A vak lány
Mama! Mami! Figyelsz reám, hallod?
Oly szépen kérlek: én, a te vak lányod
Tedd félre a varrást, és minden munkád,
Jöjj, s mesélj nekem, hogy milyen a világ?
Könyörgök, mondj el mindent az életről,
A tűző Napról, a forgó Földünkről!
Milyen lehet a szivárvány az égen?
S a kósza szél, amint táncol a réten?
Mondd el, milyenek a füvek, a virágok?
A rügyező fák, a vadrózsa bokrok?
A rigó, ahogy trillázik az ágon,
Ahogy kis méhecske zsong a virágon.
Világosságot! Fényt! Reményt hozzatok!
Lázadó lelkem kér, látni akarok!
Látni, látni mindent, ami szép és jó,
Nézni, ahogy nyugszik a Nap, s amint kél.
Megnézném az ég fekete felhőit,
A hópelyheket, a jég virágait,
A nyíló rózsát, fehér liliomot,
A búzatengert, s az arany homokot.
Lelkemben átjáró vendég a bánat,
S pusztítja, marja, mint féreg a fákat.
Szememre fátylat szőtt az örök sötét,
Hulló könnyeim keresik Anyám kezét.
Ó, Mami! Te maradj mindig velem!
Hadd legyen könnyebb e bezárt életem!
Beszéded enyhítse fájó bánatom,
S hangodtól fénylő lesz az én világom.
