Augusztusi adagio, ellenpontokkal
Van, aki úgy szeret iskolába járni,
Hogy a nyárnak végét nem győzi kivárni.
Mikor a könyveit, irkáját megkapja,
Még kinn a jó napnak, szívből mutogatja:
- Látjátok-e golyhók! Mi minden van nékem!
Ha majd jól tanulok, ember leszek - szépen -!
- Hát ez már nem semmi! - Szól a szél feléje. -
Hagy olvassak én is! - És kapkod feléje.
- Hé, bolond! Ne bántsad ezt a kis diákot!
Ő még csak most fogja látni a világot!
- Szólal meg napunk is,
- Csalódni fog benne, tudom ... sokszor ő is!
Megtanulja azt, hogy mit csinált az "ember"!
Kikerült kezéből hangszer, könyv és fegyver.
Neki kell azt tudni, mit is akar tenni,
Jókat, vagy sok rosszat akar cselekedni.
Mi majd itt figyeljük, ha jót tesz, szeretjük,
De ha rosszalkodik, esővel megverjük!
Ki tudja, azóta mi lett a diákból,
Vagy csendesen él, vagy katonaként harcol.
Én sohasem vártam végét a jó nyárnak,
Sohasem örültem fonnyadt napsugárnak.
Amikor szeptember hozzám bekopogtat,
Születésem hava nem köszönt, csak oktat:
- Van még öröm most is; Itt hozom tenéked!
A beérett gyümölcs illatát nem érzed? -
Savanyú a szaga földnek, fáknak, rétnek,
Száraz falevelek engednek a szélnek.
Nem tudok örülni hervadó virágnak,
Nem hallom a hangját sok vándormadárnak.
Világ folyásába bele nem szólhatunk,
Ha tavasz jő újra, már nem búslakodunk.
(2015. 8. 10..)
