A megvakulás apoteózisa
Micsoda háló borult fölém.
Fekete fátyol. Sötét ölén
Semmit se látok. Magába zár.
Benn béke s csend van. Kívül bazár.
Hamis barátok - hamis barát?
Ostoba szókép - ál-jajszavát
Törli a bölcsült emlékezet.
Csak barát nyújt most, s igaz kezet.
Kinn az utcákon óvják léptem.
A buszon van hely, bár nem kérem.
S keedvel az árus: Tessék hagyni!
Segítek rögtön, válogatni.
Nem hajszol főnök, nyájas-hazug.
Nincs rossz beosztott, hátamra púp.
S nincs folyton álnok átszervezés.
Dolgozom, élek. S ez még kevés:
Dolgozom, s ezért megbecsülnek!
Hatalmas érzés - nem csepülnek.
Mindenki mást csak nyírnak-vágnak.
Engem? Ki nézne vetélytársnak!
Ha testem fáradt, versbe kezdek.
S orgonaszóban lelkem enged.
Békél az énem önmagában.
Nem mondom bár, hogy így kívántam.
A hírek mégis egyre jönnek:
Hogy háborúkban embert ölnek,
És éhínség van Afrikában,
És fegyvert csörtet egy nagy állam,
S magasba száll a kémrakéta:
Bazárt, ha mondtam, morbid tréfa!
A pénz az úr. Vért adnak, vesznek.
Még akkor is, ha rajtavesztnek.
Ártányként földünk kertjét dúlják.
Erőszak jelzi önzők útját.
Szálljon reátok ősi átok:
Talán, ha ti... megvakulnátok!
