Árvíz után
Itt állt a ház, ahol születtem,
csekélyke dombján szőlőt csipegettem
És rózsa nyílott emlékezet óta:
Pünkösdi rózsa.
Az álmaim gyakran hazudnak,
De olykor-olykor ide visszahoznak
Bontva felettem új, ünnepi sátrat:
Lombját a fáknak.
Ízeivel csábít az alma,
Hogy szinte szétfut számban a zamatja,
A szilva kékje mosolyog az ágon:
Míg tart az álom.
Észak felől a lanka zöldje
Kicsit kopottan fut le a mezőre,
De jó szagú még, ha borzolja ujjam,
Hogy meg ne unjam.
Képzeletem hogyne találna
A három ablak friss muskátlijára?
Belőlük hozzám a trópusi tájak
Párái szállnak.
Zápor elől idefutottam,
Itt várt a tornác széles nyugalomban
Hová hatalmas birsei a fáknak
Bekandikálnak.
Öreganyám karton kötője
Messzire látszott innen a mezőre,
S hogy eltakart, ha mértéke betellett
Bűnös fejemnek!
Nagyapám is itt vette vállára
Motyóját reggel, ha ment a Dunára.
Elébefutni innen, vagy amonnét
Be jó is volt még!
És szüleinknek munkája itten
Válott kitartó vérré ereinkben.
Mégis, kik édes kenyerükből ettünk,
Oly messze estünk!
Gyermekkorom helyére már csak
Emlékeim hű pillangói szállnak.
Ám, ezt az édenkertet a világon
Föl nem találom.
Itt volt a ház, egy csöpp a világból,
De jött az árvíz, s ledöntötte lábról.
Aztán befalta, elvitte örökre
Örvényes öble.
Gaz nőtte be a drága dombot,
Se kert, se szőlő, se sátras falombok
S hol díszben állott a muskátlis ablak,
Bogáncs maradt csak.
Ó, drága ház! Hányszor akarta
Veszted az árvíz pusztító haragja!
Nem sírt hiába a jeremiáda,
Betelt a dráma!
Elvitt a víz, benőtt a dudva,
De állsz nyugalmas perceimben újra.
Hozzád ma már csak emlékek vezetnek,
Mégis szeretlek!
