Álomvilág
Van egy kislány, aki nem mond igazat,
Nem hazudik; és néma sem marad.
Mondd, az a kisleány mit mondhat?
Nem tudja még, hogy igazat szól minden szava!
Nem érti, mért hazugság a szavak minden hangja;
Kinevetik őt; és ő ezt hagyja.
Nem fogja fel, mért mondják: szegény...
Hiszen eddigi élete csupa kaland, regény.
Alig 13 éves, árva. A sors hozzá kemény.
Hálás, ha enni adnak neki,
Tudja mi az ájulásig dolgozni,
És mégsem felejtett el nevetni!
Néhány képre emlékszik még... halványan:
Ahogy önfeledten játszik egy nagy szobában
Vagy ahogy álmodik egy rózsaszín kiságyban.
Sokszor hallja egy asszony csengő hangját,
Érzi, mintha még most is simogatná haját,
Keresi, de nem látja már az arcát.
Ha megkérdeznéd tőle: mi a boldogság?
Behunyná szemét és azt mondaná: a valóság.
Te pedig legyintenél, kinevetnéd: bolondság!
Pedig mégsem az! Elhiheted.
Hallgasd végig, s talán megérted;
Álmait fogja elmesélni neked.
Elmondja, mit álmodott, mit álmodik,
Mikor mesél olyan, mint aki ébren is álmodik.
Mosolyog, kipirul, szeme tágra nyílik...
Én boldog vagyok! Kiáltja és nevet.
Én álmodom, hogy van ki hisz bennem, szeret!
Szeretem ezt az álomvilágot, ahol élek.
Számomra csak ez a valóság,
Ez a kinccsem, ez a boldogság,
Hogy mások nem így élnek, az a bolondság!
Ő az a kislány, aki nem mond igazat,
Nem hazudik; és néma sem marad;
Csupán valóságnak éli meg az álmokat.
Csakhogy az álom soha nem lesz valóság,
Amit mond, az nem a teljes igazság,
És mégsem, mégsem az a hazugság.
(Szakmár, 98. 04. 13. hétfő)
