Árnyék nélkül
Sok év telt el félelemben,
percek értelmetlen rettegésben,
kimondatlan szavak fagytak az arcokra,
sok ideig csak némaság telepedett csengő dallamokra.
Eljött az idő, mikor felváltotta a kétségbeesés,
eszmélésre talált az értelmetlen elveszejtés,
láthatatlan ködfátyol fellibbent,
a tétova kimondás ereje hatalmába kerített.
Lassan újra énekszóra emelkedtünk,
útra, és tettek mezejére kerekedtünk,
ajkunkat szónoklatra nyitottuk,
a kinyilvánítás új formáját áhítottuk.
Csak egy nem változott,
az igazság akarata újra, s újra,
váratlanul, évről évre szívünkbe lopakodott,
s kitartóan égi erőt, lelkesedést hozott.
Ez év második napján
újra szóra emeljük ajkunk minden rezzenését,
ismét kiáltjuk a múlt év, s régebbi pillanatok
kimondott, s még el nem hangzott felvetését.
De új felismerés költözik gondolatunk légterébe,
a megengedés, nyílt befogadás kijelentése,
felfedezés az eddig elhallgattatottakról,
a hanyag, dőre ítélettel elárultattatokról.
Most e fonalat emeljük lelkünk kebelére,
kiáltásunkba ezt helyezzük előtérbe,
s mit eddig megtettünk,
meggondolásra e tükörre vetítjük.
Emlékezzünk szívből, tiszta szeretettel,
magunk tehetségével, lelkesedés örömével,
s kinek van ereje, álhatatos kegyelemre,
adjon a fájdalomtól hiányban szenvedőknek.
Én imára hajlylítom kezem,
még akkoris, mikor össze sem teszem,
máskor pedig énekszó, és zene,
ez az én emlékező kijelentésem!
2015. Január 2.
