A szilveszteri sültmalac anyukája...
Élt egyszer valahol Magyarország közepében egy keseszőrű nősténydisznó. Már hetek óta érezte, hogy valami különös dolog fog történni vele. Hatalmasra nőtt pocakjában csak úgy mozgolódtak az új életek. Gazdái is szokatlanul kedvesek voltak hozzá, elkülönítették a többi disznótól, mindenféle finomsággal is ellátták. Ő csak várt és amikor a füle tövét vakargatta gazdaasszonya, arra gondolt, hogy milyen kedvesek is az emberek...
Aztán eljött a várva várt nap, megszületett végre 5 kicsi malaca. Gyorsan sikerült őket világra hoznia,most ellett először. Könnyen sikerült kibújniuk a kis jövevényeknek, s a nagy anyakoca boldogan tisztítgatta le malackáit. Az öt kis csöppség lassan megtalálta helyét az anya hasánál a jó melegben a csöcsök mellett.
Új életet adó forrássá vált a tej, s a koca nagy örömmel szoptatta kicsinyeit. Aznap este sokan látogatták meg az ól környékét.- Ezek de szép malacok, pont jók lesznek két nap múlva! - hangzott el odakinn, de az anyadisznó ekkkor még nem érzett veszélyt, így hát elégedetten szürcsölte a rántottleveses moslékot, ami szokatlanul finomnak tűnt.
Másnap a gazdaasszony lépett be az ólba, megszokta őt már, hiszen mindig kitakarított nála. Odébb is állt, mint ahogy szokott és várta a simogatást és a fültővakarást, amit ilyenkor mindig is kapott. Most nem ez történt, az asszony a kismalacokért jött. Négyet rögvest ki is szedett egy nagy kosárba, s a keserves uí-uí kiáltások mellett a nőstény ösztönös erővel ragadta el az utolsó kismalacát. Az meg gyorsan alábújt, s az egyik csecsre tapadt. Miközben szívta a többi bejáratott bimbóból is folyt a tej. A nagy kese nőstényt valami fájdalomféle öntötte el, anyai zsigereivel nem bírta kiiktatni a négy másik kölykét sem.
Már sötétedett, amikor a gazda nyitotta ki az ólat, ő mindig friss szalmát szokott behozni, őt is jól ismerte. Most is hozott, de kiragadta magával az utolsó kismalacot is. A vinnyogó kis sírásra sem adta vissza és az égtelen hangos és egyre mérgesebb röfögésre sem. A másik ólban lévő kandisznók is rákezdtek, mert azt ők is bizonyára tudták, hogy baj van, nagy baj...
Az anyadisznó még hosszú ideig könyörgött, de senki nem jött már hozzá. Fájtak csöcsei, melyekben a tej csak úgy termelődött, ettől egyre rosszabbul érezte magát. Több mint egymázsás testével legszívesebben szétvetette volna az ólat, a gazdáék házát és visszaszerezte volna elrabolt gyermekeit. A sarokban még érezte a kis rózsaszín malackák szagát, oda feküdt le hát és elaludt.
Másnap már hangos trombitálások zaját hallotta, de ő a sarokban maradt akkor is, amikor gazdaasszonya jött etetni.
- Na ne búsúlj mán koca, ma van az év utolsó napja, gyere ki he! -vetette oda neki vidáman a fejkendős alak. A disznó lassú léptekkel elvánszorgott a vályúhoz, pár kortyintást lefetyelt a levesesen híg moslékból. Beszéd helyett ő nézett, sötét vizenyős szemeivel egyenesen a gazdaasszony arcába, de ő ezt nem vette észre. Lassan ment a nap, keveset evett, a sötétet várta, amikor az ól résein át sem szűrődhet be semmiféle fény. Aludni akart, hogy ne érezze azt a fájdalmat, amit a begyulladt tej okozott, hogy ne fázzon és hogy elfelejtse éhségét. Éhes volt, de enni nem tudott aznap már többet. Miután sötét lett, egyre nagyobb zajok szűrődtek be hozzá, ez nagyon zavarta érzékeny füleit, így keveset aludt. Reggel a gazda nyitotta ki az ólat, s görbe járással dobta be az új szalmát. Aztán a moslékot is ő öntötte be, s csak ennyit mondott kurjongatva: „Ne koca, ez különösképp ízleni fog!" A nagy kese disznó nehezen feltápászkodott és beledúgta orrát az etetőbe. Egyszer csak különös dolgott halászott ki a zavaros színű moslékból. Egy kicsi fület, olyat, mint az övé, csak jóval kisebbet. Ekkor valami furcsán rossz bizsergés járta át gerincét, tudta, hogy ez az egyik kismalacáé volt. Attól kezdve nem evett és nem ivott. Nem mozdult a sarokból a kismalacok szaga mellől. Forró teste lázasan lüktetett, s másnap reggelre megtért hát malackáihoz a csillagok közé. Amikor meglátták a gazdák, hogy kifeküdt a nagy kese, csak ennyit mondtak: „Most mit eszünk idén, ha ez így kinyúlt, hagytuk vón meg neki azt az egyet, akkor talán őszig hízhatott vóna még...!"
Ahogy a hentesbolt húskínálatában megpillantottam az apró malackákat, ez a kis történet érett bennem valósággá. A kis rózsaszín jószágok valami nagy részvétet ébresztettek bennem és ismét felismertem, hogy milyen kegyetlen az ember. Kedves Embertársam! Ha a szilveszteri pezsgő mellé jóízűen eszed a malacka ropogós bőrét és ízletes húsát , gondolj egy kicsit a csöppség anyukájára is! Én akkor a felismeréstől inkább kisétáltam a húsboltból és megfogadtam: Soha nem eszem szilveszteri sültmalacot!
