A zöld bölcső
Nyár volt, Kömlőn a határt szinte felperzselte a nap. Már a fák árnyékai sem adtak semmi megkönnyebbülést, egy kóbor szellő sem hozott enyhülést. A forróság uralta az egész tájat, elterpeszkedett és kinyújtózott kissé, mintha soha nem akarna megszűnni. Győzött a mező felett, az emberek felett, még a kutyák is lógó nyelvel próbáltak hűsölni.
Akkor volt az aratás. A búzatáblák szőkén terültek el a tájban. Az érett kalászok meghajolva viselték terhüket, az érett magokat. A férfiak naptól barna, izmos és szikár testén végigfolyt a veríték. Ott kellett lenniük, mert beérett az életet adó búza. Nem hagyhatták kint a terményt, ami remény volt arra, hogy minden napra jut kenyér. Hajnalkor kezdték az aratást, és tizenegy óráig alig álltak meg. Néha felegyenesedtek, és nagyot kortyoltak a bádogkulacsból, ami az övükhöz volt erősítve.
Délután kettőig volt az ebédszünet. Az asszonyok homlokukra húzott kendőkkel igyekeztek a legnagyobb forróságba, vitték az ebédet az aratóknak.
Apám, amíg ivott, a házunk felé kémlelt. A letarolt búzatábla helyén, a tarlón feltűnt neki a legidősebb gyereke, Ernő közeledése. Ernő akkor kilencéves volt. Hosszú keze lába szaporán mozgott, hogy minél előbb odaérjen. Bőrének aranyló barna színe már magába zárta a nyár színét, izét, illatát. Szép domború homlokát nem takarták hajfürtök, mert olyan rövidre volt nyírva a haja, hogy esélye sem volt rakoncátlankodni a hajfürtöknek.
- Édesapám, haza kell jönnie! Édesanyám üzente, hogy tessék hazajönni, ez nagyon fontos!
- El kell mennem! - szólt apám. - A feleségem hív!
Mindenki tudta, Édesanyám kisbabát vár. Megértette mindenki azt, hogy apámnak menni kell, mert egy emberke születése sok minden felülír. A kaszáját a barátjára bízta, megfogta a kisfia kezét és sietősre fogta a lépéseit. Apámnak jellegzetes menése volt, a mellkasát kicsit előre tolta, mintha azt szerette volna, hogy a szíve előbb odaérjen, ahová igyekszik.
A szoba tiszta volt és hűvös a vastag vályogfalak miatt. A konyhában az ebéd már elkészült. A kamrában a vizes lócán edények száradtak. A sparhelten még égett a tűz, és egy edény víz volt felkészítve. Az ablakokon a hófehér vászonfüggöny elzárta a tekinteteket a kíváncsi szemek elől.
A nővérem a kisebb szobában volt velem. A döngölt padlóra egy terítő volt letéve, és a feladata az lett volna, hogy engem alvásra bírjon. Nagyon nehezen bírt az én kétéves énemmel, mert én az Édesanyámat akartam. Sokat tépelődött azon a testvérem, vajon meghozza-e azt az áldozatot, hogy a babáját, amit akkor kapott, amikor én születtem, odaadja nekem. Végül is odaadta; könnyes arccal szorítottam magamhoz. Lassan elfáradtam a küzdelemben, de a babát azt szorítottam még álmomban is.
- Andris, menj el a bábáért, eljött az időm.
Szőke Orbánné szülésznő, bába, falu ápolónője volt. A faluban akkoriban mindenki az ő segítségével született, tisztelték, szerették őt, és a falu meghatározó egyénisége volt. Édesanyám mindig bizalommal fordult hozzá, ha betegek voltunk.
Mire felébredtem, a zöld bölcsőben egy baba feküdt vakító fehér ruhácskában. Azt mondták, menjek oda, mert ő az öcsém. Én senki mást nem akartam, csak az anyukámat, és még azt is akartam, hogy ő se akarjon mást, csak engemet. Anyukámhoz bújtam, aki kimerülve, sápadtan feküdt az ágyban. Nem is néztem a bölcső felé, mert nem akartam és egyáltalán semmi változást nem voltam hajlandó elfogadni. A bölcső és a benne síró öcsém nem érdekelt. Ez annál inkább így volt, minél többször tekintett anyukám a bölcső felé.
Ez a legrégebbi emlékem, a zöld bölcső és benne Bandi.
*
A kömlői földben mindig olyan gyönyörűen érik a búza! Nincs még egy hely a világon, ahol ez az érzés fogna el, mint Kömlő határában egy érő búzatábla látványa. Szabadságérzéssel tölt el ez a kép, nyugalommal, és tudom - haza érkeztem.
Később megismertem a testvéri féltékenység érzését. Ami sokáig arra késztetett, hogy megcsípjem, ha nem látta senki. Kikapjam a cumit a szájából. Vagy felmásszak a bölcső oldalára, hogy megnézzem az öcsémet, mit csinál. Persze a zöld bölcső nagyot lódulva borult fel velünk. Nem lett semmi bajunk szerencsére.
Nagyon sokára tudtam feldolgozni, hogy van, akire anyukám úgy néz, mint rá. Vagyis megkapta erre a tekintetre a jogot ő is, mint mindannyian. Féltem, hogy a szeretet csillagocskából, ami Édesanyám szemében égett, nekem kevesebb jut. Sokára hittem el, hogy a csillagocskák, amik az enyémek voltak, azok az enyémek is maradtak, mindig, amíg együtt lehetünk ezen a földön.
Lassan múlt el a lelkemből a testvéri féltékenység, kemény küzdelem volt ez nekem, még hosszú éveken át is tartott. Nehéz volt azt elfogadni, hogy neki is része van, nagyon is része van az anyai szeretetből, és teljes jogú tagja ő is a családnak. Része van mindenből.
Eljött az ősz, az eperfa levelei megsárgultak, és lassan egymásután hulltak le a fáról. Ekkor már be kellett látnom, a helyzet nem változik, bármit teszek is. Bandi is ott van anyukám lelkében, teljesen elől, mint mindannyian. Azért még én ott bosszantottam ahol tudtam, ezt az erőszakos, mindig anyukánkat követelő babát.
Sírt, zokogott az őszi szél, siratta a nyarat és talán a télnek nem akarta átadni a helyet. Pedig ez törvényszerű, és el is jött a tél. Óriási mennyiségű hóval takarta el az ősz nyomait, nagy fehérséggel terült el a végtelennek tűnő ugar felett. Most már a téli szél muzsikált, és játékos kedvében kupacokba hordta a havat. Én az oldalsó ablakból figyeltem a szél játékát. Aztán megenyhült az idő, de csak annyira, hogy az ereszekre nagy jégcsapokat varázsoljon. Bent a kemence melege ölelt körül bennünket, és a frissen sült kenyér illata bebújt minden kis zugba. Ezen a télen született meg egy furcsa érzés bennem belül az öcsém iránt, az aggódás. Nem értettem és megfogalmazni sem tudtam akkor, de ez az érzés rendbe tette belül a háborgó kis lelkem.
Édesapánk felöltöztetett és kivitt a friss levegőre. Ott botladoztam, hemperegtem a derékig érő hóban, mint egy kölyökkutya. A testvéreim nevettek rajtam, és ők is örültek a nagy puha hótakarónak. Ez volt az első tél, amit az öntudatom is felfogott már. Apukánk nagy munkába kezdett. Szánkót készített nekünk. Az arca kipirult a hidegtől, a szeme csillogott, amikor ránk nézett.
- Lesz nektek is szánkótok!
Apánk dúdolgatott, míg dolgozott, és közbe-közbe rám nézett. A bátyám adogatta neki a szöget; apa és fia együtt tevékenykedett.
Elkészült a szánkó, ami nagy és nehéz volt, a biztonságra törekedett apám, mert oldala is volt, hogy Bandikát is bele lehessen ültetni.
Gyönyörű téli délután volt. A nap is kisütött, de csak azért, hogy sugarai ott játszhassanak a frissen esett hótakarón. Ott ragyogott hát a fény a lábunk előtt, és a szánkó repült, száguldozott az ugaron. A testvéreim kipirult arccal húzták, és én meg Bandika - mert akkor már így hívta mindenki, - ott ültünk a szánkóban és kacagtunk. Aztán haza kellett mennünk.
- Te szállj ki, mert nem tudlak mindkettőtöket behúzni a szánkón - mondta a bátyám.
A kaputól a havat elsöpörték a szüleink, és valóban ezen a részen nehéz lehetett húzni a szánkót, a bátyám nekiveselkedik, úgy halad vele. Az istálló előtt, az udvaron azonban nagy hó volt, és a szánkó vígan lódult neki, hogy még egy tiszteletkört leírjon. Abban a pillanatban a szánkó felborult, az öcsém nagy ívben kirepült, és a következő percben a fehér hó kezdett pirossá válni az öcsém homlokából ömlő vértől, és egyre nagyobb lett az a piros folt, ott elterülve a nagy fehérségben.
A bátyám kétségbeesve cipelte, vitte a karjaiba Édesanyánkhoz Bandikát, aki visítva ordított, és vérvörös csíkot hagyott az öcsém fejéből ömlő vér.
Édesanyánk minden munkáját abbahagyta, csak a berliner kendőjét csavarta magára, karjába kapta Bandikát és elment. A csend összesűrűsödött a szobában, ránk telepedett és megtelt valamiféle belső remegéssel. Ott remegett a mellkasomban, és hiába gondoltam, nem lesz semmi baj, még magam előtt láttam a rengeteg vért. Féltem. Féltettem az öcsémet, és bármit megadtam volna, oda adtam volna a legszebb játék babámat, csak neki ne legyen baja. Ez volt az első érzés, ami tudatosította bennem, igenis kell nekem, hiába nem akartam, de ide tartozik, teljes joggal. Már nem adnám oda senkinek. Hiába gondoltam tegnap, igazán elvihetnék a cigányok, mert nekem nem kell. Igen is kell nekem. Kell nekem, csak végre Édesanyánk hazahozná már! Az óra mutatója lassan vánszorgott előre, és az esti szürkület már mindent elnyelt odakint, csak azt a nagy fehérséget nem tudta elnyelni, amit a horpadt arcú hold megvilágított.
- Nem adom oda senkinek - mondtam, és a hang darabokra törte a csendet.
- Miért, oda akartad adni? - kérdezte a bátyám, és a hangja csodálkozó volt.
- Igen, a cigányoknak. - Akkor indultak el a könnyeim. Valahogyan könnyebb lett, ahogyan kimondtam, az összesűrűsödött csend, ami már akkorára nőtt, hogy szinte remegni sem tudott ott belül, darabokra tört és könnyebb lett a kimondott szótól és a könnyektől.
- Senkit nem adunk oda senkinek, mert mind összetartozunk, Bandika is a miénk.
Apám is eddig csendben ült és kukoricát morzsolt az állatoknak, de nem nézett senkire. Már a szobánk minden szegletébe bebújt a sötétség, csak a kályhából kiszűrődő parázs világította meg apám arcát. Lassan felállt és meggyújtotta a petróleumlámpát. A lángja imbolyogva törte meg a félhomályt.
Végre hallottam, valaki veri a lábáról a havat az ámbitus alja előtt. Apám felugrott és kiment. Megjöttek végre. Bandika bekötött fejjel ott volt apám karjaiban. Csendben betette a zöld bölcsőbe. Anyukám nagyon fáradtnak látszott, kicsit sápadt volt és az aggódás ráncokat rajzolt fiatal csodaszép arcára.
Én csendben odamentem a bölcsőhöz.
- A miénk vagy - szóltam az öcsémhez engesztelően. Erre felsírt. Én meg megcsíptem a lábát. Meg kellett csípnem, mert a miénk, és én már nem adnám oda senkinek, és idegen nem csípheti meg, csak én!
*
A szerzői jogi védelem automatikusan, a mű keletkezésével, a törvény erejénél fogva jön létre, nincs nyilvántartásba vételhez, bejegyzéshez kötve [Szjt. 9. §-ának (1) bekezdése].
A szerzői jogok a szerző életében és halálát számított hetven éven át, az ún. védelmi időn belül részesülnek védelemben. [Szjt. 31.§ (1) és (3) bekezdés
Veres Tamásné
