A társkereső meséje...
Egyszer volt, hol nem volt, az emberszabásúak nagy országában megszületett egy elefántfülű és hosszú ormányos kisfiú. -Jajj, mekkora orr és mekkora fülek! - sírdogált az anyukája... -Vajon kinek kell így az én kicsi fiam? Teltek-múltak az évek és az elefántfülű kisfiú egyre nagyobbra növekedett. Otthon az ormányával porszívóztak és sokszor a fülkagylóját is egyéb céleszközöknek használta a família. Volt, aki az eső elől bújt alá Olyanok is akadtak, akik a nyári melegben legyezőnek használták fel. A fiú csak tűrte, mert tudta, hogy egyszer megtalálja azt a lányt, aki hozzá hasonlatos. -Nevezzetek csak porszívóorrúnak! - gondolta. -Meglátjátok, hogy én ezekkel az elefántos dolgaimmal is boldog leszek egyszer...Persze az iskolában a lányok rá sem néztek, inkább csak kuncogtak a háta mögött... Így jutott arra a végső elhatározásra, hogy majd a neten keres, és láss csodát, talált is egy olyan oldalt, ahol emberszabásúak állatbőrben keresték párjaikat. Írt is gyorsan egy zsiráfnyakú kislánynak és nem telt bele egy hét, már találkoztak is. Jaj, de mi történt, a zsiráfnyakú kislány olyan magas volt, hogy ő nem ért fel hozzá. Szomorúan konyultak le elefánt fülei, főleg akkor, amikor a kislány valami diplomát emlegetett... Pár nap múlva összeszedte magát és újra próbálkozott. Írt hát egy pávatollú leánynak, akivel már másnap találkozott. A pávatollú fitymálva mérte végig az ő kedves porszívóormányát és elefántfüleit, még az arca is beletorzult. Úgy inkább egy pulykára, sem mint egy pávára hasonlított. Ez után újabb hónapok teltek el, amikor egy szarka hirdetésére lett figyelmes. Találkoztak is gyorsan az egyik pláza tetején. A szarkalány végig arról beszélt, hogy milyen jó üzlet lenne, ha elefántorrú barátunk beállna takarítógépnek valahová és így sok aranypénz üthetné közös markukat...Erre barátunk aztán már végképp elkeseredett, talán soha nem lesz senkim-e földön. Soha nem fogja senki megsimogatni a füleimet és senki nem lesz, aki megérintene engem. Vajon létezik az, aki olyan, mint én vagyok?Nem adta fel, újra írt méghozzá egy malaclánynak. A malackával a sártenger szélén találkoztak és őt egész végig bántotta a sárszag, ő nem szeretett dagonyázni visítva, ahogy a malaclány, mert hosszú orrával nyomban prüszkölni kezdett a sártól...-Ez szomorú -gondolta magában. Aztán egy egérlány hirdetése ismét kalandra hívta. Egy éléskamra ajtajában találkoztak, de jaj, főhősünk nem fért be azon a kis résen, ahol az egerünk. Még csak az élőhelyére sem tudott bejutni, ígyhát lógó orral haza ballagott. Aztán a sorban egy macskalány következett, akivel kezdetben minden szépen alakult. Ám, amikor megölelték egymást a macska karmai durván hasítottak bele ormányosunk bőrébe, még a vére is kiserkent. A fájdalom egészen a szívéig hatolt, most tényleg megsebezték őt. Már majdnem feladta, már majdnem elhitte, hogy nincs elefánt-féle leány , amikor egyszer a porcelánboltba betévedt, de tényleg úgy mint egy elefánt... Az eladólányra nézve elámult, mert ugyanolyan elefántos kinézete volt neki is, mint őneki. A bolt tele volt apró porcelánfigurákKAL, akiket róluk mintáztak.Volt a polcon egy elefántpáros figura is, talán ők lettek az örökké boldog elefántpár, mentesen minden más állatfajtól, minden más gondolattól és eltéréstől, amik nem ők voltak. Ők is ilyen pár lettek, mint a porcelánfigurák. Lett több elefántszabású gyermekük és egymás tekintetében és szavában véltékfelfedezni a holnap üzenetét. Nem tudom, hogy élnek-e még mesehőseim, Az én mesém el sem kezdődött volna, ha az emberek zöme nem 0 önkritikával és hatalmas kritikai érzékkel viseltetne mások iránt. Inkább várna csendesen a szavakon túl és hirdetné önmagában, hogy a hasonló a hasonlónak örül...
