A magyar Lélek ereje
Gyászba borult az ég Madéfalva felett,
Megannyi derék székely elveszíttetett,
Bujdosók gyermekét csíki erdő óvta,
Árvák bánat-könnyeit földje felitta.
Hallom a hegedű élet-muzsikáját,
Miként zengi magyarok régmúlt bánatát,
Millió üldözött testvér menekült,
Búskomor szívükre hontalanság terült.
Zokogás rendíté Bukovina földjét,
Mária siratta hazátlan nemzetét,
Kik keserű kenyeret ettek Moldvában,
Vánszorogva jártak kórságtól félholtan.
Szerencsétlen székely, megátkoztak téged,
Értelmetlen hullott idegenért véred,
Körülötted gyáván hallgatott a világ,
Sorsod, lám olyan lett, mint hervadó virág.
A hegedű csak szólt, egyre hangosabban,
Magyar Lelket éleszt, remény lángja lobban,
Nem is oly messziről, Kalotaszeg felől,
Pergős csárdásával testvéred üdvözöl.
Testvér vagy te nekem, kedves székely vándor,
Tévelygő énedre Isten a doktor,
Bujdosó jussod már soha ne örököld,
Együtt mondom veled, hogy Erdély magyar föld.
Emlék lett hősökből, élet a halálból,
Nem tántorodom a magyar valóságtól,
Úgy él a székely, mint vihartépte fenyő,
Eltölté Lelkét egy titokzatos erő.
Csak muzsikál tovább a jó cigányprímás,
Hegedűje kacag, és jő az áldomás,
Borral deríté székely testvér kedvét,
Adván örömét, feledtetvén keservét.
Él a lélek tovább, munkája szüntelen,
Kötelez az emlék, vígasztal a jelen,
Gyenge voltál egykor, ne gyötörjön kétely,
Hited tett erőssé, testvér, magyar székely!
2016. július 9.
