A költőnő
Két virágot látsz egymás mellett,
Egy feketét és egy hófehéret.
Az élet és a halál az egymással szemben;
Nekedadom a fehéret, én a feketét kérem.
Lépj tovább az élettel a válladon,
Én a halál könnyű terhét vállalom.
Mert milyen költőnő az, kinek lelke
Fehér, de teste halottfekete.
Belül szép angyal, még csupa élet,
De kívül ördög, már maga az enyészet.
Rádnéz szürke, vak szemével,
Borzadsz, ha szemébe nézel.
Ragyás arcán nem látszik kedves mosolya,
Csak sárga fogai és görbe orra.
Karcsú nyakán egy-egy szemölcs terpeszkedik,
Sűrű fekete szőr borítja végtagjait.
Teste már hájasodik, de még meg van alakja,
Még sűrűn ölel férfit buja karja.
Még keresnek gyönyört, kéjt nála,
Az elveszettek menekülnek hozzá északára.
Még átadja magát a halálos bűnnek,
Még hiszi, hogy valaha feledhet!
Egykor, mikor még tisztán szeretett,
De a kegyetlen férfi szemébe nevetett,
Fejére olvasva, hogy szeretné ő is, ha
Ez és ez a testi hibája nem volna.
Akkor, ott kettétört az élete,
Beteg lett teste és lelke.
Külseje a bánattól elcsunyult,
Lelkében a seb be nem gyógyult.
Ó, mára már borzad magától,
Ha tehetné, kibújna magából,
Otthagyná a múltat, elhagyná az emlékeket,
De jaj, Isten, az égben! Feledni mért nem lehet!?
(Pest, 00. tavasz)
