A matricida
Asszony szülte őt is,
kinél lágyabb a kő is.
Aprócska gyermek,
anyjának nem kellett.
Nem fontak köré
ölelő kezeket.
Nem kapott becéző,
gügyögő szavakat,
elalvás előtti,
mesét, puszikat.
Nem volt közös játék,
ütleg volt az ajándék.
Kinőtt kabátként,
egy sötét sarokban,
kuporgott elhagyva,
félelmébe zárva.
évek során nem volt más,
csak árnyéka a társa.
Próbált lázadni,
de nem sikerült,
saját csapdájának
fogságába került.
Kereste az okot,
mi lehet a bűne,
ki életet adott,
miért nem szerette.
Vékony repedés,
zárt gubójába,
éled a remény,
nyílik a fogdája.
Anyám, valaki,
engem is szeret.
Vele feltörhetem
remegő csendemet.
Talán én is élhetek!
Örülj velem kérlek!
Hülye kis korcs,
csak nem képzeled,
hogy bárki szívét
egyszer elnyerheted?
Bárcsak, meg sem
születtél volna!
Te vagy az életem
súlyos kolonca!
Verjen meg az Isten!
Sorsod keserv legyen!
Hogy nyűg volt az életem,
neked köszönhetem.
Elpattanó érrel
fröccsen a fájdalom,
érzi, soha nem lesz
számára irgalom.
Torkából hörögve
tör fel a sikoly.
Tovább már nem bírom!
véget vetek mindennek!
Lendülnek a kezek.
Behatol húsz centis
pengéje a késnek.
2015
