A piros virág üzenete
Míg siratta a sérett szerelem,
hogy nem vagyok néked, mint te nekem,
hívó magasság, kincset őrző mélység,
vad óriást mímelt minden törpe gond
őzikeszemű rémület osont,
kacaj se bírta rázni csengettyűjét.
De szép szabadon már szilaj dac se ég:
sok lázadó nagy női büszkeség
parázslik lelkemen, e halk mimóza bouron;
s köd-fátyolával józan őszi nap
úgy beköti panaszló ajkamat,
hogy éj, ha suhan, neved lombja ne súgjon.
Fájó emléked mécsét elfújom,
mert más ízű szerelmet szomjazom,
Mint bús anyáim, tavalyi virágok,
kiket eljegyzett egy mentő remény;
megbújni félve férfi kebelén
s vele viselni egy folytó világot.
Én más talaj friss nedveit szívom.
Szebb táj ölel, s én nem fogom bízom
könnyemmel harmatozni férfi dölyfét.
Kit minden rózsa kelyhe nyitva várt,
a párválasztás csakis rajta állt,
kegyes félisten, hagyta, hogy szeressék.
Érettem nem kell lehajolni már;
csak fönn kereshet, aki rám talál
szabad földön a lány olyanra érik,
hogy egy iramba jár a férfival;
s nem üvegházat, tág mezőt akar,
ha elverekszik társa szép szívéig.
Csecsebecséddé mért törpítenél?
Nem törékeny liliomnak nőttem én,
de vihart álló vérvörös virágnak.
S máshoz, vagy hozzád, ha nőül megyek,
szabad maradok, harcostárs leszek,
kire merész, nagy feladatok várnak.
Csak a természet törvénye szerint
gyümölcsöt hozni lomha nyárra, mint
termékeny fák, nem tudva hová hull,
sivár jövő. Ez nékem kevés
én formálom az új világot, és
bimbóim sorsát, mely benne alakul.
Szent harcaimat büszkén folytató,
szép álmaimat szebbé álmodó
életek érnek szerelmem sugarán.
Ezért nem ejtem égő lelkemet
szíved tavába, míg az oly hideg,
hogy rab hattyúként odafagyna talán.
