A rab madár
Szeretnék madár lenni,
Repülni a fellegek felett,
Magasan, ahol senki se lát.
Alattam a végtelen óceán,
Előttem a semmi ég,
De tudom, hogy nem vagyok madár.
Ember vagyok, szomorú rab,
Mert vannak álmaim, vágyaim;
S a fogvatartóm te vagy.
A szerelem lett szűk cellám,
Önmagam az, aki vigyáz rám,
Szabadulni szeretnék, de nem tudok.
Ha már mindenképp fogoly vagyok,
Akkor hadd legyek a rab madár,
Aki szabadon talán sohse száll!
Ha madár lennék, fecske lennék,
Párkányodra fészket raknék,
Reggel napkeltekor csicseregnék.
De sajnos nem vagyok madár,
Csak egy Buta kislány,
Aki próbál még hinni.
Ha valahova megyek, tudom követsz,
Ha hátrafordulok, látni véllek,
Valahányszor figyelek hallom hangod.
De szólni mégsem merek,
Hátha csak képzelődöm,
S nem vagy ott.
Ha szólnék, tudom nem felelnél,
S hogy látlak, a drága kép,
A varázs örökre szertefoszlana.
Én egyszer alaposan szétnéztem,
S rajtad akadt meg a szemem,
De vissza nem nézett senki.
Oh, ha az a kicsi fecske lehetnék!
Ha csak a párkányodon lakhatnék!
Ha csak a közeledben lehetnék!
Ha reggel, míg alszol, rád nézhetnék!
Ha tavaszt szívedbe én hozhatnék!
Oh, jaj, de boldog is lennék!
S ha egyszer kinyitnád ablakod,
Nem félnék, nem repülnék el;
A kicsi fecskét megsimogathatod.
S ha aztán a tenyeredbe vennél,
Mélyen a szemembe néznél...
Nem baj, ha rút kalitkába tennél.
Ha szobádban lenne börtönöm,
S te lennél fegyveres őröm,
Nem akarnék szabad lenni soha!
Angyalként őrizném álmaid,
Titkon óvnám napjaid,
Veled lennék, ismerném vágyaid.
Sírnék én, ha sírsz te is,
Csicseregnék, ha mosolyogsz,
Oh, ha lehetnék a Rab Madár!
(Pest, 98. 03. 28. szombat)
