Álláshirdetés
Az internetes egyik állásajánló oldalán ez volt olvasható: Azonnali kezdéssel felveszek jogász hölgyet, aki a szociális szférában jól mozog és legalább 10 év szakmai gyakorlattal rendelkezik. Szimóna örömmel olvasta a hirdetést, hiszen ez az ő állása, 10 éve bőven a szakmában dolgozik, valamint a szociális területen való tájékozottságát több külföldi tanulmányúttal is megerősítette. Elküldte hát a szakmai önéletrajzát és várt... Az állás feladója az apró szürke szemű csiptetős szemüveges pici hölgy Gabika nagyon megörült az életrajzának. Unalmas jogászfiúkkal dolgozott előtte, de most itt ez a Szimóna külföldi utakkal, a jogi mellett szociális végzettséggel, ez fantasztikus. Telefonon egyeztettek, meg is beszéltek egy találkozót az irodaházban.
Szimóna reggel izgatottan készülődött, a forró nyárban pántos hosszú fehér ruhát választott, melyet feldobott egy halványsárga rózsa kitűzővel. Tökéletesen illet szép lebarnult bőréhez, hollófekete egyenes váll alattig érő hajához. A magassarkút nem viselte szívesen, de most kiválasztott egy halványbézs színűt, aztán már indult is. Nem sminkelt, bőrének tökéletes bársonyához nem volt rá szüksége. Bár a harmincas éveinek közepén járt, az idő még nem engedte a kis mimikai ráncokat láttatni. Az utca csendes volt, a forró nyárban alig volt járókelő. A nap melege már-már kellemetlenül égette csupasz vállait. Csak ment-ment, hittel a szívében, boldogan, hogy talán most megtalálja a megfelelő állást. Apró, de nőies lépteivel elérte a negyedik utca sarkát, ott kellett kifordulnia a Körútra és már ott is állt az irodaház előtt. Ez nem volt gyalog 5 perc gondolta, Pesten ilyen szerencsés helyen lévő állást kifogni szinte lehetetlen. Hallotta, ahogy az autómata ajtó kinyílik, így gyorsan bement rajta, a portás meglepetten szólította meg:
-A természetgyógyászatot keresi hölgyem? Várjon segítek, még egy két méter és a másik ajtó...
Szimóna cinikus mosollyal közölte, hogy ő ide jött az álláshírdetésre. -De hát itt nincs lift, ez nem akadálymentes hely vakoknak! -nyögte ki végül a portás zavarában, miközben ősz szakállát babrálta.
Feltalálok, csattant fel Szimóna hirtelen, azzal elindult egyenesen, s ösztönei jól működtek, valóban ott volt a lépcsősor. Játszi könnyedséggel viharzott fel a másodikra a korlát mentén... Kávé illatát érezte , arra indult hát jobbra a tág folyosón. Hírtelen az ismerős hangot, Gabika hangját hallotta meg, aki telefonon beszélt...
-Micsoda? Vak, de nekem nem mondta, elindult egyedül fölfelé, úristen, le ne verje a rézveretes virágtartómat!
Szimóna még magabiztosabbá vált, ismerte régen ezt a hozzáállást és hogy a helyzetet még komikusabbá tegye, fehér botjával elkezdett vadul hadonászni a mellette lévő oszlopnál. És valóban, egy kondulás és majdnem leesett a virágtartó, de aztán mégsem, hiszen a súlya nagyobb volt, mint egy legyintés a fehér bottól. Gabika kivágtatott a helységből, majd modortalan hangon köszönt.
-Jó napot, maga Szimóna? Mégis ezt hogyan képzelte hölgyem?
-Mit hogy képzeltem? -kérdezte Szimóna, aki egy cseppet sem látszott zavartnak. Elküldtem önnek a szakmai önéletrajzomat, s ön jónak találta, mi ezen az elképesztő? A csiptetős szemüveg alól a szürke apró szemek kíváncsian fürkészték a lányt. Gabika soha nem volt olyan szép, mint Szimóna, életében egy vakot ismert csak, a falusi utcácskában élt, ahol gyermekkorában ő is. Egy rejtegetett, iskolázatlan kislány volt, akinek a haját nővérei viccből mindig a szemére fésülték, de a kislány csak tűrte, jámbor volt és engedelmes, örült, hogy élhet. Szóval Gabika élményei feltódultak, s egyetlen mondatot mondattak ki vele: Sajnálom hölgyem, nem önt keressük...
Szimóna nem válaszolt, sarkon fordult és elindult a lépcsősor felé. Búcsúzóul még egyet kondított a virágtartón, ez akkorára sikerült, hogy az egyik díszítő rézszivecske leesett. Ahogy kiért a nyári napsütésbe, úgy érezte nagy tehertől szabadult meg, csak ment a körúton, míg az ismerős park vízesése nem adott neki enyhülést.
