Álmok fátyla mögött
Mai levelem az elmék játéka,
éjjeli képek nyitott ajtaja,
abban rejtenek emlékek fontos hangokat,
azon által hordoznak belőle csodásan zengő dallamokat.
Egy álom rejtekén szép terembe léptem,
alig fél lábbal küszöbig beértem,
mindjárt egy 4-es hangzat tárult elém,
el se mozdultam, hallgattam a szép zenét.
Egy kéz hangtalan átkarolt,
egy hosszú széksorhoz vezetett,
egy másik kéz felém ért, kezemre kezet vetett,
hallgatnom kellett, nem adhattam hangot felismerésemnek.
A zongora húrjait lágy harmónia pengette,
az én kezem végződéseit információk tengere rezegtette,
ki mellettem ült, életképeket rejtett tenyerembe,
mert mondták, ezt még ponthalmazban sem lehetne...
Álmom végére szép dallam maradt csupán,
minden más, szó, kép elballagott a felejtés oldalán,
éppen egy bizonyosság szikrája hagyta lenyomatát,
hogy kezembe keríthetem az ott megjelent életképek szavát.
Egy újabb éjjeli képben énekeltem,
s közben olykor hangszerem zengettem,
ám, hogy e társas zenélésbe kikkel keveredtem, azt még mai napig sem sejtem.
A billentyűs csak játszadozva ugrált a zongorán,
gördülékenyen illeszkedtünk egymásra minden harmónia hangsorán,
amint egy dallam pár akkordja felcsendült,
volt mindig legalább egy, ki mellészegült.
Verítékes kűzdelem nélkül éltetett minket zene ereje,
önfeledten oldódtunk, s mi mind eggyé váltunk benne,
s azt meg sem számlálhattuk volna, hangok utcáin hol jártunk,
dallamok hangjával mely valóságot, éveknek mely idejében szántottuk.
36 hangú dalnok egyszer-másszor csendült hangomon,
azért legtöbbet őt is zengtem instrumentumomon,
ám jött egy perc, - a zongorista a nem várt harmóniákat kergette -,
ama ki nem mondott különös G-mol dallamot zengette!
Szó fennakadt, szívem üteme eltévedten kongott párat,
s lám: talán mégis lepleztem boldogságomat,
kezembe kaptam diadallal hangszeremet,
s kinyilvánítás elemi erejével zengtem hozzá betűtlen éneket...
Néma volt a terem rengetege,
azt hittük, kettőnkön kívül e dalt senki nem ismerte.
Csak a végefelé jutott tudomásomra,
hogy egy néma fiú, ki pontokból adta szavát, ült közelünkben s boldogan hallgatta...
Azután előkerült még néhány abból az éteri énekből,
lubickoltunk bennük puszta hálából, szeretetből,
egészen kitöltötte a teret hangszerek zengése,
átlengte a kinyilvánítás szándékával betűk nélküli hang szelleme.
Vége e képnek valahol elmaradt,
ébredésem hirtelen elvágta a mind hosszabb fonalat,
s e sorokban írtak vésődtek róla emlékezetembe,
emlékként őrződnek most is létemben.
Kívánom neked, mikor egy-egy álom képet tár elédbe,
erőt, s szívednek kedveset véssen lelkedbe,
őriztessen hangod, kezed, avagy elméd rejtekében.
Közben egy hangszer emelkedik hálával érted az égre.
2015. november 11.
