álmok, és emlékek
Eddig csak kevés személyeset árultam el neked,
csak mások gondolatát, tagadhatatlan tényeket,
s mindent, amiről lehetnek, kik tudnak,
csak nem beszélnek, hallgatnak.
Most arra indíttattam, hogy beszéljek,
régi élményekről, gyermeki énemről,
amiben kicsírázott e dalnok körüli szeretetem,
melyben kapott új világot lelkem.
Éppen csak kilencedik évem töltöttem,
s kedves barát lépett életembe,
kiáltal kitárult előttem az ezerhangú zene,
de ő maga helyett másra figyelmeztetett.
Este volt, üldtünk vidáman beszélgetve,
s hálálkodtam neki szép énekéért,
sok szép dallam zengéséért,
s ő felém hajolt s szólt csendesen.
Ne légy hát elfogult!
Mutatok nálamnál sokkal szebbet,
ki többet ad minden hangban neked.
Én merengtem: Ez meg mit jelentsen?
Akkor mit is sejthettem...
semmit sem értettem,
csendben ültem, szavát figyeltem,
s ő így folytatta ígéretét:
Egy két tán három hét,
jövök én, s adok valamit,
pontosabban akit örök életedben fogsz hallgatni,
mert érteni fogod hangját!
Készséggel fogadtam el nagylelkűségét,
de e gyermeki én még nem sejtheti,
akkor és ott mire adja beleegyezését,
mégis éreztem életem ízes új szelét.
Valoban hamarosan egy tekercs került kezembe,
mennyei rezgő hang szólalt szívemhez,
egy percre végtelen csend lett,
lassan kérdések, szótlan gondolatok felderengtek.
Rongyosra hallgattam e kissé töredékes felvételt,
úgy, mint világon az egyetlen kincset,
nem tudtam, hogy e hangból még ezernyi kincs reám hull,
általa az elmém számlálatlan új hangot tanul.
99 év vége felé járt az idő,
mikor új dallam szállt felénk,
karácsonynak csodás idején szólt új dallam, zengőn,
énekek Kis Jézusról, hitről, szeretetről.
A tv hangszórója sugározta hangját,
több barát köröttünk állt,
úgy hallgattuk zengő énekes szavát,
némán gyújtottunk illatos gyertyát.
A magnó volt még fültanu e pillanatban,
örökségül hagytuk kazettán távoli hangban,
ennek okán évekig ugyan azon napon szólaltattuk
e szép jelenet emlékét sokak előtt vissza-visszahoztuk.
Kétezredik év elején részesei lettem az ő műsorának,
mindig újat hallhattunk ott, általa, s mások hangján,
szárnyalhattunk a színes zenék dallamán.
Ez volt a mélység, s vidámság helye, a Vígadó!
E szép idilnek vetett véget
a halált hozó gonosz tragédia,
újra kellett teremteni a lerombolt világot,
megszólalásra bírni lélekben ezer elfojtott hangot!
Zárom ezen emlékek sorát,
hisz ezután jön csak sok féle gondolat, álomvilág,
mit hozott az élet, kényszer,
s amit lélek mélységeiből törve fel az elme szertekiált.
Következő levél sorain
feltárom előtted e zajos világ gondolatait,
folytatva hol lezártam mondatok árját,
s más kérdéseket, mik sorsukat várják...
2015. Augusztus 5.