A kis Korodi Évike
Est-imáját végezte buzgón
A kis Korodi Évike.
Imádsága ma soká tartott,
Úgy tele volt a kis szíve.
Az ég Urának elrebegte
Imájában nagy bánatát,
Mely szívecskéjét úgy gyötörte
Az egész hosszú napon át.
Jó Istenkém! anyácskám mondta,
Hogy Te mindent tudsz, mindent látsz,
Látod a rosszat is, a jót is,
A szívünkbe is belelátsz.
Te tudod azt is, hogy ma reggel
Mi történt ott a domb megett:
- Gyerünk, gyerünk pillangót fogni! -
Kiabáltak a gyerekek.
És elfutottak messze, vígan,
Engem ott hagytak, engem csak!
Azt mondták: nem visznek magukkal,
Mert - hogy fogna lepkét a vak? -
Mondták: - Te nem tudod, hogy nem látsz?
Az anyád nem mondta neked? -
Istenkém, add, hogy én is lássak
Úgy, mint a többi gyerekek! -
Teste vonaglott a sírástól,
Kis arcán lázrózsa pirult,
Anyja ölelte hosszan, forrón,
De ez most mind hiába volt.
Itt nem segített semmi, senki...
Addig sírt, amíg kimerült
S a fáradtságtól elgyötörten
Csendes álomba szenderült...
Ám, hallga-, hallga-! Öröm csendül
A kis szobában hirtelen:
Oh, de gyönyörű lepkét fogtam,
Mily sok lepkém van énnekem!
Nézzetek csak gyerekek ide:
Mily tarkabarkák, színesek!
Oh mennyi, mennyi szép pillangó,
Fussunk, fogjuk meg gyerekek!
Reggelre kelve, Évikének
Csengő, boldog lett a szava:
Volt ám nekem is tarka lepkém,
Annyi lepkém volt, anyuka!
Anyja szólt, benső áhítattal
Ölelve vidám gyermekét:
Kis leánykám, szeret az Isten...
Áldjuk, imádjuk szent nevét!
Azontúl gyakran volt ily álma:
Lepkefogás, virágszedés,
A labdáját is látta dobni,
Nem volt neki semmi nehéz.
Mit megvont tőle az ébrenlét:
Megtalálta álmaiban:
Látott, miként a többi gyermek
S futott velük messze, vígan...
Nem tudta, csupán évek múlva,
Midőn nem volt többé gyerek,
Hogy csak álom volt boldogsága,
Az, hogy pillangót kergetett...
De azontúl is és mindvégig
Legszebb emléke egy maradt:
Az az első, csodaszép álom,
Mely könnyből és hitből fakadt.
