A szeretet
Kietlen nagy, puszta réten,
A szívem sivár végtelenében,
Az élet füstös ködében,
Elveszni látszott minden.
De egy borús, felhős hajnalon,
Mi addig szunnyadt az avaron
Ébredni készült és kitörni,
Robbanni, élni! - Szeretni. -
S kizöldült a kietlen puszta,
Megérintette földjét a nap sugara,
Felszínét lágy szellő simogatta,
Lanyha eső meg-megáztatta.
S egy harmatos, rózsás reggelen
A mezőre lenge lányka lebbent
S amerre futott, szaladt,
Lábnyomán virág fakadt. -
A rét másik végén anyja várta,
S repült, repült felé a lányka,
A földet alig érintette lába,
Mégis virágerdő nyílt nyomába.
Boldogan mutatta anyjának, mit hozott,
Az asszony büszkén, de némán mosolygott;
Mire a gyermek kitárta két kezét
S elengedte, amit fogott, a lepét.
"Szállj, szállj csak szabadon, szép lepke,
Úgyis elpusztulnál szűk ketrecedbe.
Szállj vissza a zöld mezőre!" -
Kiabált a lányka, s elrepült a pele.
Nem zöld volt a mező, hanem hófehér lett,
Rajta ezer meg ezer virág hófehérlett,
Mind, mind a lányka lábnyomán nyílott,
Mert lánykaként a Szeretet járt ott.
(Pest, 00. 11. 09. csütörtök)
