Horváth Zoltán (Matula)

Az általános iskolám.

A XI. ker. Bartók Béla út 27. szám alatti Bartók Béla zenei általánosiskolába jártam, 1965 szeptemberétől 8 éven át.
Az egész úgy kezdődött, hogy bár akkori lakhelyemtől a Bercsényi utca 5-től mindössze 200 méternyire volt ez a suli, mégsem oda tartoztam volna, hanem a két kilóméternyire lévő Stoczekbe.
Fater, miután zenész is volt kicsit, meg a Rádióban dolgozott, kijárta, hogy az Ő gyerekei mégis csak a Bartókba járhassanak.
A Gellért-hegy a Dunához az Erzsébet híd, és a Szabadság híd közötti szakaszon van a legközelebb.
Induljunk el a Bözsi budai hídfőjétől.
Ha dél felé megyünk, akkor a Bözsi lábánál található Szent Gellért püspök szobra, azon a helyen, ahol egy merénylet áldozataként belelökték a Dunába, és szörnyet halt.
Pár méterrel délebbre épült meg a híres, hirhedt Rudas gyógyfürdő.
Híresnek arról híres, hogy még a törökök építették, a Gellért-hegy alól feltörö hévízre.
Hirhedt meg arról, hogy miután a '20-as években kitiltották a nőket, pár évtized alatt a buzik talcsihelyévé vált.
Azért ezt nagyon diszkréten csinálták.
Ma itt palackozzák a Margitszigeti kristályvizet, ami szintén a hegyből kifolyó karsztvíz.
Aki ennél többet akar tudni a műintézményről, az kérdezze a Ludit, aki most is ott masszőrködik.
Tovább sokáig nincs is más, mint nyugatról a szikla, keletről a folyam, köztük meg egy osztott pályás úttest, középen villamossal.
A Dunaparton meg az alsó rakpart, amit időnként el szokott önteni a víz.
A sziklafalon egyetlen kitüremkedés érdemel szót, az úgynevezett kilátó szikla.
Ez egy majdnem kör alapú toronyszerű képződmény, amihez egy természetes szikla út vezet.
Persze ez a látogatók elől már legalább 50 éve le van zárva.
Még egy szikla érdemel szót, de az már a Gellért térnél van, konkrétan a Szabadság híd budai pillére alatt délre.
Ez az úgynevezett Ínség szikla.
Nevét onnan kapta, hogy általában a víz alatt van, és nem is látszik ki, de néha, amikor kevés víz van a mederben, akkor bizony előbújik, és megmutatja magát.
A monda szerint ha kevés a víz a dunában, akkor kiszáradnak a földek is, és gyatra lesz a termés, tehát kezdődik a hét szűk esztendő.
Ezek pedig igencsak ínséges idők.
Itt kanyarodik el a Bartók Béla út délnyugat felé.
Innentől a hegy felöli épületek mind-mind már a rézsűre épültek.
Például a Gellért Szálló is, aminek a híres hullánfürdője a szálló második emeleti szintjével van egy magasságban, a hegyoldalban.
Nekem a Bartók Béla út 1-es szám több okból is fontos.
Először csak azért jártam oda, mert ott lakott Nagyanyám két testvére, és a Nagynénikékkel szoros volt a kapcsolat.
Lásd húsvét, de a Manyi nénitől tanultam németül is.
Később már az általánosiskolai osztálytársamhoz is oda jártam, majd az is kiderült, hogy a Sztevanovity család is ott lakik.
Naná, hogy oda is jártam a Zoránhoz, és a Dusánhoz.
Majd még később a Nővérem egyik osztálytársnőjéhez jártam.
Miért is?
Ja, hát arra már nem emlékszem.
Szóval központi szerepet játszott ottani életemben.
Innen a '13. épület volt a suli.
Ez pont egy villamosmegállónyi út.
Pont szemben a Bertalan Lajos utcával.
Itt válik el mintegy 15°-os szögben a Bartóktól a Bercsényi.
A találkozásuknál kialakult egy kis háromszög alaku terecske, ami arra éppen elég, hogy helyet adjon Gárdonyi Géza szobrának, ahol a költő édesanyja a központi figura, amint a kis Géza, aki akkor még nem Gárdonyi, a fejét az ölébe hajtja, de ahhoz már nem, hogy a Tér megnevezést kiérdemelje a térképeken.
Szerencsére a városrendezőket nem sértette meg a térképészek önhittsége, és mégis csak egy szép teret alakítottak ki.
Középen a szobor, körülötte egy kis dombocska, ami füves, bokros, és egy kis kőpadkával van körül véve.
A padka előtt még padok is helyet kaptak, sok-sok randevú, és illuminált állapotú ottalvás színhelyéül.

A háztömböt a híd felöl a Mészöly utca határolta.
Annak idején volt még aktív focista a Mészöly Kálmi bácsi, és az alsósokat avval hülyítettük, hogy róla nevezték el az utcát, sőt még a sarki Mészöly söröző is az Övé volt.
Pedig egy frászt.
Az utca Mészöly Dezső nevét viselte, a kocsma meg az utcáét.
A front oldal a Bartók Béla út volt, és tartott egészen a Ménesi útig.
Fölül a hegyen meg a Kelenhegyi út határolta.
Az iskola a tömb közepén állt.
Gyönyörű szecessziós oromzat, 4 emelet, két hatalmas fa kapu, faragott kődíszek...
Előtte hatalmas platán fák, amik még a tető fölé is elértek.
Már pedig ezek még három és fél méteres belmagasságú emeletek voltak.
Ha pontosan saccolok, akkor némelyik, mindegyik legalább 25 méteres volt.
Nem tudom, hogy még meg vannak-e.
A baloldali kaput használtuk főbejáratként.
A másik kapu még abból az időből maradt, amikor még külön bejárata volt a lányoknak, és a fiúknak.
Persze ÉÉN már a koedukált oktatás áldozata voltam.
Ahogy beléptünk, mindjárt egy 8 méter széles, 25 fokból álló lépcső fogadott minket.
Ez fölfele szűkült, legalább 5 méteresre.
Középen ott állt a nagy lengőajtó, amin legfeljebb hárman fértünk be.
Jobb oldalt volt a pedellus szoba, ahonnan a Dóri bácsi mindent látott a lépcsőre nyíló ablakon keresztül.
A szobának volt egy utcára néző ablaka is, úgyhogy az Öreg azt is látta, hogy mit randalírozunk a széles járdán, ami az úttest felöl egy kovácsolt vas, mellig érő kerítéssel volt védve.
Eleinte tartottunk Tőle, mert egy nagydarab, magában dünnyögő ember volt, de ahogy kicsit nagyobbak lettünk, és jobban megismertük, nagyon megszerettük a vajszívű, igazán gyerekbarát apókát.
Sőt, '8.-ban már a fiát, a Janót is kedveltük.
Az Öreg addigra már 65 éves volt, és a 32 éves fia vette át a szolgálatot.
A szolgálati lakás is az épületen belül volt, ahol az Öreg egyedül nevelte a fiát.
Sajnos a Mama kora ifjúságában meghalt, rákban.
A szolgálati lakás, csak úgy mondom, hogy szóval 110 négyzetméteres magasföldszinti, 3 szoba összkomfortos lakás volt.
A nappali a Bartókra nézett, 3 ablakkal, a két kisebb a belső udvarra.
Belépve a lengőajtón a földszinti hosszúfolyosón találjuk magunkat.
Pár lépés után jobbra van a lépcső, ami egy 3 méter széles, kétágú lépcső volt, zöldre festett kovácsolt vas korláttal, amin egy szép faragott fa kapaszkodó rész volt.
Ezen jól lehetett lecsúszni, mert minden nyáron a Dóri bácsi frankón lelakkozta.
A lépcső után lehetett elmenni a hátsólépcsőhöz, és az utcai front mögötti kis udvarra.
Ez a diákok számára tiltott volt, de hétvégén, és a nyári szünetben oda hivatalosan is beengedtek minket focizni.
Inkább ott, gondolták, mint kint a Bartókon.
Cserében az összetört ablakokat szemben az üveges megcsinálta a mi lakásbiztosításunkra.
Egy mellékzönge, hogy az üvegessel, Gerencsér Józsival, aki akkor még tanoncként dolgozott a műhelyben, később Nagykovácsiban ismertünk egymásra, már felnőttként.
...
Folytatva a sulit, ha a bejárattal szembe mentünk, ott volt egy íves folyosó.
Igazából ez a folyosó nem is volt íves, hanem két egyenes részből állt.
Középen volt benne egy 10°-os törés balra.
A folyosó egyenesen neki ment a Gelásnak.
Ez ott látszott, ha a folyosó végén lévő csarnok méretű tornaterembe beléptünk.
De addig még említést érdemel a törés jobb oldalán helyet kapott fiu, és lány WC.
Mondjuk a két klubhelység önmagában nem annyira említésre méltó, de az elhelyezésük, az bizony életveszélyes volt.
Ugyanis a bátrabb diákok, akik szerették a tornaórát, igencsak igyekeztek, hogy minél hamarébb a tatamin lehessenek.
Ezért aztán a lépcső alján, a folyosó elején nagy lendületet vettek, és a töréspontnál jobb kézzel kitámasztottunk a falnak, a két klotyóajtó között, és igy lendület vesztés nélkül jutottunk a célegyenesbe.
Ám de!
Ha valaki tudatlanul épp kijött valamelyik nulla-nulláról, akkor a futóbolond azonnali hatállyal megsemmisült, és a Tétényi úti kórházban lehetett Őt átvenni, és megbeszélni a dokival a varratszedés időpontját.
Volt rá precedens, ha hiszitek, ha, nem, akkor sem velem.
Szóval, hogy vissza térjünk a szóban forgó folyosóra, a baloldalon kapott helyet a konyha, az ebédlő, és egy melegedő helység.
A konyháról annyit érdemes megjegyezni, hogy igazi nagykonyha volt, nem pedig melegítő konyha.
Az ebédlő legfontosabb története részemről az volt, amikor Anyuék kipróbálták, hogy napköziben többet fogok-e tanulni.
Elárulom, nem jött be a várakozásuk.
Szóval, mint napközisnek járt a reggeli, az ebéd, és az uzsonna is.
Egyik uzsi lekváros kenyér volt.
ÉÉN különtornáról érkeztem, egy kicsit elkésve a kajaosztáshoz képest.
És láss csodát!
Nem jutott lekis kenyér.
Amikor elmondták, hogy a Papasz Vangyelisz, aki görög származású srác volt, és pont háromszor akkora mint ÉÉN, már a harmadik szelet kenyerét zabálja, hirtelen felizzott bennem a már akkor is túlfejlett igazság érzetem, és a kenyér maradékát szét mázoltam a röcsmög pofáján.
Gitta néni, az örök napejos tancsinéni, aki többre úgylátszik a tanarak szerint se volt képes, azonnal a dirihez citált, még az se zavarta, hogy a diri már dél óta nem volt a suliban.
Így aztán az igazgatóit megúsztam, de azért egy intőt ez is megért.
Apu persze hangosan röhögött, amikor elmeséltem Neki a sztorit, és ezen mondat kíséretében írta alá:
- Én még a fülét is megcibáltam volna annak a bélpoklos iskolatársnak!
Tisztelettel: id. Horváth Zoltán...
A következő intőm történetesen egy igazgatói lett volna, amikor a diri, Dr. Bakos Andorné, Magyar-történelem szakos tanár meglátta ezt a kis appendet, és azonnal berendelte Aput.
ÉÉN is jelen voltam a beszélgetésen, amikor elhangzott az igazság az ÉÉN számból, és hogy a Gitta néni meg se hallgatott engem, meg véletlenül az is szóba került, hogy Apu a Magyar Rádióban dolgozik '49 óta.
Eredmény:
A Gitta nénit jól lecseszték, és megfeledkeztek az ÉÉN, egyébként jogos igazgatóimról.
De másnap még a szerencse mindig velem volt.
Ugyanis a Papaszt, aki az iskola egyik legerősebb diákja volt, egy bunyó közben földre vittem, mert megcsúszott a saját izzadságában, és egy kézcsavarással a hátára ültem, és mindenki előtt legyőztem.
ÉÉN, aki harmadik általánosban, télen, magas szárú cipőben, duplán alá öltözve, iskola köpenyben, elértem a 27 kilót egy mérlegelésen.
A doki azt mondta, hogy:
- olyan, mint egy alultáplált óvodás gyerek.
Ez a fegyvertény, persze igen nagyot emelt egy vézna, szemüveges gyerek ázsióján.
És, hogy miért csattant volna az igazgatói?
Ez még mindig ehhez a folyosóhoz kapcsolódik.
Az egyik osztálytársam, a Kiss Miki, éppen lendületből rohant a tornaterembe, amikor valaki, hangsúlyozom, hogy valaki, azaz talán nem is annyira ÉÉN, mint valaki elgáncsolta a kanyar után.
A Mika, akkorát esett, mint az ólajtó, és lendületből háttal nekicsúszott a tornaterem három méter magas ajtajának, úgy, hogy az ajtó egy fájdalmas reccsenés, és néhány faszilánk kíséretében azonnal megadta magát az örökkévalóságnak, és kiszakadt a helyéből.
Utána a Mikával egészen '8.-ig jó barátok voltunk, mivel nem akartam nagyon megveretni magam.
És itt, mielőtt az ajtótlanított tornaterembe lépnénk, essen egy szó a melegedőről is.
Egy dupla méretű osztály terem volt, amit már fél hétkor kinyitottak, a korán jövőknek.
Az emeletre csak fél nyolc után lehetett felmenni, mert addigra a teljes tanári kar megérkezett, és tudtak figyelni a több mint 1000 diákra.
Akkor lépjünk be, a tornacsarnoknak beillő terembe.
Az a 25 lépcső, amit az előtérben fölfelé kellett megtenni, azt itt lefelé tesszük meg.
Így alakult ki a terem 8 méteres belmagassága.
A lépcsősor alján volt a 15-ször 30 méteres tornacsarnok.
Vele szemben egy nem túl kicsi lány, és majd ugyanakkora fiú öltöző.
Mindkettőben saját tusolók, és mosdók.
1965-ben.
Azért az nem semmi, egy zenei általánostól.
És ez még mindig nem minden!
Még volt ott egy ajtó megbújva, ami a 8-szor 5 méteres, azaz egy 40 négyzetméteres tornaszertárt takart.
Itt aztán volt minden jó, mi szem-szájnak ingere.
Tatami szőnyegek garmadával, zsámolyok, dobbantók, kosár-, medicin-, kis-, foci-, ping-pong-, kézi-, röp-, és sima gumilabdák.
Sőt, még egy páncélban volt 15 légpuska is.
A hozzájuk tartozó lőszerek természetesen az igazgatói iroda páncéljában voltak őrizve.
De voltak ott ugrókötelek, húzókötelek, hulahopp karikák, buzogányok, szalagok, kis kapuk, kézi kapuk, és a franc emlékszik rá, hogy még micsoda kínzóeszközök.
Hát csoda, hogy imádtuk a tornaórákat?
A terem ablakai 3 méter magasan kezdődtek, és sűrű drótháló védte őket a szökésre készülődő labdák ellen.
Közép tájt volt egy hatalmas ajtó is, ami az udvar legalsó részére vezetett ki, ami tulajdonképpen egy mindössze két méteres betonteknő volt, ami az építés miatt keletkezett, és csak azért kellett odakimenni, hogy a kert alsószíntjéről leesett cuccosokat össze lehessen szedni.
A 30 méteres délnyugati falon volt a két végén kétszer 10 méter bordásfal, és köztük 8 mászókötél, és szintén 8 mászó rúd lógott a mennyezetről.
Az ügyesebbek a szélső kötélen, vagy rúdon másztak föl, és egy óvatlan pillanatban már át is másztak a bordásfalakra.
Délutánonként a BÉESE női kézilabdásai gyakoroltak, nekünk meg úgy csorgott a nyálunk, ahogy csak a szánkon kifért.
Igazi gyerek őrjítő dühöngő volt a terem.
Nekem az iskola legszeretettebb terme.
Aztán jött az első emelet.
Na nem az együttes, hiszen a kis Berkes akkor még a filmiparban jeleskedett, mondjuk a Hahó Öcsiben, mint a kövér alacsony kisfiú.
Ezt azért szerettem annyira, mert itt voltak a szaktermek.
Az emeleti folyosók már egyforma berendezésüek voltak.
Egyszer volt az utcai rész, és rá merőlegesen a középen megtört hosszú folyosó.
Az első emelet nem csak a szaktermek miatt volt érdekes, hanem itt volt a tanári is.
Azért az iskolának ettől a szárnyától mindenki tartott.
Még ÉÉN is.
Alsóban két tanító nénim volt.
A kedvesebbiket sajnos leamortizáltam, a másikat meg Apu amortizálta le.
Az úgy volt, hogy a Nusi néni, a kedvesebbik, ott lakott a Bercsényiben, ahol ÉÉN is, csak két sarokkal odébb.
Amikor 1966-ban tatarozták a házat kívülről, természetesen felállványozták.
Öcsi meg, aki akkortájt még ÉÉN voltam, már akkor is a műszaki szemlélettől vezérelve, belecsempészett valamit a kulcslyukba.
És persze, hogy a hatás ne maradjon el, még a kulcs elforgatásával jól bele is masszíroztam a zárba.
Ettől persze a kilincs nem fungált, és ÉÉN jó ízűen magamra zártam a szobát.
Úristen!
Most mi lesz?
Aztán kipattant az isteni szikra a fejbőröm alól.
Hát egyszerűen kimásztam az ablakon az állványzatra, körbe mentem, és a nagyszoba szintén nyitott ablakán bemásztam, vissza a lakásba.
Aztán úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
Apu haza érkezett, és persze nem tudott bemenni a szobába.
- A francba! tönkre ment a zár.
Finoman kifeszegette, szét szedte, és már-már majdnem következett a kínos számonkérés, amikor csengettek.
Láss csudát, a Nusi néni volt az.
Gyorsan meg is kérdezte aputól, hogy:
- Horváth elvtárs! A Maga Zoli fiát láttam az állványzaton mászkálni?
- Igen.
- És Maga szerint ez nem életveszélyes?
De igen, csakhogy a kicsi fiam nagyon ügyesen ment ki oda, mert elromlott a zár, és megijedt, hogy beragadt a szobába.
Ekkor találta ki nagyon okosan a menekülés módját.
Nusi néni elfogadta a választ, majd eloldalgott.
Ezalatt ÉÉN lapítottam, mint szar a fűben.
Aztán meg jött a számonkérés.
Ezt a másfél, két órát fedje jótékony homály.
Ekkor derült ki, hogy a Nusi néni szívbeteg, és nagyon megijedt, hogy most mi lesz velem.
Aztán jött a leamortizálása.
ÉÉN nem akartam megint rossz lenni, de akkoriban még nem létezett hiperaktív gyerek, csak kicsit eleven.
Na ÉÉN is ebbe a kategóriába tartoztam.
Az eset úgy zajlott, hogy valamit elvett tőlem az osztálytársam, amit ÉÉN úgy próbáltam meg a többiek tudomására hozni, hogy már akkor is kiemelkedő hangomon sikítottam egy velőtrázót.
Azt azonban figyelmen kívül hagytam, hogy a szívbeteg Tanító nénim tőlem 10 centire állt a hátam mögött, nekem háttal.
Szegényt a mentők vitték el, és amikor kijött a kórházból, azonnal le is nyugdíjazták.
Amikor Apu elmagyarázta, hogy mit is csináltam, annyira elszégyeltem magam, hogy még a kórházba is bevitettem magam, és miután haza engedték, minden héten kétszer, háromszor átjártam hozzá segíteni ezt azt.
Aztán 3 évvel később meg is halt.
Ez volt tulajdonképpen az első találkozásom a halállal, amit még nem is értettem teljes valójában, vcsak annyira fájt, hogy a mai napig is emlékszem arra a rossz érzésre, hogy felelős vagyok érte.
Harmadik-negyedikben a Gréti néni volt az ofönk.
Ő meg annyira utált, hogy nála intő csúcsot döntöttem.
A legszebb, amit már Apu sem hagyott szó nélkül, az az volt, amikor otthon felejtettem a tolltartómat.
Ez eddig szerintem már mindenkivel előfordult legalább egyszer.
Ilyenkor általában az osztálytársak adtak egy tollat, cerkát, és egy racskát, és valahogy ki lehetett húzni vele a napot.
Na nem nekem, a Gréti néninél.
A bolond nő azt találta ki, hogy ezért a tettemért intőt érdemlek.
Na jó legyen.
Mondtam is Neki, hogy ok, írja be, és haladjunk tovább.
Ezen persze még jobban megorrolt, és piros tintával írta be az intőt, ami nála egy emelt fokozatot jelentett.
ÉÉN meg megkérdeztem, hogy:
- Most akkor mi van?
Kifogyott a kék tolla? mert akkor az Albecz ad egy másikat.
tovább pörgött, és azt találta ki méltó bosszúnak, hogy a tolltartó csak egy intő volt, de külön intőt kaptam a töltőtollért, a golyóstollért, a fekete cerkáért, külön külön a 6 db színes cerkákért, a racskáért, a hegyezőért is.
Ha jól kiszámolod, ez pont 12 intő, méghozzá pirossal, és mindegyik külön dátumozva, és aláírva.
Apunak se kellett több, mindet aláírta külön-külön, aztán egyetlen mozdulattal kitépte azt a három lapot, és bement a suliba, ott is az igazgatói irodába, és az egészet kitűzte a faliújságra.
ÉÉN csak annyit vettem ebből észre, hogy minden tanár rám, és Gréti nénire mutogat, és csöndben somolyognak.
Aztán Gréti néni eltűnt az iskolából, és a maradék pár hónapra kaptunk valami pót ofőt.
Aztán felsőben már több tanárunk volt.
Nekem például az Adél néni volt az ofőm, a matektanárnő.
De kedveltem a Tökit is, a kémia szakos csajszit is.
Jófej volt még a föci-biosz szakos, és most ne tessék előre röhögni, a Fajtallanné.
Sose fogom megtudni, hogy miért vette fel az Ura nevét.
Vagy az ének tanárnő, akinek már sajnos nem emlékszem a nevére.
Őt nem csipáztam annyira, hiszen állandóan erőltette az énekkart.
Igaz, viszont, hogy énekből más jegyem nem is lehetett, csak 5-ös.
Meg aztán ott van a torna tanár bácsi is, aki olyan laza volt, mint a függőségünk a Szovjetúniótól.
De az egyik kedvencem a gyakorlati foglalkozás tanár volt, a Mészáros Gyuri bácsi.
Gyuri bácsi, még az a békebeli tanár volt, aki húzogatta a pajeszunkat, vagy használta a körmöst, esetenként még a T-vonalzó hosszú felével is a seggünkre húzott, ha szükségét látta.
És dögöljek meg, ha bármelyikünknek is bármi baja lett volna, vagy a szüleink följelentették volna érte.
Fegyelem azonban volt nála, az tuti.
Az Öreg precizitására volt jellemző, hogy nem csak a lapos elemmel, és egy izzóval elkészített áramkörnél is kör alakban kellett elrendezni a drótokat, de amikor a zárakat tanultuk szétszedni, és összerakni, azokat is minden esetben el kellett mosni petróleumban, csak, hogy megszokjuk.
És mind semmi volt ahhoz, hogy amikor tanultuk a horgolás, kötés, keresztszemes hímzést, merthogy természetesen ezeket is Ő oktatta, előtte mindig ki kellett menni kezet mosni, naná, hogy szappannal, és a használni kívánt színeket is szabadfénynél kellett egymás mellett megnézni, hogy szépen passzolnak-e egymáshoz.
Aztán az Öregember egyszer csak nyögdíjba vonult.
Következő nyáron ért a narancsízű meglepetés, amikoris megérkezett az ószeres, és ÉÉN felismertem a gyuri bácsit.
Mi az első emeleten laktunk, és rögtön le is rohantam hozzá, beszélgetni.
Közben Ő óbégatott, hogy:
- Rádiót, TV-t, zárat lakatot, és minden féle használt műszaki cikket veszeeek!
És lőn.
Kapott is egy Pacsirta típusú világvevőt, és egy orion A T 403-as televízió készüléket is.
Meg néhány vacakot is.
Segítettem neki kivinni a cuccost a kocsihoz, merthogy neki, az ócskásnak már volt kocsija '70-es évek legelején.
Mégmeg nem is akármilyen!
Egy igazi hófehér állólámpás 350-es Mercedes-Benz típusú személygépkocsi.
A Gyuri bácsi elmondta, hogy még az ószeresek közt is fontos státusz szimbólum a járgány, és Ő a legjobbak közé tartozik.
Nem is akarja sokáig csinálni, legföljebb még egy évig, mert ez idő alatt felvásárol, megjavít, és viszontelad annyi rádiót, TV-t, és magnót, amiből már megalapozza a kis szerelőműhelyét, ahová már majd behozzák az elromlott készülékeket, és nem Neki kell házhoz mennie.
Azt csak csöndben jegyzem meg, hogy ezek szerint van még élet a pedagógia után is.
Nem tettem még említést a zongora tanárnőkről, és a hittan tanárról.
Róluk csak azért nem, mert egyikük se járt be a tanáriba.
Ők külsősök voltak.
A két zongora tanárnőnek volt egy saját terme, ahol a kottákat gyűjtötték, és ahol egyeztetni tudtak, hogy hol, mikor, melyik zongora szabad.
A pap bácsi, meg a Mészöly kápolnából járt át, igény szerint.
De a szaktermek, mindent megértek.
Kezdjük a kedvenccemmel, a kémia teremmel.
Ez is, mint a többi, egy dupla terem volt.
A másik helység, ami a teremből nyílt, volt a szertár.
Itt aztán voltak az igazi csudák!
És milyen remekül el lehetett bújni bennük, szertár rendezés címén.
Kémia órán kísérleteztünk a legtöbbet.
Köszönhető volt ez a Tökinek, Török Klárának, aki egy fiatal csajszi volt, és nem elég hogy baromi csinos volt, még csak akkor jött ki az egyetemről, és még a lázadó korszakát élte.
Olyan rövid minit viselt, hogy időnként valódi csodát láttunk.
Így aztán egyáltalán nem hasonlított a tanári kar többi kissé pókhálós, begyöpösödött őskövületeihez, akiket előszeretettel utáltam be elmegyógyászati kezelésre.
Robbantottunk, bugyborékoltattunk, átszíneztünk, összeöntöttünk, feloldottunk, bunzen égőn hevítettünk, és minden gonoszságot elkövettünk.
Egyszer biológia órán elhangzott, hogy a köznevén fing, valójában metángáz.
Kémián meg tanultuk, hogy a metán éghető.
Na vajon mi volt a legközelebbi vegyi kísérletünk?
Na, mi is?
Hát persze, hogy a metán.
Először hivatalosan kémia szakkörön megvizsgáltuk, hogy a metán valóban ég, méghozzá szép lila lánggal.
A következő kísérlet már csak titokban zajlott, két hasonlóan idétlen osztálytársammal.
Amikor a menzán babfőzelék volt ebédre, akkor mi a napközi alatt elmentünk szertár rendezésre.
Ott aztán elszabadult a pokol.
Valahogy nagy nehezen, iszonyú röhögések közepette, sikerült belefingani egy nagyobb kémcsőbe, amit ledugóztunk gumidugóval, amiből kiállt egy pipetta.
Aztán meg gyújtottunk egy bunzenégőt, és elkezdtük alulról melegíteni a kémcsövet.
A pipetta végén kiáramló melegfingot aztán meg gyújtottuk gyufával, és láss csodát, a böndőgőz a fizika törvényeinek megfelelően lila lánggal égett.
Igaz, hogy ezt a kísérletet soha nem mertük bevallani még a Tökinek se, de mi hárman pontosan tudtuk, hogy igaz a hír, miszerint a végbélszél igazából metán gáz.
A másik kedvencem a fizika terem volt.
Persze itt is a szertár volt a csúcs.
Ott például megtalálható volt minden, Öveges professzor tv s kísérleteihez.
Aki emlékszik még rá...
ÉÉN emlékszem, hogy vasárnap délelőttönként tátott szájjal bámultam az Öreg Úr kísérleteit, és a hozzá fűzött magyarázatait, hogy aztán hétfőn a fizika órán azonnal ki is próbáljuk.
Próbáltuk a szóda patron rakétát, vagy a hűtőszekrény elvén a patronhoz fagyasztott ujjunkat, ami később derekasan fájt, de megérte, vagy volt Heki kutyánk is, és még ezer csuda.
Harmadikként a biológia termet sorolom föl, pedig igazán nem is érdekelt a biosz.
Csak a szem.
Már akkor gyanítottam, hogy a vak nagyanyám után szabadon egyszer ÉÉN is meg fogok vakulni.
Így aztán a sok kitömött állatságon, a még akkoriban igazi csontokból álló Samun, és a formaldehidben úszó emberi szerveken kívül, engem első sorban a szem érdekelt.
Annyira, hogy a tudás érdekében még könyvtárból is vettem ki szakirodalmat, sőt a Juhász doktor bácsitól, a körorvosunktól is minden tudományt igyekeztem beszerezni.
Nem is ment csuda számba, hogy ebben a témában bármikor leiskoláztam a tantó nénit.
Ezt Ő is tudta, ugyhogy ha észre vette, hogy nagyon hülye vagyok a pillanatnyi témához, akkor fel tett egy kérdést a szemről, és már meg is volt a hármasom.
A föci szertárnak is megvoltak a maga rejtelmei.
Már kora gyerekkoromban kiderült, hogy remek a térlátásom.
Ennek folyományaként nagyon szerettem a térképeket bámulni, és be is ült az agyamba a látvány.
Nem is volt soha gondom odatalálni, bárhova.
A mai napig, még így vakon is naggyából megsaccolom, hogy hol is autózunk, abból a levezetett 2.000.000 kilóméternyi tapasztalatból, meg a térkép emlékeimből.
A domborzati térképek is sokat árultak el nekem, mert igaz hogy csak oda volt írva, hogy mondjuk 1045 méter, de az egyre sötétebb barna szinezést is megjegyeztem, és így alakult ki a három dimenziós kép bennem.
Meg is lepett, amikor először az akkori Kelet-Németországhoz tartozó Szász-svájcban megláttam a hófödte csúcsokat, amik nemhogy sötétbarnák nem voltak, de még csak barnák sem, hanem legfölül hófehérek, lejjebb meg zöldek.
Később, amikor a középiskolában a térbeli ábrázolást tanultuk, az osztályban az egyetlen voltam, aki a három térnegyedbeli két dimenziós ábrából bármikor azonnal, gondolkodás nélkül felrajzoltam a tárgy térbeli képét.
Vagy, amikor a többiek vért izzadva szerkesztették ki az áthatásokat, ÉÉN szabad kézből berajzoltam.
Meg is kaptam rá a kettesemet, mert igaz, hogy jó volt, de a feladat úgy hangzott, hogy:
-Szerkeszd ki a ... áthatást.
A matek szertár nem izgatott föl igazán, de nem azért mert nem szerettem a matekot, hanem azért, mert minden héten jártam az FMH-ba a kis matematikusok baráti körébe, és a TIT Stúdióban is, a híres Múzium utcában, minden héten részt vettem a matek előadásokon.
Mellesleg véletlenül a kedvenc tantárgyam volt.
Ezért nem is csodálkozott senki, amikor '8.-ban megnyertem a Budapesti matek versenyt, és természetesen szakközép iskolába jelentkeztem.
Ezek a dolgok tették lehetővé, hogy matekból bármikor felmentésem legyen.
Még két ilyen kapacitású diák volt az osztályomban.
Matek órán mindig megjelent a Dóri bácsi,és lekért minket Adél nénitől.
Ez is egy koreográfia szerint zajlott.
Először Dóri bácsi kért 3 gyereket segíteni, mondjuk kertet rendezni.
Erre jelentkezett az egész osztály.
Adél néni, meg azt mondta, hogy Horváth, Páyer, Téglássy,mehetnek.
A többiek azonnal elkezdtek zúgolódni, hogy már megint miért mi?
Erre Adél néni feltett 3 kérdést matekból, amire persze csak mi tudtuk a helyes választ.
Innen már nem volt többé kérdés, hogy miért pont mi.
Zene teremről megint nem beszélhetünk, hiszen csak zongorából 14 db volt.
Külön volt egy vonós terem, egy fúvós terem,egy ütős terem, egy lopós terem, ja, az nem volt, és volt az énekes terem, a kórus terem, volt külön szolfézs terem, és a kutya sem számlálta, hogy még milyen termek voltak.
Zene terem annyi volt, hogy ezeket csak átlagos osztály teremnek tekintettük.
Sajnos azonban színház termünk nem volt, ezért az előadások a tornateremben voltak, az meg olyan visszhangos volt, hogy a mostani szintetizátorok még mindig ott tanulmányozzák a zengetés folyamatát.
ÉÉN elsőben csak szolfézsra járhattam, aztán jött 5 év zongora tanulás, persze a szolfézs mellett, majd még két évig trombitálni is tanítottak.
Ebből a több éves kínzásból csupán a zene feltétel nélküli szeretete maradt meg.
Nem mondom, még zongorán eljátszom a szamár indulót, és talán még skálázni sem felejtettem el, de a trombitát már nem biztos, hogy egyáltalán megtudnám szólaltatni.
De hát talán az egyáltalán nem véletlem, hogy amíg a Nagypapy a hangos könyvtárát gyarapítja, addig nekem a zenei gyűjteményem kicsit több mint 1 Terrabyte.
Egyszer értem el sikert zongorával, amikor egy játékosabb négykezes Bartókot tanultunk be, a fölöttünk lakó Bisztray Fricivel, aki a nővérem osztálytársa volt.
Pongor Kati néni, akit könnyebb volt átugrani, mint megkerülni, és nagyon szerette a gyerekeket, pedig neki nem adatott meg saját, kitalálta, hogy a két legcsibészebb diákját össze rakja egy virtuózabb darabba, négykézre.
Az csak később derült ki számára, hogy mi ugyan abban a házban lakunk, és mindkettőnknekvan zongorája.
A gyakorlás úgy sikerült, hogy amikor a Fricivel az udvaron együtt játszottunk, akkor valamelyik Anyuka kiszólt, hogy:
- Csak akkor folytathatjátok, ha még ötször eljátszátok a darabot!
Ennek mindig az volt a hatása, hogy villám gyorsan eljátszottuk ötször, csak hogy szabaduljunk tőle.
Ebből zongorkáknak már kiderül, hogy a végére annyira begyakoroltuk a darabot, hogy már mi magunk is élveztük a játékot.
Ki is jutottunk vele az országos versenyre, de az már nyáron került megrendezésre, és mi azért annyira nem éreztük magunkat elkötelezettnek a zene irányába, hogy egy komolyabb nyaralást akárcsak egy pillanatra is megszakítsunk egy plecsniért.
A kórussal is voltak sikereink, ahol ÉÉN voltam az összes hangnem.
Azt ugyan nagyon utálta a karnagyunk, hogy ÉÉN soha nem tudtam igazán a szövegeket, csak próbáltam leutánozni a szólam hangzását, de az alapvetően alt hangommal nem csak a mezzóba, de még a szopránban is elvittem a hangerőt.
Ezért mindig oda tett, ahol kevesen voltak.
ÉÉN voltam Öcsi, a dzsoli dzsóker.
( bocs, a fonetikus írásért.)
Ha már így benne vagyok a dicsekvésben, elárulom azt is, hogy egy esetben az irodalmi versenyen is bekerültem a Budapesti versenybe, ahol egy előkelőnek becézett undorító '4. helyre kerültem.
Akkoriban még nem írtam semmit, az csak a megvakulásom óta jelent komolyabb elfoglaltságot, de betanultam egy hosszabb részletet egy szovjet hősi eposzból, és a mesélőkém már akkor is jó volt.
A meghallgatás először úgy zajlott volna, hogy kibaszom magam a szinpadra, és elóbégatom a tudományomat.
Ez persze nekem nagyon zsenánt volt, úgyhogy kértem egy széket, és ülve adtam elő a példabeszédet.
Állítólag nem csak a szót forgattam jól, hanem a mondani valóm izgalmában még a székkel is tudtam fokozni a hangulatot.
De ez sem volt elegendő újítás a budapesti versenyen.
Sajnos a nyelvstúdiók akkor még nem nagyon léteztek.
Nekünk se volt nyelv termünk.
Igaz, hogy hivatalosan csak az oroszt tanultuk, és csak magánban töltötték belém a németet, tehát nem is igazán volt szükség a külön stúdióra.
Meg is buktam oroszból.
A kurva anyját!
Az kérem tisztelt bíróság úgy volt, hogy Tonnyuska, aki nem mellesleg az iskola párttitkára volt, annyit értett az oroszhoz, mint ÉÉN a kecske neveléshez.
Ezenkívül jó tetteim miatt engem személyesen gyűlölt.
Meg is bosszult azzal, hogy '8.-ban megbuktatott.
S bár a teljes tantestület kiállt mellettem, mint később megtudtam, az állását mindegyik féltette.
Hiába, a párttitkár, az párttitkár.
Élet, és halál ura volt.
Szó szerint.
Az idősebb korosztály ezt megerősítheti.
Úgyhogy a nyaram teljes mértékben derékba volt törve.
Hogy rohadjon ki a szemed!
Sőt, még az is nagy kegy volt Tőle, hogy előre hozta a pótvizsgámat augusztus másodikára, mert akkor még volt egy napom, hogy felvételizhessek a középsulimba.
A rohadék arra játszott, hogy az egész tovább tanulásomat tönkre teszi.
De valaki a rádióból rászólt, Talán csak nem a Botka Vali néni? hogy mindennek van határa, és ezért egy kegyelem kettessel átengedett.
A közép sulimban meg úgy kezdték a felvételit, hogy mondjak pár mondatot oroszul.
Ekkor tudtam, hogy végem van mint a botnak, és mehetek utcaseprőnek.
Kb. 3 percig makogtam, majd elszavaltam az óra eleji jelentést, amit még ma is tudok, és elénekeltem a Szovjet himnuszt, természetesen oroszul.
A későbbi orosz tanárnőm még kérdezett egyet, kettőt, majd végre áttértünk a szakmai dolgokra.
Akkor már nem volt akadály.
Szeptember vége felé az orosztanárnőm, aki Illés Béla írónknak a lánya volt, és igazából orosz anyanyelvű volt, hiszen az Édesanyja Moszkvában született, és csak az egyetemre jött magyarországra, Tehát Illés Szvetlána megkérdezte, hogy miért is buktatott meg engem Tonnyuska oroszból, amikor egy stabil 4-es a tudásom?
Elmondtam Neki is a történetet.
Erre kézen fogott, és vissza mentünk a régi iskolámba.
Megkerestük Tonya nénit, és Szvetka néni úgy lebaszta oroszul, hogy Tonnyuska egyetlen szót sem értett belőle.
Erre Szvetka néni azt kérdezte a diritől, hogy milyen alapon tanít ez a némber bármit is, amikor tanári diplomája nincs is, csak egy Foxi Maxija van.
A picsa szeptembertől már nem volt az iskolában.
Hát így buktam meg oroszból.
Térjünk vissza még pár szó erejéig az általános iskolámra.
A felső emeletek közül már csak a '4. érdemel szót.
Ugyanis onnan olyan szép látvány terült elénk, hogy azt a mai napig nem felejtettem el.
Az első élmények, a platánok koronájában éneklő madárkák voltak.
Olyan közelségben voltak, hogy ha kicsit ki hajolunk az ablakon, talán meg is érinthettük volna őket.
Kicsit távolabb, ha jobbra néztünk, ott volt előttünk a teljes Móricz Zsigmond körtér, madártávlatból.
Alant nyüzsögtek az emberek, mint kis hangyák, mentek a buszok, és a villamosok, mint egy terepasztalon, és tiszta időben, ami akkor még volt a fővárosban is, el lehetett látni egészen a Fehérvári uti vasúti töltésig is.
Ha viszont balra néztünk, lehetett látni a Dunát, és a szabadság hidat.
Nagy szünetekben sokszor szöktünk föl oda, egyszerűen csak bambulni a világba.
Ilyenkor nem is szóltunk egymáshoz, csak néha ha valami történt, akkor egy "Odass" is megtette.
Innen még egy emeletnyit lehetett fölfele menni a hátsó lépcsőn, és már ott is volt a több focipálya méretű, titokzatos padlás.
Ide csak a Dóri bácsival lehetett bejutni, de hát az volt az igazi kánaán.
Anyuék sosem értették, hogy miért megyünk nagy előszeretettel nyár közepén, 1000°-os hőségben a Kábel strand helyett, a suliba dolgozni.
Hát a padlás miatt.
Ez mindent megért.
Régi padok, tele 100 éves firkákkal, réges régi szertár szekrények, bennük elfelejtett kincsek, porosodó iratok a régmúltból, köztük a 20-as, 30-as évekbeli osztálynaplók, ahol megtaláltuk sok tanárunk elemi iskolai előmenetelé,tkorabeli tanári segédeszközöket, köztük a félelmetes fegyelmező pálcát,
és még egy sor olyan dolgot, amiről még a Dóri bácsi sem tudta megmondani, hogy azok mi a fenék, és hogy hogyan is kerültek oda.
De találtunk ott német rohambilit is a második világháborúból, vagy véres gyolcsot ugyanabból az időből.
Kimeríthetetlen tárháza volt ez a múltnak, amit mindig csoda volt böngészni.
Még nem esett szó az iskolakertről.
A kert teraszos művelésű volt, ezzel is nyomatékot adva az iskolában folyó sokszintű oktatásnak.
Ja.
Persze.
Majd pont.
Ezzel csak az a baj, hogy ez zenei iskola volt, és nem kertészeti.
De a lényeg a lényeg, hogy valóban 3 szint volt kialakítva.
Ennek egyetlen kellően prózai oka volt, nevezetesen a Gellért-hegy ferde hajlamai.
Akarom mondani, hajlatai.
A legalsó szintre az első emeleti folyosóról lehetett kimenni.
Mert hogy annak a magasságában volt.
A középső szint a második emelettel volt egy magasságban, míg a legfelső szintről a harmadikra lehetett belesni.
Ez a szint volt a legnagyobb területű.
Ez volt az alsósoké.
Volt itt minden, homokozó, mászókák, hinták, és volt két kis faház is, egy a lányoknak, egy a fiúknak.
És ami a legfontosabb, volt itt egy teljesen áthatolható kerítés, amin keresztül tökéletesen észrevétlenül lehetett kijutni a Kelenhegyi útra, vagy onnan bejutni a suliba.
A középső szint olyan semmit mondó volt, általában udvari foglalkozásokra használták.
Részemről csak helypocsékolásnak tartottam.
Tele volt padokkal, és kőasztalokkal, amiken lehetett tanulni.
Rajz órák, ének órák, és torna órák voltak itt tartva.
És az alsó szint.
Na az volt aztán a dühöngő.
Oda még a tanarak sem mertek nagyon lejönni.
Ott fociztunk, kidobósoztunk, és 100-zal, gázzal rohantunk a forradalomba.
Ott dobta ki majdnem a szememet az iskola rééme, aki akkor éppen nem ÉÉN voltam.
Veres Dezső.
Hogy, hogy nem emlékszem a nevére.
Szegénykém nem akart rosszat, csak a satnya, szemüveges hülye gyereket, aki ráadásul konokul Illés párti, és nem Omegás, fejbe akarta dobni hátulról egy rohadt körtével.
Az az ostoba, aki ÉÉN voltam, hát nem megfordult?
Naná hogy azt a fekete keretes hemügéjét az agyára passzírozta a körte.
Naná, hogy a ripityára törött lencse felszakította a szemhéját.
Az a hülye gyak. fog. tanár meg azt hitte, hogy a szeme folyt ki.
Úgyhogy szegény Dezsőkét ebből az iskolából is eltanácsolták, engem meg az Adél néni vitt át az SZTK-ba, ahol becsomagolták a szememet, arra a 10 percre, amíg haza nem értem.
Otthon aztán azonnal letéptem a gézt, kimostam a szemem, és elővettem a póthemügét.
Igaz, hogy még rondább volt mint a fekete keretes, mert ez még rugós volt, amitől úgy néztem ki, mint akinek fiú létére fülbevalója van.
Mert akkoriban ez még komoly szégyen volt.
Másnap megjelentem a suliban, teljes harci díszben.
Iszonyúan ronda kék SZTK keret, alatta hatalmas lila folt, és Piedónét is megszégyenítő alig résnyire nyitott, állandóan könnyező szemmel.
Aztán ennek a szintnek volt egy kedves pikantériája is.
Mint említettem volt, itt fociztunk.
Igaz, hogy 3 méter magas kerítés védte, de egy jobban sikerült gyertyánál a laszti simán átrepült fölötte.
Mint méltóztattam említeni, az első emeletről lehetett kijutni az udvarra.
Ha ehhez még hozzá adjuk, hogy a földszint is 25 lépcső magasan volt, meg a 3 méteres kerítést is figyelembe vesszük, akkor a labda már majd 4 emelet magasból zuhant a szomszéd ház udvarára, és dörrent akkorát a betonon, mint az ágyú.
Ezt persze Margit néni, a vice házmesterné, (már akinek még mond valamit ez a pozíció,) akinek az ablaka előtt történt a zajkeltés, nem igazán nézte jó szemmel.
Ezért aztán, úgy gondolta, hogy joga van begyűjteni a labdákat.
Ezen tevékenységét mindig erős hangorkánnal próbálta leplezni.
Rázta az öklét az ég felé, ami csak a mi kertünknek szólt, és közben nyomdafestéket nem tűrő hangnemben sikítozott, arról, hogy kinek melyik első felmenőági ősi foglalkozású női rokona hova menjen, és kivel mit csináljon.
Mi meg égtelenül röhögtünk a dolgon.
Aztán havonta egyszer egy tanár úr, kiment, és hatalmi szóval vissza szerezte azt a 15-20 labdát.
Mindez tartott addig, amíg egyszer az öregasszony át nem lépte a játékszabályokat, és ki nem szurkálta az összes labdát konyhakéssel.
Na ekkor ment a feljelentés, és Margit néni szőrén szálán eltűnt, és jött helyette egy Margit néni klón.
De ez a szomszéd udvar is érdemel még egy szót.
Ha kiléptünk az iskola kapun jobbra, akkor a mellettünk lévő épület földszintjén, az utca fronton volt egy cukrászda.
Itt adták a világ legrosszabb fagyiját, de még így is rettenetes nagy volt a forgalma.
Gondoljatok csak bele!
1000 diák!
És mindennap.
És nem is mindenki csak 50 filléreset vett.
Sőt, a gazdagabbak még néha két forintosat is vettek.
Egyszer valaki kitalálta, hogy szalmonellás a vanília fagyi.
Arra emlékszem, hogy pocsékos íze volt, de talán szalmonellás mégse volt.
De jött az iskola bosszúja.
Az első pár 10 diák felkente a szar fagyiját a kirakat üvegre, aztán a többi pár 100 már csak a földre dobálta le a csodakrémet.
Ettől aztán olyan lett a járda, mint a korcsolya pálya.
Majd 5 perc múlva az egész trutymó már a Bartókon hömpölygött a Körtér felé.
Aztán azon a nyáron nem mentünk többet oda fagyizni.
Szeptemberre meg nyílt a túloldalon egy igazi tejes, főzött fagyit árusító fagyizó, és nem csak 3-4 fajtát, hanem 15-20 ízt.
Ekkor alakult át Szonáta presszóvá, a cuki, ahol Török Ádi játszott, már nem a Minivel, hanem igazi jazzt, a fuvoláján.
Akkor szoktam vissza újra oda.
Két lépéssel a Körtér felé volt ott a háznak egy nagy udvara, ahonnan nyílt Margit néni kis, a hegyből kivájt hátsóudvara.
Az udvar két oldalán a szuterénekben volt 1-1 üzem.
A baloldali egy forgácsoló üzem volt, legalább 10 drehával, maró gépek, gépi gyalu, síkköszörű, és még egy csomó lakatos gép.
A dreha az eszterga gép neve szakzsargonban.
Mint tudjuk, a szakzsargon nagy részt német eredetű szavakat tartalmaz, hiszen a betelepített sváboktól tanultuk a XIX. században az ipart.
A szó eredete a német Drehen ige, aminek jelentése: forgatni.
Hát persze kicsit magyarosodott az idők során.
Itt láttam először ilyesfajta gépeket, és mit tagadjam, nagyon tetszettek.
Aztán később a közép suliban megtanultam használni is őket, és mindmáig titkolt szerelemként tartom őket nyílván.
Ennek később gyakorlati hasznát is vettem, amikor az egyik munkahelyemen, ahol programozóként voltam nyílvántartva, az egyik kolléga kitalálta, hogy a Trabant 601-es típusú csoda járgányát modernizálja, és egy a 80-as években még Magyarországon autókban nem létező Thirisztoros gyújtást tervezett.
ÉÉN meg lementem a műhelybe, felvettem a kék köpenyt, és megdreháltam neki a szükséges elemeket, sőt megcsináltam az összes mechanikai elemet, maró géppel, hajlító géppel, és egyszerű kézi reszelővel.
Utána a kolllégák előre köszöntek nekem, mert az Ő végzettségük esetenként akár sokkal magasabb is volt, de ÉÉN hasznosabbnak bizonyultam.
Az udvar másik oldalán egy pékség volt, annak minden előnyével.
Oda is bejáratos voltam, de pék azért sosem akartam lenni.
Viszont a pacsni mindig jól esett.
Aki nem tudná, a pacsni, kivéve persze a marha pacsnit, egy maradék tésztákból összegyúrt vacak volt, aminek az állaga lapos volt, az íze viszont,
...
A mennyekbe röpítette az embert.
Ez a pacsni volt mindenért a fizetség.
ÉÉN ugyanis mindig segítettem megpakolni a teherautókat pékáruval, pacsniért.
Aztán ez a két műhely állandóan vetélkedett fociban.
A labdát legtöbbször mi hoztuk nekik a suliból, és a fődíj mindig pacsni volt.
Ha a pékek győztek, akkor a drehások megvették a pacsnit, ha viszont Ők nyertek, akkor a pékek ingyen osztogatták a selejtet.
Ez nagyon nagy derbínek számított iskolás körökben, két okból is.
Egyrészt, mert ott csüngtünk a kerítésen, és ücsültünk a hegy oldalban, másrészt mert ha létszám hiány volt, akkor a nagyok közül választottak valakit a csapatba.
ÉÉN persze soha nem kerültem be, azért mert, most ugyan csak egy lábam van, de az is bal, akkor meg ebből a típusból kettő is volt.
Hát valahogy így zajlottak általános iskolai éveim.