Álmodjatok
Ablakomon a holdvilág dörömböl,
falra firkál furcsa árnyakat;
magam jól elrejt kicsi szobám.
Aztán csendesen karjára vesz az éj,
csicsígat, mint régen volt édesanyám,
és mint keleti mesék színes szőttese,
szobámba surran az álmok varázsszőnyege.
Hipp-hopp felülök, s máris repülök,
messzire, nagyon messzire...
Mellettem egy vak lány piros virágot
szedni megy a rétre,
amott egy süket hegedül;
egy lábatlan nagy hangon visongva
futball-labdát rugdal, s egy néma dalol...
Óh, ne érjen véget még az éj,
mert holnap úgyis mindennek vége lesz,
és az álmok szikrázó fövényére, mint károgó fekete holló rátelepszik a valóság.
De amott már csókot vált
a reggel, és az éj, hogy belepirulnak a fellegek,
s csókjukban, mint óriás csecsemő, véres fejét dugja már a nap.
