A súlyos közúti balesetem után
Gondolatok és érzelmek kavalkádja
Az alábbiakban a súlyos közúti balesetet szenvedett Zilahi Györgynek az írását közöljük. A Vakok és Gyengénlátók Győr-Moson-Sopron Megyei Egyesületének elnöke az írásában megemlékezik két elhunyt sorstársunkról is. Marika, vagyis Fettik Mária, a megyei egyesület alelnöke az egyik, aki február 10-én hunyt el és Kati, azaz Erhartné dr. Molnár Katalin, szövetségünk egykori főtitkára a másik, akitől március 22-én vettünk végső búcsút.
Egy februári vasárnap estén, amikor végeztem a munkámmal, lekapcsoltam a számítógépet. Ezt a kattanó hangot jól ismeri Samu kutyám és tudta, a séta következik.
Mindig frissítő és megnyugtató hatással van rám egy esti séta a kutyámmal.
Enyhe idő volt, az iroda felé vettük a sétánkat, Samu jókedvűen szedte a lábát, élvezte az estét.
Nekem is különösen jólesett a lazítás, sok nehéz nap volt mögöttem.
A zebrához értünk és gondosan, de rutinosan haladtunk át, mint már oly sokszor, a biztonság érzésével. Hirtelen erős fény vág a szemembe, ütést érzek, majd az úttesten ülök egy autó előtt. Gyorsan akartam felugrani és a járdára menni, de ekkor meghallottam a Samu sírását a hátam mögül.
Elgázoltak.
Emberek vesznek körül, ki érdeklődő, ki segítő szándékkal. Nem tudok a lábamra állni.
A fejem vérzik. „Semmi baj, majd visszavarrják a homlokán felszakadt bőrt, de a lába az eddig jó volt, ezután már soha nem lesz a régi". Így beszélt a mentős, minden részvétet mellőzve, szimplán, tárgyilagosan.
Követeltem a kutyámat és kijelentettem: nélküle nem megyek sehova. „Azzal most nem tudunk foglalkozni és nem is foglalkozunk, magát viszont visszük a balesetire".
Szerencsére ott volt már a feleségem és ő átvette a Samuról való gondoskodást.
Még az éjjel megműtötték a lábamat.
Hajnalban az intenzív osztály csendjében mértem fel, mi is történt velem.
Miért nem érzek fájdalmat? Durva dolog történt velem, de semmi nem fájt és nem is fáj, csak erősen blokkol, a türelemre figyelmeztet minden. A mentős szavai hangzanak vissza a fülemben: "Most egy időre félre teheti a dolgát, nem lesz lehetősége azzal foglalkozni."
Csend és sötétség van a kórteremben, elém jönnek a képek, hangtalanul, csak a mentős hangját hallom, mely vissza-visszatér.
Ez megint egy súlyos eset, ami történt velem, megint megváltoztathatatlan és nem tehetek mást, mint tudomásul veszem.
Megváltoztathatatlan, mint a pár napja elhangzott kijelentés egy másik kórházban: Igen, elment, valóban elment Marika és ez a valóság akkor is, ha felfoghatatlan.
Mi történt velem, mi ez a rideg, hideg érzelmektől terhes helyzet, ez az utca másik oldala, amihez nem vagyok hozzászokva? Eddig szinte minden napot a kellemesebb oldalon tölthettem, szerettek, sikeres voltam és nem történhetett más és másképp, mint ahogy én akarom.
Igaz, a sikereket mindig közösen értük el. Mindig volt kiért, vagy miért tenni valamit.
Tessék: itt a lehetőség, hogy némi türelemre tegyél szert! Teltek a napok és ez csoda, hogy szinte egymást kergették sűrű összevisszaságban. Egy újabb hír: mától eggyel többen vigyáznak ránk fentről! Kati is elment. Még egy jó barát.
Falhoz vágva érzem magam. Minden, ami történik velem és körülöttem, csak tudomásul veendő, meghatároz és korlátoz. A fekvőgipsz még a kórházi ágyban lehetséges csekélyke mozdulataimat is behatárolja.
Egyformán üresek és eseménytelenek a nappalok és az éjszakák, pedig érdeklődők és látogatók szerencsére bőven vannak.
Szólnék Marikához, szólnék Katihoz, egy-egy esemény kapcsán a véleményüket kérve, de ez nem lehetséges, a semmibe kiáltok.
A sírás gyakran szorongatja a torkomat.
A Samu nem tud járni, Ő is szenved.
El kell altatni? Ő is sírdogál és nyüszít, ezt hallottam a balesetnél és most is vissza-visszatér fülembe a sírása. Tehetetlen vagyok.
Marika már elment, Kati is elment és mi, a Samu és én, itt vagyunk.
Meddig kell még itt a tehetetlenség állapotában, kiszolgáltatottan feküdnöm?
Majd Samut Pestre vitték és megoperálják.
Nem sokat pihenek, az alvás nagyon hiányzik.
A hosszú éjszakák zavarosak és félelmetesek.
Ez az útnak a másik, eddig számomra ismeretlen oldala. Itt nem süt a nap és csak kemény, visszavonhatatlan és kegyetlen dolgok érik az embert. Én ezt az oldalt nem szeretem és nem akarom. Miért kerültem ide?
A temetésen, illetve a gyászmisén felhangzik az Ave Maria, mely fájdalmasan hasít a gyász csendjébe.
Mindenki rá gondol és mindenki búcsúzik tőle. Méltón az Ő életútjához: kemény, de példaértékű életéhez. Egyszer úgy hallottam, ami értékes, az csak nehéz lehet és küzdelmes.
„Gyurika, én nem félek semmitől, mert a vakság nagyon kemény sorsot ad és annál rosszabb nem történhet velem" - mondta csendesen és ezt sokszor hallom a fülemben. Marika nagyon, hihetetlenül kemény volt és telisteli kedvességgel. Reggel arra ébredek, úgy térek magamhoz, hogy el kell mennem a kórházból, el kell mennem haza, mert itt az éjszakák egyenlőek a poklok örjítő éjszakáival.
Keresem az utat a másik oldalra, ahol sütött a nap és oly jó volt élni.
Lehet, a türelem az, amit tanulnod kell az eseményekből - mondják azok, akik csak kívülről látják és érzik mindezt. Nem, az sem igaz, hogy nem ismerem az árnyas oldalt, csak az ember ha tartalmasan él, cselekszik és a munkájában örömet lel, egyszerűen boldog, minden gondja ellenére.
Valóban semmi nem fáj, minden múlik, csak a türelem ne hagyjon el. Mert az most nagyon kell nekem, az a záloga az idő múlatásának a tehetetlenség állapotában.
Valóban létezik-e keményebb sors, mint a vakság?
Ők mindketten és sokan mások is ennek ellenére a legteljesebb életet élték meg és ragaszkodtak az élethez.
Úgy szeretnék még egy kicsit élni, mondta Marika néhány nappal a távozása előtt.
Katival utoljára egy késő nyári este kedvenc helyünkön, a Komédiás kerthelyiségében egy baráti társaságban, vacsora utáni jó beszélgetést kanyarítottunk. Emlékszem rá, fejét egy világos nyári kendővel kötötte át , így leplezte a kemó kopaszságát, s egyben sorsát.
Hetek teltek el és érzem, újból világosodnak a gondolataim.
Egyre gyakrabban értékelem át a történteket. Semmi nem misztikus, de mindenből valóban mindig tanulhatunk és ez a feladatunk ebben az életben.
Vissza kell állni a sorba és tovább tenni a dolgomat.
Ami a napos oldalt illeti és a sikereket, azokat nekünk kell mindig újra és újra megteremteni. Nem vagyok egyedül, sok embert ismertem meg és ismerhettem meg ebben a lázas állapotban. Bizony vannak köztük, akikre számíthatok a munkában, hogy az utca kedveltebb oldalán haladhassak ismét. Van miért és van kiért.
Különben is jobb, ha az ember kibékül a sorsával, mert az nem alkuszik.
Nekem bőven adott a sors példaképeket, akik mind emberek voltak, ebben a világban éltek és nem jelentéktelen életet hagytak maguk után.
Pár nap múlva kezdhetem a tornát, a gyaloglást. A Samu is kevesebbet biceg már.
Az ablakon kinézek, a túloldalon süt a nap, arra visz az utam, utunk, mert így kell lenni, mert ők is így akarják.
Zilahi György