eljutnunk, ami nem mindegyik térképtekercsen van jelölve. Sulei...

- Oda ti nem akartok elmenni. Vagy ha elmentek, sosem tértek vissza - szólt halkan a kérdezett. - Mit akartok ott?

- Az a mi dolgunk - szállt bele Grand a társalgásba. - Szóval tudod, merre van?

- Lehet.

- Nézd, nincs sok időnk. Megfizetem a válaszodat - emelte fel a hangját a hosszú hajú lovag.

- Nem kell pénz. Van a Gyűrű-hegység jobb szélén egy monostor, addig hadd menjek veletek. Sulei-be nem megyek vissza, de odáig ismerem az utat, ott meg van valaki, akinek van rajza az irányhoz, amit tartanotok kell.

- Rendben! Akkor most igyunk, hogy ne szomjazva induljunk el - mosolyodott el Andrew, majd kortyolt borából.

- Ha nem sértelek meg benneteket, én már nem innék. Legyetek két óra múlva az őrzővárnál, a kifele vezető csapóhídnál! - állt fel amaz.

- Ott leszünk.

Miután ketten maradtak, Bringe ismét megszólalt, halkan és megnyugodva:

- Bízzunk benne?

- Nem tehetünk mást. Őt a sors küldte, nincsenek vélet­lenek, és aligha hiszem, hogy lenne itt más, aki segíthet. Na, gyere, addig még lovakat is szereznünk kell! És ennünk sem ártana.

 

Kisütött a nap. Nem telt el sok idő, mindent annyira felszárítottak a sugarai, hogy észre sem lehetett venni milyen idő volt nem is olyan rég. A felhők lassan úsztak a hegyek felé, néha meglibbentette az ágakat a szél.

A harbroni keleti „őrvár" ugyan nem terpeszkedett nagy helyen, de mélyszürke kövekből megépített, tömör falai és tornyai kellő biztonságot tudtak adni egy eset­leges támadásnál. Magasan a falak tetején több őrszem strázsált váltva egymást, tornyonként és a csapóhídnál is hatalmas dárdavetők álltak készenlétben éjjel-nappal. A több ember mélységnyi megásott és vízzel teli árok - ami az erődöt a kikötő keleti szélén fogta körbe - kihegyezett vasrudakat rejtett az alján.

A katonák harc esetén teljes páncélzatban - láncing, sisak, testpajzs - harcolhattak, jelenleg ebből csak a láncing volt rajtuk. Sisakjaik hanyagul hevertek a fal tetejét szegélyező csipkéken imitt-amott. A melegben senki nem szerette, ha megfő a feje.

A magasra nyúló zászlók messze hirdették az érkező utasoknak, vagy a tengeren befutó hajóknak a város jelét: fehér alapon kék karika, benne egy aranyszínű vas­macska, felette meg egy faágat tartó szürke galamb.

A kapu most békében pihent leeresztve, könnyű átjutást biztosítva bárkinek. A bejáratnál lent is figyeltek katonák, a városba érkezőket egy-egy szóra megállítva tudakolták: mi a célja a jövetelüknek? Innen persze csak inkább egyszerű emberek, árujukat hozó mesterek - akik a városi piacra igyekeztek -, vagy az utazók jöttek. Kifele még ennyien sem indultak, mert a távoli pusztákon és hegyeken a vad keleti népek miatt kevésbé voltak biztonságban.

A két barna ló, amit nehezen, de sikerült megvásá­rolni egy embertől a kis várban, nyugodtan legelészett a vizesárok mellett. Nyergeik, amiket a hosszúnak kinéző útra a középkorú istállómester együtt adott az állatokkal, kényelmesnek tűntek. Mögöttük a kevés felkötött dolog foglalt helyet: egy pokróc, némi ennivaló meg a keresz­tektől megszabadított fekete köpeny.

„Sajnálom, de ezeknek jobb lesz majd a zsebünkben." - nyugtázta ruhája lecsupaszítását Andrew, amikor ide­ér­kezésük előtt beugrottak egy helyi szabóhoz, hogy segítsen nekik ez ügyben.

A hegység, ami körbefogta a hazai földeket - látó­távolságba helyezve havas ormait, melyeket sűrű felhők takartak helyenként - már majdnem a határ volt. Egy-egy gyéren lakott falucska esett csak a túloldalra, de ezek igazán messze maradtak a központtól. Azt senki nem tudta, hogy a betörő vadak honnan szedték a bátorságot, amikor mélyen behatoltak egyszer-egyszer az országba, ezeken a helyeken sokkal gyakoribbnak bizonyult a fosztogatás. Ide nem ért el a politika, az igen ritka szerze­tesek is csak egyetlen monostort emlegettek. Az viszont nem a triannita rendhez tartozott, így valahogy lovagok sem védhették, s a testvéreknek maguknak kellett szem­be­szállniuk az ellenséggel. Ezért aztán az eredetileg a Jobbkéz Rendnek nevezett csuhások maguk maradtak és hitüket gyakorolva éltek és túléltek.

- Mennyivel járhatnak előttünk Meezo és harcosai? - kérdezte Bringe, majd megfeszítette karvédős kezével a szerszámokat lova fején.

- Szokásaikhoz híven ők a hágót választották. Azaz legalább hét nap az előnyük.

- Gondolod, beérjük őket? Nem szeretném, ha a levél elveszne amint célba ér.

- Ne félj, kincsként fogják őrizni. Azt hiszik varázsereje van.

Storm a fejét ingatta.

- Addig, amíg ki nem derül, hogy csak a Mindenek Atyjába vetett hitnek van ereje.

- A vezér, aki állítólag kicsit gyengélkedett, nos, az is pár nap, míg ráeszmélnek, hogy nincs változás. Tehát odaérünk.

Megérkezett Brake. Fehér lova rugalmasan lépkedett ki a nyitva hagyott hídon, a kevés szürke szín, ami patája felett látszott, meg a fekete sörénye kiemelte egyéniségét.

- Akkor indulhatunk? - kérdezte az újonnan érkezett férfi, ránézve a lovagokra.

- Rajta hát! - igazították meg öveiken kardjaikat a földön állók.

- El kell jutnunk Azmírig, onnan tudunk csak feljutni a Nyereghez - szólt Brake és miközben oldalba billentette lovát, megvárta, hogy a másik kettő beérje.

- Azmír? Hiszen ott homok van és nincs körülötte víz - jelezte meglepetését Grand, aki már járt ott régen.

- Így van, de legalább nem kell megmásznunk a hegyeket. Amit fent elvesztenénk időt, azt megtakarít­hat­juk a sivatag szélén - felelt a fehér lovas.

- Sivatag? - nézett kérdőn Storm barna hátasáról a többiekre. - Az meg mi?

- Látod, itt Harbronban a végtelen vizet? Na, a sivatag ugyanilyen, csak képzeld el, hogy hullámzik, és sok homokból van. Dombok alkotják a végtelent - felelt társa.

- Még jó, hogy ismered - szólt Brake. - Én utálom a homokot!

- Gyerekként jártam arra, csak ennyi maradt meg. De ahogy emlékszem, a város a dűnetenger szélén fekszik.

- Igen, de az is kétnapi lóút. Hajtsuk meg ménjeinket! - fejezte be a társalgást a másik, majd vágtába kezdett.

 

2. Vihar az arany tengeren

 

Elkopott körülöttük a táj egyik fele. Útként azt a lát­ha­tatlan vonalat követték egy darabig, ami balra a Gyűrű-hegység lenyúló szárát jelezte, jobbra meg az egyre sivárabb, csupasz és kietlen földeket.

A síkból kiemelkedő, aztán egyre meredekebb hegy­oldalak kopasz sziklái érdekes módon - attól függően, hogy honnan közeledett az ember - mindenféle életnek helyt adtak. A „belső" része felől erdők, feljebb fenyve­sek, a tetőn pedig havasok rajzolódtak ki rajta, míg délre a fehér és vörös, kavicsos lejtők és falak. Keletre megint a fák és bokrok sűrűje kapott helyet, de aljuknál lapos dombokon széles füves puszták adták virágokkal tarkí­tott takaróját a tájnak.

A hátuk mögött a semmi alá lemenni készülő egyre vörösebb Nap furcsa remegésbe vonta a környéket. Olyan volt minden arról az oldalról, mintha a földön heverő kövek táncolni kezdtek volna a bárányfelhőkkel, egy láthatatlan és mégis hatalmas kézfogással. A kevés és igen ritka növényzet csomókban lapult meg egy-egy alacsonyabb részen. Széles és vastagabb szárú, tüskés hajtások emelkedtek ki a kavicsok, kőtömbök közül, vagy lapultak meg békében a tetejükön, oldalaikon. Messzebb, egészen a látóhatárnál, mielőtt beleolvadt volna a Föld az égbe, fejre állított egy-egy magányos kiemelkedést, tükröt tartva a földről a kék végtelen felé.

- Nemsokára sötét lesz, mégis milyen meleg van! - szólt Bringe, majd megtörölte izzadt homlokát.

- Azmírban még forróbb minden. Viszont az éjjelek dermesztőek - felelt Brake.

- Ez már az idegen föld?

- Igen. Valahol le kell táboroznunk, ott, annál a beug­rónál jó lehet - mutatott előre Andrew és kissé elfordítva lovát az előbb jelzett irányba indult.

Amikor megvették hátasaikat Harbronban, a lovász megkérdezte, merre mennek majd. S mivel nem kapott választ, csak annyit, hogy keletre, némi fizetségért plusz­ba (no meg a lovak miatt), mindkettőt megpatkoltatta a helyi kováccsal. Tudta, hogy az idegenben sok lehet a kő, ami szétdarálhatja a csupasz patákat.

A két oldalról majdnem függőlegesen védett, éjjeli menedéknek kiválasztott hely éppen elégnek bizonyult hármójuknak és a lovaknak. Az állatok hiába kutattak volna harapnivaló fű után, csak itt-ott akadt valami fur­csa, sziklákon megélő, orrsimogató moha, vagy világos kövirózsa - de ez mindenhogy ehetetlennek és kevésnek bizonyult. Brake, ismerve a helyi lehetőségeket, rakott el valamennyi zabot, hogy legyen nekik is - még ha nem is sok - harapnivaló.

- Itt nem látnak meg minket, rakjatok tüzet! Én el­megyek, hozok valami ennivalót - közölte halkan, és egyik zsebéből egy szíjacskákra fűzött bőreszközt húzott elő.

Mivel fa nem akadt, száraz, a szél által a tetőkről lehordott levelekkel és a madaraktól elhagyott gally­maradványokkal csiholtak lángokat. Storm több marok­nyi szalmának is megfelelő besárgult gazt szedett össze; ha reggelig nem is, de úgy gondolta, egy darabig elég lesz.

- Arrébb érdekes virágokat láttam. Olyan volt, mint egy siheder borostás álla, de gyönyörű sárga szirmai rásimultak az ég felé szökő, vastag leveleire.

- Errefelé kaktusznak hívják. Akad belőle sokféle itt - érkezett vissza a kezében két madárral a vadászatból társuk.

Annak idején apja sokat mesélt idegen tájakról, emberekről, de ennyire messze sosem járt a molnár. Így aztán minden újdonságként fogadta a lovagot.

 

Mire teljesen sötét lett, ők világítottak maguknak, és az egésznapi vágta után megérdemelten falatozták meg­sütött vacsorájukat. A lassan kialudni készülő tűz finom és halk ropogása zenét adott, a maradék lángok ritmusra ugráltak szemeikben.

- Te mikor jártál Sulei-ben? - kérdezte Storm, mi­közben kezével megtörölgette zsíros száját.

- Régen. De mivel nem önszántamból voltam ott, most is emlékszem - felelt amaz.

Brake álláig érő, barna, göndör haját időnként betűrte füle mögé, ilyenkor az amúgy a fejéhez simuló, apró cimpák majdnem teljesen kifordultak oldalra. Ritka körszakállat viselt, széles orra úgy hasalt szemei között, mint akit elég sokszor arcon vágtak. Szája a bal oldalon alig észrevehetően legörbült, s hogy ezt tényleg ne vegye észre senki, gyakran faágat rágcsált azon az oldalon.

Mellénye, amit reggel levett és a nyereghez rakott, ismét előkerült. Ugyan a csatok - amik, ha gazdájuk meg­mozdult halkan csilingeltek - még nem voltak bezárva, az egyre hűvösebb levegő elől már védelmet adott.

Grand is kezdett fázni, magára vette köpenyét, majd visszakucorodott a most már csak parázsló tűzhelyhez.

- Gyerek voltam és folyton elcsavarogtam ott­hon­ról - kezdte Brake. - A hegyek alján éltünk a szüleimmel, fent egészen a Szem-hágó kinti részén. Apám kovács, anyám a faluban varrónő és elismert bába volt, még most is emlékszem a nyakában lógó csont tűtartójára. Egy reggel, mivel sosem szerettem a műhelyben izzadni, ki­mentem az erdőbe. Messzebb jártam, mint amennyire lehetett volna, de mint utólag kiderült, ez mentette meg az életemet.

- Kitalálom: visszaérve a faluba már nem találtál senkit életben - vágott közbe Grand, majd el is szégyellte magát és mélyen lehunyta szemét.

- Senki nem élte túl a vadak támadását. A házak mind égtek, s aki még szólni tudott, az is már csak hörgött: „Segíts, hogy ne szenvedjek!". Ahogy az öregek mesél­ték, nem ez volt a tomboló harcosok első ilyen pusztítása.

Bringe szemei előtt végigfutott saját emlékeiből álló történetének eleje.

- Két napig bolyongtam, egyre messzebb jutva az otthonomtól, amikor belefutottam egy barbár csoportba, akik aztán magukkal vittek. Napokon át tartott az út, majd egy bőrökből és farudakból felállított, kör alakú sátrakból álló mozgó faluba értünk.

- Sulei?

- Igen. Nem öltek meg, mert jó szolgálatot tettem nekik. Egyik harcosuk, aki megvágta kezét, majdnem elvérzett; de megizzítottam egy kést, és behegesztettem a sebét. Először azt hitték, gyilkolni akarok - de aztán meggyőztem őket, lefogták az amúgy kemény férfit és hagyták, hogy gyógyítsak.

- Miért tetted?

- Mert tudtam, hogy így életben hagynak. Tudtam, alkalom kell a szökéshez és alkalom kell majd ahhoz is, hogy megbosszuljam szüleim halálát.

Storm is magára vette fekete köpenyét, és az oldalára feküdt. Kezével feltámasztva fejét, tovább hallgatta a történetet.

- Két hónap után, amikor a férfiak megint portyázni mentek, az egyik hajnalban eljöttem. Nem volt nehéz, mert ezt a falut évente kétszer szétszedték és átköltöz­tették egy délebbi, melegebb, fűben gazdagabb vidékre. Meg onnan vissza. A nagy munka mindenkit lekötött.

- Akkor ezért nem lehet tudni igazán, hogy hol is van­nak - jegyezte meg Grand. - Ezért nincs rendesen jelölve semelyik térképen.

- Lehet. Na, meg nem is akad sok ember, aki járt ott és visszatért. Ha odajutsz, akkor vagy megölnek, vagy te magad teszed meg. Senkit nem hagynak életben. Nekem szerencsém volt - emelte fejét az ég felé a rövid hajú férfi, majd kezét homlokához illesztette és megsimította gyű­rűjét. - Azóta oda nem tértem vissza, de örök ellenségeim lettek a vademberek, akiket kurtoknak neveznek. Ott állok bosszút, ahol lehet. Ha kell, egy mezőn, ha kell, akkor egy hadseregben. Homokban, vagy épp két triannita oldalán. Életem immár erről szól. És ti? Még mindig nem tudom, minek megy két triannita ennyire messze. Nyomós indokotok lehet.

- Elvettek egy írást rendünktől, megöltek egy testvért, aki sosem ártott senkinek - felelt a hosszú hajú lovag. - Sírjánál tettem esküt, hogy visszaszerzem a papírt.

- A vadembereknek minek kellene egy ilyen dolog? - vakarta meg állát a másik, s mivel már csak ő nem vette a hátára vastag köntösét, odalépett fehér lovához és magára dobta a ruhát.

- Állítólag a vezérük gyengélkedik; azt hiszik, a tekercs varázsereje meggyógyítja.

- Igen, így már értem. Gyakran keverednek efféle tévhitekbe.

- Na, ezért kell igyekeznünk, mert ha rájönnek, hogy nekik nem ér semmit a levél, sosem kapja vissza a Rend új ispotálya.

- Hol ez a hely?

- Zamen alatt, a Védelmezők-szigetén.

Elcsendesedett a társaság. Andrew elszundított, Brake halkan bámulta hol az eget, hol a vak sötétséget. A csillagok a Dormiolusszal, ami csak fele arcával pöffesz­kedett odafent, olyanok voltak, mint amikor ezer meg ezer gyertya ég egy hatalmas, mély, fekete pince legalján. Árnyékot nem tudott vetni a földre a fél-korong, mert ezen a kopár vidéken nem akadt semmi, aminek lehetett volna sötét kistestvére.

Storm felült „takarója" alatt, és elmélázott. Sir Ambell jutott eszébe, akitől még úgy vált el, hogy nemsokára találkoznak. Nevelőapja büszke volt rá, hogy Constaire kíséretét adva olyan tettet visz végbe, amivel rátermett­ségét bizonyíthatja.

„- Bizony mondom neked, apád velem örül az egek­ből!"

Majd Sharon rémlett fel szemei előtt, aki mindig mosolygott, akivel elképzelte annak idején az életet, akit ugyanúgy elvettek tőle, mint a szüleit, vagy az otthonát. Ahogy a barna, hosszú hajú lány mezítláb szaladt a mezőn, vagy épp beleugrott a közeli patak medrébe, szíve minden percében hangosan dobogott érte és vele.

Aztán meglátta a lófarkas, kopasz barbár harcost, aki kőarccal végzett mindenkivel, majd érkezett a sorban Meezo.

Villámként ugrottak a képek.

Mona kék tekintete nyitotta ki a majdnem lecsukódó szemeit. Emlékei úgy pörögtek, mint egy gyors mozdu­lattal átforgatott, vastag könyv lapjai.

„Én megvárlak!"

 

Nem sokkal később, nehogy elaludjon, meg hogy társa is pihenhessen, felállt és kinyújtóztatta végtagjait. Megrázta testét és belefújva a tüdejéből kiáramló levegőt az éjszakába, játszani kezdett felhőként előtörő leheleté­vel.

- Brake! Mi a teljes neved? - kérdezte a másikat, aki lekuporodott a sziklafal tövébe, hogy csukott szeme mögül nézhesse a világot.

- Barren. Brake Barren. De inkább csak Vándor Brake-nek ismernek - felelt, majd rövid idő után halk horkolásba kezdett.

Storm egy villanást látott az ég jobb szélén, ami be­sárgult, majd vékony és rövid csíkot húzott, aztán eltűnt a végtelenbe. Gyerekként gyakran figyelték az eget oda­haza szüleivel, s ha ilyet láttak, édesanyja mindig azt mondta: „Megint meghalt valaki.". Ugyan a „leeső" csillagot tudta szerint soha, senki nem találta meg, voltak olyanok, akik egész életen át keresték.

„Szerintem most születik valaki - felelte anyjának. - A halál és a születés egymást követik. Miért nem a megújulást látod ebben?"

Édesanyja mindig mosolygott, de tudta, valamiért nem boldog igazán. Éveken át hallotta éjszakánként sírni az asszonyt, míg egyik este bátorságot gyűjtött, és a kony­há­ban zokogó szülő elé lépett.

- Mi a baj? Ki bántott, hogy szenvedsz?

- Senki fiam. Gyere ide, ülj mellém és elmesélem lelkem bánatát.

Kiderült, hogy Stormnak majdnem lett egy húga, csak nem sokkal a teherbeesés után anyja elvetélt. Azt, hogy lány lett volna, abból gondolták illetve tudták, hogy szü­lei egyszerre láttak álmot, amiben egy kislány kukorica­babával játszik az udvaron.

Ezek után sosem sírt többet a nő, sosem beszéltek a dologról. Bringe és az egész család élte életét, a tragikus támadásig. A folyamatosan mozgó Dormiolus, mint egy malomkerék, haladt megszokott útján. Tolta és húzta magával fénylő pontjait, hallgatta a világ összes tájékáról az emberek minden bánatát és örömét egyszerre. Hall­gatta a nevetést, a sírást, a születést, vagy éppen a halált. De hiába kérdezte bárki, hogy: „Mit örvendezel te ott fent? Mi közöd van a lenthez?", amaz sosem válaszolt, csak simogatta ezüstös kezével a földeket.

 

A meleg miatt igen korán induló csapat még nem ébredt igazán fel, kissé bágyatagon huppogtak szintén alig maguknál lévő hátasaik nyergében. A hegy még ugyanott magasodott bal felől, de egyre inkább az elporosodó kövek, majd az ezt felváltó homokdombok jellemezték a környéket. Nem láttak délre semmit, csak a dűnéket, meg időnként az azok tetején táncoló szellőt, ami épített és költöztetett, vagy éppen rombolt egyszerre.

Ruháikat egyenként vették le magukról, és rakták nyergeikhez; s, hogy oltsák szomjúságukat, a bőrtömlő­jük­ben lévő egyre langyosabb vizet kortyolgatták.

Aztán a végtelen pusztán feltűnt egy út. Mélyen a dombok mögül kanyarodott elő, egy-egy embert hozva magával, aki öszvéren vagy tevén érkezett. Előfordult, hogy több állatból álló csoport baktatott rajta, magukkal hozva a világ másik végéből áruikat, utasaikat a városba; ahol aztán esetenként eladtak, vettek és megpihenhettek egy újabb indulás előtt.

A három lovas felérve a dombra az - alattuk rendesen kitaposott és keménnyé lapult homoktól csak alig gödrös - úton, megpillanthatta Azmírt.

A kör alakú, vastag, legalább öt ember magas falakkal körülvett város a világok találkozásánál feküdt. Arccal előre a mély sivatagot bámulta, háta a szikláknak támasz­kodott, oldalai pedig az átmeneti határba tenyereltek bele.

A falakat több torony szakította meg. Ezek lent szé­lesebb talppal kezdődtek, majd minél magasabbra értek, úgy keskenyedtek el; tetejükön kicsipkézett őrhelye­ket adtak a katonáknak. A kapuknál, ahol be s ki lehetett jutni, párosával pöffeszkedtek; a bástyák közötti szaka­szo­kon is több őrszem figyelt. Ugyan igen régen nem láttak már harcokat, ha másért nem, a rend miatt kellet­tek emberek a falakra. Ezért aztán a zsoldosok gyakran cserélődtek: mivel nem akadt „munka", a bér sem bizo­nyult soknak, és naphosszat ácsorogni a melegben meg­lehetősen unalmas volt.

A közeli hegyekből származó hatalmas kőtömbökből készült falak szakaszonként más és más színűek voltak. Északra vöröses, kelet és nyugat felé szürke, ami átment fehérbe, hogy aztán besárguljon délnek.

Azmír három kapuja mindig nyitva állt. A közel hét méter magas és majdnem négy méter széles, boltíves bejáratok vártak és útra engedtek mindenkit. Kívülről és belülről több, gerenda vastagságú csapóajtó, a kettő kö­zött pedig karvastagságú vasrács vigyázhatott, ha vala­mi­ért zárni kellett őket.

A bentről kilátszódó tornyok sokasága, a mindenféle színekben pompázó félgömb és háromszög alakú tetők a rajtuk égbe nyúló rudakkal, madarakat és szimbólu­mokat formáló díszítésekkel erőt, méltóságot és meghitt békét sugároztak. A város közepén több, kicsit magasabb kupola emelkedett. A királyi palota sokkal jobban kimagasodott, mint megannyi épület.

- Tudok bent egy helyet, ahol megitathatjuk a lovakat, és feltölthetjük készleteinket - szólt hátra Brake.

- Az jó, de ne maradjunk sokáig, a barbároknak előnyük lehet - felelt Storm.

- Nem, nem szándékozom itt aludni. Embereket is ismerek, akik sokat tudnak, hamar megjárjuk.

 

A hatalmas bejáraton áthaladva Bringe elképedve látta, hogy a széles és alulról szobának tetsző kapuház olyan védelmet rejt, amit odahaza sokan megirigyelhet­tek volna. Lent, a városba belépve - ugyan akadt katona, aki megállíthatta volna az érkezőket, akik semennyire nem illettek a képbe, de megállás nem volt -, megjelentek a helyiek.

Némelyik a feje tetejétől a lábáig fekete ruhát viselt, amiből csak arca és kezei látszottak ki. A másik fajta, akin szintén sötét, de kapucnis köpeny volt, ezt vagy össze­húzva hordta, vagy ha belátott alá az ember, akkor alatta homokszínű felső egy fekete övvel és hasonló nadrág, ami csizmába tűrve takarta a nem ritkán sötét bőrét. Aztán ott voltak még a rövidebb és szellősebb inget és alsót viselő hangosan kiabálók, meg a fehér turbánosak, a mezítlábas „alig" ruhás gyerekek és az arcukat kendővel, vagy sűrű fátyollal eltakaró nők. Kopaszok, vagy pici hullámokban végződő, göndör, vagy éppen szőke hajúak.

Némelyik őrszem viselt sisakot a fején, de a több­ségük szürke, szorosan körbetekert, fehér tetejű fejfedő­vel és egyszerű mellénnyel vigyázott hol a rendre, hol a városra. Kezeikben hosszú lándzsa, oldalukon széles kard egészítette ki a megjelenésüket.

Egyre beljebb haladva a központ felé a sűrűen egymás mellé épített, fehér és homokszínű, kocka alakú házak között, az oldalra leágazó kicsiny sikátorokból is em­berek érkeztek, hogy dolgaikat intézzék a piactéren, vagy valamelyik mesternél, ivóban, esetleg szentnek tisztelt helyen.

A mélyzöld és barna szegélyű ablakok, ajtók lassan kinyíltak s az utcára néző helyi árudák kipakolták sze­rény dolgaikat az erre a célra kialakított teraszokra, vagy a falból megépített párkányokra.

- Bárki megállít, vagy bármi megtetszik, addig ne szállj le a lovadról, amíg be nem érünk a ligeten túl! - figyelmeztette Grand lovagtársát, aki egyre jobban kap­kodta fejét a sok látnivalón.

Brake egyetértően bólogatott, de mivel sok gyalogos között haladtak, nem tudta gyorsítani hátasát.

A homokos földutat apró kövekből kirakott váltotta fel. Egy idő után aztán kétfelé ágazott a liget előtt, ahová érkeztek. Fehér, derékig érő falkerítéssel körülvett park zöldellt és sárgállott a növényektől. Némelyiket ezer és ezer virág színezte mindenféle alakban és formában. Széles, vagy hosszú levelű fák, bokrok, hidegen az ég felé meredő kaktuszok között alig két embernek helyet adó járdák futottak mindenfelé. Némelyik megkerülve egy-egy szökőkutat, eltűnt a park mélyén; másikuk elveszett egy terecskén, aminek a közepén egy szobor állt.

- Honnan szökik itt felfele a víz, ha azt mondtátok, hogy igazán nincs is? - kérdezte Bringe, odafordulva a többiekhez.

- Itt van, mert a király utat építetett az esőnek a hegyekből a föld alatt - felelt a rövid hajú, majd kiköpte a szájában rágcsált fadarabot. - Azmír az egyetlen oázis a sivatag peremén, ahol így még van. Innen délre ölnek érte, ha kell.

- Ebben rejlik a király gazdagsága?

- Ebben is. De az uralkodó hatalma, szíve, bölcsessége csak a falakon belül él. Kint sehol nem ismerik el, de nem is kell kimennie. Itt minden van, szeretik és tisztelik.

- Bölcsen uralkodik, mert nem akar hódítani - szólt közbe Andrew. - Ha békével jössz, jöhetsz. Ha menni akarsz, az istenük, a „Semmi és Minden Istene" óvjon utadon!

- Akkor itt más isten van, mint odahaza?

- Itt sok isten él. A Mindenek Atyja ugyanúgy, mint az övék. De akadnak messzi földön élő emberek, akik a napot imádják, vagy a tüzet, vagy éppen tagadják az Urat - felelt Grand.

Az egyre nagyobb és díszesebb házak itt már vörös téglákból épültek, némelyiknek akkora kapuja volt, hogy kintről be lehetett látni az egész udvart. Odabent kis belső teret vettek körül az oszlopokkal szegélyezett falak, némelyiknek nyitott, vagy éppen lugasokkal „fedett" teteje volt. Ezeknek a körülzárt tereknek sokszor már­vány­padlója, vagy éppen füves takarója fedte be a járást. Attól függött, hogy a ház ura miben lelte jobban örömét. Nem volt ritka a szobor sem, de ilyenkor a gazda figyelt, hogy a talapzat mellett pihenni, vagy a helyi szokásnak megfelelően teázni, illetve egy rúd segítségével füstöt szívni lehessen.

A most már laposan kígyózó, kövekkel kirakott út megint fordult, hogy teljesen megkerülje a parkot, majd kiszélesedve egy hatalmas térre vezetett. Oldalain a középre néző házak díszes homlokzatai magasodtak. Egyiknek sok lépcsővel kiemelkedő, oszlopos bejáratát barna csuhát és fehér, aranyozott szegélyű ruhát hordó emberek vették birtokukba. A világos öltözetűek szaporán rohangáltak ki-be az ajtón, míg a barátnak tetszők egy-egy faragott pillér előtt térdelve, kezeiket összekulcsolva imádkoztak.

- Ők a Dormiolusban hisznek. Ilyenkor a csuklyások, éjjel meg a másikak társalognak az urukkal - mutatott oldalra Brake.

- És ha elfogy „Őnagysága", vagy elbújik a felhők mögé?

- Akkor mindegyikük böjtöt tart. De nézd csak a másik oldalt ott a sátrak fölött!

Az említett helyen egy félgömb tetejű, s azon egy aranyszínben pompázó, karikát ábrázoló jellel díszített, fehér falú épülettömb emelkedett. Oldalaiból karcsú tüskék indultak el kifele, és törtek az égnek, sárga tetejükkel vakítóan verve vissza a napsugarakat.

Bejárata előtt mélyszürke, kockakövekből kirakott és bokrokkal körülvett terecske feküdt, amit megszámlál­hatatlan, a Nappal szemben térdelő ember lepett el. Mindegyik alatt fehér, rojtos szélű szőnyeg, mellette lábbelijük és egy edény, amiben valamilyen folyadék volt. Időnként belenyúltak a tálba, meglocsolták sötét bőrű homlokukat, majd meghajolva megcsókolták a szőnyeget és ezt időről-időre megismételték.

- Itt ez a hit a jellemző. A karika a templomuk tetején mutatja a „Semmi és Minden"-t.

- A király is itt imádkozik? - kérdezett vissza Storm.

- Nem. Neki saját temploma van a palotában. Ugyan nem ritka, hogy sétál a nép között, de mostanság óvato­sabb. Nemrég megtámadta egy törzsi harcos a sivatagból.

- A gazdagságát irigyelte?

- Nem. Valami más, de azóta azt beszélik, hogy nagyon megijedt.

„Nem csodálom, egy ilyen mesevilág királyának lenni nem egyszerű. Valószínű hölgy lehet a háttérben" - gondolta Bringe, majd övéből előhalászva egy apró, rugalmas madzagot, összefogta haját.

- Én elmegyek, megitatom a lovakat, ti vegyetek ennivalót. Ott a tér másik oldalán, a piacon túl, a fekete kőtömbnél találkozzunk! - ugrott le ménjéről Brake.

- Siess, a keleti-kapu messze van! - felelt Andrew és miután leszálltak a másik triannitával a nyeregből, átadta a szárakat. - Gyere, most megismerheted az azmíri piacot! Ja, és figyelj az erszényedre, kezed meg legyen a kardodon!

A teret elfoglaló nyüzsgő vásártéren kisebb és nagyobb sátrak voltak felállítva. A rendezetlen sorokba összetákolt „építmények" végtelen útvesztőket alkottak, nem volt nehéz benne eltévedni. Akadt itt minden, amit az ember akart - meg az is, amit nem. A fonott kosaraktól a sokszínű csomózott szőnyegekig, faragott eszközök, vagy éppen kézzel készített ékszerek tömege várta a pénzét költő népeket. Mivel a város minden irányból vonzotta az árusokat, és a mindent megvevő embereket, magához húzta a délről a sivatagon túli népek fűszereit idehozó karavánokat is.

Andrew megállt egy sátornál, hogy kész kenyeret vegyen. Bringe végignézve a választékot, megfogta társa kezét.

- Ne azt vedd el, az nyers. Ott az a másik.

- Ezt honnan...

- Molnár volt az apám, ismerem a liszt útját egészen a kemencék aljáig - felelt amaz.

A másik „boltnál" egy rúdra fűzve lapos húsok sora­koztak. A hústorony oldalán bőven csorgott lefele a zsír. Lent a kis szélű edényből a már ledarabolt finomságból az árus fel-felmarkolt egy adagot, majd lapos lepény­szerű tésztába töltötte, hogy aztán leöntse egy fehér folyadékkal. Illata, ami igazán majdnem mindenhonnan csiklandozta az érkezők és így Storm orrát is, néhány sorral arrébb már mással vegyült.

- Ez mi? - kérdezett rá az árustól, aki mosolyogva válaszolt:

- Zemos. Te még enni ilyet nem?

- Nem, nem kérünk! - húzta arrébb a forró enni­valótól a másik köpenyes. - Köszönjük!

- Olyan jó illata volt - súgta oda Bringe Grand fülébe.

- Birka, vagy hegyi juhból van, de ha nem akarsz utunk folyamán minden bokornál megállni és nagyokat nyüszítve guggolni, kihagyod. Gyere, még veszünk hagy­mát!

És folytatódott a bőség. Papucsok, kelmék, festett bőrök, hatalmas réz és ezüst tálak sorakozva várták megmentőiket; na meg a „lépni nem lehet"-embertömeg. Jöttek-mentek; olyan volt a hely, mint egy feltúrt hangya­boly. Az egyik sátortól valamilyen hangszerből zene szólt, mellette egy alak furulyával egy kosár előtt ülve zenélt, amiből aztán feltűnt a lakó is, egy fekete, laposfejű kígyó.

Mire átértek a sokaságon, mindkettejüknek zsongott a feje és megizzadt a tenyere a fegyverek markolásától. Itt mindenre kellett vigyázni, mert amit el lehetett lopni, azt itt el is lopták. Egy-egy ügyes tolvaj nem kevés pénzt szedett össze, a nagyobb tételbe belefért néha esetenként valamilyen ló, vagy kosárnyi gyümölcs is.

- Ha van több, lehet még több is - felelt Grand, majd megigazította meggyűrődött felsőjét. - Ott a kő, üljünk le, amíg a vándor visszatér!

- Mi ez a moraj? - emelte fel a fejét a másik.

Mély, egyre hangosabb dübörgés hallatszott oldalról. Aztán éles kiáltozások, sikítások és csörömpölések.

A megzavart és megrémült nép egymást tiporva, mindenüket hátrahagyva nyomult kifele a térről. Nyom­ták egymást, borogattak, és életüket féltve taposták azt, aki elsodródva a földre zuhant. Néhány pillanat alatt meg­vadult lovak, egyszerre több irányba induló juhok, kecskék és felröppenő tyúkok terítették be a levegőt és a szabadon hagyott helyeket.

- Ugorjatok! - érkezett meg Brake a lovakkal. - El kell hagynunk a várost!

A nyeregbe pattant lovagok követve a harmadikat vágtába kezdtek. A gyorsított ritmus nem volt egyszerű, mert a megzavarodott nép is ott szaladt mindenütt.

- Mi ez? - kérdezett előre Storm, majd miután elhasalt előtte egy asszony, ugratásra késztette lovát. Amaz, érezve és tudva mit kell tegyen, könnyedén vette az „akadályt" és mire a földre esett szerencsétlen fel mert nézni, már jóval odébb járt. Nem egy ember lépett át rajta, amikor egy másik nő felrántotta, ránézett és besza­ladtak egy udvarba.

- Legalább száz lovas tört be a déli kapun! Mire az őrök észbe kaptak, már el is foglalták a tornyot. Még legalább kétszáz lovas és ugyanennyi harcos jön az Asarroth törzsből! - lihegte a rövid hajú, majd tovább gyorsította hátasát. - Kerülik a falakat is, el kell érnünk a keleti kapuhoz, mielőtt ideérnek!

Aki tehette, a palota felé igyekezett. Az amúgy csend­hez és békéhez szokott lakók csak az idősek meséiből hallottak hasonló eseményről - még az elmúlt időkből, amikor a régi király háborúzott a falakon túli vad tör­zsekkel. A pompás, tornyoktól hemzsegő belső vár szin­tén kőerődítményként megerősített menedéket nyújtó, erős pontnak tűnt. Ha a várost ellepik a sivatagi harcosok és elszabadul a pokol, senki nem lesz biztos helyen a falon kívül. Katonák rohantak ide-oda, de akkora lett a zűrzavar, hogy akárhol álltak meg, nem lehetett tudni, honnan jön az ellenség.

A félelmetes sereg ökle behatolt a városba. A hangtól és ijesztő arctalanságtól hömpölygő hullám úgy tódult előre, mint amikor a tengeri dagály megduzzasztja a folyók, patakok vizét és tolja magával befelé a felszínen úszó leveleket, gallyakat. Törtek, törtettek. Haladtak utcáról utcára, és aki eléjük került, annak nem kegyel­meztek. Aki az első percekben házába, vagy udvarába menekült, több reménnyel telve bízhatott abban, hogy túlélheti a „vihart".

Mindegy volt, hogy az ember fegyvert fog a kezébe, vagy bármi mást. Szúrtak, vágtak, kaszaboltak a vadak és halálra gázoltak, akit csak lehetett.

A csoportokba verődött várost védők hiábavaló csatákba kezdtek, ezek a fellobbanó parazsak rövid idő alatt lábbal eltiport hamu nélküli kőrakásokká oltattak.

A palota előtti téren felsorakozó testőrség villám-sújtásnyi rövid idő alatt hullott szét - akadt köztük olyan, aki látva a harc végső kimenetelét, leugrott a torony tetejéről. A városi csatornák megteltek friss vérrel, homályként terjeszkedett a halálszag.

A három vágtázó éppen kiért a kaput elérve, amikor megjelentek a fekete ruhába öltözött, arcukat eltakaró lovasok a fal kinti oldalán. Nem jöttek sokan, nekik csak az volt a feladatuk, hogy lezárják a bejáratot és erősítsék a fősereget. Hujjogtak, furcsa kaszaboló mozdulattal lengették fegyvereiket és akkora port kavartak maguk után, hogy olyannak tűnt, mintha ők maguk lennének a porfelhő.

- Mi zajlik itt? - ordította Grand és kihúzta kardját.

- Sjoblah közel egy éve toborozza a seregét a délvidéki oázisokból, hogy rajtaüssön Azmíron! - csapott pengéjével a rá és a többiekre támadó katonák felé Brake. - Azt mondja, bosszút áll, mert a város istene megölte fiát, amikor az idejött egy este lányokkal szórakozni. Állítólag az elmúlt hónapokban nem egy harcosa jött ide zsoldosnak, hogy ma könnyedén szétzúzhassák a védel­met és betörhessenek Azmírba.

Csattogtak a kardok. Andrew és Bringe egyszerre két másikkal harcolt; a fehér lovas lendületével és széles csapásaival egy háromtagú bandával hadakozott. A többiek, akik még érkeztek, már behatoltak a kapun, majd rövid idő alatt a falakon is folyt a küzdelem. Az égbolt megtelt fekete füsttel. Egyszer csak hatalmas csörömpöléssel lezuhant a védelmet jelentő vasrács, és meglódultak felfelé a fahidak. A falak tetejéről nyíl­vesszők zúdultak a lent csatározókra.

- El innen! - ordította Andrew, amikor az ellene harcoló asarroth harcos nyakába csapódott egy halálos tüske. - Aki kint maradt, még ha saját emberük is, vége nemsokára! - Brake kezéből kiütötték pengéjét, de nem esett kétségbe. Csizmájából előrántott, vékony, enyhén ívelt tőrével vette fel a harcot az egy időre előnyt szerzett törzsbelivel szemben. Amaz hasított, a rövid hajú hárított, majd még egyszer és újra. Aztán a kardon megcsúszó kisebb penge eljutott a támadó mellkasáig és hangos reccsenést követően markolatig eltűnt benne. Forró, vörös vére kifröccsenve folyt végig ruháján és gyilkosa kezén.

- Ez itt a minden, irány a semmi! - kiáltott Brake.

A harcos egyik kezével ráfogott a férfi karjára. A másikkal egy fekete skorpiót húzott elő fejét lefedő, köralakban feltekert turbánja tetejéből, és ellenfele nya­kára nyomta.

A halálos farok lecsapott.

A megzavart és megvadult állat két helyre is bele­mé­lyesztette fegyverét, majd lezuhant a homokba, és apró lábait szaporán rakodva egymás után eltűnt a fal tövében egy repedésben.

- Aaaahhhhh! - hallatszott. A vándor odakapott álla alá, ráborult lovára. A várost támadó ekkor már lezuhant a díszes terítővel „felnyergelt" állatról és elterült a homokon.

Storm egyik ellenfelét éppen nyakon szúrta. A másiknak egy magasból érkező nyílvessző oltotta ki az életét, amikor észlelte az eseményeket. Azt nem tudta, hogy nem túl régi ismerősükkel mi történt, csak azt látta, hogy ráfekszik hátasára.

- Brake! - kiáltott, majd mivel nem maradt ellenfele, odaugratott a fehér lóhoz.

A másik lovag egyik ellensége szintén „égi áldás"-tól hagyta itt a létet, a maradék pedig, megfordítva lovát a homokfelhőbe vágtatott.

- Gyerünk innen! - ordított Bringe, majd megragadva a saját és társának a gyeplőjét, megrugdalva a patás oldalát, vad vágtába kezdett Granddel.

A fehér mén hátsó combjába és oldalába nem egy vessző csapódott. A lovag, megfeszítve izmait megrán­totta eszméletlen bajtársát, és abban a pillanatban emelte át saját nyerge elé a másikat, amikor a megsebzett ló hatalmas sebességgel felbukott. Egy rövid időre elenged­te a szárakat, hogy az elernyedt testet viszonylag középre rángassa - nehogy lezuhanjon. Nem volt ideje vissza­nézni. Biztosra vette, hogy a szerencsétlen pára vagy a nyakát, vagy legalább két lábát törte.

„Egy lónak biztos halál." - futott végig az agyán. A barna hátas már habot fújt, amikor több percnyi sebes vágta után lassítottak. Nem jött utánuk senki, de tudták, hogy nem állhatnak meg sokáig. Minél messzebb kell jutniuk ettől a helytől. Csak az aggasztotta mindkettőt, hogy mi lesz Brake-kel?

- Ott az a szikla, ott meg tudjuk nézni, mi a baj - állította meg a menetet Andrew.

- Igen, segíts leemelni!

Óvatos mozdulatokkal fogták közre az eszméletlen férfit. Elkotorva a nagyobb kavicsokat, simára takarí­tották a leendő fekvőhelyet. Lefektették a sebesültet, aki csukott szemmel fogadta, hogy párnaként kapja a lecsu­paszított lovagi köpenyt. Kezét odacsúsztatta a nyakán ekkor már hatalmassá duzzadt, bordó, lüktető sebhez; ujjai ökölbe szorultak.

- Mi történt? - kérdezte a hosszú hajú, majd látva a két véres pöttyöt, kendőjét vízzel locsolta meg bőrtömlő­jéből, és a megdagadt helyre szorította.

- Sziklaskorpió - nyögte amaz. Egész testében reme­gett, annyira elöntötte a verejték, hogy még bőrmellénye is úszott az izzadtságban.

- Akkor nem tudok segíteni. Erre még a feketedió leve is kevés - szólt halkan a másik triannita, és ugyan suttogott, tudta, hogy a lefektetett mindent hall. Amikor utoljára látta egy skorpió marta ember halálát, egy gyere­ken kellett megtanulni és az elméjébe vésnie ezeknek az állatoknak a titkait. A játék közben a földön hagyott cipő megfelelő rejteknek bizonyult a kicsi, de annál veszé­lyesebb, otthon ismeretlen, pókhoz hasonló ollóval és faroktövissel rendelkező „halál" számára. A ritka, furcsa lény szereti a sötét és melegebb helyeket. Társait nem, de élelmét, vagy veszély esetén támadójának vélve az embert is képes megölni. „A nagy túlélő."

- Menjetek....menjetek el a nyereg... nyereghez - kezdte nehezen Brake. - Ott van a .... a jobb... Jobbkéz. Keressétek Petrus atyát!

Storm mély levegőt vett, és a triannitákhoz méltó kézfogással megmarkolta a haldokló karját.

- Megtesszük!

- Vidd a gyűrűm! Tudni... fogja, hogy... én...

A férfi szeme remegni kezdett, izmai görcsbe rándultak, majd eleinte apró, aztán egész testében egyre vadabbá váló rángatózás indult útjára.

- Ijesztő lesz, fordulj el, lefogni úgysem tudod! - szólt Andrew.

És valóban. A kezek hullámoztak, majd, mint egy bot csapódni kezdtek ide-oda. Feje annyira beleütődött a leteregetett és összehajtott ruhába, hogy véres lett, úgy tűnt a folyamatnak sosem lesz vége.

Majd egyszer aztán abbamaradt minden. Storm nem fordult el, de amíg zajlott a vad „tánc", lehunyta szemét. A bekövetkezett csend arra késztette, hogy felnézzen.

- Storm - hallatszott nagyon halkan Brake-től, akinek szája sarkából fehér, kissé véres hab buggyant ki.

A hívott odalépett mellé, majd letérdelt, és ismét megfogta kezét.

- Figyelek testvérem!

- Sulei... Than...

Aztán a kinyílt szemhéjak megmerevedtek, a sötét­zöld tekintet üvegessé vált, majd egy mély és hosszú sóhaj tudatta, hogy meghalt.

- Brake Barren, a Mindenek Atyja adja meg neked utad irányát odafönn! - csukta le a halott szemeit a lovag, majd kezét homlokához emelte és felnézett az égre.

- Ámen - hajtott fejet a másik is ugyanazokkal a mozdulatokkal, mint az előtte lévő.

 

Ott ültek a sír fölött. A félig homokos, félig köves talajba ketten ásták meg a nyughelyet, majd ruháival betakarták volt barátjuk testét. Mivel fegyvereit nem tudták mellétenni - valószínűleg hamarosan elnyeli az azmíri homok, vagy összegyűjti valamelyik dűnelakó -, Bringe saját tőrét fektette a vándor mellkasára. Egy közeli kőtömböt húztak jelként a helyhez, tudatva mindenkivel, ha errefelé veti sorsa, hogy itt nyugszik valaki, aki egyszer élt, harcolt, majd meghalt.

- Mennünk kell! - szólt hangtalanul Grand, majd felhúzta bőrkesztyűjét.

- Tudom. Máris indulhatunk.

„A célom az életem. Életem iránya Sulei; s most már hat ember s a jel, melyre esküm szól az erő, mi vezetni fog." - gondolta végig, majd meghúzva fekete csukló­tartó karvédőjét, megigazította az ujjára húzott madaras gyűrűt, és odalépett lovához.

- Felség, - szólt a ménhez - kipihented magad?

A megszólított állat fújt egyet, majd fejét odadugta gazdájához, mintha azt mondta volna: „Nyeregbe!"

- Tudod hová tartunk? Te sok helyen jártál, merre van a Nyereg? - kérdezte meg az addigra már a lován ülő embert.

- Hátunkat a homoknak vetjük, balunk meg a hegyeket követi majd.

- Egy életre megutáltam a homokot - indította el a menetet Storm.

Többször végiggondolta a történteket mindkettő, miközben északra tartottak.

 

Sokáig nem szóltak egymáshoz, s mintha az idő is érezte volna a komor hangulatot, szürke felhők gyüle­keztek, hogy majd megöntözzék a vidéket. Az itt csak ritkán látható eső most is nehezen eredt el, szinte inkább csak szemerkélt. Elmosva a port, furcsa illatokat csalt elő a kövek közül, meg a hegyekből.

Egy kisebb ligethez érve a lassan változó dombokkal szegélyezett tájon, a két lovas megkötötte hátasát, majd letelepedtek egy nagyobb és szélesebb törzsű fa alá.

- Te olvastad a Szent Szavakat? - törte meg a vízcseppek halk kopogását Grand, miközben fejére húzta köpenyét.

- Láttam, de a kezemben nem volt. Többen meséltek belőle, a legtöbbet Constaire-tól hallottam.

- Én sem olvastam minden sorát, de most eszembe jutott egy része, amit akkor tanított meg nekem egy test­vér, amikor egy közös szerettünket elvitte egy betegség. Ez a mondat, s azóta több is, de mégsem elég, valamiért ott bevésődött a fejembe.

És Andrew nagy levegőt vett, hogy megossza a sorokat barátjával.

 

„ Gregorianus Vésete

 

Mikoron Gregorianus elérte meglett korát, elindult ő a messzi vidékeken, hogy meglelje lelke békéjét és meg­tegye a segítséget. És akkor volt olyan idő, hogy gyakran fedte minden tájat a ború és a halál és a betegségek.

És kereste ő azt, ki vigaszt vár és tenni nem képes, hogy boldogságát meglelje, és gyakran hajtja kisírva szemeit fekhelyére, hogy az álom elvegye tőle a szomo­rúságot.

S akkor Gregorianus mondta mindnek, kikkel az úton találkozott, hogy „Keresd te mindig az egyetlen jót a töménytelenben, mi körbefogja és leld meg a feketében a fényt, mint éjjel a vándor a csillagot, mi e földön vezeti, hogy aztán nappal lehessen és elfeledd, sosem vagy egyedül."

És aki kutatni kezdte lelkét és kinyitotta szemeit, a simogató szél kiszárította könnyét, és szája mosolyt mutatott aztán. Elérkezvén a híd nélküli folyóhoz, nem lerogyott, hanem fát fogott és átjutott a vízen.

Aztán találva betegeket és olyanokat, kik majdnem azok, vizet melegített és bele gyógyfüvet főzött, majd megitatva az ágyban fekvőt gubbasztott, hogy elérje, amiért érkezett. És a beteg aludt, majd mikor a nap harmadjára indult el, a gyógyítás elérte a célt, és felkelt az ember az ágyából és hálát adott neki.

Aztán jöttek mások, kik kérték, „Taníts minket, hogy adhassunk mindenkinek, hogy meggyulladhasson a gyertya a sötétben, hogy aztán fáklya lehessen, majd hatalmas fény, majd mindig nappal mindenki lelkében!"

És leültek, hogy hallják szavait neki, hogy tanítsa őket.

„Ha érkezik a forróság, előzd meg csípős levéllel, melynek széle sem simogat, de szárítsd meg, tégy rá forró vizet és itasd meg mindenkivel, hogy a benne lévő erő őre legyen egészséged várának!"

Akik hallgatták, kérdezték, „Hol lelhetem meg e növényt, széles erdőben, vagy mezőben?"

És Gregorianus vezette őket saját földjük szélére és mutatta nekik:

„Ott van e fű, ahol te vagy. Mindenhol, legyen mező, vagy fák sűrűje."

És tanított még nekik sok bokrot, vagy termést, mivel mindenre akadt gyógyír.

De megtanulták, hogy széles a világ, sok a baj. A Mindenek Atyja ott lehet, ahol néked lenned kell, s te ott lehetsz, ahol tetszik: a gonoszság katonái, mind betegség, mind halál, s szomorúság utolér, ha lelked nem simo­gatod mindig.

„Emeld fel tekinteted, hogy meglásd a fehéret, érezz mindent, ami jó - és ott van mindenhol ő is, nem kell majd fű, vagy bogyó, hogy véred tiszta maradjon. Mert tested csak egy, lelked az igazi, néki kell az erő, hogy mind, ami itt veled együtt él, küzdeni tudjon."

 

Storm mélabús és bágyatag tekintete mély tiszteletbe csapott át, miközben hallgatta társa szavait. Ő is ismert írásokat a könyvből, de ilyen hosszan nem tudott volna idézni belőle; hiányoztak a lovaggá váláshoz vezető tanulás hosszú évei.

- Igaz beszéd - szólalt meg végül, majd leseperte a vizet ruhájáról.

Rövid ideig az őket megállásra késztető idő javulni látszott, a Nap újra előbújt ritkuló függönyei mögül.

Kezdett zöldellni a szőnyeg, egyre több fa és bokor nőtt ki a földből.

 

„Vajon mit akart mondani Brake Thannal?" - morfondírozott Storm, de mivel sehogy sem találta meg a választ, visszazökkentette gondolatait a jelenbe.

Felérve egy emelkedőre, megálltak, hogy jobban szemügyre vehessék, hol is járnak. Jobbra egy soha véget nem érő, virágokkal színezett, lapos domboktól hullámzó mező terült el. Végeláthatatlanul folyt bele az ég kékjébe, amin fátyolosan szaladtak a fehér bárányfelhők.

A másik oldalon ismerősen emelkedett a Gyűrű-hegység. Messze magasan a tetején tomboló fehérség - mint egy kirojtosodott terítőt - behasogatta a kék csip­ké­ket. Némelyik csúcsot elrejtette egy-egy, magából hó­vi­hart kieresztő sötétebb felleg; de akadt köztük mélyzöld, tüskés ágaktól letakart, sapkanélküli gerinc is.

- Nemsokára elérjük a Nyerget - szólt Andrew - ott az a lapos domb, az már a széle.

- Barátságosabb nekem, mint Azmír.

 

Az út, amin elhagyták a várost, már régen elkanya­rodott, de nem követték. Ugyan mehettek volna azon is; így egy hatalmas kanyart vágtak le, ami csak azért tette ezt a kerülőt, hogy a „Nyereg"-nek nevezett fennsíkhoz úgy fusson be, mint a ló sörénye a kápa alá.

- Jártál már abban a monostorban, ahová tartunk? - kérdezte Storm társát.

- Nem. Sok helyen jártam, de róluk csak hallottam.

- Erős hitük van, hogy itt élnek.

- Olyanok, mint a mi testvéreink, csak náluk a vezető nem szerzetes, hanem egy úgynevezett tiszteletes ember. Hisznek és harcolnak egyszerre, ahogy tudom.

- Brake velük hitt, bízott bennük, hát én is így teszek - emelte meg a fejét Bringe, amikor meglátta a hegy­oldalból kiemelkedő, megerősített, tornyos kicsi várat.

 

3. Minden kéz Jobbkéz

 

Az elágazás alig észrevehetően mutatta, hogy innen lehet még tovább is jutni. Ugyan a jobb oldali része, és ami a monostor felé tartott, kopottabbnak látszott, nem sok gödör süllyedt bele a rövid fűvel ritkásan benőtt két csíkból kirajzolt vonalba. A mélyedésekben meglapuló tócsákat körülzúgták a szomjukat oltó méhek, vagy a hang­talanul libegő fehér és nagyobb narancssárga pillangók; de széleiken pihentek a nemrég még vért szívott szúnyogok is.

Apró kismadarak repültek csapatokban az erdők felé; felettük pedig hatalmas, széttárt szárnyú sas körözött, hogy majd meglássa a földön óvatlanul előbújó vad­nyulat, vagy valami hasonló rágcsálót.

Az égi világosság nagyokat ásítva nyújtózkodott, de elszenderedve jelezte, ideje bebújni a takarója alá és meg­pihenni mára. Lapos sugarai eltűntek a magas havasok mögött, de a szürkület még kicsit váratott magára.

Az amúgy csendes vidék hangosodó ciripelésbe kezdett, a néha meglibbenő szél úgy hullámoztatta a füves és egy-egy cserjével megpöttyözött földeket, mint egy tavat a kora tavaszi olvadás.

A meredekségbe belefutott északon egy vonulat, melynek egyik szélén erdők, kéklő fenyvesek, a másikon hosszú sorokban szőlők vették birtokukba a lejtőt. Mö­göt­tük kicsit messzebb kivillantak az apró tetők nádfede­les vagy facserepes kiszögellései.

Az egyre emelkedőbb és kavicsosabb út egyenesen nekifutott az erőd oldalában tátott szájként nyíló, nem túl nagy kapunak. A teljesen eltérő nagyságú és formájú kövekből épült hely alatti érdes és ritkásan füves szikla­tömbök néhol annyira simán bámulták a messzi keletet, hogy ezzel is emelték az alacsony, de zömök falak tetejét. Csak két bástya szorult meg a saroknak épp nem nevez­hető fordulókon; de annyira néptelennek tűnt minden, hogy az ember azt hihette: lakatlan szellemtornyokat lát.

A bejárat előtt leengedett, poros csapóhíd mély szaka­dékot ívelt át, melynek alján épphogy bokáig érő patak csordogált. A hegy gyomrából megszökő vízfolyás aztán tett két kanyart, majd úgy döntött, hogy ismét megkeresi a minden reggel magához térő Napot valahol a puszta ölén.

A két lovag beszéd nélkül haladt át a kapun; de ahogy átértek a fejük felett alig észrevehetően megbújtatott vas­rácsok alatt, egy majdnem kopasz, alacsony alak toppant eléjük.

Sötétbarna kapucnis, durva szövésű csuhában - mely derekán sárga anyagból sűrűn fonott kötél futott körbe - és fekete saruban fogadta a jövevényeket a középkorú férfi.

- A Mindenek Atyja hozott benneteket szerény otthonunkban! - fogta meg a hozzá közelebb álló hátas kantárszárát. - A nevem Silvanus.

- A nevem Storm Bringe, ő pedig Andrew Grand - szállt le a hosszú hajú lovas.

- Kitárt karjaitok akár vadakat is fogadhatott volna - jegyezte meg a másik triannita, majd ő is csatlakozott a földön állókhoz.

- A barbárok sosem ketten jönnek, és nem baktatnak fekete köpenyben napnyugtakor - felelt a szerzetes, majd szélesen mosolyogva kezét dereka alatt becsúsztatta ruhája alá, ahonnan kivillant egykezes kardjának tenye­réhez kopott markolata. - A Jobbkéz mindenkit fogad. Kit így, kit meg úgy.

Az udvart, ami könnyen áttekinthetőnek bizonyult, sokféle, fából és agyagból, vagy kőből emelt épület tarkí­totta. Mindegyik a monostor falához támaszkodott; ferde, vagy éppen lapos tetejük szürkévé színeződött a hosszú évek alatt, amióta a helyükre kerültek.

Balra egy, a kinttől elválasztó oszlopsoros, gangos, két bejáratú ház állt. A nyolc, a tető szélét tartó „láb" között madzagokon lógó, durva cserepekben piros és fehér virágok mosolyogtak lefele; alattuk a párkányokon perem­nélküli tálakban magvak fogadták a beröppenő madarakat.

Szemben két, egymástól elütő falú házikó nézett vissza az érkezőre. Az egyiknek fehérre meszelt és abla­kok nélküli homlokzata, egyetlen, vaskilincses ajtaja, míg a másiknak öt, vagy hat hosszú ablaka és szabad bejárású nyílása fogadta a belépőket. Mellette kiszáradt desz­kák­ból összeszögelt, alig az ember derekáig érő kapu nyílt hátra, ahonnan épp ekkor érkezett két másik fiatalabb szerzetes.

A virágokkal szemben álló részen egy nádfedeles, fából készült istálló dőlt a kemény falaknak, előtte egy hosszú, sok apró ablakos építmény húzódott meg.

A néhol alig álló faólból mindössze három, bamba tekintetű és majdnem alvó, kókadt fülű szamár bámult kifelé. Az őket több irányból is csipkedő legyeket egy-egy fejrázással hessegették el magukról.

A két, szintén barna csuhát viselő férfi kezében vödrökkel odalépett a középen helyet kapott, mohától benőtt, faragott kőpárkányos kúthoz, aminek oldalán a farudak közé beillesztett hengeren kötélsávok csíkozód­tak. Leengedve a mélységbe a peremről a vizesvödröt, hang nélkül azt visszahúzva - immár tele - saját hordó­edényeiket megtöltve visszaindultak hátra.

Többen mentek a kőoszlopos épületbe; de volt, aki a jobb, vagy a faajtós házak felé, illetve onnan tartott saját célja irányába.

- Petrus atyát keressük - szólt halkan Storm, mintha attól tartana, hogy megzavarja a nagy menetelést.

Az istállóból kiérkező testvér lehúzta a porban mezítlábas végtagjait, hogy megszabaduljon a bent lévő állatok „áldásától". Majd átvéve a szárakat jelezte, hogy elvinné a patásokat. A két lovag leszedte nyerge mögül holmiját, majd bólintva egyet visszafordultak Silvanus­hoz.

- Még imát mond az Úrhoz, de lassan kezdődik a vacsora, oda jön ő is. Tartsatok velünk, csizmáitokat elnézve, messziről jöttetek, éhesek lehettek.

Senki nem tiltakozott. Visszautasítani egy felajánlott ételt ugyanolyan sértésnek számított odahaza is, mint békével érkezőket nem megkínálni ennivalóval.

- Köszönjük!

A vendégfogadó testvér szeme minden részletet hamar észrevett, s ahogy az étkező felé tartottak, meg­állította Stormékat.

- Bal vállatok már nem viseli jeleteket. Talán bűnei­teket hagytátok el vele, mikor leemeltétek magatokról?

- Lelkünk ugyanolyan tiszta, mint a triannita jel nélküli vállaink! - felelt kissé erősebb hangon Bringe. - Célunk, hogy ahová tartunk, eljussunk. Élve, gyorsan és titokban.

- Ne haragudjatok Sir, nem akartalak buta kérdé­semmel megbántani benneteket. Óvatosságom néha kicsit túlzott talán.

A barna csuhások lehajtott fejjel, de érdeklődően tekingettek az érkezőkre, mindannyian előreengedték a köpenyes embereket. Némán fejet hajtottak először ne­kik, majd az étkezde bejáratának, mielőtt beléptek volna a terembe. Lassan érkezett az este, s ezzel a vacsoraidő is, melyet szerettek betartani a testvérek.

Odabent egy egész szobát átérő faasztal és körülötte megannyi zsámoly fogadta az enni készülőket. A csupasz falakon mécsesek villództak, lángjaik sajátos hangulatot adtak az esti étel elfogyasztásához. Oldalt látszott még egy ajtó, ott két fiatal szemlélte a belépdelő tömeget és türelmesen várta, hogy elkezdhesse munkáját. Mellettük egy tiszta vízzel teli apró cseréptál foglalta el a sarkot. A sorban odatérők megmosva kezeiket felnéztek a plafon felé, megérintették homlokukat és kerestek egy szabad széket az asztalnál.

Andrew és Storm hasonlóképpen cselekedett; majd, miután helyet kaptak a többiek között, leültek.

Silvanus eltűnt egy pillanatra, majd még ugyanabban a percben egy szürke, koszos köntöst hordó, idősebb rendbelivel jött meg. Időnként suttogott valamit a másik fülébe, majd odalépve a vendégek mellé halkan jelezte, hogy kivel tért vissza:

- Ő Petrus atya.

Miután mindenki talált helyet, kissé oldalt fordultak, hogy szembe lehessenek a vezetőjükkel. Amaz odalépett a tisztálkodó edényhez, elvégezte a kézmosást, és még mielőtt leült volna az asztalfőre, megszólalt:

- Örül a szívem, hogy a mai vacsoránkat meg­oszthatjuk Sir Bringevel és Sir Granddel, akik mindketten messziről érkeztek, és mindketten triannita rendbéli lovagok. Adjunk együtt hálát az Úrnak ételünkért, aztán vacsora közben kérlek, meséljétek el mi cél hozott benneteket ilyen távol rendetektől!

A két lovag zavarba jött. Otthon ugyan minden étkezésnél, ami asztalnál zajlott megvolt a helye az áldáskérésnek, de nem tudták, hogy itt milyen formában fog a művelet történni. A szabad hit szerint az Úr egy, de más és más szokással imádkoztak még ugyanazon renden belüli szerzetesek is. De aztán ösztönösen saját for­mában, kezeiket egymásra helyezve lehunyták szemü­ket és megemelt fejjel elcsendesedtek.

A barnaruhások jobb tenyerüket a tányérjuk mellé tették, a másik az ölükbe maradt, majd elhallgatva ők is a mennyezetre néztek.

- Mindenek Atyja, ki figyeled utunk, s tereled néped, köszönjük néked eme ételt, mivel testünk erősíted, hogy lelkünk tiszta maradhasson. Mint ahogy áldott vacso­ránk, áldott legyen neved is!

Elhangzott egy morajló „Ámen", majd az ajtóban várakozó csuhások egy hatalmas fazékkal emberről-emberre végigjárták a csoportot. Mindenki egy merő­kanálnyit rakva saját tányérjába visszaült, majd miután megérkezett egy harmadik „felszolgáló" egy tálca szele­telt kenyérrel, abból is elvéve egy szeletet, elkezdett enni.

A legutolsóként ételt kapó Petrus atya megtörte saját sütésű, friss karéját és megtöltve kanalát a forró és illatozó paprikás ételből, ismét megszólalt:

- Remélem, étkünk ízlik majd nektek, urak. Egyszerű, de mi gyakran fogyasztjuk, mert szeretjük. Magunk ter­mesztjük a burgonyát, amely ritka errefele.

- Éhes száj ne válogasson - felelte Bringe, majd szájához emelte kanalát.

- Tiszta és alázatos beszéd. Nos, megosztjátok velünk, hogy miért jártok többnapos lóútra otthonotoktól?

És elindult a sokatmondó, ám annál szűkszavúbban előadott valóság. Miként hagyták el a levél elrablása és az eskü után Zament, hogyan ismerték meg a vándort, hogy kerültek ki Azmírból és vesztették el rövid idő elteltével barátjukat.

Brake halálhíre hallatán a csend szinte tapinthatóvá vált, megálltak a kanalak, s olyan mély hangtalanság lett, hogy kintről behallatszott az udvaron zizegő denevérek szárnyainak csattogása. A társaság ismét megemelte fejét, érkezett a megszokott mozdulat, ám az étel már senkinek nem maradt igazán a kedvére való. De mivel a pazarlást nem engedhette meg magának az ember, sehol nem maradt semmi a tálakban.

- Vándor Brake a saját gyermekünk volt. Sokat neveltük, ha éppen nem járta saját útját, nálunk pihent és velünk hitt - hallgatott el egy pillanatra a szerzetes, majd hozzátette: - A barbárok viszont - hála az Úrnak - már régen nem jártak erre.

- Rám bízta gyűrűjét is, sajátomon túl az ő élete az ékszerrel együtt az enyém lett - emelte meg kezét Bringe.

- Ma éjjel többen virrasztunk érte, előtte kísérjetek el hátra kertünkbe, hogy miközben megszedem a holnapi reggelinek való termést, meséljek egy történetet.

A vacsorát kiadó hatalmas edénybe visszakerültek a kiürült tálak; ezt az erre a feladatra ma kisorsolt sze­mélyek megfogták és kivitték a kúthoz, hogy megtiszto­gassák. Néhányan még maradtak; a többség átment az ajtó nélküli helyre, ahol bárki imát mondhatott, vagy elmélkedhetett, ahol virraszthattak.

Kint közben teljesen besötétedett. A kaput vasráccsal zárták le; az udvaron meggyújtott kevés fáklya alig adott fényt azoknak, akik még dolgoztak.

„S midőn vagyon az alvóidő, tedd fejed párnádra, vagy emeld tekinteted az égre, de dolgod, ha nem másért tennéd, ne légyen!"

- A sötétben hogy szeded le a reggelinek valót, amiről beszéltél? - érdeklődött Grand a vezetőtől, miközben mindhárman elindultak a kis fakapu felé. Kiszáradt és megszürkült lécekből készült, kevés szöggel fogták meg egymást a deszkák. A két vékony, rozsdás fémpánt alig észrevehetően megnyikordult, ahogy kifele, majd vissza­mozdult a helyén.

- Hitünk utat mutat az éjjelben, hogy akkor is megtaláljuk a fényt, ha a világra sötétség telepedik.

Tiszta volt az ég. Az ezernyi csillag a képzelettel és a hozzájuk kitalált, megrajzolt vonalakkal mindenféle jel­képet ábrázolt a hozzáértőknek ugyanúgy, mint az egy­szerű halandóknak. Akadt köztük medve, madár, harci­szekér, vagy éppen egy történetből sokszor emlegetett harcos.

A Dormiolusból csak egy alig látható, vékony kanyar maradt, előtte vízszintesen hasalt egy kisebb felhő, amitől furcsa fényben úszott minden.

A monostor hátsó udvarát kitöltő kert az imaház mögött kezdődött, és minden szélén gyümölcsfákkal szegélyezve, faltól-falig húzódott. Ugyan a betérő botla­dozók nem látták, milyen finomságoktól roskadoznak az ágak, érezték az éjjel szagába belehasító friss illatokat. A némelyik vastag törzs előtt meglapuló bokrokon apróbb szemek között akadt málna, egres, vagy éppen szeder is, melyből gyakran lekvár, befőtt, tea készült.

Petrus Atya néhány lépés után leguggolt, s a kezében hozott vödörrel szedni kezdte a karókhoz kötözött, erős szagú szárakról lelógó gyümölcsöt.

- Brake nem idevalósi - kezdte - Ő úgy tudta, hogy szülei itt éltek a nem messze lévő faluban, de a Barren szülőknek sosem lett gyerekük. A kovács terméketlen magokat hordott magában. Aztán egy alkalommal, ami­kor a vadak valahonnan bentről a medencéből hazafelé tartottak Sulei felé - és ez nem az utolsó találkozása volt a párnak velük -, szokásaikhoz híven raboltak, foszto­gattak és erőszakoltak.

Storm visszaemlékezve barátjuk elbeszélésére, meg a halálára, megborzongott, majd mintha ezer tűvel szúrták volna végig a háta közepét, megmerevedve elállt a léleg­zete.

- A házaspár nem szólt senkinek, s amikor az asszony teherbe esett, úgy döntöttek, megtartják a gyermeket. Egyedül nekem beszéltek. Ekkor tudtam meg, hogy az erőszak közben a hörgő harcos elárulta nevét a nőnek.

- Hogy hívták azt a gyalázatost? - kelt ki magából Andrew.

- Than - felelt az atya helyett Storm, aki mindent megértett.

- Ezt honnan tudod? - kérdezett visszanézve a hajolásból a szürkecsuhás.

- Attól tartok, hogy Brake mindent tudott. Két szóval az ajkán halt meg a kezeim között. „Sulei" és „Than".

- De hát akkor...- hagyta abba a szüretet Petrus.

- A sors vitte őt Suleibe, ahol már sosem tudjuk meg, hogy honnan, de megtudta az igazságot. Onnan van ez a gyűrű is, ami maga a kopasz, lófarkas barbáré lehetett.

- Kezdek tőled megijedni - fogta meg a vállát Grand.

- Én találkoztam Thannal. Majdnem megölt, amikor a szüleimmel végeztek harcosai. A nyakában ugyanez a madárfejes medál lógott - halkította el beszédét a lovag - Ezért volt nekem olyan ismerős Brake ujján, de nem tudtam hová tenni emlékeimben. Pedig annak az ember­nek az ocsmány feje örökre itt maradt. Félek, mára nem kisebb valaki lehet, mint maga a vadak vezére.

- De ha ő tudta, akkor...

- Ez volt a titka, hogy nem ölték meg, amikor elvitték magukkal és ez volt az is, hogy nem akart visszamenni Suleibe. Félte származását és meg is tagadta, ezért harcolt a vadak ellen.

Mindannyian elhallgattak. A vödör megtelt, a szer­zetes biztos léptekkel indult vissza a derengő fény felé. Miután mindhárman betértek a középen lévő udvarba, bereteszelte az apró kaput, és nagyokat sóhajtva meg­szólalt:

- Mindannyian az Úr kezében vagyunk, de őt is a sors vezeti és segíti. Sir Bringe, neked utad Sulei, sorsod az igazság. Nekem tanítványom volt Brake, s ő azt akarta veled, hogy megtudjam minden titkát.

- Nincsenek véletlenek - szólt halkan Grand.

- Én ma virrasztok. Reggel megkeresem nektek a tekercset, amin jelölve vagyon a hely, mi célotok. Ott a pihenő, Silvanus már készített nektek szalmamatracot. Térjetek aludni.

 

Megálltak a „pihenőnek" nevezett épület előtt, és belebámultak az éjszakába. A kapu feletti falon egy testvér gubbasztott; egy másik eloltotta a fáklyák nagy részét, majd betért ő is a helyre, ahol a többiek már imát mondtak, vagy halkan elmélkedtek. Az udvar teljesen elnéptelenedett. Két macska szaladgált a tetők élén, ahon­nan néhány ugrással a földön termettek, majd világító szemeikkel kutatva a szabálytalan játékteret, eltűntek oldalt.

Storm zaklatott lelkében egymást váltották az érzések. Némelyik erővel ruházta fel, hogy határtalan elszánt­ságát fokozva azonnal induljon, de néma keserűség is érkezett, ami meg teljesen lebénította izmait.

„Az életutak gyakran összefutnak, mert oly kicsi a világunk, hogy minden hegy és folyó találkozik egyszer a tengerekkel. És a tengerek mind ölelik a földeket, mert az élet és halál testvérek itt mindenkinek." - idézte fel az ismert sorokat.

Andrew nem hagyta egyedül. Átérezve társa sorsát és a benne zajló dolgokat, csendben várta az „első szót".

- Menj, pihenj le nyugodtan. Én azt hiszem, nem tudok elaludni.

- Akkor nekem is itt a helyem - felelt amaz. - Azért tudod, hogy az ékszer a kezeden kulcs lehet a barbárok földjén?

- Vagy éppen a halál. De amint ott leszünk, kiderül.

Majd lehúzva a madárfejet ujjáról, markába szorította azt.

 

Akik az Úrral beszéltek, ijedten ugrottak ki az udvar­ra a kardcsörömpölés hallatán. A testvérek kisebb hánya­da meg, aki aludni tért, mezítlábasan szaladt a hangok felé.

A nem is régen felkelt nap még éppen csak elkezdte melegíteni a levegőt, amiből sok helyre megült páracsep­pek verték vissza az egyre élesebb sugarakat.

A két lovag meztelen, izzadt felsőtesttel, izmaik meg­feszített erejével tartotta saját kardját és farkasszemet nézve egymással forogtak a reggelben. Az eredetileg két­kezesnek kovácsolt pengék hol egy marokban, hol kettő­ben koptak tovább, felváltva lecsaptak és hárítottak.

Storm fegyverét Sir Ambell készíttette saját meste­ré­vel. A nem kevés időt és energiát megkapott, háromfajta vasból és acélból megszületett nyers erő életre kelt gaz­dája kezében. A közepén mélyedő vérvonal belesimult az él mellé; kézvédője egyszerű, de annál nagyobb bizton­ságot adhatott egy halálosnak szánt vágás elhárítására.

Grandnak hasonlóan kialakított fém villant meg mellkasa előtt, amikor összeértek a pengék.

- Mi folyik itt? - érkezett meg Silvanus is az egyre nagyobb csoportosuláshoz.

- Nincs baj, csak elménk csiszolása mellett nem hagyhatjuk lustálkodni karjainkat sem! - kiáltott Bringe, majd társa felé ugorva annak a fejére támadott.

A balról érkező védekezés olyan erővel lökte el a másikat, hogy elveszítve egyensúlyát, megpördült teste körül.

- Na, csak nem megszédültél? - mosolyodott el a másik.

- Van az a hölgy, aki megszédíthet, de nem nemes kardod!

Megfordult a szerep. A következő pillanatban a hosszú hajú lovag védekezett, hol oldalra tért ki a csapás elől, hol ugrania kellett, nehogy megsérüljön a reggeli tornának szánt „játék" közben.

- De hát még megsebzitek egymást! - szólt oda a küzdőkhöz az egyik csuhás, majd megrázva fejét betért az imaház melletti faajtón.

- Nem fogják - érkezett meg Petrus atya is. - A kívül­álló kivédhetetlen szándékot láthat eme küzdelemben, de ha a kard eléri a testet, gazdája megállítja azt - fejezte be mondatát az ottmaradtaknak.

Aztán egy lendületes ütést követően Storm a földre zuhant, ellenfele pedig kardját nyakának szegezve jelez­te, a harc befejezettnek tekinthető.

- Legközelebb - hajtott fejet a vesztes, majd kemé­nyen megbiccentette állát.

- Sosincs legközelebb! - tartotta el pengéjét Andrew, majd lenyúlt, hogy megfogja a másik lovag karját a felsegítéshez.

Amikor amaz felállt, kezeiket még megtartották egy pillanatra.

- Köszönöm a küzdelmet!

- Szintén.

 

Miután tokba kerültek az életet, halált és edzést jelentő acélok, a két triannita odalépve a kúthoz meg­mosa­kodott a jéghideg vízben. A többembernyi mélysé­gű forrást a testvérek - akik régen idejöttek - maguk ásták ki, és bélelték ki a lyuk falát a faragott kövekkel. Mivel a patakból nem tudták volna kielégíteni min­den­napos létüket, nagy kincs volt számukra a sok dologra használható, kiapadhatatlan folyékony élet. Főztek, mos­tak, ha kellett öntöztek, vagy éppen állatot itattak belőle.

Az egyik szerzetes közben kihozta a mai útra kivá­lasz­tott szamarat, majd felrakva a hátára az egésznapi holmiját, kifelé indult az ekkor már felhúzott rácsok alatt.

- Ő Tamás testvér - nézett utána a vezető. - Minden reggel bemegy a faluba, hogy tanítson az ottani gyer­mekeknek. Hálásak a népek érte, és ezért gyakran adnak tyúkokat, kacsákat élelem gyanánt a rendünknek.

- Mit tanít nekik? - húzta fel ingjére barna felsőjét Grand.

- Mindent, amire az életben szüksége lehet egy em­bernek. A fiatalabbaknak verseket, majd írást és olvasást. Az idősebbeknek számolásokat, de akadnak felnőttek is, akiknek meg megmutatja a növényeket.

Rövid idő után megjelent a következő barnaruhás is, aki már nem egyedül indult el kifele. A távozók hátán vászonból varrt zsákok feküdtek, a derekukon körbefutó köteleken még kisebb zacskók lógtak lefele. Egyikőjük vállán egy íj feszült, a másikuk vitte a tokban meglapuló vesszőket.

- Mindenkinek megvan a munkája. Toto és Gilbert vadászni megy. Van, hogy csak este érnek haza az erdőből, de sosem jönnek üres kézzel. Na, gyertek velem, megnézzük, hol tart Kelemen a másolásban - indult el az imahely melletti ajtó felé Petrus.

Belépve egy sötét, dohos szagú, a semmi felé vezető lépcső tetején találták magukat. Vezetőjük, megfogva az egyik falon lévő mécsest, megállás nélkül elindult lefele. A már nem fiatal lábak szaporán szedték a fokokat. A kétszer maga körül megforduló lejárat teteje majdnem kevésnek bizonyult a magas lovagoknak; de látva, hogy az elöl haladó is időnként lehajtja fejét, ugyanígy csele­kedve törtettek utána. A falak kockára faragott kövei között hol a penész, hol apró soklábú állatok lapultak; néhol akkora telepeket alkottak, hogy szinte rá lehetett volna támaszkodni.

Közel kéttucatnyi lépés után egy kamranagyságú szobába értek, ahonnan két ajtó nyílt. Középen egy asztalka, rajta cseréptálkák és bennük alvó gyertyák friss, vagy már korábban megolvadt csonkjai álldogáltak. Az egyikben valami folyadék, amitől - szürkesége miatt - nem lehetett látni az edény alját.

- Ide szorulunk, ha írunk, másolunk, és itt tartjuk a már kész könyveinket is - mutatott az egyik ajtóra a csuhás. - Nincs sok írásunk, így mindig csak egyikőnk másol, s aki ír, az készíti a tintát is.

- Honnan van térképetek Suleiről? - kérdezett előre Storm.

- Amikor még fiatalon idekerültem, Sanguis atya vezette a monostort. Egyik testvérünk elindult a puszta felé, hogy békítse a népeket, ne kelljen folyton háborúzni. Sokáig elvolt, mikor az egyik reggel több sebtől vérezve ért vissza. Sulei-ig jutott, ő rajzolta a tekercset, de aztán a vadak megtudták célját, és végigüldözték a síkságon. Belépett a kapun, átadta a rajzot és meghalt.

- Igen, Brake is mondta, hogy a nyomorultak nem hagynak eljönni senkit - szólt halkan Bringe.

- Neki sikerült. Nos, aztán egy hétig ostromoltak minket, de nem jutottak fel a sziklákra. S mivel elzáród­tunk a falutól, az ottaniak szenvedték meg a csatát. Azóta vezekelünk, és ott segítjük a népet, ahol lehet. Ők meg minket.

A belsőbb szobácskában polcok sorakoztak; rajtuk min­denféle megsárgult lapok, tekercsek hada lapult. Né­me­lyiken vastagon állt a por. Látszott, hogy nem sokukat olvassák a rendbeliek; a napi munka több időt foglalt le. A koromsötét szoba tetején sugárban tört magának utat a kinti fény egy apró lyukon keresztül; aztán elérve a padlót, újra meg újra bejárta útját a kövekre rajzolt furcsa jeleken. Betűk helyett mindenféle alakzatok, csíkok sora csoportosult a földön, a „mutató" épp egy háromszög és egy Nap között járt.

- Ó, Petrus testvér és barátaink! - örvendezett az álló helyzetben dolgozó szerzetes, aki letéve kezéből a hatal­mas madártollat, végre szabadon felnézhetett - Kész vagyok.

- Köszönjük testvérem! - vette el a finom vonalakkal megrajzolt térképet az Atya, majd végigfuttatta szemeit rajta és odaadta a vendégeknek.

- Hálásak vagyunk nektek - vette át Bringe, majd hármójuk közé emelte és nézegetni kezdte a félhomály­ban.

A lap szélén nagy púpokkal ábrázolva, kör alakban jelzett Gyűrű-hegység, a néhol megszakított csövekkel rápingált hágókkal és szorosokkal méltóságosan, de aprón törpült el a papír nagy részét eltöltő semmihez képest. Volt rajta ugyan alaktalan kör, meg teljesen jobb oldalon és lent hegység, de a rajzoló ismeretei hiányában ezekbe semmilyen jel, vagy írás nem került. Akadtak rajta kanyargós folyók, némelyikük szaggatottan állt meg valahol, de ami a lovagok számára fontosnak bizonyult - Sulei -, két helyen is kérdőjellel volt ráillesztve.

Bringe összetekerte a papírost, majd a másolójától kapott fehér, vékony szalaggal átkötötte.

- Nos, hagyjuk dolgozni Kelemen-t, még beszárad a gubacstinta. Fent vár minket a reggeli a sok farkas­barackkal - indult vissza Petrus.

- Van nálatok a Szent Szavak-ból? - lépett ki az ajtón a másoló és könyvtár-termecskéből a valamikori molnár­legény.

- Természetesen, de azt nem másoljuk. Szerény és alázatot szolgáló rend vagyunk, nem méltók az élet­vitelünk miatt arra, hogy ezt megtegyük. Sokan vannak, akik elítélnek harcosságainkkal, de még mindig ez az, ami megvédett bennünket.

- Én becsülöm bennetek, hogy hisztek és harcoltok is - szólt Andrew, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Óhajtjátok megolvasni?

- Sajnos nincs rá már időnk. Mihamarabb Suleibe kell érnünk - indultak felfelé a lépcsőn a lovagok.

Ahogy kiléptek a pincét rejtő ajtón a napfényre, hunyorogtak egy pillanatig, majd miután hozzászoktak a világossághoz, elindultak az istálló felé. Az étkezde előtt megint, ugyanúgy, mint előző este, megnőtt a forgalom. A szerzetesek csoportokban léptek a bejárat elé, s onnan tovább, hogy elindítsák a napjukat a fontos étkezéssel.

- Akkor, ha már nem értek rá, hadd pakoljunk nektek kevés étket legalább.

 

Ziháló, mezítlábas férfi szaladt be a hatalmas kapun. Kalapját a mellkasa elé szorította; valamikori fehér inge, a rajta megkopott szürke, kicsi gombokkal tarkított mellénye fejfedője alatt fesztelenül lobogott felsőtestén. Sötétbarna vászonnadrágja csak a bokájáig ért, ezt egyet­len vastagabb madzag tartotta a derekán.

Megtörölte izzadt homlokát, és meglátva a szürke ruhát viselő szerzetest, egyenesen hozzá szaladt.

- Jaj, Mindenek Atyja! Kérlek, Petrus testvér, segí­tened kell! - hörögte még mindig levegő után kapkodva ijedt arccal a megsárgult és egyszerre megbarnult bőrű, őszes bajszot hordó ember.

- De hát mi történt?

- Folyik a szüret a dombokon, s az asszonyom összeesett, nem mozdul! Szólongattuk, de semmi!

Gyakran hívták a szerzeteseket betegekhez a faluba, mert mindig tudtak valami gyógyírt a kórságokra, nya­valyákra. Mikor füveket lázra, mikor azokból készített kenőcsöket sebekre, vagy éppen teákat megfázásra.

Petrus atya végignézett a megrémült férfin, s tekintete a triannitákra tévedt.

- Meg kell hogy kérjelek benneteket, hogy lovaitokat használjam. Szamárháton sosem érek oda, és nagy lehet a baj.

- Lovam két embert is elbír, menjünk mindannyian! - ajánlotta fel hátasát Storm, és mire összenéztek egyetértésüket nyugtázva társával, egy csuhás már ott is állt a lovakkal előttük.

A vad vágta hangos patkódobogással haladt át a csapó­hídon, majd követve az utat a szőlőhegy felé, felzaklatta a rét nyugalmát. Míg a Felség két emberrel, úgy Kicsi is - ő Grand lova volt - az ijedt férfivel és gaz­dá­jával száguldott a történést rejtő hely felé. A hullámzó négylábúak nem törődve a nagyobb teherrel a hátukon szinte repültek a föld felett. A jó oktatásnak köszön­he­tően mindannyian biztosan ülték a méneket, melyeknek sörénye lobogott a rajtuk utazók arca előtt.

„- Úgy helyezd a súlyodat a nyeregbe, mintha karót nyeltél volna! - mondta Bringének a nevelőapja kérésére őt tanító lovasember. - Üleped csontjait érezd, akkor jó a helyed. Legyen meg a ritmus, tudd, hol kell kiemelkedni, hogy együtt mozogjatok! A nyereg stabil, mintha oda lennél enyvvel ragasztva. Ugyanakkor ereszd le a vállai­dat, maradj lazán." - emlékezett vissza a lovag.

Apja ugyan megtanította a ló megülésére, de a részleteket és a szép, valamint nem fárasztó lóháton való munkát már Sir Ambell várában sajátította el. S ha egy ilyen délután elteltével minden testrésze sajgott, az azt jelentette, hogy igazán lovagolt. „Ha lovagolsz, elfáradsz. Lehet utazni a nyeregben és együtt élni társaddal." - pörgette vissza Marcello mester szavait.

A földről felkavart por ellepte a levegőt mögöttük. A megbújó madarak ijedten felröppentek, hogy minél messzebb kerüljenek, nehogy életük veszélybe sodródjon a semmiből felbukkant hangos dübörgéstől és a vele járó halálos patáktól.

„tradarapp tradarapp tradarapp tradarapp"

A fél kezével kapaszkodó, sapkáját ekkor már a fején tartó férfi - miután fejfedőjét és testét is vigyázta - előre­mutatott.

- Ott a szélen!

Körülállták a földön fekvőt. A nők és az asszonyok jajveszékeltek, fejüket fogva sikoltoztak, vagy hangosan sírtak. A férfiak gondterhelten álltak fejüket vakarva, de senki nem tudta, hogy mitévő legyen. A gyerekek ilyen­kor még az iskolában voltak, így nem kellett őket elza­varni, hogy ne lássák a „halottat".

Az atya leugorva a hátasról nagy irammal indult meg a népek közé.

- Engedjetek! Ki látta, hogy mi történt?

- Jaaaj, a lelkem egyszer csak elsápadt, aztán torka után nyúlt - sírta el az egyik asszony, aki fejéről szedte le kendőjét zaklatott állapotában - Kidülledtek a szemei, no, meg elájult. Jaaaaj, jaaaaj!

Úgy vált szét a tömeg Petrus előtt, mint amikor egy tóba bedőlő fa elválasztja maga alatt a vizet. A szeren­csétlen teste még aprókat rángatózott, majd elernyedt és nem mozdult többet. Arca lilává vált, mint egy érett szilva a kékségtől elválasztó viasz alá dugva, amit ha meg­fog az emberfia, ujjnyoma ott marad.

- Elkéstünk - akarta mondani a testvér és mielőtt odalépett volna a fekvőhöz, megbotlott és hatalmas súlyával rátenyerelt a nőre.

A feszült pillanatban maga a jelenet olyan nevet­ségesnek hatott, hogy akadtak, akik ugyan rettenetesen szégyellték, de elmosolyodtak. Mint amikor valaki okos­kodni akar valahol egy komoly helyen, de annyira részeg, hogy lépten-nyomon elborul.

A szerzetes is megróva magát a figyelmetlensége miatt, ruháját porolva térdelt fel, s közben kezét levette az asszony mellkasáról. Mivel a zuhanása eltolta a víz­szintesbe került blúzát, azt megigazította, majd ujjaival megérintve saját homlokát, bocsánatot kért az Úrtól.

Megmozdultak a kimeredt szemhéjak, hangos köhö­gés tört fel az ekkorra már fehér és piros színben játszó arcú nőből.

- A testvér csodát tett! - kezdte el kiabálni a férj, amit aztán egyre többen hasonlóan nyugtáztak.

A furcsa módon megmentett felült, ránézett a csuhás­ra és kezeit először a szemei elé, majd az ölébe ejtve hangos sírásba tört ki. Azt sem tudta, kinek hálálkodjon előbb. Férjének, aki segítséget hozott, Petrusnak, aki mind­egy, hogyan, de megmentette életét, vagy a Minde­nek Atyjának, hogy életben hagyta? Esetleg a két ismeret­len férfinak, akikről nem is sejthette, hogy kicsodák ők valójában?

- Legyen áldott az Úr, s legyen a te neved is! Köszönöm! Az a szőlőszem majdnem megfojtott.

Miközben talpra állították mindkettejüket - az előbbit társai, az asszonyok, a szerzetest a két lovag -, hangos örömujjongás, füttyszó és nevetés töltötte el a fürtöktől gazdagon függő sorok oldalát.

Volt, aki táncolt, akadt, aki sírt örömében.

A férfi többször átölelte a vöröslő arccal, zavarban totyorgó testvért, aki pontosan tudta, hogy igazán semmit nem csinált, de nem állt módjában szólni.

- Mi is és mozdulataink is az Ő kezében vagyunk, ki irányít bennünket! - mondta végül halkan.

- Add meg nékünk, ami a miénk, vedd el, ami az égieké és a földdé, de hagyd meg, aminek élete vagyon idelent! - idézett Grand a szent könyvükből.

- Térjetek be mindannyian házamba, hogy meg­háláljam azt, amit nem tudok! - hajolt meg mélyen a lovagok előtt a középkorú férfi.

Storm és a másik fekete köpenyes ugyanarra gondolt, s egymásra néztek, hogy ki vállalja fel a „nem"-et.

- Sajnos nem tehetjük. Már így is késve vagyunk, célunk messze még - szólt először Bringe. - Remélem, nem sértelek meg vele.

- Örömöm és hálám mellett nincs helye szívemben haragnak! Utatok fontos lehet, mint nekem feleségem és családom. Na, de te Petrus? Ugye, hisz visszaadtad asszonyom életét!

- Osztom majd veletek az örömötök, de mindennek legyen meg a rendeltetése! Este visszatérek, addig akad még nektek is munkátok, akárcsak nekem.

- Legyen hát! Napnyugtakor várunk szeretettel! Emberek! Fejezzük be a szüretet! - kiáltotta fennhangon a boldog családfő. Vállaira kapta a legközelebbi puttonyt, megcsókolta feleségét és berohant a tőkék közé.

 

A most már megnyugodott, mosolygós emberek új erőre kapva folytatták a gyümölcs szedését. A nők kezeik­ben egy kiskéssel, vagy éppen csak szabadon be-benyúltak a cirádás levelek közé, majd leemelve a fürtö­ket, azt mindenféle edényekbe, vagy magába a putto­nyokba rakták. A különféle szemek, amiket a napfény és az eső néhol diónyivá, máshol meg alig borsónyivá érlelt, színben és ízben is nagy változatosságot mutattak. A megoszlott dolgozók válogatva rakták a majdan borrá érlelendő gyümölcsöt. A lágyan ringatózó domboldalban időnként kacagást, máskor meg egy felröppenő dalocskát kapott fel és vitt magával a szellő.

A három, magára maradt férfi egy darabig hallga­tagon nézte a körülöttük elfogyó népet, aztán odaléptek Felséghez és Kicsihez, akik már kifújva magukat, nyugod­tan harapdáltak bele a lugasok mellett a földön elterülő pázsitba.

Meghúzva a szíjakat, végigsimították a jószágokat, s mindannyian a messzeségbe néztek.

- Monte testvérünk friss volt és semmit nem bízott a véletlenre. Nyergeitek mögött van valamennyi étel, hogy legalább ezzel segíthessük utatokat - szólalt meg a csuhás, majd megrángatva a dereka köré tekert kötelet, sóhajtott egyet.

- Visszavinnénk az otthonodba - állt hátrébb Storm, hogy helyet adjon Petrusnak, de amaz a fejét ingatta.

- Köszönöm, de jobb, ha máris elindultok. Rég nem láttuk a vadakat, ami jelenthet jót s rosszat egyaránt. Vagy elakadtak a hegyek között, és akkor még hátravan a pusztítás, vagy már előttetek járnak, akkor meg...

- ...beérjük őket - fejezte be Grand és beleillesztve lábát a kengyelbe, megfogta a kápát, felszállt lovára.

- Mindent köszönünk neked és rendednek! - nyúj­totta kezét előre Storm, amit az atya két hatalmas tenye­rével közrefogott. Szemébe könnyek szöktek, de büszkén vállalta, hogy elérzékenyült.

- Brake sírja a déli lejtőknél van, megjelöltük egy kővel. Pontosan nem tudom elmondani a helyet, de nincs messze az út és érdekesen állnak a sziklák arrafele - szállt nyeregbe Bringe is.

- Magam fogom megkeresni. A Mindenek Atyja vigyázza utatokat, és ha érkeztek majd visszafele, térjetek be a monostorba! - emelte fel a kezét a földön maradt. Amazok megfordították hátasaikat, és letérve az útról, megindultak a nagy zöld tengerbe.

 

Az ezernyi színekben pompázó lepel a beletűzdelt fehér, sárga, piros, vagy épp kéken foltozott virágokkal, dombokkal tette változatossá a tájat. Némelyik elbújt a rajta pöffeszkedő erdő alá - ha magasról lehetett volna nézni a vidéket, hasonló lehetett, mint egy sakktábla. Csak éppen nem fekete és fehér kockákkal, hanem sötét- és világoszöld alakzatokkal.

Ami érdekesnek tűnhetett ezen a táblán, hogy nem két király, két bástya, hanem két ugyanolyan ló - lovas - maradt talpon. S ezek az Úr kezében lévő „bábuk" egymás mellett haladtak, hogy leküzdjék a még fel nem került más színű vezért.

 

4. Ha elmerül, menni kell

 

A fehér, a kék és a majdnem zöld belefolyt a füvek „lombjaiba". Nem mindenhol, de nagyrészt egyenes csíkot lehetett volna húzni a fent és a lent között, a meg nem jelölt, de létező határon.

A Nap messze magasan járt a déli vidéken. Ontotta magából simogató sugarait, mégsem volt meleg. Ámbár a fekete köpenyek szívták magukba a tüzet az égből; ezért megszokott helyükre kerültek, a nyergek mögé. Ha a két férfi kevesebb ruhát viselt volna, bizonyosan fázni kezd lova hátán.

Az elmúlt két napban nem kevés távot tettek meg, mindezt olyan kihalt és mégis élettel teli vidékeken, hogy elmesélni nem lehetett volna mindet még egy kupa jó bor mellett sem. Nappal a réteken szaladgáló őzek, az erdők­ből kitörő szarvasok, vagy a lent meglapuló rágcsálók hada élte mindennapjait. Éjszakánként az alig észre­vehető tűzhely körül repkedő világító bogarak, és társaik csatlakoztak a két emberhez - akik nem társalogtak túl sokat - és még hallgatagabb, legelésző ménjeikhez.

Mindannyian élvezték a szabadságot: a négylábúak szintúgy, mint a két lovag, aki csak éppen meg-meg­moz­dította csuklóját, hogy további távokat győzzenek le a céljuk felé. Grand puha bőrkesztyűjében lazán, de bizto­san tartotta a szárat, ami a gyakori használattól már annyira belesimult tenyerébe, hogy szinte egyé vált vele. Társa viszont nem viselt semmit, csak a megörökölt ezüst ékszert az ujján, ami, még ha nem is az ő mérete volt, már felvette azt a vastagságot, ami ahhoz kellett, hogy ne forog­jon körbe.

Aztán idővel - a messzeségben előttük és legalább ugyanolyan távolságban délen is - derengett valami, ami arra utalt, hogy a síkságnak igenis van vége. Megin­dultak a fák legkülönbözőbb családjait összefogó erdők, melyek felkúszva a dombokra, majd a későbbi hegyekre, beszürkültek.

A nagy lapos föld hosszú részekre terjedő dombokká alakult, némelyikük között országnyi völgyek, bennük vékony erek, patakok csordogáltak.

Ember ritkán járhatott erre, sem egy út, sem ház, vagy bármi más nem emelkedett ki a földből.

- Mennyit jöhettünk vajon a tekercs szerint? - állította meg lovát Grand egy vízfolyásnál, hogy az ihasson végre.

- Nem hinném, hogy ez a vékony folyó rajta van, de mindjárt megnézem - felelt Storm, és ő is leszállt.

A jéghideg víz nem volt gyors. A partján nagyobb köveket és kisebb nádcsomókat kerülgetett; ha nagyobb esést talált, zubogva hullott alá. Alig lehetett szélesebb néhány méternél, s a benne élő halak talán térdmély­ségből gazdálkodhattak a mindennapi életükhöz. Meg­ke­rül­ve egy kiemelkedést jött elő, talán az egyik legköze­lebbi erdő mélyéből, majd ugyanígy tűnt el egy másiknál.

Bringe lehúzta a szalagot a papírról, majd kitekerte.

- Nehéz megítélnem, de ha abból indulok ki, hogy ez az első folyó, akkor van még előttünk némi vágta. Ott az a hegység - mutatott át a vízen - ha azt megmásszuk, már nem leszünk oly távol.

- Nem látok rajta havat, nem lehet vészes.

- Van itt előtte valami, amit nem jelöltek semmivel, csak mindenféle vonalakkal. Ilyen nincs a környéken, és ez a valami elég nagy.

- Mutasd! - lépett közelebb a másik. - Nem nagyon örülök, ezek a jelek mocsarat mutatnak.

- Ekkora?

- Nem hinném, hogy jók az arányok. De délre nagyon lenyúlik a rajz, és a hegyekig eltart. Az meg...

- ...az meg sokkal messzebbre visz minket.

Egy pillanatra elkomorodtak mindketten.

Storm hallott már ingoványokról, de sosem volt szerencséje, hogy járjon benne. Ahol született, onnan nem messze volt egy tó, aminek nyugati végénél érkezett folyó a hegyekből és ott hosszan terült el láp.

Andrew egy a birodalomhoz tartozó, a délvidéken a tengerbe ömlő folyam torkolatánál tapasztalta meg, milyen is a sár, ha ölni akar. Egy éjszaka rablókat ker­gettek néhány lovaggal, amikor a sötétben belekevered­tek a nedves föld mélyébe; mindössze hárman jöttek ki onnan.

- Ahogy látom, ott is van valami tó, de talán elég messze ahhoz, hogy legalább azt elkerülhetjük - emelte fel fejét a mély gondolatmenetből a hosszú hajú.

- Nem is biztos, hogy valóban van ott mocsár. Régi a térkép. A szerzetesek igyekeztek mindig legjobb tudásuk szerint írni és rajzolni, de a világunk folyton változik. Menjünk mihamarabb, mert ha kerülni kell, minden pillanat számít.

 

Ismét nyeregben ültek, és lassan benoszogatták ménjeiket a vízbe. Patáik kevésbé süllyedtek el a meder alján, mivel az inkább kavicsos, mint homokos volt. A megzavart halak, apróbb rákok az oda nem illő kemény lábak miatt gyorsan menedéket kerestek egy lapos kő rejtekében, vagy a sűrű parti növények buja csomói között.

Aztán a szilárdabb parton már könnyebben halad­hat­tak. Rövid pihenő után megint lehetett ügetésre váltani. Az égen sokféle madár repkedett, akadtak köztük öklömnyiek és nagyobbak is. Csapatokba verődve együtt mozogtak, mintha egyetlen lény lennének - aki magá­nyo­san szállt, megijedhetett tőlük. De ha megjelent a mező ura egy sas vagy héja személyében, belecsapódva a tömegbe, könnyen megfoghatta ennivalóját. Talán éppen ezért a szárnyverdesők mindannyian hangosan rikácsol­tak, sikoltoztak - ijesztésként, vagy félelmükben - és igye­keztek sokáig nem maradni egy helyben.

 

A domb tetején megállva beigazolódott a rajz valósága. Ott feküdt előttük a végtelen ingovány. Akár egy gödör alján kiterített, hasonló színű fonalakból meg­szőtt, szobát beteregető szőnyeg, amit befed az átlátha­tatlan köd. A fehér lebegés terpeszkedett, néhány helyen ki­emelkedett belőle valami magaslat, amit vagy tojás­rakók csoportjai figyeltek rikoltozva és körözve a magas­ból, vagy valami szürke felleg fogott le.

- Északra nem látni a végét. Félek, itt elidőzünk, míg átjutunk - emelte fel kezét szemlélődve Storm.

- Az vagyon megírva szent könyvünk zöld fedele alatt, hogy „...Légyenek néked feladataid, miket a gonosz megpróbál majd legyőzni; de hited és erőd lesz veled céljaid fegyvere, mert higgy, bízz és haladj hegyek tetejére, vagy sártengerek mélyében. Két lépés, s utad máris rövidebb, és mire feleszmélsz, máris hazajutottál..."

- Ha nem sértelek meg, mi okból vettél kardot, mikor lovagnak álltál? Merthogy kevesen vagyunk, kik ennyire ismerik az írást - fordult Bringe vissza.

- A válasz egyszerű. Én olvasni szerettem, meg lova­golni. Apám utat akart volna nekem, hogy létezhessem majd ebben a világban, és a királyi udvarhoz vitt tanulni. Ott meg, ha megismerted a tanító szerzetest, szabad volt olvasni. Aztán aki a fegyverforgatást okította, rádöbben­tett, hogy jó vagyok, több hasznomat veheti a rend, ha pengével is harcolok, nemcsak a szavakkal, s a hittel.

- Egyszer nagy ember leszel - mosolyodott el a másik.

- Miről beszélsz? Már most is az vagyok! - nevetett fel Andrew - Na, menjünk, van ott egy rész, ahol mintha kopottabb lenne a fű.

Minél lejjebb jutottak a dombról, a föld annál puháb­bá vált, és gazdagabb levelekkel burjánzott a növény­világ. A levegő egy kicsit lehűlt, s mire észrevehették volna, már belehatoltak a néhol foltokat alkotó ködbe. A gödrökben megszaporodtak a tócsák, melyeket maguké­vá tettek a legkülönbözőbb bogarak; aztán a gyepből is nádasok lettek.

Amit fentről kopottabbnak láttak, valóban az volt, de nem ritkább az élettől. Embernyi magas nádas emelke­dett a fejük fölé, s hogy jobban tudjanak mozogni, le­szálltak a lovaikról.

A sás, és többi hasonló, égig törő testvéreinek tetején hosszú barna és sárga buzogányok meredtek; némelyiket megkezdte a természet, s ettől fehérré foltozódott. A belőle kicsipkedett darabok vagy a lábához hullottak, vagy a szél magával vitte; és ahol elejtette, új életként indult el saját útján. A legalább két méter magasra megnőtt, néhány helyen az évek alatt megszáradt és kisárgult, tetőnek is jó anyagként szolgáló nádak mellett egyre nagyobb területet foglalt el a víz is. Imitt-amott széles, több tenyérnyi levelekkel és kitárult, színpompás virágokkal tavirózsák ejtőztek, várták a napsugarak simogatását. Ám most az betakaródzott egy felhőbe, ami - úgy tűnt - egyelőre nem akarja elengedni a melegséget és a szikrázó fényt.

Sikoltozás és kiáltozás törte meg a csendet. Abból az irányból hallatszott, ahonnan a két triannita érkezett.

- Mi ez?

S mire jött volna a szóbeli válasz, két szürkeruhás nő jelent meg előttük. Egyikőjük rángatta a másikat, aki, a lábán ejtett hatalmas vágásból vérezve, folyton elesett. Rémült arcukon hatalmas könnycseppek csorogtak, zihálva kapkodták a levegőt; a meneküléstől széthullott, kócos hajuk folyton szemük elé hullt. Látszott, hogy valamikor reggel még összefonták; de most mindkettejük sötét tincsei sárosan és csapzottan lógtak.

Térd alá lógó, kis madzaggal megköthető nadrágot viseltek, talpukon nem volt semmiféle lábbeli. Felül hosszú vászoning fedte kebleiket, derekukon vékony barna bőröv szelte ketté combig érő ruhájukat. A sebesült fiatalabbnak és alacsonyabbnak látszott, neki egy mély­zöld mellény lógott még szétszakítva fél testén, az alatta lobogó ing hosszú repedésein ki-kibuggyantak formás, piros szemű mellei. Próbálta ugyan elfedni őket, de életét féltve menekült, s a szemérmesség másodlagosnak bizo­nyult.

Az idősebb nő bőrből készített felöltőt viselt, amin apró szegecsek ábrázoltak valamit, oldalain szíjakból fonott masnik tartották össze azt.

A két szerencsétlen meglátta a férfiakat, és a fáradt­ságtól lezuhantak a „négyes" elé.

Aztán megérkeztek az üldözők is. Két fiatal, fejükön szőrmeszélű fejfedőt viselő férfi toppant be a képbe. Egyikőjük vállain bárányszőrös tetejű, alul éppen csak a derekáig érő felső, alatta fekete ing, a másikon hasonló, de állati rész nélküli ruha lógott. Laza nadrágjukat térdig érő csizmáikba dugva viselték, melyeken nagy darabok­ban fityegett a már összeszedett sár.

A „betakargatott" vállú ember nadrágjának ágyékánál tátongó nyílás elárulta korábbi szándékát - valószínűleg a próba nem úgy sült el, ahogy szerette volna, így nem maradt ideje rendbe szedni magát.

- Megöllek, te! - üvöltötte kihúzott kardjával a kezé­ben, társa szintén hatalmas acéllal hadonászott maga előtt.

Storm és Andrew ekkorra már kivont karddal állt a harcosok és a nők közé.

- Lassabban ember!

- Takarodj előlünk, mert téged is darabokra szakí­ta­lak! - jött a válasz, majd nem maradt idő a további sza­vak­ra, összecsaptak a pengék.

Az egymásnak csattanó acélok sisteregtek, egy jól irányzott ütés alkalmával apró szikrát is vetettek. A lovagi kardok nagyságához képest a támadóké eltörpült, de gazdáik hasonló erővel és ügyességgel használták azokat nagyobb testvéreikkel szemben.

Storm félreütött egy vágást, majd öklével arcon vágta az ellenségét, aki a kapott ütéstől hanyatt esett. Aztán mire felfogta mi is történt, torkának szegeződött a penge hegye.

- Ha... - akarta megszólítani a lovag, de amaz kezével elütötte a fegyvert és miközben oldalra fordult, már fel is ugrott, hogy folytathassa a küzdelmet.

- Levágom a fejed, és abból iszom meg a véred vacsorára! - kiabálta, s fejre irányuló támadással rontott előre.

Grand ezalatt - kihasználva a kis hely határait - kiütve a másik férfi kezéből a kardját, belelökte azt a vízbe.

- Na, legalább tiszta leszel!

A rövid fejrázás, és a csizmából előkerülő méretes tőr azonban tudatta Andrew-val, hogy még nincs vége a párbajnak. Hirtelen mozdulattal emelkedett fel a fekete inges a nedves helyről, ruhájából csorgott a víz - de erről tudomást sem véve szúrásnak indította kezét.

- Én nem nagyon hadonásznék azzal, még megvágod magad! - eresztett el egy újabb mondatot a kesztyűt viselő.

- Kujoo hazaviszi szíved!

Jobb vágás, bal vágás, majd két szúrás következett, aminek akkora ereje volt, hogy karddal alig tudta a lovag hárítani. A düh, mely elhomályosította a gyilkolni készülő ember tekintetét, akkora erőt adott neki, hogy a védekezéshez Grandnak minden erejére szüksége volt.

A vadembernek épp ez lett a veszte.

„Egy jó harcos sosem veszti el a fejét, mert a nyugodtság nyereségre viheti a harcot." - emlékezett Grand mestere szavaira, majd nagy levegőt eresztett ki ziháló tüdejéből és megtekerve fegyverét hármas lendí­tést tett. Az egy szempillantásnyi idő alatt elvégzett moz­dulatsor célba ért. A jobbról balra indított, végül a mellkason keresztülhatoló erős szúrásban végződő vágás halálosnak bizonyult; a harcos hátán vért spriccelve bukkant elő a penge.

- Aarrhhggggg! - hörögte a vesztes, majd száján is kibuggyant vöröslő élete, s elterült.

Storm ismét kényszeredett helyzetbe jutva védeke­zett. Aztán felvillantak előtte azok a harcosok, akik szü­lei­vel végeztek.

- Mondd meg, mielőtt életed veszem, Than vezéred tudja-e, közeleg a vég?

- Uramhoz sosem érsz el!

A lovag megemelte pallosnak is használható kardját, majd megindította csuklóját és egy „s" alakban lekanya­rította a vágást. Ellenfele védte a fantomütést, de mire felfogta volna, mi is történik, feje odagurult halott társa mellé. Aztán teste megállt egy pillanatig, majd tompa puffanással eldőlt, mint egy teli liszteszsák.

A két nő remegve nézte végig a küzdelmet, de mire támadóik elindultak a pokol bugyrai felé, összeszedve maradék erejüket, felálltak.

Grand tokjába helyezte pengéjét és levéve köpenyét lováról, azt kihajtogatta, majd a szakadt inges szeren­csétlen felsőtestére borította.

Közben három egyszerű ruhát viselő férfi érkezett a láp belseje felől. Mindannyian lógó öltözetben szaladtak a helyszínre, kezeikben botokkal és egyiküknél valami szigonyfélével, amit gazdája egy madzaggal még a csuk­lójára is odaerősített. A botosok mezítláb, a harmadik egy könnyű, vastag talppal, melyet szalagként fűzött bőrcsíkok tartottak a lábán, toppantak be a végkifejletre.

- Benneteket a sors vetett ide! Köszönjük mit lányomért és asszonyomért tettetek! - hajolt meg a szigo­nyos.

- Eskü, mi kötelez, na, meg az emberség - felelt kurtán Storm, majd arrébbállt, hogy a férfiak segíteni tudjanak a nőknek.

- Az én nevem Miruk. Lányom, kit a vadak kisze­meltek aljas kéjeikre, Sonia. Asszonyom Samura - mu­tat­ta be családját a „fegyveres" ember, kinek alig volt haja, de hatalmas bajsza alatti szakálla fonatokban takarta el állát.

- Én Grand vagyok, ő meg Bringe.

- Messziről jöttetek, de ellenségeink ugyanazok, a vad kurtok. Térjetek meg a falunkba, ahol biztonságban lehetünk, és hogy népünk láthassa nőink megmentőit! - kérte őket Miruk.

- Vannak még itt a közelben barbárok? - fogta meg pengéjének markolatát Bringe.

- A mocsarat mindig megkerülik északon; ezek lemaradhattak csapatuktól. Csak akkor esik meg ez, ha nyugat fele tart a vadak ökle - felelt a másik ember, aki oldalról megtámogatta a fiatalabbik nőt, miután társaival becibálták a vízbe a halottakat. - Mostantól sírjuk lesz ez a vidék, nem lesz velük gondunk.

- Félnek az ingoványtól, itt bent már biztos helyen vagytok, s mi is. Sosem keresik azt, ki lemarad közülük itt - szólt a harmadik férfi is, majd leszúrva botját fel­nézett az égre.

Az egyre tisztuló fentben egy időre elfogytak a felhők; kicsit messzebb tőlük egy nagyobb, fekete madárraj körözött.

- Ott volt az esti táboruk - mutatott a hangos szárnyasokra - már legalább kétórányira járhatnak a Nap ágya felé.

A triannita elengedte fegyverét, és odalépve Felség­hez, megfogta a szárakat.

- Elkerültük őket, de jobb is így - szólalt meg Andrew, majd csatlakozott az előtte lévőhöz, és meg­ragadta lovát.

„Vajon majd merre élik ki magukat a vadak most? Nehéz eldönteni, hogy jobb lenne-e, ha kardunk védené otthonainkat, vagy azzal segítünk többet, ha a tekercs hazaér?" - gondolkodott el egy pillanatra. Az egymás után haladó csoport lassan lépkedett egyre beljebb. A vékonyuló ösvény időnként eltűnt, de vezetőik mindig igazítottak lépteiken, nehogy olyan helyre tegyék lábai­kat, ahol aztán hamar elsüllyedhettek volna. Szúnyogok hada próbálkozott jóllakni belőlük. Kezeikkel nagyokat csapkodva már csak olyan akadt, amelyik utoljára csípett embert. Zizegtek, kerestek, majd megsejtve a csupasz bőrt, már ott is lakmároztak mindenhol.

A fűcsomók között furcsa, négylábú, mindenféle színű hüllők pihegtek vagy rohangáltak; fejük felett egy-egy eltévedt pillangó is meglibbent, biztos leszállópontot keresve.

Az egyszemélyes út egy kisebb tisztásra vezetett, amit hatalmas sás és több, földig érő ágakkal lombozódó fűzfa vett körül.

„Nem utasíthatjuk vissza ezeknek az embereknek a meghívását, de nem időzhetünk itt sokat." - gondolko­dott Storm.

- A lovakat hagyjátok itt nyugodtan, nem lesz bajuk. Innen csónakkal kell továbbmennünk - szólalt meg a szakállas férfi.

- Igazából, nekünk hamar át kellene jutnunk a mocsáron túlra - kötötte az egyik fához patását Bringe.

- Nézd az eget! Hamarosan akkora eső lesz, hogy mozdulni sem bírtok itt. Míg tart majd eme égi áldás, nálunk meghúzzátok magatokat, s aztán kitalálunk az ingoványból. Száraz bőrrel és lábbal.

Nem volt több kérdés. Mindkét lovag biztosra vette, ha ezek az emberek itt élnek, úgy ismerik földjüket, hogy nem vesztenek, csak nyernek időt a „túlpartig".

Kísérőik egyike széthúzott egy nagyobb sáscsomót, majd megtartva azt előreengedte társát, hogy az is hasonlóan tehessen a továbbjutáshoz. A megnyitott járás ismét egy tisztásra ért ki, de ez alig volt elég két ember számára. A láthatatlan fenekű tóba nyúló parton fából összeillesztett, cölöpökön fekvő járda hasalt, amihez két vízi jármű volt odakötve. Vastagon szedett, két derék szélességűre összekötött nádból készült ladikok fogadták utasaikat, hogy átjuttathassák mindannyiukat a laposan elterülő szigetre.

A nő, meg a vezetőjük az elsőn, a többiek a máso­dikon haladtak a szemben fekvő, nem túl nagy „falu" felé. Az aprócska földet vesszőből és sárból tákolt, alig másfél méteres „falak" vették körül, végső biztos helyet adva az ezen a helyen élőknek. A belül felhúzott házikók egy része szintén a mocsár testéből épült, a másik nádakból, vagy több darabból megfont és megerősített tüskés ágakból. A viskóknak kúp alakban nézett felfele a teteje, azokon kicsiny lyukon füst indult el az ég felé - hogy megszökve innen, felhőkre ugorhasson, s azokat meglovagolva szabadon járja majd a világot.

A parton többen várták az érkezőket: akadt, aki kezeit tördelte, mások meg türelmetlenkedtek, hogy kisegíthes­sék a nőket és a jövevényeket maguk közé.

- Mindannyian hazatérnek! - ujjongott az egyik ven­dégváró, majd a lapos partra kicsúszó csónakot meg­rántva talpra húzta népének lányait. - Jól vagytok?

Amazok csak bólogattak, majd a rájuk váró többi asszonnyal egy pillanat alatt eltűntek a legközelebbi házikóban.

- Íme, itt ez a két férfi, akik megmentették családom! - mutatott a triannitákra Miruk. - Ez meg itt Anrolin, népünk vezére, a mi „Apónk".

A hátulról előrejövő, középkorú férfi széles mosollyal fogadta a jelenben hősnek kiemelt lovagokat. Hosszú haja két copfba fogva ereszkedett le fejéről. A felső kissé felfele indult el a feje búbjáról, majd rábukott a tarkójánál szintén megkötött tincsekre. Szakálla nem volt; de bajsza akkorára nőtt meg, hogy két oldalt majdnem a melléig ért.

Valamikor fehér inge nagy és szabadon hagyott kivágásával éppen csak eltakarta izmos mellkasát; lábait fedő nadrágjától egy igen széles, fekete bőröv választotta szét ruházatát. Cipőféle neki sem mutatkozott lábfején, de ahogy körülnézett Andrew, ez a dolog itt teljesen természetesnek bizonyult.

- Swahn, az Úr hozott benneteket, legyetek üdvö­zölve otthonunkban! - lépett közel először Stormhoz, majd hatalmas karjaival előbb őt, majd a másikat is átölelte.

- A nevem Storm Bringe, ő meg Andrew Grand - nyögte ki alig kapva levegőt a nagy szorítás alól a hosszú hajú.

- Ma Miruk háza a Ti házatok is! Gyertek hát, tudom, hogy kevés az időtök, de most ünnep van - tessékelte előre a két harcost a vezér. Mellette a még mindig szi­gonyt tartó „házigazda" akkora bólogatásokkal helyeselt, hogy ha huzamosabb ideig kell ezt a mozdulatot folytatnia, teljesen beleszédül.

 

Közben olyan koromsötét lett, hogy ha az itt élők nem gyújtanak fáklyákat, senki nem lát tovább az orránál. S ahogy jelezték, először csak szemerkélt az eső, majd abban a pillanatban, ahogy beléptek Miruk otthonába, függönyként szakadt le az ég. A tetőkről lezúduló víz nem kutatott sokáig, hogy merre menjen: ahogy talajt ért, zubogott is tovább a házak között, és a „falakon" meg­hagyott lyukakon keresztül hömpölygött bele az egyre táguló karikákat szélesebbé rajzolódó víz tetejébe.

Az igazából csak kerítésnek emelt határ ritkán megfont vesszőkből állt össze, a két oldalon tartásra kitalált és elkészített sáv között sárból és abba beleszur­kált ágakból összemunkáltan tűrte a szakadó záport. S mint ez a darabka föld, úgy maga a tó is csak foltokban állt benne az ingoványban; de ettől lett teljes, kerek az egész vidék.

- Asszonyaim mindjárt rendbe szedik magukat, addig is üljetek le asztalomhoz!

- Köszönjük - felelt Bringe, majd miután szinte alátolták a fűzvesszőkből fonott széket, nagyot huppanva társa mellett és a többi betóduló ember között, helyet foglalt.

A viszonylag nagyobb konyhában helyet kapott egy többszemélyes asztal, ahhoz tartozó székek, egy való­színű agyagból emelt és fedett, főzésre is alkalmas „építmény". Ez a tűzhely keskeny csúcsban fejeződött be kevéssel a plafon alatt; majd ferdén megközelítette a lyukas kijáratot, ahol a belőle távozó füst ellibbenhetett. Az egyik oldalon két, egymás mellett nyíló ajtó, amin megkopott függöny zárta le a bemenetet; a másikon apró ablak lyuggatta meg a laza, de tartósnak tűnő vályogból felépített otthont. Az asztalhoz közelebbi falon egy fából faragott szárú, de kiégetett agyag fejű, egész karhossznyi pipa volt felakasztva. A sárgás színben játszó, piros festékkel megrajzolt virágokkal díszített, füstölésre szolgáló tárgy sosem volt használva. Ez látszott rajta, mert sem kopás, sem a barna dohánytól megszokott foltok nem tarkították.

- Egyetek ételünkből, s közben meséljetek, honnan érkeztetek felénk, hiszen itt hozzátok hasonló ember ritkán jár - húzta ki magát a mellettük ülő vezető, amikor az ajtón belépett két asszony, és egy lábakon álló cseréptálat rakott eléjük.

A tálból gőz és orrcsiklandó illatok szálltak fel. Mire a körülötte ücsörgők feleszméltek, már mindenki előtt ott voltak a tányérok, a kanalak és egy-egy szelet, kissé barna lepény. A jókora, vastag darabok önmagukban is elégnek bizonyultak volna egy étkezésre; gyanús jövőkép állt fel, hogy itt bizony hamarosan tele lesznek a hasak.

- Friss halleves, a vidék legfinomabbika - törte meg karéját Miruk, és nagyot szürcsölt tányérjából. - A fűszer, ami benne van, kicsit erős, de ettől az igazi.

Stormék némán elmormoltak egy áldást az ételért, majd ők is elkezdtek falatozni.

- Bizonyára napnyugat felől jöttetek. Felénk ritka az efféle öltözet - keleten meg csak a barbárok élnek; meg a Kőfalon túliak, akiken alig van valami.

- A Gyűrű-hegységen belülről hozott utunk - felelt Grand, és újabb adagot merített kanalával.

A fehér húsdaraboktól, meg a legalább háromfajta zöldségtől és valami apró galuskától gazdag ennivaló annyira erős volt az idegeneknek, hogy mindig dupla adag „tésztát" vettek a szájukba, bizonyossá téve a falat útját lefele.

Bringe köhintett egyet, de hősiesen nyelt; nem lett volna udvarias dolog, ha megmutatja, nem képes megbirkózni az amúgy igen finom ebéddel.

- Ahhhhh! - vöröslött Anrolin, homlokán gazdag verejtékcseppek jelentek meg - Néha megizzaszt, de így a jó! Na, és mi a célotok, ha átértetek földünkön?

- Sulei - nyelt nagyot Andrew.

- Ti vagy hősök lehettek, vagy bolondok. Az már a kurtok legelőin van - rázta fejét értetlenkedve a két copfos férfi.

Lassan megtelt a konyha. Akinek nem maradt hely az asztalnál, az keresett más lehetőséget, hogy egyszerre ehessen, és hallja a beszélgetést is. Egyedül a nők nem étkeztek velük. Néhányan az ajtóban álltak, vagy az egyik függöny mögül figyeltek, de aktívan csak a férfiak ettek. A színtelen, alig sárga leves hamar megtöltötte mindenki belsőjét, de nem volt vége a falatoknak. Egy lapos tálon nagy halomban ropogós-pirosra sült, két részre vágott halak érkeztek. Ezekből el-elvettek az emberek, majd ami megmaradt szálka, tányérjuk mellé pakolták, vagy a tűzhely oldalán lévő tálkába dobták.

- Népünk más Urat hisz, mint ti. Otthonunkban a tanítók gyógyítanak is; ezért magas házakat építenek, hogy mindezt egy helyen tehessék. Ezeket a várakat megáldatják az Úrral, és mindezt papírra vetik.

- Hallottunk már bizonyos szerzetesekről, akik ezekkel érkeztek, hogy békét hozzanak ide.

- Igen, volt ilyen. Nos, a vadak elvettek tőlünk egy ilyen tekercset, és Suleibe akarnak vele menni - hagyta abba az evést Bringe - Megölték a tanítóm, az egyik ilyen szerzetest.

- Senkit nem kímélnek. S ahogy sejtem, így az a hely nem lett hittel behintve - nézett fel két rágás között apó.

- De a hit megvan, és élnek is ott a testvéreink, csak a papír erőssé teszi őket. Ezért a szentelő tekercsért megyünk Suleibe.

- Egyre többször indulnak el nyugatnak, mi van ott, ami itt nincs? - kérdezett fel Miruk.

- Senki nem tudja, hogy a kurtokat mi vezeti - válaszolt a vezetőjük, majd befejezve az evést, egy rongyot vett elő és megtörölte száját.

- Jönnek, fosztogatnak, feldúlják falvainkat, majd hátra se néznek, és elindulnak haza - szólt Grand. - Rombolnak és erőszakolnak...

- ...akárcsak itt. Az én népem sokáig, több nemze­dékkel ezelőttig kint élt a mocsár keleti partján. Aztán egyre többször jöttek, és ugyanazt tették, mint nálatok. Akkor települtünk be a lápon fekvő szigetekre, mert ide nem tudnak követni.

- A vadság és a gyilkolás a vérükben van. A szerze­test, aki nagyon régen erre járt, ugyanúgy megölték. Ő rajzolt egy térképet; ezzel jövünk, ám azon semmi nincs a lápotokról.

- Mert a láp sincs itt soha. Vándorol, mióta az eszem tudom. Néha több a víz, néha meg a sár. Szigetek születnek és halnak meg velünk - emelte fel fejét Anrolin. - Swahn mutatja meg, hogy holnap hol ébredünk, hogy honnan vehetjük eledeleinket, hol kel a Nap és hol mehet népünk a másvilágra.

- Falutok biztos és békés hely - nézett rá Storm - Vagy tévedek?

A nagy ember felnézett az ég felé a plafonra, halkan szemlélte, ahogy a tűzhelyből megszökő „szalag" meg­kerülte a felhőkből kapott vizet, aztán egy hatalmasat sóhajtott.

- Ez a föld most is ázik, már elindult a tó fenekére. Amit itt láttok, az maholnap nem lesz. S mi megyünk majd tovább, mert ez a sorsunk.

- Nehéz lehet itt élni - hagyta abba Grand is a halat, majd miután látták, hogy befejezte a lakomát, a mellette lévő embertől kapott ruhával ő is megtisztította száját.

- Nekünk itt mindenünk megvan. Az ételünk, a boldogságunk, még ha a vadak itt is élik ki magukat a közelünkben. Levegő, béke, család...

- ... csak a föld nem.

- De mindig van holnap. Mindig akad egy darab, ahol megépíthetjük új házainkat, ahol elkezdhetjük azt, amit igazán sosem fejezünk be - mosolyodott el erre a mon­datra már több ember is. - Na, de elégnek gondoljátok az ebédet? Van még!

- Én, azt hiszem, bőségeset ehettem étketekből - simogatta meg hasát Storm és ránézett társára, aki ugyanígy cselekedett és bólogatott.

- Köszönjük!

A tányérok hamar elkerültek előlük, majd néhány korsó és fából faragott kupa - tele helyi borral - lett a búto­ron a teríték.

Bringe felnézett ezekre az emberekre. Őseik beszo­rultak erre a barátságosnak egyáltalán nem tűnő helyre, s megtanultak úgy együtt élni a természettel, hogy „kint­ről" igazán nem is volt semmire szükségük. Alkal­mazkodtak a növényekhez, a sok vízhez, a sárhoz; és mindenüket az itt fellelhető dolgokból készítették, vagy nyerték maguknak. Semmi nem tudta elvenni életüket, hacsak a véletlen nem - ami jelenthetett egy lápon túli világ kegyetlensége folytán kapott történést.

A megebédelt férfiak kivétel nélkül - ki innen, ki onnan - saját keze által faragott pipát húzott elő. Apró­lékos mozdulatokkal, de mindezt kellő rutinnal meg­hintve elég gyorsan megtömték finomra őrölt, igen aromás dohánnyal, aztán kisebb csoportokat alkotva körbeadtak egy szál izzó fadarabot, és meggyújtották azt.

Anrolin füstölőjének tetején sárgás rézkupak fedte le a pipa száját és az övé volt az egyetlen, ami földig érő szárával és formájában - nem görbe, hanem nyílegyenes és vékony volt -, mást sugárzott magából. Nemcsak méltóságot, hanem gazdája kiemelt rangját is.

- Felétek ez nem szokás? - kérdezett néhány karika elengedése után, majd újra teleszívta száját és torkát a kissé fanyar és kaparó, vagy éppen csiklandozó ízzel.

- Előfordul, de kevesen művelik - felelt Bringe.

- Gondolom, ti nem, ugye?

- Nem.

- Akarjátok kipróbálni? A dohányt is magunk ter­meljük, nem messze van egy sziget. Ott megél a levél, amit megszárítunk, összekeverjük a mocsári liliom olajá­val, meg a vadnyírfa virágjából készült mézzel, ettől olyan finom.

- Nem szeretnélek megsérteni, tényleg nincs rossz illata, de nekem kedvesebb lenne maga az a liliom - utasította vissza a felajánlást Andrew.

- Nincs harag.

Elhallgattak. Kintről a kövér esőcseppek kopogása, a tó buggyanásai, bentről meg az egymást követő cuppo­gások hallatszottak csak. A házat betöltötte a pipafüst, ami vagy az ajtón, vagy a tetőn szökött meg.

- Nincs is jobb, mint egy jó evés után elpipázni azokkal, akik neked fontosak - fújt egyet Miruk.

- Amióta vendégeskedünk nálatok, még egyetlen gyereket sem láttam - nézett körbe Storm.

- A kicsik otthonaikban alszanak; az a néhány, aki meg már képes egyedül boldogulni a mocsárban, éppen begyűjt a déli részen. Halat, nádat, s amire a szükség kéri - felelt egy másik idősebb ember. - Esőben nincs annyi szúnyog.

Neki, a többiektől eltérően földig érő köntös fedte egész testét. A majdnem fekete ruha a nyakát leszámítva sehol nem volt nyitott. Deréktájon két laposan „mo­soly­gó" zseb feszengett, az egyiken zöld cérnával hímzett, egyenlőszárú kereszt színesítette gazdája viseletét. Nyakában fehér fából faragott, mindenféle rovásokkal megégetett ugyanilyen jel lógott kopott, de mégsem tompa fényű, vékony, sárgás láncon.

- Ő a mi hitvarázslónk, Dreifus - nézett rá Anrolin. - Reggel óta nem láttalak, merre jártál?

- Megvizsgáltam a déli Fekete-szigetet. Biztosnak tűnik, dobogott rajta a talpam.

- Akkor mihamarabb dolgoznunk kell! Tudjátok, az lesz az új hely, ahol egy darabig lehetünk - nézett a nagy bajszos a lovagokra, majd ismét beleszippantott a kezéből lelógó szárba.

 

A bal oldali eltakart helyiségből egy lépésnyire be­hajolt az a lány, akit a vadak megpróbáltak magukévá tenni. Lába vastagon be volt tekerve egy ruhával, aminek hátsó részét nem nagyon, de pettyesen átütötte sebéből szivárgó vére. Felsőjét kicserélte, s hogy takargatni tudja a vele majdnem megesett történéseket, még egy fekete mellényt is vett magára. Kezében Storm összehajtogatott köpenye feküdt.

Ránézett Mirukra, aki biccentett fejével. Majd látva, hogy szeretett lánya jobban van, megengedett végre egy atyai mosolyt addig aggódó arcán.

- Gyermekem, remélem nem viselt meg nagyon, ami történt - lépett oda mellé Dreifus, és nyitott tenyerét Sonia homlokára tette.

Amaz megrázta fejét, majd lesütött szemmel oda­lépett Bringéhez.

- Megtisztítottam ruhád. Neveitek, ha apám és a varázsló is beleegyezik, felrójuk dicsőségoszlopunkra. Köszönöm tettetek - szólt halkan.

- Nekem és rendtársamnak adta a sors, hogy ott lehettünk, ahol téged kergetett a veszedelem - állt fel a hosszú hajú, és miközben elvette a ruhát, amiből kelle­mes virágillat áradt, kintebb húzta székét és mutatta a nőnek, hogy foglaljon helyet.

- Én... - kezdte amaz a mentegetőzést, hogy nem ül le, de apja félbeszakította.

- Sonia nem maradhat most körünkben; lelkét erősíti, hogy teste könnyebben gyógyulhasson. De igen, te s társad, kik életet mentettetek... valóban megvéssük neve­tekkel az oszlopunkat - fejezte be halkan, de jelentőség­teljesen az apa.

- Menj lányom, eme munka tiéd; s édesanyádé, ki már megélesítette a kést az íráshoz - lépett hátrébb Dreifus.

Sonia lehajtotta fejét, de a megnyugvás és a tisztelet megadása után még egyszer rápillantott Bringére, majd egy elcsalt mosollyal az ajkán megfordult, és visszament a szobába.

Az emlékek megint elözönlötték Stormot. Kedvese szemei, hosszú barna haja és mindig mosolygó szája rémlett fel előtte. Finom inge alatt megbújó dús keblei, melyekkel játszva érintette mindig a férfi testének más és más pontját, játékuk bizsergető részévé vált. Mindegy volt, hogy ketten léteztek csak a mezőn, vagy az erdőben, akkor is, ha csak „véletlen" ütköztek össze valahol több ember előtt.

„Mennyi év eltelt azóta, s mégsem tudom elfeledni őt. Látom a fűben, a fákban, egy virágban, vagy bármely nőben is." - mélázott el magában. „Miért mondta Mona, hogy megvár? Nem tudhatja, visszatérek-e valaha. Hiszen én sem tudom, hova visz az utam."

Bringe haragudott magára, ugyanakkor nyugtatta is kétfele szakadni készülő lelkét. Bűnös gondolatai mos­tan­ság gyakrabban feltörtek, s mégis ellenállt bájos és szép nők csábításainak is - mert hitte, Sharon egyszer hazatér.

„Sorsod megmutatja majd tetteid útját, ne bánkódj, ha nem muszáj! Érezni fogod, ha el kell engedned azt a lányt; s ha mégsem, gyermek lesz kitartásod gyümölcse." - mondta neki egyszer egy javasasszony, akit egy alkalommal felsegített, miután beleszédült az út melletti gödörbe. Amaz csak ránézett, megfogta kezét, és ha hagyja kibeszélni, amit tud, mindent leír a triannitáról.

- Csitul az eső - zökkentette vissza a jelenbe Grand - talán el tudunk indulni. Mit gondolsz, Anrolin?

- Utatok fontos, tudom, hiába marasztalnálak benne­teket. Miruk megmutatja, merre juttok ki otthonunkból - nézett a mellette ülőre.

- Ez a legkevesebb, mivel hálám kifejezhetem.

 

A keresztes nyakláncot hordó ember időközben eltűnt egy rövid időre, majd amikor a két lovag felállt helyéről, egy fehér, de annál koszosabb rongyba csavart csomag­gal tért vissza a kezében. Nyugodt és tiszta tekintettel nézett a vendégek szemébe, majd - mivel Andrew állt közelebb hozzá - halványan remegő mozdulattal oda­nyújtotta neki a becsomagolt meglepetést.

- Még nagyon régen kaptam ezt egy olyasfajta férfitől, akit ti szerzetesnek hívtok. Gyógyfüveket szedtem a mezőn kint, a hegyek oldalán ereszkedő réteken, amikor találkoztam vele. A nevére nem emlékszem, de azt mond­ta, hogy ha tudom a betűket, ebben a könyvben sok jel van, ami a békét és a bölcsességet mutatja - s közben segítette a triannitának kicsomagolni a könyvet, amit, mikor megláttak Stormék, kikerekedett a szemük. - Sajnos én ezt nem tudom...

- A Szent Szavak! - szólt előbb Bringe.

- Békét hirdetett, de azt mondta, fél, hogy nem tér haza; s ha megőrzöm ezt, amiért élt és jött messze otthonától, nem fog elveszni. Hiszem és tudom, hogy ez nektek sokat ér, mi meg úgysem tudjuk használni. Köszön­jük asszonyainkért s népünkért tett szolgálatotok!

Mindkét lovag jobb kezét szíve elé emelte, majd meghajtotta fejét.

- Hitünk könyve ez - simogatta meg Storm a rendesen megkopott, zöld és vastag írást, minek sárga lapjai összefeküdve lapultak meg Andrew hatalmas kezében - sajnálom, hogy nem ismerhetted meg.

- Felénk az írást itt tartjuk - mutatott a fejére Dreifus. - Amit meg le akarunk írni, azt vagy fába véssük, vagy ritkán a fehér nyírfa kérgébe rójuk. De az elázik, ezért nincs is sok belőle.

Kiléptek a házból. Az égen gyors iramban szaladtak nyugat felé a fellegek, magukkal vitték az esőt, ami meg­pihenésre kényszerítette a két férfit. A nap már elengedte ujjait, a felázott föld és a megszaporodott tócsák kezdtek beleolvadni a mindenségbe. Vagy ha mégsem, apró szú­nyo­gok tömegeit keltették életre. A lengedező szellő már csak utójátéka lehetett az elmúlt időnek, annyira sem maradt ereje, hogy a mocsár feletti ködöt megmozdítsa.

Néhány méterrel arrébb a házak között egy nagyobb hely kimaradt. Ez lehetett a falu „főtere", melynek közepén egy több ember magas, fából faragott oszlop emelkedett. A jelekkel megvésett, mindenféle színes csíkokkal díszített rúdnak éppen nem nevezhető „emel­vény" tetején egy kétszárnyú sasfélét ábrázoló szobor engedte szét oldalra nyúló végtagjait. A készítése nem volt teljesen kidolgozott, de a fejen kivehető csőrt és a totem tetejébe kapaszkodó karmokat mindenki láthatta. Alatta több szinten és hosszú sorokban mindenféle rovások, ezekhez sokfajta színes szalagok, vagy kisebb-nagyobb virágcsokrok tartoztak.

A díszfa két oldalán ott álltak a megmentett nők. Hófehér, vakító ruhában -, amely teljesen leért a földig - és fejükön valamiféle vékony fátyolban fogadták az oda érkező férfiakat, akik kettéválva a lovagok előtt, előre­engedték azokat. A zavarba jött harcosokat megkerülte Anrolin, Miruk és Dreifus is, majd kézen fogva a nőket, és kérve Stormékat is a hasonló mozdulatra, körbevették az itteniek dicsőségfáját.

- Kaljog Swahn, Kaljog Swahn! - szólalt meg a varázsló, s ahogy ezeket a szavakat minden jelenlévő elismételte, belépett a körbe és felemelte a fa elé rakott tőrt, amivel a két segítő neve korábban már belevésetett az oszlop testébe. A kést határozott mozdulattal bele­szúrta a jelekbe, majd egyenként megállt a kört alkotók előtt és tenyerével megérintette a homlokukat.

Sonia halkan énekelni kezdett, amit bekapcsolódva, egyre hangosabban folytatott az egész falu. Bringéék nem értették a nyelvet. A „keresztes" ismét csatlakozott a kézen fogottakhoz, majd lassú iramban elindultak elő­ször jobbra, aztán a másik irányba. A tánc egyszerű és visszafogott képe éreztette a megajándékozottakkal, hogy hatalmas megtiszteltetésben részesülnek, hogy ezek az emberek sokkal nagyobb kincset adnak nekik ezzel a szertartással, mintha zsáknyi aranyat tennének eléjük.

 

Amikor véget ért a dalocska, nagyon rövid idő alatt mindenki szétszéledt. A vezető, Miruk, a hosszú köpe­nyes és a két vendég maradtak csak ott.

- Nem tudom, hogy a térképetek mennyire jó. Ha átjuttok a hegyen, lesz ott egy szikla, amit már messziről lehet látni annak, aki erre tart. Az legyen mindig kicsit a hátatok mögött, a jobb oldalatokon! - ölelte meg őket Anrolin. - A hegyig Miruk vezet majd, lovaitok már várnak benneteket a keleti oldalon. Gyermekeink, míg ettünk, megkerülték velük a láp járhatatlan részeit, hogy odaát nektek már csak folytatni kelljen utatok.

- Mindent köszönünk! - húzta fel kesztyűjét Grand.

- Járjatok szerencsével! Bár célotok inkább vakmerő, mint hősi, de erőtök a hit, s a kitartás.

A két copfot viselő, meg a varázsló hátat fordított és eltűnt egy vályogból emelt házikóban.

- Akkor, menjünk! - indult el Miruk.

A tövis- és sárfallal körülvett földdarab szélén, szemben az érkezésükkor őket fogadó parttal, ismét csónakok várták őket. A szinte már gyakorlatot szerzett emberek belehuppantak a továbbjutást segítő, egyetlen törzsből kivájt teknőbe, amit egy-egy réteg nád is körbe­fogott; és távolodva a hátuk mögött hagyták a szigetet. Bármerre néztek, vagy nagy területen fekvő nádast, vagy a fehér semmibe olvadó tavat látták csak. Akadtak elérhető közelségben nem túl nagy, biztos talajnak vélt helyek, de az evezőrudat tologató kísérőjük elmondta, hogy ami elébük tárul, az maga a „zöld halál".

- Vagy nincs alatta semmi, vagy ha igen, akkor is beszippant. Mi se ismerjük mindet, bejáratott bottal kutatjuk, hogy melyik az a föld, ahova szabad lépni.

- A mocsáron túli területeket ismeritek? - kérdezte Bringe, és megfogta csuklóját védő bőrpántjait.

- Kevesen. Van, aki járt messzebb, de már meghalt. Anrolin, Dreifus biztosan, de ritkán mesélnek. Miért?

- A Tekercsen alig van valami település jelölve. Olyan kihalt ez a vidék, mintha nem is élnének erre emberek.

- Csak hallottam, hogy messze északon van valami városnak nevezett hely, amit kőfal vesz körül. Azt mesélik, hogy ott az emberek már nem cserélik, ami nekik van, hanem valami pénzért adják egymásnak a portékájukat.

- Ahonnan jöttünk, ott is így van - szólalt meg Grand és miután kikotorta bőrzacskóját övéről, előszedett belőle egy aranyat.

- Szép, de ezzel sem jóllakni, sem pipázni nem tudok - mosolyodott el Miruk.

„Az egyszerű és teljes lét titka." - gondolkodott el a másik, majd beleengedte ujjai közül a pénzérmét a vízbe.

A hideg tó apró hullámokat engedett mögöttük, de olyan hallgatagon siklottak rajta, hogy a távolban karattyoló békák, vagy a mindenféle hangot adó mada­rak szinte sikítottak füleikbe.

- Ami biztos, hogy errefelé a népek nem sokáig vannak egy helyen. Birkákat, kecskéket, meg efféléket tartanak, azok meg hamar lelegelik a füvet. Elfogynak a fák, kiég a föld, vagy elsüllyed. Mindenkinek menni kell - fordított evezőjén a kormányos és nagyot sóhajtott.

Kikötöttek. A part nem mutatkozott nagynak, de arra épp elégnek bizonyult, hogy kihúzzák csónakjukat, és hárman elférjenek rajta. Miruk hallgatózott, majd szét­húzva a sást, mutatta, hogy merre kell továbbmenni.

- Ha négyet léptek, ott az a másik csomó, azt is ketté kell szedni - igazította el a lovagokat. - Aztán jövök oda, mert csalafinta a láp.

- Ismered, mint a saját tenyered - engedte előre Storm.

- Te is tudod, hogy a víz alatt nem lehet levegőzni, mert megfulladsz - azaz, az életed múlik a tudásodon.

Az egyik benyúló részen hatalmas kövek feküdtek. Oldalaikon valami nyálkás dolog zöldellett, s a tetejükön - kiélvezve a nemrégen melegítő napsugarakat - tenyér­nyi teknősök szárítkoztak. Némelyik nyakát kinyújtva hasalt páncélja és a kő között, megpróbálták magukba szívni a melegséget.

A másik oldalon, elkerülve az érkezők lábait, fekete kígyó csúszott bele a vízbe, esélyt se hagyva laposra taposásának.

- Sikló - mutatta az elúszó állatot a fonott szakállas. - Nem veszélyes, sőt nem is ehető. Csak nagyon büdös, ha a testére lépsz.

- Felénk is vannak effélék - nézte az elúszó kígyót Bringe, majd figyelve, hová is léphet, a lassítás után folytatta az utat kifele.

Annyiszor fordultak már el, és hajtogatták a nádak törzseit, hogy a trianniták teljesen elvesztették a tájéko­zódásukat. Ösvények, tisztások, melyeken szebbnél-szebb virágok fogadták őket, helyenként fűzfák, vagy olajfák tarkították a „halálos" vidéket.

 

Aztán egyszer csak elfogyott a nádas, nem volt több buzogány, vagy sár. Mögöttük egy rejtett élet, előttük meg a síkból lassan kiemelkedő domb, ami távolabb az erdők alatt felszökkenő nem túl magas hegységgé válik.

Lovaik egyenként kikötve - a múltat idézve - az e helyre jellemző, földig lógó fákhoz, nyugodtan lege­lésztek; de amint meglátták gazdáikat, toppantottak és boldogan prüszköltek egyet.

- Felség! - fogta meg hátasa sörényét Storm.

Miruk megállt a „határon", és utat vizsgáló hosszú botját letámasztotta lába mellé.

- Némi ennivalót és méretetekre való ruhát rakattam a nyergeitek mögé. Könnyebb lesz mozognotok abban. Ha így meglátnak a kurtok, nemhogy Suleibe, még addig se juttok el.

- Hálásak vagyunk neked, s népednek mindenért! - felelt köszönetképpen Grand, majd felszállt a nyeregbe.

- Ahogy felénk mondják: a Mindenek Atyja legyen veletek!

- Swahn figyeli utatok - szólt halkan a mocsárlakó, majd hirtelen megfordulva el is tűnt biztonságot adó otthona mélyén.

„Nem tartják hosszan a búcsúzkodást az itteniek." - gondolkodott el egy pillanatra a földön maradt férfi.

Miután Bringe is nyeregbe pattant, megbökdösték lábaikkal a patások oldalát és elindultak. Azok ugyan kint vészelték át a rossz időt, de nem voltak vizesek. Sem a nyergek, sem az alattuk fekvő pokrócok. Ellenben látszott rajtuk, hogy vendéglátóik meg is tisztították őket, sörényeiket és farkukat kifésülték, patáikat megszabadí­tották a kosztól.

- Idővel ránk esteledik. Azt hiszem, érdemes lenne abban az erdőben letáboroznunk reggelig - mutatott előre Storm.

- Lehet, hogy maradnunk kellett volna Anrolinéknál éjszakára?

- Érdekes nép, de engem fojtogatott a mocsár - felelte a másik. - Mehetnénk akár tovább, de nem ismerjük ezt a tájat.

- Helyesen beszélsz. Lesz itt olyan hely, ahol szundít­hatsz, ha akarsz.

- Nem vagyok álmos, csak...

- ...Tudom. Van ötleted, hogy ha odaérünk, hogy férünk majd Than közelébe? Vagy Meezoéba? - noszo­gatta tovább a lovat Grand.

- Nem gondolkodtam még rajta, de a kapott ajándék megadja majd a választ. A Szent Szavakban minden benne van.

A fehér sapkát nem viselő hegy lábánál kezdődő fák sűrűje hamar körbefogta őket. A vacsorázni készülő tücskök egyre hangosabban ciripeltek, a majdnem szür­kü­letben ébredezni kezdett az éjszakai vadászatra induló állatok sokasága. A fákról hangtalanul huppantak le a szürke vadmacskák és testvéreik, előmerészkedtek koto­ré­kaikból a rókák, és nagyokat ásítottak a még lógó, de nyújtózkodó denevérek is.

- Nézd csak, ott szerintem jó is lesz - emelte fel kezét Grand, majd oldalra mutatott. - Szélvédett, a mélyedés miatt távolból nem látható, de még nincs bent a sűrűben a vadállatok miatt.

- Ahogy mondod. Itt letáborozunk - állította meg a menetet Bringe, és leszállt Felség hátáról.

 

5. Van még rosszabb is...

 

Az erdei sötétben fényt adó, és a repkedő bogarakat magához csalogató tűz kis lánggal égett a köré rakott nagyobb kövek között. A helyét adó területről szétkotort avar jól jött a pirosas-sárgás lobogás meggyújtásához, amit a két férfi száraz gallyakkal táplált.

Hallgatva korábbi vendéglátóikra, magukra öltötték azok egyszerűbb ruháit. A durva, de annál kényelmesebb ingek és nadrágok mellé egy-egy vastagabb mellény is párosult; egyedül a csizmák maradtak meg az eredeti viseletből.

Éjjelre mindkét lovag magára húzta fekete köpenyét, a tűz mellett jól esett az „ismert" melegség is a hűvös erdei levegőben.

Vacsorájukat nem kellett a sűrűből megszerezni vadászattal, vagy begyűjtéssel: előkerült a becsomagolt lápi lepény, meg a sóval és füstöléssel hosszú időre elálló halszelet. A valamennyire megráncosodott farkasbarack rendesen bírta az utazást, levét nem engedte ki magából, innivaló helyett is ehető volt, alkalmas egy erős szomjú­ság oltására is. A piros, zöld szárú, sokmagvas gyümöl­csöt majszoló Grand - miközben saját ingjéről törölgette a ráfröccsenő levet - nagyokat mosolygott hasonlóan járt társán, akinek, mire a falatok végére ért, szinte mindene foltos lett.

A távolból apró szöszmötölések, gallyak reccsenése tudatta a táborozókkal, hogy aki vagy ami teheti, vagy mert kell tennie az életben maradásához, nem alszik. Lapít, sunnyog, lopakodik, néha meg kivár.

- Te jártál otthon tornákra? - törte meg a hallgatást Grand.

- Néhányon részt vettem, de nevelőapám mellett nem kellett pénzért küzdenem. Talán elkényeztetett lehetek a szemedben, de...

- Nem gondolnám, hogy kevesebb az a lovag, aki élheti a nemesi életet - vágta félbe a másik.

- Sir Ambel sosem csalódott bennem, s én sem magamban. A fél tucat versenyből talán kétszer lettem második.

- Emlékszel a legyőzőidre?

- Sir Waldenberg volt az egyik, őt akkoriban csak a „Kék Lovagnak" hívták. Három körben tartottam fent magam a lovon, majd aztán egy buzogányos párbajban úgy kupán vágott, hogy alig tudták leszedni a sisakot a fejemről. Azóta is áldom a kovácsot! Könnyű, de erős fémet rakott rám - felelt Storm, majd egy faággal meg­kotorta a parazsat, amiből parányi csillagok szálltak fel az ég felé.

- Ő engem is legyőzött - nézett fel Andrew - igaz, engem már rögtön az elején kilökött a nyeregből.

- Nálad is azt a furcsa kopjavéget vetette be, ami olyan kör formájú volt?

- Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy azt a pajzsot, amit akkor használtam, azóta sem tudta senki kikalapálni. Na és a másik?

- Ő Sir Lanchaster volt.

Storm elhallgatott egy pillanatra, valóságot öltöttek szeme előtt a múlt képei.

„- Legyőztelek, Sir Bringe! - szegezte torkának a kard­ját ellenfele, kissé dörmögő hangon, majd feltolva rostélyát, gúnyos mosoly ült ki borostás arcára. - Meg­elégszel a leckével, vagy véredig kívánod folytatni a harcot?

Storm egy vacsorán vett részt, nem messze otthonuktól, ahol a házigazda eladósorba került lányát ünnepelték. A hatalmas termet, ahol mindenféle hölgyek, urak vendégeskedtek, betöltötte a zsibongás, meg az étellel járó illatok tömkelege. Valamelyik sarokból bárdok zenéltek, szolgák hordták sürögve nagy tálcákon a sült étkeket, melyeknek maradékát türelmetlenül és kuncso­rogva figyelte a kevés beengedett kutya. Az amúgy visszafogott társalgásáról ismert Bringe épp egy kisebb beszélgető hölgykoszorút került ki. A mellette elhaladó vendég - Sir Lanchaster - meglökte az egyik hölgyet, aki hiába kapaszkodott meg a triannitában, elhúzva magá­val, lerántotta a földre. Amikor felálltak, az őket elsodró lovag felháborodott, mintha nem ő lett volna az okozó, és kikelve magából, elégtételt követelt. A házigazda - szintén lovagi ranggal rendelkező úr - ismerve a rendet és a lovagi kódexet, azzal tudta megmenteni a helyzetet, hogy felajánlotta a párbajhoz a másnap nála megrende­zendő torna színhelyét.

Ugyan Storm alul maradt, de ellenfele végül belátta, hogy elvesztette fejét; és a hölgytől is, meg tőle is az egész nézősereg előtt, nyilvánosan kért bocsánatot."

- Lanchaster? Neki fejét vették, ha jól tudom - szólt bele a gondolataiba merült hosszú hajú bambuló arcába Grand. - Rajtakapták, amint megbecstelenített egy lányt valahol északon.

- Nem vagyok meglepve. Sötét alak volt - felelt hangsúlytalanul a férfi, majd néhány szóban elmesélte találkozásukat az emlegetett emberrel.

A fák lombjai nem engedték be a Dormiolus fényét maguk közé. Az égi lámpás lombkoronák felett hullámzó tündöklése elnyúlt a tájon, s ha dombra kellett felkúsz­nia, ugyanúgy megtette azt, mint amikor lemerülve hasalt meg egy mélyebb völgy alján. A társaságát meg­hitté tévő csillagok megszurkálták az ég feketeségét, ami a fénylő és vékony „kifli" körül halványkék udvarral ölelte - keretbe foglalva - gazdáját.

- Na, és te? - kérdezett vissza Storm.

- Volt idő, amikor gyakran versenyeken töltöttem napjaimat. A vereségek ugyanannyian lehetnek, mint ahányszor sikerült talpon, vagy nyeregben maradnom. Egyre viszont szívesen emlékszem: bár nem nyertem meg a tornát, de a közeli vár kapitányának a lányától jutalmul ezt kaptam - nyújtott oda a másik felé egy ibolyaszínű kendőt a mesélő.

Az összetekert, selyemből készült ereklye szélei sötét­kék cérnával voltak szegélyezve, közepén pedig ugyan­olyan varrással megmunkált rózsa virított. A tűz meg­maradt fényénél is jól megfigyelhetővé vált az anyagban futó ezüst szálak csillogása, melyből Storm tudta, hogy a másik lovagnál hordott „zálog" minden téren sokat ér.

- Szíved azért még vele maradt, vagy el kellett ásnod lelked mélyén őt?

- Nem lehettem az, aki szerettem volna, apja mást szemelt ki férjnek.

- Elárulod nevét?

- Elisee - vette vissza a kendőt Grand, majd elrejtette kesztyűjében a megbecsült kincset. - Megpróbáltam le­festeni őt szavakkal papírra, de annyira bután vetettem ki magamból a betűket, hogy rá kellett jönnöm, nincs az az ember, aki képes lenne ilyesmire, ha róla van szó.

- Mondd el úgy, ahogy a bensőd súgja!

A lelket felszabadító beszédre felszólított nagy levegőt vett, majd - mint aki egyszerre akar mindent mondani - rímtelenül szavalni kezdett.

- Arca maga a vakító Nap, amibe nem tudsz bele­nézni, mert világtalanná tesz. Szemei olyanok, mint ki­rá­lyunk koronájának legszebb köve, mélyzöld smaragdok, melyeket száz meg száz ember sem tudna kibányászni a föld mélyéről. Haja barna, és ha hosszú fürtjei ráhullanak mezítelen vállaira, harcban kapott fájdalmaid elvesznek a nagy tengerek legeldugottabb barlangjaiban. Szája apró és mindig mosolyog, nevet veled és megnevetteti az egész világot. Keze, ugyanúgy simogat, mint kisdedet anyja, szavai megszédítenek, hogy bután hasra esel előtte, mint a megrészegült kocsmáros a pincéjében. Keblei... - hagyta abba Andrew, majd megrázta fejét.

- Na, ezt nem tudtad leírni?

- Itt a kendő, ez, ami az enyém. Elisee közben anya lett, boldog és több éve már mindennek - halkította el beszédét a másik.

Storm pontosan tudta, hogy milyen az, ha hiányzik a léleknek valaki, akiért mindent megadna. S mielőtt neki is elindultak volna gondolatai, tovább faggatta barátját.

- Honnan jöttél?

- Van egy tó odahaza, amit felénk csak „Sekélyes-tó"-nak hívnak. Attól nem messze, egy apró patak völgyében születtem egy faluban, aminek Chajug a neve. Az ott élők egyszerű emberek; vagy szőlőt nevelnek a határban lévő dombos-völgyes helyen, vagy állatokat tartanak.

- Gondolom, akad ott mindenfajta jószág.

- Igen. Tehén, disznó, birka, meg effélék. Több ol­dalról veszi körbe erdő, van fenyves, makkos, ugyanúgy, mint akácos. Két patak találkozik a földek alatt, így van némi nádas, meg az erdők szélén dagonya a vaddisznók legnagyobb örömére. Nem ritka a szarvas, s annyi fácánt még sehol nem számláltam meg, mint ott.

- Hiszi a népetek az Urat? - szakította meg a hely leírását Storm.

- Kicsiny falu a mienk, de mindannyian tudjuk, hogy a Mindenek Atyja velünk van, akár boldogság, akár a halál árnyéka vetül is ránk. A mi házunk fent állt a dombon, a falu szélén, tőlünk mindent lehetett látni. Még a határban álló várromokat is, ami még a régidőkből maradt ott. Azt mesélték az öregek, hogy annak idején az uradalom birtokolta a környékbeli házakat és földeket.

Storm előtt, miközben hallgatta társát, saját lakóhelye, az ott épült házak, kertek, utcák képe rajzolódott ki. Sok hasonlóságot fedezett fel az ő és Grand származási helye között.

- Szép és békés környék lehetett, mint ahogy odahaza minden az volt, mielőtt a kurtok feldúlták folytonos betöréseikkel.

- Igen. Azt hallottam, hogy a király tervezett valamit, hogy megfékezze őket, de serege kevés; na, meg sose tudni, hogy hol támadnak.

- Ezért vagyunk mi trianniták. Ezért is - fejezte be a gondolatot a másik, majd lekönyökölt a földre.

Mindketten elhallgattak és belezuhantak saját emlé­keikbe.

Andrew visszazökkent oda, ahonnan jött, Bringe meg fiatalabb énjével zsákokat cipelt apja - az elismert molnár - malmában.

Aztán szomorkodó, majd nevető anyja arca jelent meg előtte, akit egy szempillantás alatt Sharon követett.

„El kellene felejtenem, mert szívemnek örök meleg­sége így megmaradhat, viszont ha halálhíre elér esetleg, a földi létem pokollá változik." - rágta magát, majd lecsu­kód­tak szemei.

 

Grand felállt, összehúzta jeltelen köpenyét és meg­rázta lábait, karjait feje fölé emelve nagyot nyújtózkodott.

Belebámult a sötétségbe, ahonnan - minél tovább figyelt - apró sárga, vagy vörös szempárok tekintettek vissza rá. Némelyik a földről, de többségük a fák ágairól kutatta, kik lehetnek, akik bemerészkedtek az ő világuk­ba; vajon ennivalót, vagy veszélyt jelentenek-e.

Valahonnan mély huhogás hallatszott, ezt suhogás követte, majd néhány ágreccsenés és egy halk roppanás.

„- Vége. Megvan a vacsora, vagy a reggeli." - nézett oldalra az őrt álló, s tovább fülelt.

A halk sikolyt válaszul a másik oldalról hangosabb, vékony, morgó, elnyújtott gurgulázás nyomta el. A látha­tatlan, pamacsfülű és szürke hiúz lecsapni készült. Aztán a zaj megismétlődött, majd a csend sípolássá hangoso­dott.

 

Már pirkadt, amikor úgy döntöttek, ideje indulni. Nem szóltak, csak összenéztek; mindketten tudták, hogy menni kell.

A lankásan emelkedő gerincen nem haladtak gyorsan. A változatos fatörzsek mellett, s az azok lábait körülvevő mindenféle leveles és bokros növények között ingázva lépdeltek a lovak a helyenként a patájukra tapadó avar­ban. A korábban, az ősz folyamán - vagy a nem gyakori betegségektől - lehullott levelek barnás, zöldes és szürkés színekbe takarták a földet, melyet helyenként elszórtan egy-egy eldőlt és mohával belakott, korhadt fatest tett szálkássá. A belsejükből áradó orrfacsaró szag mellett mindenféle formájú, soklábú féreg mászott elő, majd préselte be magát egy szomszédos repedésen át a védelmet nyújtó biztonságba. S ezeken a nyílásokon apró vöröshangyák indultak útjukra, hogy akár a várat jelentő bolyukban, akár máshol tegyék a dolgukat.

A zöld bársony mellett mindenféle taplók és rokonaik hasaltak oldalazva imitt-amott, elégséges eledelt adva annak, akinek ez csitította éhségét. A csomókban emel­kedő páfrányok és a nagyobb területet elfoglaló sötét áfonyától kéklő bokrok deréktájon ruházták az erdőt. A ritkán kiszélesedő, füves tisztások érintetlen szőnyegén Felség és Kicsi szívesen megpihent volna egy kis legelészésre, ám uraik, még ha nem is gyors, de bíztató böködései miatt nem állhattak meg.

Az árnyékosabb oldalakon kicsi, lila színű, illatos ibolyák bokrosodtak. Nem messze tőlük hasonló, de más alakú virágok igyekeztek társalogni az őket szomszéd­ként szemlélő testvéreikkel.

- Ssssss! - emelte fel kezét valamivel később Storm, hogy jelezze, most meg kell szakítani a haladást.

Hatalmas barnamedve hátát pillantották meg, egészen közel, aki orrával szorgosan túrt egy bogyókkal feldíszített cserjét, s időnként mancsával igazította a szerzett falat útját pofájában. Tulajdonképpen háttal volt az utazóknak, de amint amazok megálltak, ő is mozdu­latlanná dermedt, majd felemelte fejét és szaglászni kezdett. Halkan mordult egyet, és néhány sziszegéssel tudatta, ő most éhes, azzal bambán folytatta a csámcso­gást.

Az első néma hátramenet után széles körben elkerült állat arra sem méltatta Grand-ékat, hogy utánuk forduljon.

- Ezek, ha felállnak hátsó lábukra, simán lemarnak a nyeregből - jegyezte meg Bringe, majd még egyszer visszafordította fejét, hogy meggyőződjön arról, nem eredt-e mégis a nyomukba a majdnem megzavart, reggeliző lény.

- Felénk nem nagyon voltak medvék, de láttam már belőle egyet-kettőt. Azt mondják, van olyan, hogy embert is megtámad.

- Ritka, de így van. Tavasszal, meg ha a kölykeit félti. Na, meg ha hirtelen megijeszted.

A nappal felkelt madarak egyre hangosabb éneke be­töltötte a környéket. Suttogva rezegtek a csízek, kalapál­tak a remeteként nyüzsgő kukacokat kutató fakopáncsok, daloltak a különféle színű magevő szárnyasok.

A szabálytalan faágak között játszva futkostak a vörös mókusok, mancsaikban egy-egy vaddióval. Némelyik megállt kis időre egy napsugaras helyen, és gomb­szemé­vel kémlelve fürkészte a biztos, vagy éppen bizonytalan világot.

- Ott mintha lenne valami csapás - mutatott előre Andrew.

- Ez jelenthet bármit. Jót és rosszat egyaránt - felelt a másik - de nekünk akár irányt is jelezhet.

- Velünk vannak kardjaink, hitünk és nekem te, neked meg én.

Elmosolyogták magukat, majd ráfordultak az alig egyiküknek elég ösvényre. A jól látható úton hosszú mélyedések, mellettük kivehetetlen lábnyomok rajzolód­tak ki. Valahonnan gyenge füstszag terjengett, de az erdei zenébe nem lopta bele magát ember, vagy az ő munkájának zaja.

 

Hirtelen mélyzöld ruhát viselő férfiak ugrottak elő a semmiből, kezeikben kihegyezett botokkal, vagy a helyben szedett faágakból készített nyilakkal, és elállták a lovasok haladási irányát. A négy emberből kettő indák­ból fonott övvel körbefogott köpenyt viselt, fejükön csuklyával, melyben fekete szakállas arcuk annyira eltűnt, hogy csak villogó tekintetük látszott ki belőle.

A másik pároson - kezeikben feszített íj, vállukon ott lapult a tegez is -, barna csizma és hasonló színű, kifor­dított szőrmemellény feszült.

- Ne tovább! - kiáltott egyikőjük.

Storm közben elkezdte kihúzni kardját a tokjából, de a mozdulatot nem tudta befejezni. Oldalról, a lombok közül egy kötélen belendülő erdőlakó olyan könnyedén lökte le a nyeregből, hogy a penge ki is esett a kezéből.

Aztán mire feleszmélt, Grand ugyanott feküdt mellette, és mindketten zavartan pislogtak a testüknek szegezett, kihegyezett dárdákra.

- Én nem ugrálnék a helyedben - szólt ki fejét letakaró kámzsája alól Bringéhez az, aki fegyverével leszögezte a lovagot.

- Nem akarnánk vért, békés a szándékunk - próbálta menteni a helyzetet amaz.

- Na, persze! Lóval és karddal jöttetek gombát szedni? - nevette el magát az egyik íjász, aki ráfogta nyilát Grandra.

- Engedd meg, hogy férfihoz méltóan adjam tudtodra nevem, s elmondjam, mi végett járok a földeteken - emelte fel hangját Andrew, amikor kardját elrúgták mellőle.

- Nem barbárok vagytok, ez már biztos. De beszél­getni majd csak odahaza, ahol Taktou eldönti, mi legyen veletek - intett társainak a triannita felett álló ember.

Nem volt mit tenni. A foglyul ejtők szorosan hátra­kötözték kezeiket, majd dárdáikat a tarkójuknak tartva erőteljesen lökdösni kezdték őket egyre beljebb, a fák közé. A méneket egyikőjük egyszerre kapta el, s kicsit le­maradva vezette őket a libasorban haladók után. Az érke­zőktől elvett acélokat könnyedén fogta másik kezében - hatalmas karjai még csak meg sem feszültek a súly alatt. Az ösvény időnként eltűnt, majd újra felbukkant.

- Bizonyára eltévedtetek - szólalt meg a második szakállat viselő, aki közben leemelte fejfedőjét.

Rövid, de annál kócosabb haja apró hullámokat rajzolt széles állú fejére. Kissé barnás bőrével és erősen mandulavágású szemeivel igen idegennek hatott a messziről jött embereknek.

- Utunk keletre vezet - felelt kurtán Storm.

- Nem beszélhetsz velük! - mordult rá az egyik vezetőre az, aki leghátul ballagott.

- Jól van, tudom.

A megint hallgatásba burkolózott társaság felért egy dombra, ahonnan egy meredek hasadékba kellett leeresz­kedniük. A fák között megkopott sziklák szegélyezték az egyetlennek tűnő lejáratot, ami elveszett a lenti, még sűrűbbnek ható rengetegben.

A vékony párkányon egy ember is alig fért el, ezért a foglyokat és lovaikat is elosztva irányították a zöldbe olvadó férfiak. Magasról a sugaraival szurkáló, az egész eget fényesítő nap szikrázva csillogott a leveleken meg­akadt páracseppeken; a völgy oldalán több színben ragyogott az életre keltett szivárvány.

„Kik lehetnek ezek az emberek? Ki az, akivel majd beszélhetünk, hogy nekünk velük nincs is dolgunk? Bizony vagy szavainkkal kell majd csatát nyernünk, vagy utunk nagyon hamar véget is ér." - gyötörték gondolatai Bringét, miközben leérve a löszfal mentén ismét befedte őket az erdő.

Az első erdei harcos kezét szája elé emelte, majd madárhanghoz hasonló, csirregő füttyszót engedett ki rajta, hogy tudassa, hazatérők érkeznek.

„Nem csőrből szól ez a zene, de ha nem látnám, azt hinném, kicsiny, de nagyhangú madárka udvarol a tojó­jának!" - leste meg őrzőjét a hosszú hajú, álruhás lovag.

Néhány másodperc alatt fél tucat férfi jelent meg körülöttük. Annyira hasonlóan viselték ruhájukat, hogy ha arcuk és magasságuk nem különbözik, bárki azt hihette, megrészegülve többet lát az egyetlenből. Ketten megragadták a foglyokat. A középre lépő, idősebb és szikárabb társuk intésével jelezte: várjanak, míg dönt a foglyok további sorsáról.

A két fekete köpenyes előtt megálló kezében nem volt fegyver. Széles tenyerei akkorák voltak, mint egy jól megfaragott kislapát, csuklóján világosbarna bőrszíj erő­sí­tette megjelenését. A köntöse alatt barnás, laza szabású inget és ugyanilyen árnyalatú nadrágot hordott. Térde alatt véget érő, fekete csizmájának kopottsága jelezte: gazdája gyakran viseli, és rendesen használja lábbelijét.

- Kik ezek? - kérdezte mogorván a patások kantárját tartót.

- Idegen bolyongók. Biztos...

- Minek hoztátok ide őket? - folytatta az érdeklődést a nagykezű, meg sem várva a feleletet.

Odalépett Grandhez és megfogta vállát, melyről félig lesodorva lapult köpenye, ahogy kezei hátra voltak feszítve. A megérintett testrészen egy helyen vérfolt éktelenkedett, amit akkor szerzett Andrew, amikor őt is lelökték lováról.

- Vérzel, idegen.

- A nevem Grand, a barátom pedig Bringe. Nem akarunk...

- Felőlem lehetsz akárki! - szakította őt is félbe. - Melyik törzshöz tartoztok?

- Nem tartozunk semmilyen törzshöz. Célunk nem a ti földetek, engedj utunkra békével! - felelt erőteljesen Storm.

A hatalmas ujjak meghajolva ökölbeszorultak, s akkora erővel csapták arcon a lovagot, hogy amaz le­rogyott a földre. Andrew oldalra lépett és ugyan neki is kötve voltak karjai, megindult az öklét használó felé.

- Majd én megmondom, hogy mikor mehettek tovább! - köpött egyet a láthatatlan rangot viselő, és a talpon maradt elé állt, hogy megállítsa a lendületből.

Miután felrángatták a megütött embert, kérdőn néztek vezetőjükre a zöld harcosok.

- Nem kurtok, mi legyen velük?

- Meghalnak! Zamo és Wooui majd kiviszi őket a völgyből, és hátasaikkal együtt odaadja a szakadéknak! - felelt a kérdezett, aztán ránézett két társára, majd megfordult, hogy otthagyja a csapatot.

Storm megnyalta véres, felrepedt ajkát és köhögve a távolodó után szólt:

- Nagy bátorságra vall, hogy megöletsz két ismeretlen és megkötözött embert!

- Taktou nem gyáva! - ordított rá a másik erdőlakó és gyomron vágta a hosszú hajút.

Az elmenni készülő ember megállt, várt néhány pillanatig, majd megfordult. Nagy levegőt vett és mélyen belebámulva a halálraítéltek arcába morogva megszólalt:

- Az életetek elveszem, de ezzel segítek nektek és magunknak is. A kurtok elindultak napnyugatnak, akármikor ellephetik otthonunkat. Idáig megóvott minket az erdő, de a vadaknak nem lesz megállás.

- Nekünk Suleibe kell mennünk - nézett fel Storm.

- Mi?!

- Jól hallottad. Sulei...

- Akkor két okból is jobban jártok, ha meghaltok. A szakadék gyors és kegyes, és ahova tartotok, már nem létezik. Na, és ők darabokra szakítanának benneteket, aztán megetetnének a farkasokkal.

- Nem kegyelmed kérem, de ha van lelked, legalább hagyd meg nekünk, hogy mi döntsük el, melyik biztos halált választjuk - szólalt meg Grand.

Bringe meghökkenve hallgatta a valóságot.

„Nincs Sulei? Elindultak a vadak?"

- Nekünk közös az ellenségünk, s ugyanaz életünk célja. Az otthonaink és családjaink megóvása a barbá­roktól.

- Mi többen vagyunk, mégsem elegen, hogy meg­állítsuk a kurtokat! Gondolod, hogy ti ketten képesek vagytok erre? - kérdezett vissza cinikusan Taktou.

- Ha tényleg elindultak nyugatnak, ahonnan érkeztünk, idővel az a föld is veszélyben lesz. Benneteket meg a hátuk mögött hagynak.

Az erdőlakók vezetője a fejét rázta.

- Először azt hittem, ti bolondok vagytok. S az efféle emberek veszélyt hoznak ránk - nyelt egyet és folytatta - most már viszont tudom, hogy azok vagytok. De legyen hát! Kivezetünk benneteket innen, aztán a Szakadéktól rá fogtok jönni, hogy nem lesz tovább.

- A Mindenek Atyja...

- Mit mondtál? - hökkent meg a férfi, s tágra nyitotta szemeit.

- Az Urunk, a Mindenek Atyja - szólt halkabban Storm.

Taktou elsápadt, és olyan gyorsan kezdett el beszélni, mintha azzal azt is gyorsítaná, amit szeretne.

- Engedjétek el őket!

Mindenki megrémült, s ennek jelei megmutatkoztak mozdulataikban, miközben eloldozták a köpenyeseket. Sorban lehajtották fejeiket, hátrálva egy-egy lépést meg­hajoltak és kivétel nélkül letették kezeikből botjaikat és íjaikat is.

- Vétkeztem - térdelt le a vezér, fejét ő is mélyen a földre szegezve, hogy nyaka szabaddá váljon. - Vegyétek le buta létem nyakamról!

Storm megdörzsölte csuklóját, teljes zavar támadt elméjében a történteket látván. Aki kardjaikat fogta még az imént, szintén lerogyott a fémekkel a trianniták előtt, s alig érintve a fegyvereket, lehelyezte azokat a megszaba­dított emberek lábai elé.

Mély csend lett köztük. A két álló harcos egymásra nézett, és magukhoz emelve a korábban elkobzott „létüket", pillanatokig várták a következő meglepetést. De aztán, mivel senki nem mozdult, megnyugodva vették tudomásul, hogy olyan dologgal nyertek csatát, amiről fogalmuk sincs.

- Álljatok fel mindannyian! - kezdte Bringe a meg­újított párbeszédet. - Mint mondtuk, egy az ellenség, s ha jól értem, ők meg úton vannak.

- Amit elkövettünk, nem fogom tudni jóvátenni - emelkedett fel Taktou - Segítségem kevés harcosom miatt nem túl sok, de kérjetek bármit, megadom!

- Csak mondd el, amit tudsz a vadakról, és mutasd az utat, hogy hol találjuk őket! Szavaidból azt értettem meg, hogy hiába megyünk Suleibe.

- Időtök kevés, de míg utat mutatunk nektek, mindent elmondok.

Visszafordulva a nemrég még lefele jövet használt, csapásként szolgáló párkányra, Felséget és Kicsit most már saját kézbe véve, követték felfele az itt élőket.

A menetelés alatt kiértek a „gödörből", s megkerülve azt egészen északnak fordultak a hegy keleti peremének felső gerince mentén.

 

Sok éve, hogy egy messziről érkezett szerzetes bele­botlott itt az erdő mélyén egy csoport alig élő emberbe. Akadt köztük férfi, nő és gyerek egyaránt, de mind­annyian erős görcsökkel küszködtek a fák között. Aztán nem tudni hogyan, de a fekete csuhát viselő testvér - az ő elmondásuk szerint - „csodát tett". A nagyon rövid idő alatt meggyógyított nép valamiféle gyökeret kellett, hogy elrágjon és mire gyógyítójuk körbejárta őket, mindenki képes volt talpra állni.

Aztán saját istenüket eltemetve a „hozott" Urat kezdték imádni, s aki a hitet hozta, megválasztották vezetőjüknek. A történet szerint megváltójuknak nem volt neve; ők egymás között csak a Derengőnek nevezték el.

Az erdőlakók népesedtek; közben az ide is betörő kurtok egy alkalommal sokukat megölték, köztük a testvért is, aki gyakran mesélt az Úrról, a Mindenek Atyjáról. Amit viszont soha nem mondott el, hogy igazából honnan és miért érkezett ide; merre ment volna, ha itt nem talál lelkének, s testének feladatot. Azóta elszigetelten ugyan, de ez lett az otthonuk, s ez lett a hitük is. Nem bíztak senkiben, nem engedtek ide senkit és kerülték a fákon túliak társaságát.

Mivel gyakran jártak a dombokon túli lankákra vadászni, tudták, hol és hogyan élnek a szomszédjukban élő vadak. Nem oly régen megélénkültek az ellenség csapatai; furcsa lett, hogy egy ideje már nem délnek vonulnak, ha jön a tél, hanem nyugatra is keresik a jobb otthont.

- Tudjuk, hogy több hullámban indultak el. Napok óta lessük: erre jönnek-e, vagy, némi szerencsével, elmennek a nem messze nyíló szurdokon keresztül.

- Mit tudtok róluk? - kérdezte Storm.

- Vadak, könyörtelenek, de ők is csak élnek. Törzsek­ből áll népük, mindegyiknek van saját vezére. Mindegyik klánt vezet; a legnagyobbik, azt hallottuk, halhatatlan.

- Na, nekünk ő kell!

- Mit akartok ti attól a halált hozótól?

- Azt, hogy meghaljon! Igazi célunk egy papírtekercs, amit harcosai elvettek népünktől - felelt Bringe, majd igyekezett lépést tartani a többiekkel.

- Keringenek kósza lények mostanság, akik azt híresztelik, hogy valójában őket is üldözik. Valami sokkal nagyobb nép, mint az övék; valami, amit „veszede­lem­nek" neveznek. Van egy több embernyi vastag, kőből emelt fal nagyon messze, az őket sújtó erők azon túlról kergetik talán az egész világot.

- Vadak a vadakat - mormogott Andrew a sor végén, s közben kezdte megérteni, az utóbbi időkben miért látogattak többet a medencébe a barbárok.

- Mit gondoltok, hogy juthatnánk közel a vezérhez? - kérdezte Taktou-t Storm.

- Lehetetlent akartok. Ha odajuttok, nem jöttök el, s ha nem éritek el azt az embert, célotok veszik el.

- Csak van valami gyengéjük! - harsant fel Grand.

- Az esti tivornya, amit állataik erjesztett nedvéből táplálnak. De...

Taktou nem tudta befejezni mondatát. Halk reccse­néssel csapódtak nyakába és mellkasába a nyílvesszők, amik csak azért nem hatoltak át az érintett testrészeken, mert szárnyaik, melyek mutatták a jó irányt a levegőben, megakadtak.

Jobbról és balról - az ott lévők szemszögéből minden­honnan - felbukkanó vad harcosok fagyasztották meg a jelent. Csendben és villámként érkeztek - mire a két lovag feleszmélt, teljesen körülvették őket. Aztán megis­métlődött a pillanat, és még három erdei férfi kapott a halálos vesszőkből. Kezeikkel már hiába nyúltak oda, a fekete homály kimeresztette szemeiket, és tompán puffantak le a földre.

A fekete köpenyt viselők kardjaikért nyúltak, s kísérőik, akik még talpon maradtak, vadul forogtak körbe fából készített dárdáikkal.

Ám a harc, mielőtt elkezdődhetett volna, be is fejeződött, mert a támadók kétszer annyian csaptak le, mint akiknek életüket kellett volna védeniük. Felhúzott íjjal álltak a kardokkal szemben; ha bárki is meglendíti pengéjét, hamarabb látja meg a pokolba vezető út rögös széleit, mint szeretné.

- Most végleg elveszem életed! - lépett Storm elé egy alak. Mikor a triannita meglátta, megakadt a lélegzete.

A fonott haj, a fél szemet eltakaró kendő és a sunyi, de annál ismerősebb mosoly a körszakáll mögül látha­tatlan, égő csíkokat húzott hátára, amitől megborzongott.

„Mi a helyes? Ha most levágom a fejét, nem teszem meg, amire esküt tettem. De ahogy jelenleg itt vagyunk, életem, s társamé valószínű nem tart már sokáig, akkor meg legalább ennyit megtettem." - pislogott a bőrruhát hordó rangos kurtra Bringe, és izgatottan markolászta fegyverének kezéhez simuló nyelét.

- Tudtam, hogy találkozunk! - bökte ki végül - ha menni kell, nem megyünk egyedül!

Kirántva kardját, első csapásként öklét indította Meezo feje felé, erre akikkel egy oldalon álltak, hasonlóan tettek. Forogtak, hajlongtak, hogy minél kisebb célpontot hagyjanak a támadók nyílhegyeinek.

Azok elindultak, ám mivel közelből lettek kilőve, többségük a hely fáinak váltakozó vastagságú törzseibe csapódott. A vadak, mivel sem idejük, sem módjuk nem maradt ismételten megfeszíteni a fából-csontból meg­munkált íjakat, eleinte azokkal ütöttek és hárítottak; de aztán, akinél volt saját penge, használnia kellett.

Grand a hozzá közelebbi két férfi ellen csatázott, akikkel kiegyenlítetten tudta használni kétkezesét. Hol az egyik felé sújtott le - ilyenkor a másikat vagy a markolat végén lévő „gombbal" ütötte meg, vagy puszta, kesztyűs kezével próbálta kizökkenteni egyensúlyából - hol a másik felé. S mire, jó kardvívó lévén, sikerrel juttatta célba pengéjét, a leszúrt helyében máris ott termett a következő.

Stormnak egyetlen emberre kellett csak figyelnie, s ez Meezo volt a Berg klánból. A nem is olyan rég bal karján megsebesült férfi sebét elrejtette egy könyökéig szorosan megkötött, vastag fekete vászonnal, mozdulatain nem lehetett észrevenni a korábban elszenvedett nem kis sérülését.

Az ügyesen és rugalmasan mozgó férfi erőlködés nélkül állta a csapásokat, majd ahogy tehette, válaszolt is azokra. Alattvalói nem merészeltek beleszólni a harcba, de mire körülnézett volna, társai közül sokan holtan terültek el ugráló lábai mellett.

- Elért mocskos kezeddel elvett ajándékod vezéred­hez? - kérdezte meg egy védekezése közben a hosszú hajú, ahogy nekifeszülve odanyomta a kardokat az arcához.

- Than megerősödve nevezett ki alvezérnek, s a papírt elégettem! - felelte a bőrruhás, aztán nagyot taszí­tott a triannitán.

- Hazudsz!

A rövid és furcsa kinézetű fegyver éle áthatolt Storm karját elfedő ruháján és kicsalta annak méregtől fortyogó vérét. A fájdalom miatt egy pillanatra megszédült harcos megtántorodott, de mivel nem fegyverforgató karja sérült, megrázta azt és szúrást intézett a másik felső­testére.

A halálos hegy nem érte el Meezot, mert az oldalra ugrott és rácsapott a mozdulatra.

- Tetszik nekem, ahogy küzdesz! Emlékeztet korábbi szellememre, csakhogy olyan vagy, mint a vándor­sólyom, ha fiókáiért vadászik. Hirtelen.

- S a fiókák azért mégis kapnak falatot, nemdebár? - felelt szuszogva a fekete köpenyes, majd egy lentről indított mozdulattal kikerülve a másik kisebb fegyverét, belevágott annak combjába.

A barna nadrágon szétszivárgott a vér, majd átütött és végül nagy cseppekben hullott lefelé, gazdája hörögve kapott sebéhez, majd szélesre tárva kezeit, vicsorogva nevetni kezdett.

- Akkor most meghalsz!

Leakasztva övéről a bőrből fonott hosszú korbácsát, egy csuklórántással kiengedte azt, majd meglódítva Storm felé csapott.

Andrew eközben két barbárral küzdött. Egyikőjük bolyhos szélű, tetején csúcsban végződő sapkát viselt hosszú hajas fején. Nagyon finoman fonott tincsei páro­sával újabbakat alkottak, s ezek hátrafogva a tarkóján egy kicsi fémpánttal még össze is voltak fogva. Felsője borí­tását helyenként tenyérnyi csontlemezek erősítették, az őket tartó durva anyag a kosztól, és a korábban szerzett sebekből maradt vértől pecsétesen nézett szembe mindenkivel. Lábai belső felén nadrágja vékonyra és fényesre kopott a sok lovaglástól, szintén szőrös peremű csizmája vastag szíjakkal volt talpára és lábszárára felerősítve.

Széles kardjával nagyokat hadonászott; majd amikor ezzel nem ért el eredményt, taktikát váltott, és rövid kanyarokkal igyekezett kicselezni ellenfelét.

Társa, aki hasonló fegyverrel küzdött az oldalán, fém­ből és bőrből vegyesen összetákolt, kúpos sisakban és szürke ingben, amin fekete mellény lógott, mozgott fürgén ide-oda. Neki is volt derekán öv, de annyira hanyagul hordta, hogy ahol tőrtartója lett rá felakasztva, azon az oldalon combjának közepéig lecsúszott már a sebes forgolódástól.

A kétfelől támadott Grand még mindig ugyanakkora erővel tartotta magát, mint amikor előhúzta pengéjét. Erre csapott, arra hárított; majd fordítani próbált, és ide szúrt, oda vágott egyet.

- Aaaarggghhhhh! - üvöltött fel a mellényes kurt, majd véres mellkasához kapott. Kezéből kiesett fegyvere, aztán párat köhögve holtan esett a már a pokol felé tartó testvérei közé.

- Combodból faragok tőrt, kutya! - kiáltott a másik, és megforgatva szélesre csiszolt élű kardját, nyakra támadott.

- Az kicsit lejjebb van! - felelt neki a lovag, és elugorva rácsapott a teljesen célt tévesztett fémre.

Valamivel arrébb két erdőlakó is erősítette a helyieket. Kevesebb eséllyel, de rutinjuk miatt nagyobb rugalmas­sággal állták a csapásokat az acélokkal szemben. Kike­rülve a két eltérő fegyver erejének találkozását, többet mozdultak a hárításoknál, majd villámként fordulva egyet-egyet suhintottak fadárdájukkal; és, ha még maradt lendület, szúrtak is.

A kurtok közben elfogytak. Elszórtan hevertek a földön, csak azok nem, akikkel még folyt a küzdelem.

Meezo Stormra összpontosított, de látta a veszteséget. Tudta, valamit el kell érnie a győzelemért. Kezén, mely­ben korbácsát fogta, kesztyű rejtette a Bringével való első találkozása során szerzett, régi sebhelyet. A másikban kardját forgatta, s közben, aggodalmát leplezendő, vicsorogva mosolygott. Jobb lába elég rendesen vöröslött már, de ez őt látszólag egyáltalán nem zavarta, pedig a hosszú vágást nehéz lehetett elviselni.

A meglóduló és meghosszabbított kar nagyokat csattogva csípte meg a lovagot, minden egyes érintésénél élesen belemarva oda, ahol elérte. Végül, az egyik ilyen alkalommal rátekeredett kardot tartó csuklójára, és megfeszülve kirántotta azt Bringe kezéből.

A hosszú hajú elkapta a bőrt, majd folyamatosan maga felé kezdte húzni. Tudta, miként kell majd mozog­nia ahhoz, hogy a dupla esélyes barbár ne tudja őt jobban megsebesíteni kardjával; így arra törekedett, hogy ne tudjon meglazulni a kettejüket „összekötő" eszköz.

Meezo saját csapdájába került. Korbácsa nemhogy használhatatlanná vált, még fogva is tartotta, s kardja hasznavehetetlensége miatt még jobban megnehezítette helyzetét.

- Saját kezemmel tépem ki a szíved! - hörögte, majd köpött egyet és eldobta a pengét.

- Constaire léte és megannyi szív nem volt elég?

- Mindannyian szolgáljátok népem, amikor majd utódaim lovának piszkát takarítjátok az akkor már a mi földünkön! - felelt és megrántotta Stormot.

A két férfi teste összecsattant. Fejeik homlokukkal ta­lál­koztak, kezeik a másik torkába, vagy ruhájába kapasz­kodva markolták meg egymást.

- Mondd meg, hogy mi az, ami nektek elég? - szorította el magától a triannita.

- A minden! - felelt amaz, majd megtaszítva a másikat, lezuhantak a földre.

A klánvezető került felülre, s ahogy ellenfele nyakát elérte, elülső felének kidomborulásába próbálta mélyesz­teni ujjait.

Megfeszültek az amúgy is kőkemény izmok, kezdett elfogyni a levegő az alulra került ember számára. Igyekezett elfordítani fejét, de nem volt hova.

„Közelharcban eszed akkor is legyen a másik gyengéjén, ha tekinteted elhomályosodik! Mindegy, hogy erőt, vagy szavakat kell legyőznöd - végy nagy levegőt és küzdj!" - emlékezett Bringe vissza a Sir Ambellnél őt tanítóra, aki nem éppen az ő súlycsoportjába tartozó ember volt. A férfi vagy kétszer akkora testével gyakran került erőfölénybe vele szemben, ilyenkor mindig nyu­godt­ságra és az eszére figyelmeztette Stormot.

Térdével először megrúgta a másik ágyékának hátul­ját, majd kiszabadítva egyik kezét, ököllel állkapcson vágta Meezot. Az ütéstől legördülő test nem engedte el, magával rántva azt érte el, hogy most ő került felülre.

- Ha most le is győzöl, s népem nem hajtja szol­ga­ságba a te néped, a Nagy Hegyek-béli romurok meg­teszik majd! - próbálta kizökkenteni a köpenyest a vadember.

- Miket beszélsz?

- Mindenképp meghalsz, te és ahányan vagytok - felelt Meezo, majd beleharapott Bringe már amúgy is vérző karjába.

Nem maradt több energia a béke megőrzésére. Amaz összeszorította fogait, megakasztotta lélegzetét és jobbról-balról teljes erejével ütni kezdte ellenfele fejét. A sokadik csapásnál már csak a nyaka nyeklett ide-oda a másiknak, de az összecsukott ujjak nem álltak meg. A megöröklött gyűrű felkarcolva a szakállas bőrt, hatalmas, mély sebeket vágott az ekkor már eszméletlen férfi kissé barna színű pofájába.

- Vége - fogta meg a kezét társa hátulról - keressük meg a tekercset!

Storm ott ült az elájult Meezo mellett és kimerülve kapkodta a levegőt. Egész teste remegett, egy pillanatig megszűnt körülötte a világ minden élője és holta is.

„Elvette az eszem a félelem! De mi az, ami ennyire kihozott a sodromból? Valószínűleg minden szava hazug­ság. De ha mégis? És a tekercs?" - cikáztak a gondo­latai, majd ránézett legyőzött ellenfelére és minden reményt elfelejtve matatni kezdett annak ruhájában.

A teljesen összegyűrődött viselet minden zugát át­vizsgálva azonban beigazolódott, hogy a papír nincs ott.

- Tovább kell mennünk - jegyezte meg halkan, de még mindig nem állt fel.

- Tudom - nyújtotta felé kezét Grand, majd amikor a jelentéssel bíró kézfogás elérte a célját, társa lendületet vett és talpra ugrott mellette.

- Mit mondott neked ez az alávaló? - kérdezte meg őt a két életben maradt erdőlakó egyike.

- Valószínűleg nincs jelentősége, de azt akarta elhitetni velem, hogy népemnek nem is ők az igazi veszély, hanem valami romurok.

- Az sajnos igaz lehet - hajtotta le a fejét a zöld ruhás. - Azt suttogják, hogy sokan vannak, vadak és zúdulnak keletről, mint az őseink által elmesélt vízáradat, ami elönti időnként az egész világunkat.

„ ... és menekülvén a népek mind az őket elérő gonosz tüzétől, amely a világ összes vize mind, ami megfog és elragad, majd lehúz és megfojt mindet mi élő és holt. S a népek keresték mind a magaslatot, hol felejthetik a pusztítást és remélhetik mind a békét, de nem volt semmi hegy, mi megóvja őket az áradattól, csak a remény, s a hit, mit a Mindenek Atyja adhat, ha már halni kell..." - idézte fel fejében az írást Andrew a Szent Szavakból, ahol is az előbb említetteket leírja a könyv.

- Valahogy meg kell tudnunk tőle mindent! - lépett oda Andrew és osztozni próbált Storm baljóslatú jövőképében.

Miután csak Meezo maradt életben, és már meg­kötözve felpofozták, több sebéből vérezve szótlanul pislogott foglyul ejtőire. Tekintete semmit nem árult el fejében lejátszódó gondolataiból, hanyag testtartásával azt adta a jelenlévők tudtára, hogy hiába a vereség, ő akkor is csatát nyert.

- Hol a tekercs? - kérdezte őt Grand, majd egy kötelet csomózott az amúgy is hátraerősített kezekre.

- Elégettem - felelt amaz.

- Ha valóban felgyógyult vezéred, nagyobb kincs az nektek, mint amiért mi jöttünk - szólalt meg Bringe is, közben - mialatt rendbe szedte magát - tokjába helyezte kardját.

- Vigyél törzsemhez, ők majd megmondják, hogy sehol sincs már a papírotok!

- Megöllek, és megtalálom nélküled is - szólt erőteljesebben Storm, majd ismét megfogta fegyverének markolatát.

- Te is tudod, én lehetek a kapu, amin elérheted vezérem - mosolygott a kurt, s a még mindig szivárgó vért, ami belefolyt szája sarkába, megnyalta és lenyelte.

- Igazat mondhat - fogta meg a lovag vállát barátja. - Ha ez az ember vezér, talán cserét ajánlhatnánk!

- Hallgass az okosabbra - morogta Meezo.

 

Bringe-nek be kellett látnia: ez az egyetlen esélyük, amivel nemcsak viszonylag könnyebben juthatnak a barbárok tömegébe, de elérhetnek Than-hoz is - s akkor valószínű ott lesz a tekercs is. Ugyan tudta, hogy nagyon óvatosan kell végrehajtani a cserét, fogalma sem volt arról, hogyan vehetne elégtételt a lófarkas férfin az általa okozott veszteségekért; és ha tényleg van valami veszedelem, ami érkezik majd otthona felé, hogyan adja királya tudtára időben.

„Túl sok a kérdés, s kevés a válasz. Ami megfagyaszt, az az, hogy nagyon rövid az időnk"!

Aztán átvillant a fején egy gondolat, és odaugrott a kurthoz, majd madaras gyűrűjét annak orrához nyomta a két sunyin pislogó szemei elé.

- Ezt fogom megetetni néped vezetőjével, miután mindent megtudtam!

A barbár elsápadt, homlokán gazdag izzadtság­cseppek jelentek meg. Tekintete kimerevedett az ezüst ékszert meglátván, lélegzete megakadt, és láthatatlan remegés kezdett úrrá lenni egész testén.

- Vágd le fejem! - szólt halkan.

- Miért, mi ez? - nézett rá érdeklődően Storm.

- Than és világunk szent madara, a Gourgu-sólyom. Ha ez nálad van, életedért mindannyiunknak halni kell, ha úgy kívánod!

Rövid időre elhallgattak. Ugyanaz ötlött fel fejükben: mégiscsak ez a kulcs, ami segíthet nekik.

 

Elindultak. Meezo bukdácsolva haladt a két lovag előtt, sem ereje, sem bátorsága nem maradt a rövidnek ígérkező hátralévő idejére. Bármit kérdeztek tőle, elhaló hangon válaszolt, majd minden esetben hozzátette: „Vegyétek el életem!"

Népének törzsei, a klánok közül három ott táborozott a közelben, a maradék négy - ami kevesebb harcost, de annál több asszonyt és gyereket foglalt magába -, javá­ban igyekezett átjutni a messzebbi utat jelentő hágón. A hátramaradt fegyveresek figyelték az őket hajtó romuro­kat, így lassabban haladva tudták követni a korábban rendesen megtizedelt embereket.

- Miért olyan erős a benneteket kergetők népe? - kérdezte a kötélen haladót Grand.

- Sokan vannak és gyorsak. Jönnek lovon, gyalog, vagy talán még a levegőben is. Nappal-éjjel, hangtalanul, és ha kell üvöltve.

- Ahogy ti is, amikor otthonainkat feldúltátok! - mordult meg hátul a másik köpenyes.

- Sokan voltunk, de hogy maradjon létünk, mene­külni kell. Minél messzebb innen. Ahol ti éltek, gazdag a folyó, a fű kövér, s a Nap is melegen süt. Vegyétek el életem!

- Megérdemelnéd, de sorsod még nem könnyítem meg. Hol a tekercs?

- Than legyengült egy harc során, sebei kezdtek elfolyósodni, s egyik testvérem egy ilyen papírtól felgyógyult. Ezért hoztam haza ezt, hogy megmentsem uram. S most megerősödve vezet minket. Nyergében, sátrában, mindig ott, ahol ő van.

Bringe elgondolkodott. Az alapítólevélhez és annak hazajuttatásához esküje köti. Meezo élete jól jöhet egy eset­leges cseréhez; azonban a hatalmas kincsnek tűnő, Brake-től kapott gyűrű is győzelemre segítheti. Ugyan­akkor ez az alak végiggyilkolta hazáját, megölte Constairet, s mindezt ugyan barbár módon, de csak azért, hogy megmentse Thant és népét. A levelet talán meg­kapja, vagy - ha kell - megszerzi; de ha tényleg érkezik valami nagy, veszélyes köd keletről, erről tudnia kell otthon mindenkinek. Mit is ér az a tekercs, ha közben a megszentelt vár és minden elveszhet?

- Hol járnak a romurok? - kérdezett újat.

- Még csak mozgolódnak, de egyre többet és egyre többen jönnek. Érkezik a tél, olyankor sosem látni belőlük egyet sem. Ezért döntött vezérem, hogy most induljunk útnak.

Andrew mintha teljesen belelátna társa gondolataiba, nagyokat sóhajtott és csak akkor szólalt meg, ha úgy érezte, egy apró hajszálnyi dologgal megerősítheti a ki­alakuló jövőt.

- Akkor menjünk szépen sorba! A levél, majd ugyanakkor a hír valamiről, amiről nem is sejthetik otthon, hogy nagyobb baj, mint az eddigi betörések. S ha jól gondolom, ehhez talán tavaszig van valami olyan lehetőség, ami esetleg még ezeknek is jó?

- Vegyétek...

- ... ha szolgálnod kell, tedd meg! Halottként ezt nem tudod megtenni. Vezess uradhoz, s légy azon, hogy meg­értse, mi lehet a jó! - szakította félbe a triannita Meezot.

- Engedj el! Ha így érkezem oda, meghalok. Nem a szégyen, mert az már a madarunkat meglátva bennem van. A fogság miatt, és majd aztán kiderül bűnöm, a klánvezetők mind azt akarják majd, hogy fejem vegyétek.

- Nem bízom benned, de értem szavaid. Behódolásod mellett nem szólok majd arról, amitől félsz. Nem keltem gyalázatnak minősülő híred, de addig így maradsz! S ha ott ismét meglepsz, megöllek! Erre megesküszöm! - lökte meg őt Bringe, majd visszazuhant agyának mélyébe.

 

Egy kimagasodó dombról látszott, hogy a lent el­terülő mezőn, amit szomszédos hegyláncok vettek körbe, felállított sátrak, izgő-mozgó emberek és megannyi ló pihent.

A változatos, méretben és színben eltérő, ám mégis hasonló „építmények" valamelyest köralakban fogtak közre egy nagyobbat. Néhol apró tüzek égtek, mellettük férfiak álltak, de az oldalon csoportosuló patások mellett is lézengett néhány harcos.

Nem voltak egyformák, ahogy az érkezők ehhez már hozzászoktak. Bőrruhások, mellényesek, barnák, vagy éppen feketék ugyanúgy járkáltak, mint azok, akik csak egy inget és vállukon néhány szőrmét viseltek. Akadtak sisakosok - sima és szarvas díszítéssel is, sapkások, és a hosszú hajukat a napnak látni engedők is.

A pihenésre és alkalmanként lakásra is felállított szőrme-, bőr- és fatákolmányok között csomókban az ég­nek meredő, felállított fegyverek, néhol fapajzsok tették érdekessé a látványt. A lovagok ezt ahhoz hason­líthatták, amikor egy csatára való készülődésnél táborozik a hadsereg.

Még nem értek oda az ideiglenes faluhoz, amikor Bringe odalépett Meezohoz és leakasztva csuklójáról a hosszabbik kötelet megszólalt:

- Most felülsz velem a lovamra, azonban kezed rejtve kötve marad. Így lehetsz szolga, biztosíthatod néped, hogy nem vagy áruló. Ha valami történik, vagy menekülünk, vagy meghalunk. De együtt!

- Szavam, tudom, semmit nem ér neked, de életem szent madarunké. Nem foglak elárulni.

A kis csapatot erősítő két erdőlakó nem szívesen tartott a lovagokkal, meg a szabadnak látszó kurttal, de hitük, és a gyűrű adta biztonság miatt érezték, hogy nem lehet baj. A hallottakat felfogván nagyon úgy nézett ki: jóval többről lesz itt szó, mint ami eddig meghatározta rejtekükben eltöltött életüket.

Először csak azok, akik észrevették a jövevényeket, aztán lassan egyre többen kezdtek felbolydulva csoporto­sulni, arccal a hegy felé. Néhányan eltűntek sátrukban, vagy a középen elhelyezkedő legnagyobb vezérében. Pár pillanat alatt a harcosok kezeiben kardok villantak meg.

- Most kioldozlak, de tudd, mit csinálsz! - súgta előre Storm a körszakállat viselőnek, aki kihúzta magát, és lassan az ég felé emelte karját.

- Testvérek, Meezo visszatért! - kiáltották páran, de látva az idegeneket, nem mosolygott senki.

- A jövevények barátok, rokonok! - kezdte oldani a feszültséget a klánvezető. - Ajándékot hoztak vezérünk­nek, s szent sólymunk védi szellemével mindannyiukat! Le a fegyverekkel!

Az eleinte meggyűlő tömeg először kettévált, majd kör­be­fogta a társaságot. A lovon ülők leszálltak hátasaik­ról, nagyon feszült volt a pillanat.

- Hol vannak harcosaink? - lépett előrébb egy nagyobb testű férfi, akin hatalmas csontpáncél, bal vállán pedig egy hegyes és kanyarban végződő, szintén állati vázból nyert lapos csont díszelgett.

- Akiket előreküldtem, eltűntek, amikor belebotlot­tunk egy igen kicsi, romurokból álló csapatba. Ezek az emberek harcoltak ellenük, s itt ez a férfi, akit maga a Gourgu véd - húzta ki Meezo Bringe tenyerét és emelte fel, hogy mindenki lássa, ki az, akiről beszél, és hogy sen­kinek ne jusson eszébe meggondolatlanság a továbbiak­ban.

Valahonnan hátulról morgolódás hallatszódott, ami végül mély csendben halt el. A jelenlévők egy-egy lépést hátráltak, fejeiket megemelték mind egy irányba, és akinek kard volt kezében, lassan leengedte azt. Meezo szintén felemelte magasra állát és mivel nála nem volt semmi, markával megfogta övét, hüvelykujját beakasztva belülre, a többit a peremen tartva így jelezte: kész a harcra, a halálra, vagy bármire az érkezőért.

Storm Bringe belsőjét elöntötte a félelem. Kifelé ezt nem mutatta, de pontosan tudta, érzésének szaga van, s ha kutya van a közelben, ezt az állat megérzi. Vissza­rémlett benne az a sok évvel ezelőtti alkalom, mikor először - és azóta utoljára - találkozott Thannal.

A kopasz, lófarkas vadember súlyos léptekkel ért elébük. Fülében kicsi, de vastag vajszínű karika fityegett, felsőruhája nagyrészt bőrből és alatta fémlemezekből álló páncélként fedte testét. Nyakában az elmaradhatatlan madár, amin akadt néhány csorba; ezeket valószínűleg egy-egy küzdelemben szerezhette be gazdája.

Öve alatt a nadrág fekete, kicsit laza varrású, prémes szegélyű darab, ami csizmában fejeződött be. Hátán - ami Storm emlékeiben sem volt kicsi, de most kétszer akkorának hatott - vastagabb köpeny volt, ennek szélein talán rókabunda lehetett.

- Ismerlek - szólt hidegen, de egyetlen arcizma se rándult, amikor belenézett Bringe arcába.

- Úgy lett, ahogy mondtad. Találkoztunk - felelt amaz.

- Azt hallottam, a Gourgu szárnya véd. Kit öltél meg érte?

Hatalmas volt a csend. A madarak nem repültek, nem csicseregtek, a bogarak nem zizegtek, a szélfútta levelek nem zörögtek. Senki sem mozdult. Vak lett a világ, megállt az idő. Többeknek fülében kezdett dobogni a szíve, rezegni kezdtek az elálló hajszálak.

- Testvérem, ki velem kezdte utam, a sivatagi harcban esett el. Brake volt a neve, sírjánál bízta rám ezt - mutatta fel kezét a lovag.

Than oldalra és lefele hajtva fejét nyelt egyet, majd visszaemelve szemeit ugyanolyan hangon, mint előbb ismét megszólalt:

- A remény meghalt. Nincs múlt, nem számít a jelen, csak a nép és a jövő. Valós átok, mi sújtja népem! Bár­melyikünk halála véget vethetne ennek a találkozásnak; de mindketten tudjuk, hogy azzal már nem változna semmi. Nekem Te kellesz, neked meg, azt gondolom, én.

- Mindannak, mi az én életem értelme lett, te vagy az okozója! Számtalan sebet hagytál magad után, melyekre sosem találok gyógyírt - kezdte emelt hangon a triannita. - Szüleim, otthonom, szerelmem...

- Ha most bármilyen módon is veszel el létemből, sosem győzöl. Meg is ölhetnélek, de akkor meg a szent madár vetne ránk ismét büntetést; s családomnak kell egy ember nyugatról, aki örök békét és termékeny világot hozhat nektek és nekünk is.

A fekete köpenyt viselő tudta, hogy amaz minden szava igaz. Egyik pillanatban fortyogott dühében, és rántotta volna ki kardját, majd egyetlen csapással vágta volna le a barbár fejét, a másikban igazi lovagként adta volna jobbját neki, hogy legyen megpecsételve az, ami tényleg a legjobb lehet, illetve lesz, ha megköttetik.

Ez az ember neki, mindazoknak, akikkel idejött, s azoknak is, kiket otthon hagyott, vagy elestek valahol mi­közben harcosai ellen küzdöttek, csak fájdalmat okozott.

- Nekem, mint neked is, küldetésem s hazám a fontos - kezdte Bringe. - Amit elvettél, nem tudod visszaadni, de tehetsz, hogy a jövő jobb legyen, mint a múlt. Add vissza a tekercset, mit Meezo hozott neked, s kössünk szövetséget, hogy egyikünket se érje el a romurok serege.

- Legyen hát! Adjuk vérünk eme szövetségre pecsétként!

A két férfi keze találkozott, s a körülöttük álló tömeg hangos üdvrivalgása végigdübörgött a környező hegy­oldal lankáin zöldellő fák lombjainak levelein.

 

6. Akkor van béke, ha egyensúly van

 

A hosszan kígyózó vonulás olyan lehetett, mint egy sziklából megeredő forrás - ami eleinte patakká válik, majd folyóvá nő, és addig szélesedik, míg eléri a tengert. Van, ahol kanyarog, van, ahol szinte nyílegyenesen hasítja szét a földeket; de ahol megáll, ott se alszik mély álomban, hanem láthatatlanul őrzi a folyamatos haladást.

Az elöl és hátul lépdelő lovasok, s a közöttük zörgő szekerek, meg a lábon botorkáló emberek mind maguk mögött hagyva eddigi otthonukat, elindultak az isme­retlen, de nyugodtabb világba. Azok a hírek, amiket saját férfijaiktól hallottak az idegen földekről, barátságot festettek le, s mindezt hihették - nem tudva arról, amit a mesélők nem mondtak el: hogy ott bizony nem kis rombolást és halált hagytak hátra, akik ott jártak. S most mégis oda tartottak, ahol a legkevésbé várták őket.

 

Egyszerűnek tűnő, de kemény munkával eltöltött napjaikban mindennek megvolt a helye és az ideje. A létfenntartáshoz tartozó ételkészítés, az állatok legelőinek felfedezése ugyanúgy, mint a gyerekek nevelése, vagy uraik szolgálása. E nép sok sajátos dolga között az is jelen volt, hogy egy férfihez több nő is tartozott; ám az utóbbi időben a családokat egyre inkább a különálló párok alkották.

Valamikori megszokott hazájukban annyiszor érte őket utol a vég, hogy a vezérnek és alvezéreinek nem maradt más lehetősége, mint elindulni. S hogy ezt nyugatra tették, egyszerű oka volt: keletről a romurok tizedelték őket, délre pedig annyira magas és sok hegy emelkedett, hogy ott nem tudtak volna megélni az állattartásból a fűhöz-mezőkhöz szokott emberek.

Mivel Than és a klánvezetők többször jártak a Gyűrű-hegység belsejében, biztosra tudták, hogy meglelték azt a földet, ahol fiaik és lányaik majd továbbvihetik ősi vérvonalukat. Ami valahol mindannyiuknak bizonyta­lan­nak tűnt, hogy a maguk szokásait, isteneiket, kultúrá­ju­kat hogyan vethetik el olyan vidéken, amit korábban ők maguk tiportak le és égettek fel.

De nem maradt más választásuk. Bebizonyítani az ott élőknek, s királyuknak is, hogy képesek a békére, és annak megkötése után akár a harcra is egy másik sereg oldalán új hazájukért.

Üldözőkből üldözöttek lettek, ez érződött a kurtok mogorva hangulatán. Korábban mosolygás, visszhangzó nevetés, jó kedély jellemezte őket.

A nap lassan elindult megpihenni, narancssárgára szí­nezve a délen kidomboruló alacsony hegyeket, magába szorította az ég világoskék remegését, majd nehezen várta meg, amíg a sok ember tábort ver.

A rövid idő alatt felállított, kerek „építmények" csigavonalban emelkedtek az alacsony fűvel benőtt dombon. Legbelül foglalt helyet Than sátra, körülötte a klánvezéreké, majd, mint egy fatörzs évgyűrűi, sorban a többieké. Mindezt kívülről a szorosan körbeállított szeke­rek lánca - védőfalként szolgálva, ha bárki meg akarná lepni a táborozókat.

A csoportokat alkotó emberek szorgosan készültek az estére, s a fontos eseményre. A kurtok nem gyakran tették meg, de ha igen, annak mindig nagy jelentősége volt. A biztos törvényeket, melyeket ritkán vetettek papírra - az íratlan dolgokat többnyire tudatukba vésték be - népi és vezetői szinten a rájuk jellemző vérszerző­déssel pecsételték meg. Ezt maguk a ranggal rendel­kezők: a fővezér, és - a jelen esetben mint birodalmuk képviselői - résztvevő lovagok a fősátorban készültek megtenni.

A többi harcos, a nők és a gyerekek pedig külön-külön készítették el a vacsorát, ami majdnem mindig sült bárányból és a mellé megfőzött zöldségekből, gyü­mölcsökből állt.

A fakerettel megerősített nagysátorban észrevehetet­lenül, de volt sürgés-forgás. A hét klán vezetője igyeke­zett megtisztítani ruházatát, rendbe szedni magát az alkalomra. Kivétel nélkül fejet hajtottak amellett, hogy teljes békét és szövetséget kössenek nemsokára. Fegyve­reiket megtörölgették; akinek a fejét sisak védte, fényesre simogatta azt egy-egy finomra dörzsölt báránybőrrel. Akinek szarv is díszítette öltözékének tetejét, rongyba csavart, apróra őrölt kőmorzsalékkal addig gyalulta, amíg nem csillogott tökéletesen.

Nadrágjaikról, csizmájukról asszonyaik egy hideg patak vizében kimosták a foltokat, majd megszárítva visszaadták uraiknak, hogy azok tisztaságukkal külön is megtiszteljék a szertartást.

 

Storm és Grand, hogy a saját módjukon is megadják a tiszteletet, visszavarratták rendjük jelét fekete köpenyük bal vállára. A kereszt vakítóan virított, fényességet adott, és melegen simogatta gazdáját a benne rejlő erővel.

A Szent Szavak gondolatukban megidézett sorai olyan nyugalmat közvetítettek a most már hazafele tartó férfiaknak, hogy nem kellett beleolvasni, a zöld borítóján végighúzott kezek elmormolt ima helyett is beszéltek.

- Jöjjetek velem! - hívta őket Meezo, majd félrehajtva a Than otthonának bejáratát „lezáró" vászonfüggönyt, keze intésével betessékelte a lovagokat.

Bent egyik oldalon egy durva módon megépített asztal, azon tíz kisebb és egy nagyobb agyagkupa állt; középen egy széles tál, mellette pedig egy tekercs foglalt helyet. A terítékhez társult még egy karhossznyi, leg­alább kétujjnyi széles pengéjű tőr, valamint egy hatalmas, barnára festett, kiégetett cserépkorsó is.

Than már ott állt az asztal sarkánál, megvárva, amíg minden rangos katonája körbeveszi a szertartásnak szánt bútort. Majd, miközben kezet mosott a vízzel teli tálban, kezébe vette a tőrt.

- Népünk igaz hite és törvénye szerint a békét, melyet felajánlok, mindannyiunk vére fogja megszentelni! Bűneink legyenek a múltéi! Ezen túl munkánkkal és verejtékünkkel vezekeljünk mindazért, mit megannyi ember életéért tennünk kell, hogy amire eskünk szólít, az örök legyen!

Ahogy végigmondta a szavakat, kezével megszorí­totta a fényes pengét, majd lehúzva markában azt, össze­szorított tenyerét a nagy ivóedény fölé tartotta. Vörös, gazdag cseppekben lefolyó vére belehullott a kupába. Aztán a mozdulatok minden férfinál sorban követték egymást. Kézmosásnak alig nevezhető megmártás után kézről-kézre adták a vérüket ontó tárgyat, majd min­denki beleadta életét a „közösbe".

Grand is levette kesztyűjét, s ugyan utolsóként, de arcrezzenés nélkül megtette, amit a többiek.

A nagy kancsóból a vezér borral töltötte tele a már félig felszentelt korsót, majd felemelte a sátor tetején lévő nyílás felé.

- Fogadjatok minket, s mi örök békét esküszünk, vagy akár harcot vállalunk értetek, ha ezt a szükség kívánja! A Gourgu legyen mellettetek és veletek!

- Urunk a Mindenek Atyja segítse ezt a szövetséget, s utunkat, hogy királyunk is bölcsen fogadja majd a békét! - felelt Storm.

- Úgy legyen! - harsogta minden harcos egyszerre.

A lófarkat viselő még magasabbra emelte a vérrel és borral teli edényt, majd jókorát kortyolt belőle; azzal átadta a mellette álló Bringének. Ő ugyanígy tett, s az „ital" körbejárta a társaságot.

Mindannyian elmosolyodtak. A most már testvérként kezelt kurtok egyenként megálltak a lovagok előtt, és egyik kezüket a vállukra téve nevettek, majd a másikkal mellüket verték, és hangosan elhördülték magukat.

Ekkor kintről mély, majd egyre hangosabb dobolás tompán elnyúló zaja kezdte betölteni az elsötétült eget, s ezt sok férfi és nő üdvrivalgása követte.

- A kurtok ünnepelnek - szólalt meg Meezo.

- Itt a tekercs, amit egyik vezérem kíséretében a népünk ajándékával együtt adjatok át királyotoknak! Amíg az ő „pecsétje" rá nem kerül, határotoknál várjuk be a választ - lépett oda Than és odanyújtotta a szerző­dést Stormnak.

- Akkor ezt hadd vigyem én el a királynak - tekintett jobbra és balra Grand. - Barátomnak az alapítólevéllel mihamarabb oda kell érnie Zamen alá, hogy beteljesítse esküjét. S hogy mire eléritek a medencét, meghozom az uralkodó pecsétjét is, ezt megígérem!

- Köszönöm - felelt a másik köpenyes, majd megfogta társa csuklóját. - Óvd és nyerj!

- Óvd és nyerj!

- Akkor hadd legyek én a követed, s hadd adjam legszebb lovam erre a tettre - lépett közéjük egy fekete hajú vezér. - Az én nevem Magor, a partakok klánjának vezére.

A harcoson egy szőrmeszélű és barna, kissé csúcsos sapka, felsőtestén vajszínű ing egy mellénnyel, alul pedig laza bőrnadrág volt, ami fekete csizmában tűnt el.

A valamikori vad nép látszólagos pálfordulása annyira meglepte a két triannitát, hogy saját maguk szá­mára is félelmetes lett a jelen. A legbrutálisabb harcok, az időnként értelmetlen gyilkolások, a mindent leromboló és maguk mögött hagyó férfiak most annyira értelmes és megfontolt arculatot mutattak, ami szinte belerajzolta az éjszaka sötétségébe a világosságot, s az egyre erősebb testvéri köteléket.

„Az őket megtizedelő romurok még vadabb mészár­lásai és a sok-sok eltelt év emberi viselkedést tanított meg nekik." - ámuldozott Bringe.

Grand, amikor elvállalta, hogy magával viszi a békét az uralkodóhoz, tudta, hogy nem kis feladatot vállalt magára. Ugyan a király ismerte a barbárok betöréseit, mivel akkora hadsereggel nem rendelkezett (legalábbis egyelőre), hogy a kis csoportokkal érkezőket megakadá­lyozza a rombolásokban és a rablásokban, valószínűleg lesznek feltételei, és némi aggálya az érkező nép irá­nyába. Birodalmának a medence keleti oldalán kevésbé lakott területei voltak, ez lehet majd egy olyan része a honnak, amire akár letelepedhetnek a kurtok. S ha való­ban eljön egyszer az idő, hogy a romurok megérkeznek, meglehet, hogy az új telepesek valóban jelenthetnek védelmet is.

- A lovad igazi sulei telivér, ajándéknak bizony a leg­nemesebb fajta - veregette meg Magor vállát egy másik vezér. - Azt hiszem nincs is párja! Talán az én fekete Turalom, ami sebes, mint a szél! !

- Na, Milo, a Kazah klánból most is hiszi, hogy ő a legjobb! - mosolygott Than, majd újabbat kortyolt korsó­jából.

Az egymást követő bornyeletek lassan emelték a hangulatot, s megérkezett a ropogósra sült hús is. A lapos edényben tálalt zöldségek és a barnára sütött lepények gazdagítva a vacsorát annyira gyorsan fogytak, hogy Bringe azt hitte, legalább egy tucat bárány lelte halálát a ma este folyamán, hogy csak itt jóllakhasson a társaság.

- Magorral reggel korán vágtába kezdek. Meglátod, a Mindenek Atyja velünk lesz - hajolt oda társához Andrew, majd nagyot harapott az előtte fekvő széles húsból.

- Zamenig tudunk együtt lovagolni. Az út kevésbé unalmas, ha többen tesszük meg.

- A hágó így talán járhatóbb. Remélem, érezni fogjuk, hogy még nincs itt a tél! Ami viszont bizonyos, hogy az utunkba eső falvakat értesíteni kell, nehogy rémületet keltsen az érkezők nagy tömege!

- Mindenképp! - felelt Storm és felállt az asztaltól.

- Nocsak, testvérem, talán elfáradt a nyelved a falatozásban? Hozzunk még esetleg neked sajtot? - szólalt meg az egyik vezér, s kiitta maradék italát.

- Nem, de gyomrom tele, a bor meg már a fejembe szállt. Kicsit kilevegőzöm magam! - felelte a lovag, és megbiccentve fejét - ezzel elnézést kérve a jelenlévőktől - hátat fordítva nekik, kilépett a sátorból.

 

Miközben bambán sétálgatott a pillanatnyi örömben és reményben ünneplő emberek között, gondolatai ezer és ezer irányban csapongtak. Szemével kutatta a mosoly­gó és gyakran felkacagó férfiakat, velük asszonyaikat, vagy a szaladgáló gyerekeket, de tudta, hogy akit keres, nincs közöttük.

Amióta túljutott azon a ponton, hogy már sem ő a kurtoknak, sem azok neki nem voltak idegenek - és ezáltal bárhova lépett közöttük, csak melegséget és ezzel kedvességet, barátságot kapott -, nem egyszer kérdezte már meg, látta-e valaki Sharont, emlékszik-e egy, a leírás­nak megfelelő lányra, de a válasz mindig fejrázás volt.

Rengeteg idő telt el azóta, s ezzel a remény is halvá­nyult benne. Ám mikor közvetlen itt lehetett, és majdnem megfoghatta a derengést, ami szívét mindig megdobog­tatta, még fájdalmasabban nyomta el a parázsló érzést. A lány, akit őrzött, akivel boldogságot és majdani jövőt akart megélni, megszűnt.

„A sors más utat szánt neki is, nekem is, remélem, hogy akárhol is van, boldog! Legyen ez itt a földön, vagy valahol az égben, nagy vizek mélyén, hegyek gyomrá­ban, vagy a csillagok mellett" - rágódott, nagyokat sóhajt­va.

Az egyik, bőrökből és szőrökből bevont apró sátorból harsány és örömöt kifejező nevetés, teli szájas hangos beszéd szűrődött ki, aztán megjelent egy nagytestű bajszos harcos a bejáratnál. Kezében hatalmas hús, mellette szétmarcangolt lepény - ami jócskán felszívta a zsírt - lapult. Arcszőrzetén végigfolyt az ennivaló leve, ami aztán telerakta pecséttel amúgy sem tiszta felsőjét.

- Tarts velünk, testvér! Van saját magam által érlelt kancatej, igyál, s jobban esik majd a falat utána! - invitálta Stormot befele.

- Köszönöm, de azt hiszem, most ki kell levegőznöm a korábbi mámort, hogy ne legyek holnap kótyagos! Remélem, nem sértelek meg - felelte amaz.

- Nem, így több marad nekem! De ha meggondolnád magad, gyere vissza! - mosolyodott el a férfi, majd el is tűnt otthonában.

Az egyre jobban lehűlő éjszaka hatott a tiszta fejre és a megnyugvó gondolatokra, ugyanakkor a tábor pezsgése annyira átjárta Bringe testét, amit fekete köpenye is védett, hogy nem fázott. Az egyre inkább kialvó tüzek körül fogytak a népek, egy-egy kutya kutatta az eset­legesen megmaradt és lepottyant falatokat, hogy ő se üres hassal heveredjen majd le valamelyik szekér alá.

 

Bringe szürkébe fordult romantikájának rossz hangu­la­tával szemben a boldogság is láthatatlan könnyeket csalt szemébe. Eljutott az alapítólevélhez, innen már csak haza kell érnie, és elhelyeznie a papírt ott, ahova Constaire szánta. Nyugalom fogja eltölteni, mikor ismét odaléphet avatója sírhelyéhez, és elmesélheti neki: vissza­hozta, amit elvettek tőle az életével együtt. Ugyan utóbbit nem tudta visszaadni a szerzetesnek, legalább biztosra „kinyittatta" lelkének az égi panteon kapuit. S mindezt lovagi és hitbéli esküjéhez híven pecsételhette meg: nem bosszúval és a korábbi idők alatt megélt sérelmeiért el­szenvedett lealacsonyító gyilkolással, hanem a szent könyvben is hirdetett megbocsátással, amit akár Meezo felé, akár Than felé tanúsított.

Ami meg a korábban nagy viharként megízlelt vadakat jelentette, most békét és védelmet hozhatnak majd otthonának.

Kérdések zaklatták. Hogy fogadja majd az uralkodó a szerződést? Mennyi homoknak kell leperegnie az üveg­ben, amíg a félelem és bizalmatlanság átváltozik igazi békévé hazájában? Hány emberöltő után felejtik, felejt­hetik-e egyáltalán a népek a sok halált és gyalázatot?

Eszébe jutottak szülei, régen elhagyott otthona, az a falu, ahonnan elindították ezek az emberek. A házak, a kicsi és poros utcák, melyeken nap, mint nap dolgát végezve koptatta csizmáját, a közeli erdők, s rétek, melye­ket mindannyiszor szívesen látogatott, ha éppen nem zsákokat cipelt. A néha nyikorgó kerekű malom, melyben a finomra őrölt liszt felhőket alkotott, s ha az jellegzetes illatával belemászott orrába, bizony volt, hogy egyhuzamban fél tucatot is tüsszentenie kellett. A szom­szédok, akikkel apja dörmögve diskurált, a hozzájuk magokat hordó nép, akinek sokszor a legnagyobb baja az volt, hogy húsz, vagy huszonhárom zsáknyi lisztet tud hazavinni egy esősebb évben lezajlott aratás után.

A kurtok elcsendesedő táborát magába fogta az éj. A csillagok által megrajzolt vonalak elkezdték meséiket, melyeket horkolva hallgatott a Dormiolus ferdén félbe­vágott hasa. A történeteket, melyekben madarak mentettek meg nőket, ahol a lovak szárnyakat növesztve repültek át a tengereken, hogy hazavigyék egy hős élő, vagy holt testét. Akadt olyan is, melyben egy katona kardjával mesebeli sárkányokkal küzdött, de olyan is, amikor egy haltestű lány kígyókat dobva egy bálnahalra megmenti a hős vándort, aki hajójával kincseket visz királyának. Mind olyan mondák, melyeket elbeszéltek az elalvásra leparancsolt gyereknek, vagy az öreg juhászok, kik ilyenekkel szórakoztatták magukat. Egy kósza, és a feketében mégis fehér, laposra püfölt dunyha alakú felhő bekúszott a sárga „Sir" elé, de az láthatatlan kezeivel elhessegette azt; ahelyett, hogy betakaródzott volna vele, lámpaként árnyékokat rajzolt a sok ember által letaposott földre.

Storm azt sem tudta kideríteni, hogy miként hozott Brake nevének hallatán Than egy olyan döntést, ami lefejezte az eddigi történelmüket. Egyáltalán, meghalt barátja mikor és hogyan juthatott oda, hogy valósan „fia" legyen a nagyvezérnek, hogyan került hozzá az a gyűrű, amivel újabb irányt adott saját, és a később megismert triannita életének? Mi volt az a megdöbbentő fájdalom, ami, ha csak egy pillanatra, de összehúzta a lófarkas ember kőkemény arcát?

Bőr karvédőjét megsimítva a férfi, miután vagy két­szer körbejárta már az egész tábort, ahol egyre többen vagy a fáradtságtól, vagy az italtól, de leheveredtek, oda­lépett Felséghez és matatni kezdett a nyereg hátsó része alatt.

A vékony, szarvasbőrbe csavart zöld könyv jéghidegen fogadta hatalmas kezeit, ahogy kitekerte a valószínűleg nagy utat megjárt írást. Lekuporodva egy, még apró lángokkal égő tűz mellé, belelapozott.

„S megtalálván az utat, Johannus rálépett arra, és hallá az Úr szavait: Miként eléred az utad közepét, rájössz, sosem leled meg a végét. De jöhet hegy, víz, vagy éppen kanyar; lesz nem egy elágazás is, ahol sorsod bizony majd te döntöd el, és lelked tudja, választásod mindig jó, utólag sosem kell bírálnod sem magad, sem mást, hogy akkor éppen azt az irányt választottad.

Johannus pedig sokat lépett, hogy bebizonyítsa: lehet, élete kevés ahhoz, hogy saját lépteivel bejárja a földet. Ám akarta, hogy bizony tegyen, s gyógyítson mindenhol, hogy adjon, és sosem vegyen el, ezért is alig evett, alig ivott, hogy maradjon azoknak, kiknél megszállt. S jól­lakott ő a mezők virágaival, szomját oltotta a hegyi pata­kok vizével, de tanította a népeket, hogy szeretet és béke, s sehol betegség és halál ne legyenek körülötte.

S amikor megkérdezték egyszer tőle, miként van az, hogy egyedül van, ő azt felelte: Velem van a Mindenek Atyja, s ha Ő azt akarja, hogy megleljem a földi boldog­ságot, szembejön majd velem az, kit asszonynak hívnak, és megsüti nekem étkemet, megtölti poharam, és ha meg­találjuk a közös békét, bizony gyermekeim ott fognak majd szaladgálni lábaimnál."

- Megzavartalak, barátom? - érkezett mellé Grand, aki megkotorta a majdnem elaludt tüzet, hogy adjon még valamennyi meleget mindkettejüknek.

- Mondd meg nekem, te mit gondolsz, miért vagyunk ezen a földön? - nézett fel a könyvből a hosszú hajú.

- Hát, mert haza akarjuk vinni a tekercset.

- Ez igaz, de most nem erre gondoltam.

- Azt hiszem, kissé bódult vagyok, de erre amúgy sem tudja senki a választ - felelt Andrew, s megvakarta fejét.

- Van olyan küldetés, melyre az a felelet, hogy az maga az életünk, ugye? - próbálkozott Storm.

- Igen. De hiszem, hogy ha még élsz, a feladatod nem vitted révbe. És ezt akkor is vallom, ha én ittam többet, s akkor is, ha ezen azért gondolkodsz, mert neked pisz­kálja a bor a fejed.

- Igaz. Menjünk, és pihenjünk le - holnap ugyan haza­felé tartunk már, bizony félek, hosszú lesz még a lovag­lás! - zárta le a beszélgetést Storm, majd visszacso­ma­golva a zöld könyvet a bőrbe, eldugta azt a „helyére", és belépett a kettejüknek felállított sátorba.

 

Nagyon mély és mindent átható, hangos kürtszóra riadtak azok, akik nem keltek korán.

„Óóóóóóúúúúúeeeeeeőőőőőőúúúúúííííőőőőőőőő!" A hang a kurtoknak ismerősen csengett, de a két triannita ijedten ugrott ki fekvőhelyének melegéből. Nagy iram­ban rángatták magukra levetett ruháikat, sietve ugrottak bele csizmájukba, és egy pillanat alatt elfelejtve szép, vagy kardrángató álmukat, kibotorkáltak a szabadba.

A nekik eddig csak harcokat és kegyetlenséget jelző ébresztő azonban most beszédet jelentett - a nagyvezér beszédét.

A szélesen elterülő sátor előtt sorban ácsorogtak a klánvezetők. Némelyik kissé kócosan, vagy még alig kinyílt szemmel, de érezvén a majdani mondanivaló értékét, feszülten és egyre tágabb tekintettel figyelt.

A többi táborlakó a domboldalnak megfelelően kissé lejjebb, elszórtan csoportosult. A kurtok megmaradt népe egyként várta, mit közöl velük a vezetőjük.

Két harcos kihozta Than sátrából az asztalt, lecsupa­szították, hogy fel tudjon rá állni uruk, mindenki láthassa és halhassa szavait. Amaz várt egy pillanatot, majd fellépett az ideiglenes emelvényre, és megszólalt:

- Kurtok népe! Tegnapi közös döntésünket ismeritek, tudjátok, el kellett indulnunk, hogy ne fogyjunk tovább.

Mindenki lélegzet visszafojtva leste a kopasz embert, aki kezeivel az ég felé mutatott, hangja teljesen betöltötte a környéket.

- Célunk egy olyan föld, ahol megtalálhatjuk azt, amire sokan vágyunk: állatainknak legelőt, sátrainknak kemény talajt, szomjúságunknak hideg vizet, étvágyunk­nak húst, és mindent, mi ott megterem! Asszonyom, ki beteljesítheti majd utódom születését, az éjjel álmot látott. Egy olyan végtelen mezőt, ahol tavak vannak, hegyek, s elég hely mindannyiunknak. Nem jártunk ott soha, s nem hagytunk magunk mögött halált.

Közben a fekete köpenyesekre mutatott vezérei között: - Viszont ezeknek az embereknek a mi létünk a múltban jót nem jelentett - Esemee álma szerint a Gyűrű-hegységtől északabbra kell tartanunk, s ott, szomszédban új testvéreinkkel, békében és szövetségben élhetünk! Véreinkhez hűen megtartjuk a pecsétet, mi a Mindenki Erejét hordozza. Ahhoz, hogy a Gourgu velünk marad­jon, beteljesedjék a valódi kötelék, s utána közös földünk lehessen a hegyek belseje is, két törzsünk a lovagokkal tart!

Egy pillanatig nagy csend lett az amúgy is hallgatag tömegben, majd amikor egy másik vezér Magor mellé lépett, és ő is belekezdett rövid, de annál lelkesebb mon­da­tába, szavai után hangorkánként üdvözölték a nem kis döntést.

- Én, Lamitta, a budduhok klánjának vezére népem nevében vállalom, hogy Magorral, s a lovagokkal tartok!

A tömeg hangja elsöprő áradatként zúdult hullá­moz­va először felfelé, majd aztán gyűrűzve egyre messzebb a táborlakóktól, egyre távolabb a hegy felé, vagy épp a pusztába. Kivétel nélkül örültek, kezeikkel közben hujjogva integettek az ég felé, aztán ölelések és szoros kézragadások sokasága találkozott.

A következő pillanatban, mielőtt Than lelépett volna az asztalról, nyílvessző csapódott a lába mellé a kevésbé finomra megmunkált deszkába. A már fél lendülettel elindult férfinek az volt a szerencséje, hogy a mozdulat megelőzte a vessző igazi célját.

- Mi ez? - nyúlt kardja után Bringe, s közben a klán­vezetők körbefogták a szószékről lerántott urukat. Vadul pislogtak abba az irányba, ahonnan a halálos hegy érkezett.

A hosszú, koromfekete, hamuárnyalatú tollakkal be­feje­ződő tárgy ott meredt, ahova az előbb megérkezett. Eleinte senki nem mert hozzányúlni, majd maga Meezo fogta meg kezével az ujjnyi vastag, barázdákkal meg­munkált szárat.

- Romurok... - húzta el a száját, de arcán félelem nem jelent meg.

- Harcra! - kiáltott a nagyvezér.

- Nincs rá szükség! - hallatszott kicsit hátulról. Ahogy szétvált a tömeg, hatalmas testű kurt vált látha­tóvá; aki talpig szürke ruhába öltözött idegent taszít­ga­tott maga előtt uraihoz.

Fejét és arcát öltözetével megegyező színű gyolcs takarta. A nem túl bő, mégis laza szabású ruha csukló- és bokatájon szorosan meg volt húzva. Kezei hátul össze­kötve, ahogy az őt fogó férfinak gyorsan sikerült foglyul ejteni, amikor meglepte az egyik kinti szekér mellett.

Az amúgy alacsony ember nem volt vastag, de annak ellenére, hogy megfogták és semmi jóra nem számít­hatott, egyenes felsőtesttel, és magasra emelt fővel nézett előre.

- Ki vagy te? - lépett elé Than, és a nála majdnem egy fejjel kisebb ember „láthatatlan" arcába nézett.

Nem érkezett válasz. A rab mögött álló harcos meg­rángatta, hogy feleletre bírja, de nem sok eredménnyel.

- Nem beszél.

Két oldalról újabb férfiak ragadták meg, majd a ló­farkas lehúzta az orrot és a szájat maga mögött tartó maszkot amaz álla alá.

Csontos, szőrtelen pofa, vágott szemek, parányi orr és furcsán görbülő ajkak rajzolták meg a fiatal kém jelleg­zetes képét. Alig észrevehetően engedte meg magának az első izomfeszülést, ahogy szemén kívül más is láthatóvá vált belőle.

- Romur a javából, de ilyet még nem láttam közülük! - szólalt meg Meezo. - Beszélj, kutya, hol vannak a többiek?

- Ha igazak a hallott történetek, ő nem fog meg­szólalni - felelt Than, majd áttekintve egyre jobban zúgó népe feje felett, hogy a távolt kémlelje, félrefordult egy szemvillanásnyira, aztán vissza. - Kém, aki egyedül van, s akinek az élete most fog véget érni! Lovakat!

A két lovag némi ellenérzéssel, de némán figyelte az eseményeket, és követték az egyként mozgó csoporto­sulást. Pontosan nem tudták, mi fog történni, csak sejtet­ték; ellentétben a klánvezetőkkel és majdnem minden táborlakóval.

„Lesz, mit itt kell majd hagyjanak ezen a vidéken! - gondolkodott Storm magában."

Az asszonyok közül akadtak, akik gyermekeiket betessékelték saját sátrukba, hogy az elkövetkező dolgok kimaradjanak életükből, de némely férfi szinte kötelezte az idősebb fiúgyermeket a majdani látványra.

A foglyot kilökdösték a kocsikon túlra, majd karjaira és lábaira egyenként köteleket erősítettek. A vékony, de annál szorosabban és keményebben meghúzott béklyók lilára színezték az alig kilógó kezeket; ennek ellenére a vad és igen durva rángatások semennyire nem tudták elvenni a saját életével már nem rendelkező romur büszkeségét.

A saját népénél sem sokra tartott ember ugyan most uralkodója szolgálatában követte a kurtokat, hogy ki­derít­se, hova is tartanak, merre menekülnek, de egész élete hűbérurai által rábízott leskelődésekből és árulá­sokból állt. Ha kellett, gyilkolt, vagy ellopott valamit, de volt, hogy belopózva az ellenséghez, megfigyelte és elárulta annak leggyengébb pontjait. S mindezt életét akár feláldozva is, odaadóan tehette, hiszen fiatalkora óta tanult harcolni mindenféle fegyverrel, módon - ha kellett, akár puszta kézzel is. Ami soha nem tartozott a tulajdonságai közé, a megadás volt.

Most is véletlenül esett meg, hogy elfogták; de mivel egyedül és távol mindenkitől ért véget a küldetése, nyíltan és rezzenéstelen arccal várta a neki megtisztel­tetést jelentő kivégzést.

- Egyszerűbb lenne fejét venni - jegyezte meg Grand barátjának, de szavait a szintén mellette álló Milo fej­rázással visszautasította:

- Nem kegyetlenebb, amit látni fogtok, mint amit ők tettek társainkkal, vagy azokkal a nőkkel, akiket meg­próbáltak magukkal vinni. Vezérünk életére tört, ereje lovainkba és a rajtuk ülő testvéreinkbe száll.

„Hiszen magatok is gyakran tettetek hasonlóan, ez hát, mi a messzi keleten minden nép szokása? - cikáztak Andrew koponyájában is ugyanazok a gondolatok, mint a mellette fejét ingató másik triannitáéban.

Nem hangzott el több szó. A földre lökött idegen némán zuhant le, közben a négy égtáj felé fordított lovakon helyet foglalt ugyanannyi klánvezér. Aztán az ekkor még laza kötelek, - ahogy ugrásszerűen megindul­tak a hátasok - megfeszültek, halk és furcsa reccsenés hallatszott és az azt követő csend.

Semmi kiáltás, csak a dobogó paták, egy-egy prüsz­kölés és a hosszúnak tűnő fülszakító sípolás.

A leszakított végtagok a belőlük kispriccelő vérrel csíkban festették meg a reggeli füvet, s ahol a testből is „utazott" velük egy-egy darab, ott az össze-vissza lóduló hús és minden más is, súlytalanul lobogott a köteleken.

A rövid úton szárral megfékezett kurtok szinte egy­szerre álltak meg, mind a négyen hatalmasat szívtak a levegőből tüdejükbe, majd eleresztve a nyergeikhez rög­zí­tett fonott „láncot", ökölbezárták ujjaikat, és mind­annyian mellüket kezdték verni.

- Hujj-hujj-hujj-hujj!

Érkezett egy újabb lovas, aki összefogta a már elenge­dett köteleket, majd, mivel a szétszakított test odaragadt az egyik lábhoz, le sem szállva a ménről, elindult egy kicsit messzebb, hogy átadja a szellem nélkül maradt halottat a mező koldusainak.

 

Az indulás előtt a nagy gyakorlatot magukénak tudó nép úgy rámolta össze szekereire és lovaira minden dolgát, hogy a letaposott füvön vagy a helyenként a valamikori tűzhelyet mutató, sötétszürke hamun kívül semmi nem mutatta, hogy itt korábban hét törzsnyi ember húzta meg magát éjszakára.

Storm és Grand - kissé felzaklatva, de arra törekedve, hogy minél messzebb juthassanak ettől a helytől - megegyezett a velük tartó vezérekkel: ők Magorral és az ajándéknak szánt lóval rögtön elindulnak, s a nyomuk­ban majd érkező törzseket Lamitta fogja vezetni a határig. A hófehér mén ritka, csillogó szőrét csak fekete sörénye és farka tette változatossá. Díszesen felszerelt szíjak­kal, melyeknek fejvégeinél sárgás szegecsek virí­tottak, csatjai visszatükrözték a napot, s a hátán ezer és ezer varrattal meghímzett pokróc tette fenségessé a négy­lábút.

A rövid, és szegényen levezetett búcsúzkodás a hét vezér között és Than oldaláról azért nem húzódott el, mert tudták, hogy népük nem oszlik meg teljesen, csak más-más helyeken telepednek le.

Than, nagyon hamar elfeledve a nemrég történt esemé­nyeket, úgy döntött, hogy már innen indulnak azonnal északra, vagy legalábbis majdnem követve a fatörzseken lapuló mohanadrágot. Ha bárki megismé­telné a kivégzett kém feladatát, ne jusson rögtön a Gyűrű-hegység közelébe, maradjon idő egy sereg a határoknál lévő hágókhoz való eljuttatására.

Aztán a három férfi, meg a díszesen „felnyergelt" kanca nekilódult a visszafele is végtelennek tűnő dimbes-dombos mezőknek. A hamar magasra szökő napkorong, sugaraival elárasztva a füves, és helyenként erdőkkel tarkított pusztát, kellemes, nyárvégi meleggel ölelte át a világot. A lovagoknak az idefele tartó útról, Magornak meg a mindennapokból ismerős virágok, vagy a sokféle, vadul a földből kinövő bokrok és cserjék még most sem bizonyultak unalmasnak. Ugyan a mező illataival az orrukba szökő levegőben halványan érezni lehetett már az őszt, nagyon kevés sárguló, vagy barna levél adta hírét annak, hogy ezek a meleg napok bizony már nem sokáig lesznek jellemzőek.

A felhők, amik hol hófehéren, hol kicsit szürkébben szaladtak, kergetve a sárga urat az égen, olyan gyorsan játszották versenyeiket, hogy mire a nézelődő azt hitte, hogy meg tudná mondani, mit is rajzolnak odafent, már másik társuk adott egy más formát a világoskék „sem­mibe".

Ám lent nem fújt a szél. A néha hosszabb, időnként meg rövidebb vágtába kezdő utazók mindegyike másért és másért várta a hegyeket, és a mögöttük megbújó hazaérkezést.

Storm beteljesítheti a feladatát, Grand elindulhat a követtel a királyhoz, Magor pedig elvetheti a jövőre nézve mindazt, ami egyensúlyt hoz nekik és testvérei, családja és megannyi ember számára.

- Nézzétek! - mutatott felfele a klánvezér, és kezével kissé előre intett.

Valamennyivel előttük, nem túl magasan egy moz­du­latlannak tűnő, ám szárnyaival mégis gyors csapásokat végző madár szitált. Miközben megálltak, s nagyokat szuszogva pihegtek a minden izmukat megdolgoztató vágtától, tágra nyílt szemmel figyelték a „vadászatot".

A viszonylag nagyobb testű sólyom, széttárt tollaza­tával telenőtt „karjaival" tartotta a magasságát. Fark­tollait billegetve, karmaival - melyeket már görcsö­sen előreszegezett - taposta a levegőt. Szemei, amik gomb­ként dülledtek fűben megbúvó áldozatára, elnyelték ébenfekete magjukkal a hátát simogató aranysugarakat - aztán mindez zuhanni kezdett.

A nyakon ért mezei nyúl még bucskázott vagy kettőt a hatalmas karmok között, de törött nyaka miatt nem szenvedett sokat. A kampós csőr darabokra zúzta fejének hátsó részét, majd, a már a földön leszorított, szőrcso­mók­tól gazdag testből kitépett darabok megkezdték az éhség csillapítását.

- Én nem jártam a hazátokban, felétek is vannak sólymok? - kérdezett halkan a két lovat vezető, majd nyerge mellett meglapuló kulacsából nagyokat kortyolva meglocsolta kiszáradt torkát.

- Vannak, s nem is kevés! - felelt Bringe. - Akadnak sasok, vagy szürke tollú héják, de láttam már rozsda­vörös vércsét is.

- Nem egy urat ismerek, ki az udvarában saját maga is tart sólymot, hogy segítse őt a vadászatban - kapcsolódott be Andrew is a beszélgetésbe.

- Korábban minden törzsvezérnek volt saját Gourgu-ja, de amikor három sorban elpusztult, Than megígértette velünk, hogy elengedjük őket, és többé nem fogunk be egyet sem. Szabadnak születtek, szabadon vigyázzák lépteink.

- Na, menjünk tovább, messze még a hon - javasolta Grand, majd sarkával megbökte lova oldalát, aki meg­értve a kérést, fújt egyet és elindult.

A haladást lassító, de pihenésnek elegendő ügetés megnyugtatta a méneket. Ugyan a számukra is szabad­ságot érő vágták felélénkítették amúgy is pezsgő vérüket, a hosszú útra való tekintettel gazdáik figyeltek hátasaik­ra.

 

A szűnni nem akaró távolságot foltokban feltűnő erdők tarkították; ezek jelezték, hogy a fűtenger egyszer majd véget ér valahol. Ahol beláthatatlannak vélték a fák és sűrű növények szigetét, kerültek, ha lehetett; vagy ha nagyon elnyúlt a „takaró", belovagoltak az ismeretlenség madárcsicsergéssel hangossá tett rejtekébe.

Már szürkülni kezdett, amikor kiértek egy ilyen farengeteg szélére. Nem túl messze egy patak csörgede­zett, magával víve az összegyűjtött leveleket, vagy a környező földek homokját, kavicsait. Apró halak, békák lakták be saját életükkel a zubogó vizet, de amint a lepihenő társaság szomját oltotta belőle, elillantak, vagy megnémultak lakhelyükön.

Mire a környék elhalkult, s mégis hangossá vált a ciripeléstől, vagy a „bentről" kiszűrődő motoszkálá­soktól, alig hallható hangon, finom ropogásokkal már táncoltak a lángnyelvek a körbe rakott kövek között.

Grand némi morgás közben többször fogta két keze közé homlokát, az alig észrevehető grimaszt nem lehetett nem észrevennie két társának.

- Na, csak nem zaklat a tegnap megivott bor? - mosolygott Magor.

- Jól belemászott a fejembe, pedig nem is ittam sokat - felelte a lovag, majd megpiszkálta a tüzet.

- Engem még másra is hívtak, de most már nem bánom, hogy kihagytam - szólt Storm félerővel, majd belekémlelt a sötétbe. Aztán egy mozdulattal, saját tőre hiányában Grandéval szurkálta meg a vékony rúdra felhúzott félkész szárnyasokat.

A népét megelőző követ ezalatt felállt, s eltűnve egy nagyon rövid időre, magára hagyta a triannitákat. A csöndesen mélázgatók holmijaikkal maguk körül készülődtek az éber alvásra, egy szolid, de annál laktatóbb vacsora után.

- Nos, az én törzsemben ezzel gyógyítjuk a fejfájást! - érkezett vissza Magor, majd egy hosszúszárú, halvány­sárga szirmokkal már szunnyadó növényt adott a kesztyűjét éppen levevő embernek.

- Mi ez? - nézett rá Andrew, és elvette a nem túl vastag, cirádás levelű gazt, melynek gyökerei gazdagon becsomósodtak a földtől.

- Mi hiúz-szárnak nevezzük. Ha megkaparod a gyökereit, s a reszeléket beledörzsölöd a bőrödbe a homlo­kodon, elmulasztja a fájdalmat.

S a köpenyes úgy tett, ahogy mondták neki. A morzsaléknak igen erős szaga volt, de mire levehették a húst a nyársról, teljesen elfelejtette a korábbi hívatlan „vendéget".

Valamivel később a gyógyult férfi elszundított; a két ébren maradt pedig, figyelve a körülöttük életet mutató neszekre, s néha egy-egy száraz gallyal megkínálva az egyre kisebb lánggal égő tüzet, őrködött. Nem mintha a semmiből előugrott volna bárki is, de a táborban tapasz­taltak után, no meg az erdei ragadozóktól tartva, meg­nyugtatta őket az éberség.

- Than hamar döntött egész népe sorsáról - jegyezte meg Bringe.

- Nekünk a vezér, az álmok és a természeti jelek mondják meg, hogy mit tehetünk, és mit kell tennünk - felelt amaz, és magára öltötte vastagabb felsőruháját.

- Nálunk csak egy Úr van, a Mindenek Atyja.

- Na és a királyotok? Ő nem úr? - nézett fel a szembogarát apróra összehúzó fényből Magor.

- Ő is az, de hitünk adja erejét, bölcsességét és jogát a birodalmon való uralkodáshoz. Ha kell, megvéd, de ha kell, büntet is.

- Akárcsak Than. Messzi vidékről jövünk, de hason­lóbbak vagyunk, mint gondoltam volna - mosolygott a másik férfi.

- Lesz mit tanulnunk egymástól, s remélem, a romurok jöttéig, ha egyáltalán jönnek, még sok dolgunk akad. Nekünk, nektek és a királynak is.

- Van, ami megállíthatja őket?

- Felénk kövekből nagy várakat építünk, azokat nem lehet lovakkal és nyilakkal bevenni - felelte Storm, és felállt.

- Akkor sok kőre lesz szükségünk - válaszolt a klán­vezető, majd csatlakozott az előtte tagjait megmozgató­hoz, aki megálmosodott vérét megzavarta azzal, hogy karjait, lábait és felsőtestét megforgatta, aztán megrázta magát.

 

A lombok között ugráló szél halkan megzizzentette a leveleket. Volt, ahol a vékonyabb ágakat is megtán­coltatta lágyan, majd, mivel ereje elfogyott, magára hagyta azokat, és továbbállt. Testvére, ami keveset várva követte, ugyanígy tett. Az ember azt hihette, kezet fog­nak, és láncot alkotva, vonalban keresik tovább az utat a koromfekete éjben.

 

„Hazamegyünk!" - mosolygott magában Bringe, aztán összehúzta fekete köpenyét.

 

7. Vedd, viseld és védd!

 

Az udvaron összegyűltek csendben várták az elkövet­kező eseményeket. Nem voltak sokan, de erre az alkalomra, aki tudta, abbahagyta munkáját, becsukta könyvét, vagy magával hozta imáit.

A szerzetesek jó része rövid időre felfüggesztette a gyógynövények, bogyók begyűjtését a sziget gazdag természeti kincseiből; letette kerti szerszámát a kolostor udvarán kialakított zöld füvekkel teli föld gondozásából, s ha lehetett, szünetet tartott a betegek ápolásában is. Akik a könyvekkel foglalatoskodtak, kevesebb tintát készítettek elő, nehogy beszáradjon, míg megpihentetik a hatalmas fehér tollat, amivel másoltak, s az egyéb munkát is alvásra ítélte, aki csak tudta. A kevés csuhás nagy örömmel fogadta magában a múltban és a jelenben történt dolgokat; a készülődő eseményben pedig - ha csak távoli nézelődőként, vagy az ablakokból hallgató­ként is, de - részt akart venni.

A kevés lovag, akik ezen időszak alatt itt vendéges­kedtek, vagy éppen ünnepelni jöttek ide, a békeidőnek megfelelően nem lovagi páncélban, hanem megszokott barna ruhájukban, csizmában és az elengedhetetlen triannita keresztes, fekete köpenyben csoportosult az ispotály, a vendégház és a fallal körbezárt viszonylag kis helyen.

A parányi sziget déli végében az egyszerű épüle­tekből, melyeket a testvérek és a segítőik emeltek, igen rövid idő alatt négytornyos váracska, s kolostor lett - és akár a vízről, akár a partokról nézte az ember, jelet mutatott, miszerint itt élsz és dolgozol, vagy megpihensz, és ha kell, harcolhatsz.

A hely magasra nőtt, hol keskeny, hol meg elterülő lombú fáiról még nem kezdtek el hullani a levelek, de jórészük kezdett már sárgává, vagy vörösből barnává és egyéb színekre átváltozni. Az ágak néhol behajoltak a „sereg" fölé; mint egy félkész kupola, úgy fedték be majdnem a teret.

Zamen tornyai, cirádás falai, zászlókkal - melyeket lágyan ringatott az időnként meglibbenő kora őszi szél - megtűzdelt háztetői mosolyogva szemlélték fentről a szigetet. A város mögött az erdőkkel betakart dombok és hegyek, mint egy gyermeket átölelő anya, úgy karolták körbe a várat, csak az alatta helyenként kikopott sziklák és a Védelmezők-szigetétől elválasztó Dann lopott némi hidegséget a látványba.

Ugyan az ég kékje ráborult mindenre, de a kevés felhő mellett tündöklő napkorong már korareggel felforrósította az egész világot.

Az itt valamennyire kiszélesedő folyó meglassult egy kicsit, de hogy minél hamarabb érje el majd délen a tengert, sebesen vitte magával azt a néhány levelet és gallyat, amit elragadott a partról. Felette össze-vissza repkedtek a fehéren rikoltozó sirályok, időnként kisebb csapatokban megpihentek, hogy csattogó csőreikkel meg­beszéljék, merre van a több hal, hol lehetne majd tavasszal biztos fészket rakni.

Storm, Grand és Magor többnapi lovaglással érték el a szigetet. A sehol-sincs-vége pusztán nem okozott gondot a haladás, ott még mindenkinek felvillanyozó érzéssel teltek a néha hosszú vágtával megtett órák. A lovak és gazdáik a belsőjükből kisugárzó honvágytól, a majdani várható béke örömétől és feladataik súlyától hajtva, néha elfelejtve a fáradtságukat, keveset pihentek.

Az a csapat, akiket Anrolinék láttak elmenni földnek nem nevezhető otthonuk határán, eltűntek a pusztában. A mező jeleit olvasva gyanítható volt, hogy egy helyen délnek fordultak, de azóta semmi nem jelezte, hogy esetleg valahonnan visszaindultak volna.

„Félidegenek voltak köztünk is, de vezetőjük nem akadt; mentek a semmibe, s lehet, rég odavesztek." - jegyezte meg az ajándék lovat maga mellett vezető, mikor ráterelődött a szó.

 

A hegyeket elérve egy éjjelt megálltak a Jobbkéz Rendnél is. Petrus atya meleg szívvel fogadta őket, s mindazt, amit hoztak a messzi keletről, mindazt, amit továbbvisznek magukkal a medencébe. Vele ünnepeltek a csuhások, aznap este a hegyoldalban megbújó monos­tor­ban vendégeskedtek a falubeliek is. Ezen az éjszakán örömtüzek lobbantak a falakon, az udvaron, s a falu házaiban szinte mindenhol.

Másnap reggel, indulás előtt, falatozás közben aztán jobban megrágva a bizonyos, vagy éppen bizonytalan jövőt, a szürke csuhát viselő komoly gondolatokat osztott meg vendégeivel étele elfogyasztása alatt.

- A monostor nem túl nagy, lassan már nekünk is szűk itt a hely. Viszont ha jól értem, aki majd a falakon kívül lesz, annak nem sok reménye lehet.

- A köveket nem lehet felgyújtani, s ahogy szét­néztem, itt akkora sziklák vannak, hogy megmászni sem könnyű - felelt Magor, s beleharapott a kenyerébe.

- A magaslat az Úr ajándéka, az a jó, hogy még a hegy felől is megvédhet bennünket. Ugyan a házakat nem tudjuk behozni ide, de az északi részen - ha mindenki megfogja a munkát - emelhetünk újabb falakat.

- Mindannyian, kéz a kézben kell tennünk a romurok megállításáért - törölte meg a száját Grand, majd ivott az előtte álló szerény fapohárból. - Amint elérek a király­hoz, és megérti, mekkora a veszély, biztosra veszem, küld majd munkásokat, hogy megkönnyítse az építke­zést.

- Az idő rövid, s itt a tél is. Testvéreimmel, és a falusi emberekkel már ma megnézzük, hogy hol lehetne elkezdeni a dolgot - állt fel az atya az asztaltól.

- „Fogd meg házad kövét, fedd be tetőd, hogy eső ne verjen, s ha mindezt békével teszed, az Úr eljön hozzád és megbocsátja majd, mit magadhoz vettél tőle." - hajtott fejet Andrew.

- „S testvéreid lesznek mindazok, kiket te erdőnek, hegynek, vagy tengereknek nevezel, s melegséget ád néked otthonod tüze. Fogadd be fivéred, hogy örömöd, s minden mi munkád, megosszad majd!" - fejezte be a gondolatokat a szent könyvből Petrus. - Lehetünk első vonal, de ha nem vonulnak el mellettünk, talán az utolsó is.

A nagy magaslatokat elkerülve, a kis csapat a Szem-hágót elérve haladt át a hegyeken. A gyakran deres, vagy helyenként fagyos föld visszaverte a paták kopogásait és reggelenként még a halk beszélgetéseket; de mivel nem a téli időszakban választották az áthaladást, a korábban Grand által emlegetett „megfagyasztó" hó most nem nehezítette útjukat. Az órákon át tartó, sziklás falak között megtett járás megdolgoztatta mindannyiukat. A gyakran emberfejnyi kövek között haladva nem mindig lehetett lóháton menni, s ha gyalogoltak, akkor is, a helyenként igen meredek emelkedőn még üresen is elfáradt a társaság.

 

„Itt lenne érdemes erődöt építeni, hiszen ez az egyetlen átjáró a mi világunkba. Kő akad bőven." - tekin­tett szét gyakran Storm. A néhol alig egy szekérnyire beszűkülő szoros kietlen és vad látványa csak akkor kez­dett enyhülni, amikor egy magaslathoz érve a „tovább" már csak lefele volt.

- Az ott már a mi földünk! - mutatott előre Storm, aztán belelépve a kengyelbe, felült Felség hátára.

- Süt belőle a melegség - felelte a klánvezető.

- Ahogy mondod. No, meg gondolom, itt már ren­desen átfáztál - mosolygott Andrew is, és megdörzsölte kezeit, amin ugyan rajta voltak megszokott kesztyűi, de kellett neki a meleg, Kicsi nyakát is végigsimította.

Aztán jöttek a korábbi helyekhez hasonló mezők, ami­ket ugyanúgy foltokban erdők, vagy éppen hepehupás dombok tarkítottak. Jobbjukra valamivel messzebb megint magasabb hegyek emelkedtek; ezekre a lapos, füves és bokros telepekből kiduzzadó farengetegek másztak felfelé, hogy valahol vagy sziklás semmivé, vagy éppen bekékülő fenyvesekké váljanak majd. Baljukon nem volt vége a mezőknek. Magor gyakran mosolygott örömében, látva majdani otthonát a helyenként érez­hetően laza és földdel befedett, de homokos részeken.

- Van még ennél szebb dolog a világon, mi enni ad nekünk és állatainknak? - kérdezte Bringét egyik este, mikor a már megszokott tábortűz mellett beszélgettek.

- Mindez, amit testvéreid mégis sok helyen pusztí­tottak. De ez a múlt.

- Nem vagyunk egyvérűek, törzseink között is voltak ellentétek. Amit idehozunk, az tiszta és nyugodt lesz - felelt amaz, s ahogy megfogta a helyben lenyilazott ma­da­rat, amit már pirosra sütöttek, melegségétől felszisszen­ve majdnem eldobta azt.

- Ha sózni akarod, ne a földből tedd, az kissé ropogós lesz! - nevetett fel Grand. - Vagy talán nehéz az a comb?

- Ha szavaiddal mindenhol megleled a nevettetést, mi az, mire kardot rántasz? Nem, nem sózok.

- Kardom védi hazám, a gyengéket és rászorulókat, s mindazt, mit hitem szavai nem tudnak megóvni - jött a válasz.

Egyik nap egy szélesebb és bővebb vizű folyó mellett haladtak lefele. A gazdagon benőtt parton nem mindig lehetett lovagolni; vagy a sűrű növényzet, vagy a mindent megszálló szúnyogok hada akarta útjukat állni. Ilyenkor bátran keresték a nyugatot mutató jeleket - de mivel Andrew megjegyezte, hogy nem lenne jó sokáig elhagyni a folyót, darabig a sebes és lapos hullámok maradtak az irány, mit a helyenként örvénylő víz mutatott folyásával.

- Itt még én sem jártam, ez a folyó olyan, mint a Dann - jegyezte meg Storm, hogy megtörje az amúgy mada­raktól éppen korántsem csendes menetet.

- Ezt Tassnak hívják, és sokszor jobban kanyarog, mint nagyobb testvére. De most már nemsokára Zamenhoz érünk!

Ez megadta a varázsszót ahhoz, hogy elindítsák azt a vágtát, ami - legalábbis Stormnak - jelenleg az utolsó volt. Grand és Magor előtt még egy jó félnapi lovaglás volt, amit már a Dann mellett kellett megtenniük északra. Ott a király udvara - remélhetőleg - fogadja majd őket. Fontos lesz az érkezők szavainak meggyőző ereje, no meg a hosszú utat megtett ajándék.

S hogy minden a leghamarabb révbe érjen, megszület­hessen a visszajelző szándékot tartalmazó királyi pecsét is, Grandék rövid pihenő után - ez némi evésből és a lovak megitatásából állt - rögvest el is hagyták a Dann által körülvett földdel szembeni partot, hogy egy kicsivel beljebb kihasználhassák a feleannyira sűrűn benőtt tájat. Arra tartottak, ahol amaz éles kanyart vesz a nap esti nyugvóhelye felé, s ahol az uralkodó magaslatra emelt fellegvára messzi vidékekre belátást tudott biztosítani gazdájának.

 

A kolostorba lépve, mint egy darabka földre esett kenyérfalatot megrohamozó hangyasereg, úgy vették körül társai és a testvérek Bringét. Az eltelt idők alatt akadtak, akik már lemondtak arról, hogy viszontlássák; pedig a helyiek hajtogatták, hogy: „Minden lélek hazajut; csak a Mindenek Atyja tudja, testben vagy szellemként teszi ezt az emberfia.". Az áhítattal telt pillanatban, ahogy a lovag hazaért, tudták: a sok ima meghallgatásra lelt. Ezt szerte a szigeten azok is megérezték, akik nem is látták, hogy a lovag belép a kolostor kapuján.

A helyi vezető testvér széttárt karokkal szaladt fogadására, nevetve-sírva ölelte át a kalandokról mindent kérdezőkkel körülvettet.

- Az Úr vigyázta lépteid, s hozott haza, fiam! - törölgette szemeit az ősz hajú férfi, majd zavarában megigazgatta fekete csuháját, újrakötötte derekán a sok évtől és a rengeteg munkától elkopott, övként használt kötelet.

- Mit megfogadtam, megtettem! - nyújtotta át az összetekert papírt Storm.

Az idős ember remegő kézzel nyúlt a tekercs felé. Mély sóhaj tört fel belőle, szavai elakadtak. Hosszú pillanatokig csak nézte a levelet; hite és minden reménye tudatta vele, hogy amit lát, az nem a káprázat.

- Ezt nem nekem kell odaadnod! Constaire, kinek esküt tettél, bizonyára jellel köszöni meg az égből, ha sírjánál megtiszteled eme levéllel!

Storm Bringe, akit az e helyen eltemetett akkori fő­szerzetes avatott lovaggá, akinek a szavai után már fel­szentelt kardot hordhatott az oldalán a „Sir" megszólí­tással illetett férfi, egyedül érkezett a sírhoz. A sosem hervadó virágokkal telenőtt, és naponta gondozott hanton emberi szemnek láthatatlanul, ott várta őt Constaire.

A hosszú hajú féltérdre ereszkedett, majd a kövön található kereszthez emelte a tekercset.

- Ígéretemhez híven elhoztam neked, s eme helynek, mit életeddel együtt elvettek. Köszönöm, hogy olyan feladatot bíztál rám, mivel képes voltam megbirkózni, s olyan dolgot adhatok népemnek, amit testvéreink le­jegyez­hetnek krónikáikban. Ez a Te érdemed!

„Nekem akkor az volt a feladatom, hogy meg­mutassam halálommal azon utat, mi neked ki lett jelölve. A sors és az Úr irányít, de lépned neked kell! S amint egyik feladatod végére érsz, rögtön ott lesz a másik! Megkaptad a triannita keresztet, hát vedd, viseld és védd!" - hallotta megmagyarázhatatlan irányból a lovag.

A halk, de mindenét megremegtető hang betöltötte a levegőt, aztán, mint egy illatot, ami megszökött a konyhából, elvitte a szellő.

Aznap annyian akartak meséket hallgatni tőle, annyian faggatták, merre járt, mit látott és miképp vitte véghez feladatát, hogy azt hitte: soha nem lesz vége a napnak. Az alapítólevelet imák közepette, megáldva zár­ták szelencébe; és imaházuk oldalában, egy fekete kereszt alatti bemélyedésben helyezték el.

A triannita, mielőtt éhségét csillapíthatta volna, hogy testéről az út porát lemossa és valamennyire a lelkét is tisztának tudja, egy hatalmas dézsa vízben vagy két szappant elhasználva megfürdött. Aztán helyet foglalva az egyszerű asztalnál a szerény bútorzatú szobában, maga elé húzta a teli tálat.

- Constaire utódja Darmagolus lett, holnap ő is megtiszteli otthonunk - fogta meg később a vacsoráját éppen befejező köpenyes vállát a helyi vezető testvér.

A konyhában fellelhető sokféle ennivalóból összesze­dett ételek - amiben húsok, burgonya, zöldségek és meg­annyi finomság volt - hamar elfogytak a hosszúkás tálról, a hiányolt itthoni ízek szeretete miatt. A valószínű­leg két embernek is elég éteknek sikerült olyan hamar eltűnnie, hogy a beszélgetőtárs már azon gondolkodott, hogy újat hozat.

- Minden a helyére kerül, de bizony sok még a tennivaló - felelt Storm.

- Kinek léte ezen a világon ad néki dolgot, az tudja, hogy megpihenni majd az örökben tud csak - nézett a plafon felé a csuhás. - Nevelőatyád galambot küldött, ami­vel tudatta, hogy örömmel és büszkeséggel teli a szíve tetteidtől, de sajnos munkája miatt nem tud itt lenni.

- Amint tudom, meglátogatom, hiszen otthonom is hazavár - felelte nagy sóhajjal Bringe.

- Ha gondolod, mondj egy imát este; és holnap, amint teheted, indulj is el. Jó éjt! - lépett ki a szobából a szerzetes.

- Bár nincs kétségem, de Calafe nem lustult el a távollétemben?

- Lovagtársaid gyakran vitték a szigeten vágtázni, nyugodt és nagyszerű állat!

- Jó éjt!

A fáradtság hamar belerántotta a valóságtól rette­ne­tesen távoli világba. Álmában először széles pusztákon, erdőkben és náddal benőtt sártengerekben küzdött, majd mindent elborított a melegséget sugárzó fény.

 

Suttogtak a szerzetesek, félszavakkal feleltek a lovagok, valahogy mintha mindenki félt volna elmon­dani, hogy mától minden más lesz - mégis ugyanaz. Amikor két társa kérte, hogy menjen vele, és az udvaron meglátta a tömeget, meglepődött, de nyugodt maradt.

„Mindazt, mit véghezvittél, köszönetet érdemel, s tisztséget, ami a jövődre nézve kevés pihenésre ad majd neked időt!" - hívatta korábban magához Darmagolus.

A jobb oldalon sorban álltak a fekete köpenyesek, a bal oldalon meg a használattól kopott csuhát hordók. Mindannyian tapsoltak, aztán szinte egyszerre lett hatalmas csend. Vele szemben az új főszerzetes várta, kinek ősz haja alig fedte majdnem kopasz fejét, kezében a messziről zöldellő Szent Szavakkal. Mellette a helyi vezető, aztán egy fiatal, barna ruhás ifjú, meg egy koráb­ban már látott lovagtárs, Sir Varrent.

- Lépj közelebb, Sir Bringe! - kérte őt a kapitány, akinek széles mosolya mögött nyugalom és tiszteletteljes tekintet sugárzott Storm felé.

- Felelj nekem tiszta szívedből és hitedből, Sir Bringe! - kezdte a vezető testvér. - Elfogadod-e rendünk, lovagjaink és a Mindenek Atyjától kapott hatalommal megtisztelve királyunk által a neked szánt jogot, amivel felruházva tetteid több felelősséggel járnak majd?

- Igen, elfogadom! - felelte, s közben féltérdre eresz­kedett.

- Eddigi esküdhöz hűen oltalmazod majd a rászorulókat, segíted szerzeteseinket, védelmezed-e akár életed árán is földjeinket, vizeinket és mindent, mit lovagi testvéreid, ha kell, csatában megtesznek?

- Igen, óvom és védem; ha kell, éltemben és holtomban!

- Vallod e, hogy a rád adott fehér triannita köpeny alatt egyenlő leszel azokkal, kiknek életéért dupla felelősséggel tartozol majd?

- Igen, vallom!

- Akkor az Úr segítse mozdulataidat, gondolataidat ezen túl, Sir Bringe kapitány! - fejezte be magasabb hangerővel a csuhás, majd a Szent Szavakat odatartotta Storm ajkaihoz, hogy csókolja meg.

Sir Varrent lépett előre, majd elkérve a mellette álló fiútól az összehajtogatott fehér szövetet bal vállán a meghímzett fekete triannita kereszttel, ráterítette a lovagra, majd elöl a vékony fehér zsineggel összekötötte. Aztán kézbe véve a királyi kovács által megmunkált, két marokra készített pengét, megérintette a térdelő új ruháján a megvarrt jelet, amit előtte áldással felszen­teltek.

- Köszöntelek, Sir Bringe a trianniták mozgó kapitányainak sorában, ahol több feladat vár rád, s ahol rangod csupán jel, de ez gazdagsággal nem, csak meg­annyi munkával jár! Állj fel, Sir!

Az egymással szemben álló, fehér köpenyt viselők keze találkozott; örömük mosolygással és szorításuk erejével fejezték ki.

- Védelmezd a gyengét, és nyerni fogsz! - köszönt Varrent előbb.

- Óvd és nyerj! - felelte Storm.

- Óvd és nyerj! - harsogták a jelenlévő triannita lovagok, majd kihúzva kardjaikat mindannyian az ég felé emelték az acélokat.

Bringe új fegyverét kezébe véve megfordult, majd, hogy jelezze a tisztelgésre a választ, hasonlóan tett.

- Óvd és nyerj!

A teret és mindent betöltő hangos öröm, a taps, végigdübörgött a hosszúkás földdarabon. Onnan a folyó elvitte magával a hajókra, a csónakokba és rajtuk keresz­tül a világ legközelebbi és legmesszebb fekvő városaiba, hallották fent Zamenben, de talán még Harbronban is.

Mindenki kezet akart fogni Stormmal, sorban jöttek a gratulációk, az elismerések és a megosztó gondolatok, melyeket ebben a pillanatban gondoktól nem gyötrődve fogadott.

A következő pillanatban egy nem túl díszes, de könnyű ruhás férfi érkezett be a kapun. Fején vékony, halványzöld színű sapka, felsőtestén fehér ing feszült hamuszürke mellénnyel, alul meg fekete nadrág és egy puha bőrcipő tudatta a társasággal, hogy királyi futár. Hátáról a földre lógó köpenye alig érte el a derekát, kezén barna kesztyű, ami feladatából eredően már rendesen elkopott, s a benne összetekert üzenet jelezte: „Figyelem!"

- Az e helyen kinevezett mozgó kapitányt, Sir Bringét keresem - szólalt meg.

„Urunk mindenről igen hamar értesült; de ez így van rendjén" - futott át az ünnepelt agyán.

Storm egy pillanatig szinte nem is hallotta meg a nevét, majd amint szétvált körülötte a tömeg, és Sir Varrent elismerően bólogatva hátralépett előle, megemel­te tekintetét és megszólalt:

- Én vagyok!

- Királyunk azonnali parancsát hoztam - szólalt meg újra, kissé lihegve a küldönc.

A szigetre ugyan bárka hozta át a túlpartról, de valószínűleg annyira vad iramban tette meg az utat idáig, hogy nem tudta magát kiszusszanni a fiatal férfi. Aztán, mivel feladatát teljesítette, megbiccentette fejét, megfordult, és ahogy érkezett, el is hagyta a kolostor eddigre már majdnem kiürült udvarát.

Mindenki kíváncsian várta, mi az, ami azonnali jelzést kapott, s mi lehet, ami miatt egyre valószínűbben nem lesz mód az eredetileg hosszabbra tervezett ünneplésre.

Bringe nem késlekedett, kitekerte a papírt és a rövid, de annál többet mondó sorokat átfutva megérezte, mit is jelent ezen túl a már nem fekete öltözete.

- A legfontosabb, amit olvasok, hogy királyunk áldását adta a szövetségre, azaz ezen túl népünk és a kurtok békében élnek itt és határainkon túl!

- Éljen! - kiáltották egyszerre az őt hallgató lovagok.

- Továbbá határainknál lévő várainkat, s majdan valamennyi erődünket mihamarabb meg kell erősíteni. Azok élére parancsnokokat kell kinevezni, és katonákat kell toborozni a birodalomban fekvő városokban és falvakban. Ami még fontos: Sir Varrent, neked itt Zamenben, társamnak, Sir Grand-nek a Gyűrű-hegység keleti pereménél, nekem pedig délen, Harbronban kell felügyelni az előkészületeket, a toborzást és minden más műveletet!

Megint elhallgatott mindenki. Olyan időszak előtt álltak, amit senki nem akart igazán. Nem a rájuk váró sok munka, hanem a félelem miatt, amit a valahonnan érkező ismeretlen fenyegetéstől éreztek. A korábbi betörések véres, halállal járó emlékei úgy érződött, eltörpülnek attól, amire kicsiknek, nagyoknak, parasztnak, vagy katonának fel kell készülnie.

Varrent megfogta Bringe karját; s hogy jelezze, kész a feladatra, mosolygott, majd megszólalt:

- Nos, testvér, munkára! A Carmelita Zamen alatt horgonyoz, este megkezdi útját Harbron felé!

A trianniták frissen felavatott kapitánya szélesen el­mosolyodott, kezét társa vállára tette.

- Akkor induljunk!

 

Szereplők, helységnevek

Anrolin

az Apó, a mocsárlakók vezére

Asarroth

törzs Azmír környékén, délre a sivatagban

Azmír

város a sivatag szélén

Bradoc

folyami hajóskapitány

Brake Barren

Vándor Brake, az indulásnál tart a triannitákkal; ismeri az utat Sulei felé

Calafe

Storm lova

Carmelita

folyami gálya

Chajug

Grand szülőfaluja

Constaire

Constaire Vinceller, triannita rendi főszerzetes, Storm tanítója és avatója, megölik

Corussan

triannita szerzetes

Dann

folyó

Darmagolus

a Triannita Rend új vezető szerzetese

Dormiolus

a Hold neve

Dreifus

a mocsárlakók hitvarázslója, amolyan papféle

Elisee

Grand elérhetetlen szerelme

Esemee

Than asszonya

Felség

Storm lova a kalandok alatt

Gilbert testvér

vadász a Jobbkézben

Gourgu-sólyom

a vadak szent madara

Gregorianus

egy testvér a Szent Szavakban

Gyűrű-hegység

a birodalom északi, keleti és dél­keleti határán húzódó hegyláncolat

Haley Bringe

Storm apja, a sokat tudó, de bölcsen hallgató lisztesmolnár; Storm fiatalon elveszíti

Harbron

folyami kikötő, ahonnan a tengerre is indulnak hajók

Jobbkéz Rend

önmagukat védő szerzetesi rend a Gyűrű-hegység keleti oldalán; csak egyetlen monostoruk van

Johannus

igehirdető testvér a Szent Szavakban

Kelemen

kódexmásoló a Jobbkéz Rend monostorában

Kicsi

Grand lova

Kurt

a barbárok népe

Lamitta

a budduhok klánjának vezére

Magor

a partakok klánvezére

Marcello mester

ő tanította Stormot az igazi lovaglásra Ambell várában

Meezo

a Berg klán egyik vezére a hétből

Milo

a kazahok vezére

Miruk

mocsárlakó, Anrolin helyettese

Mona

szőke lány a Carmelitán, aki folyamatosan keresi Storm tekintetét

Petrus atya

barát a Nyeregnél lévő Jobbkéz Rend monostorában

Romurok

keleti nép, a „nagy veszedelem"

Samura

Miruk felesége

Sanguis atya

a Jobbkéz Rend korábbi vezetője

Sekélyes-tó

Grand szülőfaluja melletti tó

Sharon Feldon

Storm fiatalkori szerelme, akit a szülei halálakor elrabolnak a barbárok

Silvanus testvér

amolyan mindenes a Jobbkézben

Sir Ambell / Richmond Ambell

a fertoni vár ura, aki maga is épített lakhelyén ispotályt; Storm pótapja és pártfogója

Sir Bringe / Storm Bringe

a Triannita Rend lovagja

Sir Varrent

Cardelon Varrent, a Triannita Lovagrend egyik mozgó kapitánya

Sir Grand

Andrew Grand, társ, aki Stormmal tart útján

Sir Greytone

triannita lovag

Sir Lanchaster

aki a „majdnem" párbajban legyőzte Stormot

Sir Waldenberg

a „Kék Lovag", aki annak idején legyőzte Stormot és Grandot

Sjoglah

az asarrothok vezetője

Sonia

Miruk lánya

Sulei

a barbárok „távoli" otthona

Swahn

a mocsárlakók istene

Szem-hágó

átjáró a Gyűrű-hegység északkeleti részén

Szent Szavak

zöld kötésű szentírás, bölcsességek, énekek, imák és tanító történetek gyűjteménye

Taktou

az erdőlakók vezetője

Tamás testvér

tanítani jár a monostor melletti faluba

Tass

hasonló folyó, mint a Dann, attól keletebbre

Than, a vezér

ő öli meg Storm szüleit

Toto testvér

vadász a Jobbkézben

Tural

Milo fekete lova

Védelmezők szigete

sziget Zamenben; a triannita rend új ispotályának, és a lovagok új várá­nak földje

Wooui

erdőlakó

Zamen

város a Dann partján

Zamou

erdőlakó

 

 

T a r t a l o m

 

Előtörténetek

 

7

1.

Út a semmibe

 

31

2.

Vihar az arany tengeren

 

54

3.

Minden kéz Jobbkéz

 

82

4.

Ha elmerül, menni kell

 

106

5.

Van még rosszabb is

 

137

6.

Akkor van béke, ha egyensúly van

 

172

7.

Vedd, viseld és védd

 

197

Szereplők, helységnevek

212

 

ELŐKÉSZÜLETBEN:

 

J. A. A. Donath

A Triannita

Az Árnylovasok

***

„Volt egyszer régen egy szerény szerzetesrend, s egy őket és a rászorulókat segítő lovagrend, akiket Triannitáknak hívtak.

Esküvel fogadták: ha kell, életük árán is védik az igazságot, őrzik a békét, védelmezik a gyengét, s építik a hitet.

Megíródott a Szent Szavak, melyekből erőt merített az, ki elgyengült, aki vígaszt várt, vagy tanácsra szorult.

Létezett egy birodalom, melynek virágzása a környező királyságok és uradalmak között is elismert volt, s amivel könnyen szövetségre lehetett lépni, ha veszedelem híre járta be az országokat..."

 

Eltelt húsz év, s felfordult a világ. Emberek törtek uralomra, s haltak meg.

Elpusztult minden, amiről az új hatalom úgy hitte, veszélyt jelenthet számára: egy hit, egy remény, egy lovagrend, egy szentírás...

De valóban sikerült?

doboz alja
oldal alja