A megjelöltek
(Rab Zsuzsa költő- és műfordítónőnek.)
Zeng és zsong és susog a neved
Minden hangzója és betűje
Ha kimondom, tavaszt lehelek
Liliomos mezőkre szűrve.
És mialatt szitál a hó, lám,
Szent Antal szép virága nyílik
Dicséretedre, kezdve Rómán,
Vissza egészen Izraélig.
Ott, ha a költők énekeltek,
Csordult a méz, lengett a pálma
És iszonyú jóslatot termett
A fügefák göcsörtös ága.
Ha a királyok bűnbe estek,
Az eget zsoltár ostromolta,
S mikor a szív szeretni kezdett,
Felsőfokon beszéltek róla.
Születtek ott máig csodált nők:
Ráchel, Judit, Eszter, Zsuzsánna
És Mária, kit át- meg átszőtt
A legendák szagos liánja.
Te pedig itt, a liliomtól
Kapott neved öltözetében
Rád néz az úr, népére gondol,
S csípővasát tartva kezében.
Oltártüze szénparazsába
Meríti, hogy illesse ajkad,
Aztán, sebes ívét megáldja,
S már érzed is, hogy lelke rajtad.
Beszélned kell minden időben,
Ha alkalmas, ha nem az óra,
Talentumát is osztja bőven,
De ha szólít, számot adsz róla.
Kit megjelölt egyszer az isten,
Az nem ura többé magának.
Egy dolga van: Itt, s messze innen
Hirdetni a próféciákat.
S nem menekül, mint ahogy Jónást
Még a hal is célhoz vezette,
Küldője sem fogad el óvást,
Ha egyszer már ítélt felette.
Nem lázad és hűtlen se lesz már,
Gyűlölhetik a nem-becsültet,
Bár végezetül rá a kereszt vár,
Igéi mind beteljesülnek.
Mégis, van-e értelme szólni,
Szenvedni a hitetlenséget?
Sérelmeket föl nem sorolni,
Sem terheit a küldetésnek?
Meggyújtani a rossz kanócot
És szítani, hogy jobban égjen;
Miért, s kiért? Az ég elorzott
Lángja miatt. Vagy még azért sem?
Szolgálni a „titokzatosnak"
Akiből mi annyit sem értünk,
Hogy igazán van-e, vagy volt csak,
Vagy fikció? S léte a létünk?
Így élne, ha bírná a költő,
Regulák és bűnök tudója.
Csak legalább egy emberöltő
Hallgatna rá, s jobb hangja volna.
Jövőbe lát, de szólni nem mer,
Fenyegethet, s kérhet, hiába.
Marad a bűn, s marad az ember,
Földhözragadt nyomorúsága.
De a parancs zaklatja, még csak
Szószékre lép, beszélni újra.
Fény és vihar szeme közé csap,
Szennyét a szél arcába fújja.
Éhezik és fázik; Ki bánja?
Igazságot, örömet hirdet,
Harmóniát, s rendet kiáltva
Lakatra zárt ajtókat illet.
Csak ezt az egy, utolsó órát
Fordítsa még önismeretre
És mentse meg veszendő sorsát
Az ember, új évezredekre.
Szánjalak-e? Hisz téged is csak
Arra jelölt a nagy kevély úr,
Hogy népeit élni tanítsad
Míg ver a szív, s bele nem bénul.
És hogy örül, vagy sír a költő?
Úgy gondolom, vállalja sorsát.
Azért indul most e köszöntő,
Egyszer talán el is jut hozzád.
Bár lehetnék csak a „tanítvány",
Útmutató gyertyád követni,
Jelenünk és jövendőnk hídján
Az átkelők hasznára lenni.
Mit adhatok neked, mi szépet?
A költő is lehet zavarban,
Hát akkor én, a semmiségek
Sáfára, ezt miért tagadjam?
Mozaikok, színes darabkák!
Álljatok csak szép rendbe, sorba,
Békíteni népek haragját
Higgadt korok rajzát kibontva!
Prófétaszó zeng a világnak
Mindenfelől ma is, mint régen.
Felidéztem, de most már fájhat
Holtomiglan, ha e varázslat
Csak egyszer volt, mint a mesében ...
