A vándor dala
Mint a csillagok az égen,
Úgy bolyongok én már régen.
Testem vihar korbácsolja,
Lelkem bánat marcangolja.
Mindenütt csak utat látok,
Mely átszeli a világot.
Hol egyenes, hol meg görbe,
Sok a gödre és lejtője.
Ételem a fák gyümölcse,
Italom hűs forrás vize,
S ha erdőben ér a reggel,
Madárhangra ébredek fel.
A tájnak jó lehelletét,
A napnak szép tekintetét
Nem kapja senki cserébe,
Bármit is adjon meg érte!
Meg-megállok gondolkodva,
Magamban morfondírozva:
"Az útról le kéne térni,
Egyhelyben maradni, s élni.
Addig vándorol az ember,
Míg valahol helyet nem lel.
Ez szolgál majd menedékül,
Fejem itt hajtom le végül."
