Abeunti
Tengerek akvarelljei áztak
pattognak zőld zománccal az ágak,
nyárfa gitároz, kórus kíséri
hullámok sztárfotói közt
az az arcod a régi.
Alszol. Hullámsodrony a párnád
és viharujjak föl, meg lerázzák
és fáklyát-tartó szent Prometheusz
elfújja tüzét. Aludj, aludj
alszik a villám-neon-kéve
nem ébreszt fel háború, béke,
csak ha hold nyíll, szerelmem gyöngyház-ajka
tárt karokkal lépsz ki a partra
csak, ha csillag-melltartóm ezüst zára
szállsz érzelmeink kozmoszába
lépsz kinyitott karral. Hiába,
fogvatart tejút kalodája,
fogvatart csönded, nem nem szólsz hozzám,
bár itt vagy, látod, lebben a szoknyám.
Két hosszú lábad combja izma,
íjként feszül a csillagokra
szivárványon az égi zebrán
átlépni ne félj, ideérsz hozzám
játsszunk egy partit, csillag-ulti
vagy azt se akarsz? Ég veled Abeunti...
