A VAK HEGEDŰS
Bodegákban, éjjeli kávéházakban ösmerős alak egy vak fiú, aki mintha hozzá
volna nőve hegedűjéhez, mindig annak a társaságában üldögél. Jönnek olykor
mulatós vendégek tivornyás zajjal. Akkor a vak fiú félreül, azok nem az ő
vendégei, Azoknak lármás nóták kellenek.
De ha jön bús ifjú, kinek arcáról lesír a bánat, a vak fiú megérzi, hogy
elérkezett az ő szereplésének ideje. Leül az asztal mellé, megpöngeti a
húrokat, aztán játszik rendelés nélkül, össze-vissza. Nem álla alá fogja a
hegedűt, hanem ahogy a gordonkát szokás. Az arca a lezárt szemekkel valami
megkövesült mozdulatlan fájdalomnak válik kifejezőjévé. Belémerült a vak
tekintetével az ő örökös éjjelébe, és talán onnan lopja a csodálatos hangokat,
amelyek édes kínnal hasogatják az ember szívét. Rég elfeledett nótákat
bámulatos tökéletességgel játszik, és ez a sajátságos, minden ízében egyéni
művészet elhallgattatja a részeg mulatót, hogy szent áhítattal engedi át magát
a varázsnak. Egy lángész, aki a lebujokban él!
Akadt nehány műértő ifjú, akik véletlenül meghallották a vak fiú bámulatos
játékát, és megkísérlik, hogy kiragadják őt eddigi környezetéből.
Ma este fog játszani először egy előkelő, műértő intim társaság előtt, ahol
lehet, hogy egy új tünemény fogja megkezdeni pályafutását.
Szabadság 1900. február 4.
