ARATÁS AZ 50-ES ÉVEKBŐL
A hajnali kelések egyre többször kötelezők voltak, szükség volt minden segítségre a szüleinknek. Szép gazdaságunk volt, amelyben egyre többet kellett dolgoznom a nővéremmel és a bátyámmal együtt. Szerettem a paraszti munkát, úgy a mezőn, mint otthon, a ház hátsó udvarában lévő állatok körüli ténykedést.
Az általános iskola befejezése után már kevesebbszer álltam oda a munkához, mármint az állatok etetéséhez, és a trágya kihordásához. Ennek egyszerű oka az volt, hogy kitűnő bizonyítványommal felvételt nyertem a gimnáziumba. A családunkban mindenki paraszti munkából élt, vagyis saját földjeiken gazdálkodtak. Amit megtermeltek, az egy egész évre elegendő volt az embernek és az állatoknak is. A két idősebb testvérem inkább maradtak kétkezi munkán, mert nekik semmi kedvük sem volt tovább tanulni! Ahogy láttam, ezt a szüleim nem is bánták. Azt, hogy én gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, csak édesanyám fogadta el. Apám sokáig nehezményezte, hiszen addig még senki sem volt a családjukban, aki diák lett volna! Paraszti munkából éltek, még a dédszülei is. De sokszor eszembe jutnak azok a régi gyermekkori évek, amikor a nehéz nyári munkát kellett nekünk is végezni!
Forró nyár volt, Péter, Pál napja!
Nagy napra ébredtünk, mert a jövő évi kenyerünket készültünk betakarítani. Jómagam már ébren voltam, amikor a hajnali kakasszó is ébresztgette a ház népét. Hamar fel is keltünk, volt dolgunk, nem kevés. A jószágokat apám hamar ellátta, jómagam is igyekeztem a segítségére sietni. A hajnal még harmattal itatta a kerteket, mezőket, de az első napsugarak már fénylettek az ég alján. A gazdák már hajnalban elindultak a határba, hogy időben megkezdhessék az aratást. Voltak, akik lovas kocsin, de voltak, akik ökrösszekérrel vonultak ki az új kenyérnek való betakarításához!
Terveink szerint - mert hogy mindent előre megterveztünk - az aratást mi is elkezdtük. Apám befogta a lovakat, és a szerszámokat ellenőrizte, hogy mindent felpakolt e. A munkára előkészített szerszámok élei megcsillantak a nap első sugaraiban, azután gondosan a kocsira pakolta édesapám. Nagyapám sem maradhatott le, még akkor sem, ha már nem sok mindent tudott csinálni, hiszen krónikus ízületi bajokkal küszködött szegény, évekig. Mindnyájan felültünk a kocsira. Anyám egy kosárba gondosan betakarva bepakolta a reggelinket, és apámnak meg nagyapámnak, a jó hideg pincéből egy demizson bort is felhozott. Nagy becsben tartott, igazi jó kis házi bort, amely a tavalyi kemény munkánknak a megérdemelt nedűje. Nagyapám még a nagykarimás kalapjáért visszasietett az istállóba, mert azt mindig magával vitte, ha a mezőre ment dolgozni. Majd édesanyám elköszönt tőlünk, és a kapunkban állva isten áldását adta ránk, úgy indított minket útnak.
A kannákban friss vízzel elindultunk az aratás színhelyére. A jó hideg víznek nagy becsülete volt a tikkasztó hőségben! A lovainknak is megvolt a frissítő víz, ami ebben a forró nyári melegben igencsak elengedhetetlen. Félórányi utazással kizötyögött a kocsink, amolyan földúton, amelyet a keréknyomok alakítottak ki a gazdag mezőkre. Kellemesen fújdogált a szél, de a nap már kora reggel ontotta ránk forró sugarait. Az aranyló búza úgy hullámzott, mint a tenger, amikor a szél belekapaszkodik egy-egy lusta hullámba. A távolban zöldellő fák, erdők látszottak, de a mi búzatáblánknak még a közelében sem volt fa, csak cserjék, bokrok!
Egy nagy kő mellett - talán egy mezsgye jelölő kő lehetett - félreálltunk lovainkkal, és frissen, fürgén leszálltunk a kocsi hátuljánál! A lovainkat apám megitatta friss vízzel, külön-külön egy másik vödörből. Sohasem fogadták el, ha ugyanabból a vödörből itattuk őket! Ilyesmire nagyon finnyás egy jószág a ló! Az út mellett egy füves területen, hosszú száron kikötöttük őket egy vastagabb cserjéshez, és legelészhettek is. A nap sugara csak ontotta melegét, nem fukarkodott az már biztos!
Nagyapám is leszállt szegény, és a búzatábla sarkához igyekezett labilis járásával. Úgy és olyan átszellemülten állt ott, mintha nem is a mezőn, de inkább a templomban imához készülne! Nagyon boldog arccal láttam akkor ott nagyapámat, ami nem volt mindennapi esemény az ő korában. Leemelte nagykarimájú kalapját a fejéről, majd keresztet vetett. Két kezét imára kulcsolva állt ott és imádkozott. Hálaimát mondott a mindenhatónak, amiért jó termést adott a népnek, és minden földet tisztelő, jószándékú embernek! A búzatábla elejéből pár kalászt letört, majd morzsolgatni kezdte a szemeket.
- Na, fiam, nagyon jól megérett ez a búza, jó gabonatermés lesz ebben az évben! Jó sikértartalma van, azt én már látom! - mondta.
Nagy tapasztalattal megáldott nagyapám így nyugtázta a kenyérnek való arany kalászok minőségét. Azt, ahogy végignézett a búzatáblán, olyan tisztelettel, olyan alázattal, sohasem feledem. Úgy vettem észre, hogy a szája kissé remeg.
- Vagy talán imádkozik? - kérdezgettem magamban.
Mi némán álltunk az aranysárga búzatábla végén, tiszteltük nagyapánk csendes imáját. Mert ima volt az, ima, a kenyerünk imája, amely a jövő évi kenyerünk!
Valami csoda történt! Nagyapa, aki az elmúlt napokban még járni is alig tudott, leemelte a kaszát a kocsi oldaláról, és a búzatábla sarkához visszaigyekezett. Az én nagyapám kiegyenesedett, egészen fiatalos lendülettel az első kaszavágással megkezdte az aratást, az új kenyér betakarítását! Apám csak nézett egy darabig, meglepődve, némán. Milyen erők szálltak a papánkba, azt nem tudja senki, de mintha egy varázsütésre elmúlt volna minden fájdalma a lábaiból, hátából! Boldogan visszanézett pár perc múlva, és sugárzott az arca az örömtől! Azt sohasem feledem, milyen változáson ment át pillanatok alatt, mindjárt abban a percben, amikor a kaszát kézbe fogta, és az első lendülettel elé hullottak a lekaszált búzafejek a szép sárga szárukkal. Egy egész rendet lekaszált egyhuzamban! Olyan egyenesen vágta a rendet, hogy édesapám sem tudott különbet vágni.
A mi feladatunk sem volt egyszerű abban a rekkenő melegben, pedig még a dél is messze volt. Hát még a nap vége! A nővérem marokszedő volt, én kötelet terítettem, a bátyám a már megkötözött kévéket kepébe rakta. Egyszer, ahogy a bátyám felé néztem, meglepődve azt láttam, hogy mintha egy kis szalmakunyhó nőtt volna ki a földből! Olyan szakszerűen készítette a kévék kepébe rakását, hogy alkalmas volt a hűsölésre annak árnyéka. A nagypapának visszajött az életkedve, mindent elfelejtett a már krónikus ízületi betegségével kapcsolatban.
Apám megállította a brigádot, egy kis reggelizés ereéig, behúzódtak a kepék árnyékába, és jóízűen elfogyasztották a szalonnát friss hagymával, uborkával. A demizson tartalma jó kis kadarka volt. Még jó hidegen tartotta a letakart asztali kendő, a pincehideg bort. Jókat kortyoltak, majd elégedettségüket fejezték ki a búzatermés mennyiségéről, minőségéről. Egy cserépedényben aludttej volt, a testvéreimmel abból kanalaztunk jó kis házikenyér mellé, amit kemencében sütött a nagymama. Jól éreztük magunkat, pedig fárasztó munkát végeztünk. Nagypapa szinte megfiatalodott ebben a jó meleg nyári napban, olyan vidám és fürge lendülettel folytatta a kaszálást. Ebédidőig kisebb pihenéssel végig dolgoztunk, a jó kis hideg vízzel sűrűn megmosakodtunk, és kortyolgattunk is egyre sűrűbben. Az udvarunkban egy tekerős kút van, abból sohasem fogy ki a víz, mindig hűvös, szomjat oltó vizet kapunk belőle. A nehéz munkához ide is hoztunk, mert errefelé nincs forrásvíz, ami oltaná szomjunkat.
A nap már delelőre állt, amikor a távolban megpillantottam egy fejkendős asszonyt. Egyre közelebb érkezett, és a kezét a szeme fölé tartva nagyon nézett felénk.
- Ó hiszen ez édesanyánk! - kiáltottam, és testvéreim is megerősítették észrevételemet.
A kezében egy karkosárral és egy tarisznyával igyekezett felénk. A szomszéd a lovas kocsiján a bekötő útig elhozta, csak onnan cipelte a nehéz batyuit az éhes családjának.
- Persze hogy édesanyám! - mondtam magamban még párszor, és futottam elé, hogy segíthessek a cipekedésben.
A már jól megrakott kepék árnyékába kísértem őt, és a nehéz kosarat, na meg a tarisznyát a kepék tövébe lepakoltuk. Anyám nem akart hinni a szemének, amikor a nagyapámat látta fiatalos lendülettel a rendet vágni!
- Édesanyám, jól látod! Ő nagypapa, aki kaszálja a búzát! Gondoltad volna? Valami olyan erőt adott neki, amikor megérkeztünk kora reggel, hogy minden baja, fájdalma elmúlt.
Apám is meglátta, hogy itt van már az ebéd, anyám megérkezett az ebéddel.
- Hallja! Már megérdemeljük ám az ebédet! - szólt apám hangos szóval nagyapámnak!
Édesanyám már is tálalni kezdett.
- Papa, most már egy kicsit pihenjünk, az asszony meghozta az ebédet.
- Jól van fiam, mehetünk, majd folytassuk később.
Leültek ebédelni mindnyájan. Jóízűen elfogyasztották a frissen főzött kiadós ebédet, és egy jó órára ledőltek a kepék hűs árnyékába. Talán még aludtak is! Jót pihentek a tarlóra terített pokrócon, aztán új erővel folytatták a jövő évi kenyerünk gondos betakarítását.
Szorgalmasan végeztük mi is az aratás kihagyhatatlan folyamatát, végül is a mi ereinkben is parasztvér folyt! Kis erőt merítettünk a kiadós ebéd után, majd újra nekiláttunk a munkának. A két kasza úgy harsogott a lágyan ringatózó búzatáblában, mintha bíztatta volna a kaszát!
- Gyerünk, gyerünk! Itt a jövő évi kenyerünk!
Anyám is beállt a munkába, a marokszedést most ketten végezték a nővéremmel. Mi a bátyámmal kévéket kötöttünk, majd kepébe raktuk szorgalmasan a csinos kis kévéket. Egy párszor a lovainkat is megitattuk friss hideg vízzel, kis takarmányt is kaptak, ők is megérdemelték a jutalmat. A nap egyre melegebben sütött, a sós verejték gyöngyözött testünkön. Már fáradtak voltunk mindnyájan, egy kis időre le is álltunk pihenni. A kasza éle is kicsorbult, azt is megfenték apámék, azután újra nekiláttunk, mert szalad az idő, mert az otthoni munka is vár ránk még! Azért nagyapámat kértük, hogy többször álljon le pihenni, mert megárthat a nehéz munka.
A délután mindenkinek elhozta a várva várt munka végét, összepakolást, azután apám befogta a lovainkat, haza indultunk. A hazafelé úton a megelégedettség hangjait hallottam szüleimtől, nagyapámtól.
- Tudjátok gyermekeim, nagyon örülök, hogy volt annyi erőm ezen az aratáson, hogy részt vegyek én is a nehéz, de szép munkában. Öröm volt abban a szép arany mezőben learatni a jövő évi kenyérnek valót!
- Holnap is lesz még mit dolgozni, papa, de maga már ne fáradjon ki, majd megtanítom a fiaimat kaszálni, bennük az erő.
- Az jó is lesz, de a holnapi kaszálást még én is csinálni akarom fiam, na meg látni akarom az unokáimat, hogy tudják elsajátítani a legszebb munkát, a kenyérnek való betakarítást. Majd ha láttam, és át is adhatom nekik a kasza nyelét, akkor nyugodtan elvonulhatok a határban teendő munkáktól.
Az nem egy, de még nem is két napba telt, amíg a bátyámmal megtanultuk a kaszálást. Miközben megbeszéltünk egy s más dolgot, a lovaink máris befordultak a mi utcánkba, s pár perc múlva hazaérkeztünk. Az udvarunkban még volt mit tenni, hamar neki is álltunk elvégezni a jószágok etetését. A mama jó nagy fazék meleg vízzel várt minket, sorban lemosdottunk majd vacsorához ültünk.
Pár napig még eltartott az aratás, amely nagyapámmal együtt történt. Az én kezembe ő adta a kaszát először, hogy megtaníthasson a nem könnyű műveletre, a kaszálásra. Az első órákban többször vágtam a kasza hegyét a földbe, mint a búza tövéhez. Nem szidott, nagyon türelmesen igazgatta a kasza nyelének fogását, a kasza lendítését, annak ívét. Estére már sikerült elsajátítani a helyes tartást, a munkát jól elvégezni. A bátyám sem vallott szégyent, ő is levizsgázott nagyapánk tanította kaszálásból.
- Most már nyugodt vagyok, - jelentette ki nagyapánk - mert tudom, hogy a kenyereteket meg tudjátok magatoknak teremteni és majdan a családotoknak is lesz az asztalukon lágy kenyér.
A kenyér ünnepére nagyanyám már az új lisztből sütött kenyeret a kemencénkben. Vasárnap a szép világosbarnára sütött, ropogós héjú kenyereket egy asztalkendőbe kötötte édesanyám, és a szentmisén megszenteltette a plébános úrral! Csodálatos volt, amikor az egész család a vasárnapi ebédnél imára kulcsolta kezét, és az első lisztből készült kenyeret édesapám háromszori keresztvetés után felvágta, majd az első szeletet megcsókolta! Mi is így tettünk, boldogok voltunk! A kenyér ünnepén minden családban ott illatozott az új kenyér az asztalon, átkötve széles, fehér szalaggal.
- Istennek adjunk hálát, hogy megóvta a határt, és biztosította a mindennapi kenyerünket! - mondta nagyanyám és rózsafüzérrel a kezében hálaimát mondott.
