A majdnem fürdésem
Képzeljétek!
Tegnap történt, azaz, csak a pontosság kedvéért, 2012. augusztus '7.-én, itt a balcsin.
A döbbenetes teljesítmény részemről, hogy már majdnem fürödtem a pocsolyában.
Na neeeem, azért odáig nem merészkedtem.
Elég elrettentő volt az út a partig, nem volt szükségem arra az adrenalinra, amit a meg mártózás okozhatott volna.
De történt a történet, megint akadt egy-két jó pajtás, aki vállalta a nagy kitolást.
Cimbiék Budáról jöttek, és közölték, hogy nincs idejük pöcsölni, húzzak feredő gatyókát, és nyomi-nyomi a vízbe.
...
Azt azééé mááá neeem!
Akkor tolunk így egy szál alsóban.
Erre ijedten elkezdtem magamra rángatni a fürcsibugyit, és közben elmeséltem nekik, hogy:
- Az útvonal ismert, odafele megállunk a Fakocsmánál, Zolit ott, hoppá, hát csak nem elveszítitek, lerohantok a vízhez, és vissza felé véééletlenül észre vesztek, és haza tologattok.
Addig ÉÉN ott elduzzogok az Évikével.
Mondták:
- Ez totál OK!
Megbékélve a megbékélhetetlennel belevágtam a bizonytalan kirándulásba.
El is indultunk.
Ezek a rohadtak kitalálták, hogy szeretem a sebességet, és futva mentünk végig.
Először még értékeltem is a teljesítményt, de aztán már rájöttem, hogy ezeket az aszfalt utakat nem ilyen rugótlan futóművekhez építették.
Amikor a Nemes hídról lefordulva akkorát zöttyent az Illés szekere, hogy vissza zuhanva ráültem a zacsimra, csöppöt felszisszentem.
Konkrétan a halak ijedtükben kiugrottak a csatiból.
Mintegy 2 perc múltán már hangosan sikítottam, hogy:
- Vigyááázzz!
Jön a vonaaaaaat!
Erre azt mondja a felelős tolóerő, hogy:
- Ugyan ne fossááá, én látom, nem jön az még.
- Ja! Persze! Az tényleg nem jön, de a sínek attól még keresztben vannak, és ott már egyszer Ági majdnem kidobott a szekérből, pedig csak tized ennyire repültünk!
Nagy nehezen végül csak megállt.
Át jutottunk a vasúton.
Innen már csak pár lépés a Fakocsma.
Meg is álltunk.
Szólok az Évinek, hogy ez az ÉÉN károm.
Persze megint krétára ittunk, hiszen buxát nem hoztam magammal.
Nyeltünk 1-1 rigót, és ÉÉN elintegettem Őket, azzal, hogy majd jöttök.
...
Egyszer csak érzem, hogy már megint szalad a szekér!
Üvöltök, mint a fia szamár, de nincs segítség.
Aztán jön a fű.
Már nem tudok üvölteni, mert a férfi emberek már ismerik az érzést, amikor páros lábbal tökön ...
Még levegőt sem kaptam, így már azt sem tudtam közölni, amikor már harmadszor ültem rá a dologra a zötykölődés közben.
Hogy mi minden járt a fejemben?
Most nem írnám le.
De már láttam két nagyon szép koporsót, és az egyikre sem az ÉÉN nevem volt írva.
Eljutottunk a partig, és még volt legalább 15 méter a vízig, és onnan még a mocsáron át az úszásig legalább 100 méter.
Belátták, hogy kudarcba fulladt a próbálkozásuk.
Úgyhogy itt véget ért a küldetésem, de azért Ők még fürödtek egy jót.
Addig ÉÉN kiestem a szekérből, ápolandó az ápolandóimat.
Leterítették a takarót, és ÉÉN meg rákúsztam.
Ott ücsörögtem, amíg Ők élvezték a pocsékosan forró iszapfürdő élményét.
A terület, amit lefoglaltam nem volt nagyobb egy átlagos takaró méreténél, tehát úgy 180-szor 200 cm-es felület.
A fiúk úgy intézték, hogy árnyékba kerüljek, a 3 közül, az egyik fa alá.
Békésen üdögélek, és élvezem a már 7 éve nem hallott hangokat.
Gyerek zsivaj, Anyuka sivítozás, és Apuka böfikézés a sörtöl.
Pancsi a vízben, labdázás, kiabálás.
Új érkezők, "szedd fel fiam a vackaidat," a távozók mondatai, vagy a "szívem, már hólyagosra égtél..., ÁÁÁ dehogy! még maradok kicsit, és grillezek."
Vagy: "Picinyem, lekennéd a hátamat?
Naaa, de ne a bugyimban!"
És minden hangot, ami egy strandon elhangzik.
Egyszercsak egy férfi hang szól hozzám:
- Bocsánat. - mondja, és nemes egyszerűséggel felhajtja a combomra a saját takarómat.
Aztán folytatja:
- Csak útban van.
Mondok:
- Mi az, hogy útban van?
- Hát az árnyékba akarunk feküdni.
...
Először még nyugodtan válaszoltam, De az sem zavar, hogy ÉÉN már itt pöffeszkedek?
ÁÁÁ, elférünk egymás mellett.
Ekkor már elfogott a pulyka méreg, és rárivalltam!
- Öcsééém!
Ha 4 másodpercen belül nem takarodsz el innen, megbaszlak!
Ekkor derült ki, hogy a történéseket a Tés asszony is végig nézte, hang nélkül.
Legalábbis eddig.
Ezen a ponton azonban úgy érezte, hogy bele kell avatkoznia.
Megszólalt:
- Drágám, mondtam, hogy menjünk a másik fa alá, mert ez foglalt.
- De szivecském, ha az úr nem lenne ennyire arogáns, akkor mi is beférnénk az árnyékba.
Azt már valószínűleg soha nem fogom megtudni, hogy mit válaszolt volna az asszonyság, mert ekkor derült ki számomra, hogy hiszen itt van a gyerek is.
A kölök megkérdezte ugyanis az apjától, hogy:
- Apa! És akkor mi lesz, ha a bácsi jól megbasz téged?
Ettől aztán végképp elment a kedve az embernek, hogy tovább takargassa a csonkomat.
...
Eltűntek.
...
Mikor a cimbik megérkeztek, csak azt kérdezték, hogy mi történt.
Mert hogy ők azt látták, hogy egy házaspár, a közelemből futva távozik, az öcsi kapott egy rohadt nagy pofont, és ÉÉN meg épp sírok.
A röhögéstől.
Haza felé elmeséltem Nekik a sztorit, töviről, hegyire.
Ezek szénné röhögték magukat, mire a Fakocsmához értünk.
Ott természetesen megálltunk.
És bamvizttunk kicsit.
És bamvizttunk kicsit
És bamvizttunk kicsit.
És bamvizttunk kicsit.
És bamvizttunk kicsit.
Lassan azért haza indultunk, de már messze nem olyan tempóban, hogy fájhasson.
A lápon aztán letusoltak, átöltöztek emberré, majd a 11 órási vonattal haza indultak.
...
ÉÉN meg mostanra emésztettem meg a dolgokat.
