A tavasz huncut játékai
Vándor jár a havas úton,
Ballag lassan, s nem beszél;
Végiggombolt kabátjába
Bekéredszkedik a szél.
Fehér minden, fagyos, zúzos,
Mérges még a február.
Az utas figyel egy hangra:
"Énekel egy kis madár!"
Vidáman repes a légben,
"Jön a tavasz!" - Hirdeti,
Egy héja köröz fölötte,
S a dalnak végét veti.
Március van; A tél eltűnt,
Végre serken a világ!
Vándorunk egy rétre téved,
Körülötte sok virág.
Lefekszik a zsenge fűre
És behunyja a szemét,
Álmában egy lány csókolja,
S fogja megfáradt kezét.
Szerelmesen súg fülébe,
Szívét úgy bizsergeti,
Felriad és fut a vándor,
De már el nem érheti.
Április bolond hónapja
Immár végefele jár,
Az utazó akácfák közt les,
Mint mézevő madár.
Lel egy jó illatú ágat,
S reá nagy-mohón lecsap!
Húzkodja a föld felé,
S egy virágfürtöt ím, bekap.
Nyála csorog, úgy harap rá,
A jó nektárt ízleli,
Megretten a méhszúrástól,
Az ágat elengedi.
Május a szerelem hava;
A madarak dallanak,
Emberünk sok ruhát ledob,
Annyira perzsel a nap.
Felkiált száraz torokkal:
"Kiszárad a kis patak!
Adjál esőt, egek ura!
Hadd olthassam szomjamat!"
Ahogy fohászkodik éppen,
Égre küldve sóhaját,
Hűvös zápor hull nyakába,
Jól ellátva a baját.
Ajánlás:
Lásd: A tavasz ilyen tréfás,
Te, ... hozzá hasonlatos!
Huncut a te nevetésed,
Pajkos vagy és illatos!
Ne feledd a vándor szavát,
Amit halkan mond csak el:
"Egyszer én vetek kelepcét,
Abban a foglyom leszel!"
(Borsodi Zsuzsunak: 2000. Dec. 27..)