Át a hídon
Távol a Nap, de vörös fénye közel volt,
Mikor a régi híd közepén álltam,
Alant a Tisza csinos, karcsú teste folyt,
Városunk fölött Szentmisét csodáltam.
A Dóm két tornya, mint szentelt oltárgyertyák,
Vigyázták az örök Úr-áldozatot,
Akár a Szentostyát, maguk közt tartották,
Az égi út végén áldozó Napot.
Tudatalattimból imádság szállott fel,
Mindent megvallottam beszédes-némán,
És Napunk megáldott vérvörös fényével,
Szeged kékbe öltözött régi hídján.
Ébren álmodván röpültem hegyek fölé,
Hol emberi kéz már nem rajzol határt,
Aláereszkedtem alvó dombok közé,
Nyugvó álmuk szelíd tavak közé zárt.
Messze vitt az álom, egyre csak messzebbre,
Ám világunk léte tudatomban élt,
S nem üldözött a gonosz békétlensége,
Minden egy ősi tisztaságról regélt.
Magam is tisztultam hűs patak vizétől,
-Áldott szenteltvíz, hegyek ajándéka!
Szomjamat oltottam csobbanó medréből,
Elcsitult szívem minden gyötrő vágya.
Csak lelkem szállott el, testem várt a hídon,
Szívemre mosolygott az áldozó Nap,
Aranyát folyatta felséges tornyokon,
Mint átváltozott bort egy miséző pap.
És tudok létezni, önzetlen szeretni,
Remélem világunk örökös létét,
Mit az Isten adott, soha fel nem adni,
Hiszem a szeretet végtelenségét.
2013. december 31.
