Anna Frank naplójához
Áttetsző, lenge árnyék!
Ha hívnál, rád találnék
Ott, ahova elüldöztek
Gyilkosai az örömnek
S az irgalmatlan szenvedések
Szolgái, a hóhérlegények.
Nyughatsz-e végre, ki a szeleknek
S fények játékát is úgy szeretted?
Hogy állattá lett az ember
Széttaposott életeddel
Bizonyítod, s ki a halálba
Veled hullott, mind ezt kiáltja.
Piruló hajnal, meg sem virradtál!
S hogy a sötétnek reményt se hagyjál,
Füstből, koromból rettentő palástot
Adott rád vértől megveszett világod.
Kinek ártott volna egy lányka
Élni kívánó éber álma?
S ha rátekintett egy-egy pribékje,
Miért nem esett meg rajta a szíve?
Hogy merte az magát embernek hívni
Ki látta őt éhen, s nem tudott sírni?
Szegény becsapott szív! Ennyi gonoszságot
El nem bírt viselni tiszta ifjúságod.
Miért siratlak? Mert fáj a szívem,
Mert meggyaláztak, mert ma is ilyen,
Vagy még pokolra érettebb az ember,
Hisz megbolondult: Mindene a fegyver
És már nem egy fajnak, és nem is egy népnek,
Az egész világnak készül az ítélet:
Hogy vesszen a "másik", csak az az egy maradjon,
Aki uralkodhat, vagy az is belehaljon!
Ó, kedves Anna! A nagyobb te voltál
Minden pribéknél és feljebbvalóknál,
Mert kik eltapostak, mint valami férget,
Meggyötört, kifosztott szívedig nem értek.
Szó szerint lemondtál utolsó falatodról,
Egy másik életért, s te kidőltél a sorból.
Noha biztosan tudtad, hogy már ez is hiába,
Te csak adni akartál, hát nem is vettek számba.
De hogy is bírt teremni oly nemes virágot
A szenny és elvtelenség, melynek a bűn sem ártott?
Nem látta az isten, hát hagyta is kiveszni,
Ott nőtt a sírokon, s nem vette észre senki.
Hát mi tanulunk-e végre emberséget
Szemedből, s szívedtől, mely korommá égett?
Deres hasábok közé felrakattál
Kioltott élet - s te is elhamvadtál.
Gondoljunk vissza rád, lapozzuk fel naplód
Tartva bűnbánatot, gyászolni is marasztót!
Nekem pedig égjen mécsesed világa
És tanítson lelki, testi tisztaságra.
Hogyha siratlak, lehessen a könnyem
Néhány meleg csöpp e fagyos közönyben.
Késő? Lehet! Bár az neked mindegy,
Kegyelet már csak. De ennyi megillet!
Sohasem fogom fel szörnyű szenvedésed,
Melyet rád, gyanútlan álmodó, kimértek.
Próbálom értő elmével felérni,
Miért születtél meg, ha nem hagytak élni?
Vagy a hatalom csak úgy, és akkor állhat,
Ha már elég koncot vetett a halálnak?
Most már ztalán a vélt egekben
Lebegsz te is, szent, sérthetetlen!
Ha megtalállak ama régiókban
Tudod-e, vagy sem, hol éltem, s ki voltam?
De ha az érdem valamit számít,
Te biztos eljutsz a boldogságig.
Én meg előtted letérdelek,
S talán hiába nem verselek
Most, amikor nehéz szívvel
Idézem keserveid fel.
Mert mit szeretnék? Félelem nélkül
Inni a forrás gyöngyös vizébül,
Felnőni hozzád, tiszta lélek,
És megriadva hívni téged,
Mikor hallom döbbenettel,
Hogy ma is csak öl az ember.
És nem is lesz jobb, soha!
Mert gonosz és ostoba!
