Ars poetica
Mért nem vagyok olümposzi isten?
Égi, teremtő-hatalmam nincsen!
Csalatlan kézzel alkotnék nagyot!
Mért csak halandó földi lény vagyok?
Mért nem óriás? Szóm remegtetne!
Előttem akadály nem lehetne!
Kezem hegyeket morzsolna össze,
Vad sóhajom tornyot, bálványt döntne!
Mért nem vagyok izzó zsarátnok?
Vethetnék tisztító tüznek lángot!
Erősítném a kishitüt, a gyengét,
Mint kovácspöröly az acélpengét.
Mért vagyok csak guzsbakötött törpe?
Sors szikláján darabokra törve!
Mért borul szememre éji sötét?
Nincs ki felemelne! Miért? Miért?
Lerázom átkozott béklyóimat!
Én nem leszek tovább süket és vak!
Leszek lázadó, uj Prometheusz,
Tépjen bár irigy keselyüd Zeusz!
Szórja fényét, melegét szikrázva
Rabolt tüzem éltető parázsa!
Oltalmat kapjon, aki arra várt,
Aljas sorsa, benne leljen halált.
Elesettnek legyen reménythozó,
Hazug képre valót varázsoló.
Lézersugár utak vesztőjében,
Szellő-rés ármánynak füst ködében.
Eszmém' s hitemért ha kell harcolok,
S földi istenekkel is dacolok.
Mért sohasem az a vak - és ez tény -
Akinek szemén megtörik a fény!
Hanem ki lát ugyan, de földre néz,
Topog, elmarad, tettre nem merész.
Nem látja mi szép, s jót sem remélve,
Rettegő vakondként buvik mélybe.
Akik rám gáncs után gáncsot vetnek,
Sajnálkoznak - részvét -, majd nevetnek.
Kaméleonként szinüket váltva,
Nyájasság tőrével döfnek hátba.
Szavam tüzvészként söpörje őket
Kicsinyes, sunyi kerékkötőket.
Megalkuvón tőlük nem hátrálok,
Villó szellemkarddal visszavágok.
Igazért bukni is dicső nékem,
Ezért itta hazai rög vérem!
Célom felé szilárdan haladok,
Élni e tett jegyében akarok!
