Jenei András

J. A. A. Donath

A Triannita

Az árnylovasok

J. A. A. Donath

A Triannita

Az árnylovasok

Köszönettel tartozom a kutatómunkámhoz adott felbecsülhetetlen segítségéért magának Denisá-nak, akit bármivel zaklathattam, aki „elmesélte" nekem Petrus megtérését; a Debreceni Aranykeresztes Lovagoknak a különféle harci ismeretekért; Beren-nek, aki tudást közvetített több területhez, amiben egyedül elvesztem volna; a Szent-György lovagrendnek a 2011-es visegrádi palotajátékokon átélhetett igazi élményekért; Juhász Adorjánnak a Szent István bazilikában, amiért lehetőséget kaptam arra, hogy megtapinthassam a porcelánból készített Szent korona másolatot; mindenkinek, aki akárcsak egy mondatot vagy zenét, illatot, hangot adott ihlethez nekem; Menyasszonyomnak Egnesznek, aki valóra váltotta a lovagrend köpenyét azzal, hogy elkészítette nekem azt minden valójában; azoknak, akik elviselték a mindennapos elvontságom, amit a „mindenről ugyanaz jut az eszedbe" jelentett! Köszönöm mindenki türelmét és a belém vetett hitet, hogy képes vagyok mesélni...

Prológus

Az erdő széles lombú fái között lekacsintott a nap, de fényes ujjai­val nem tudta mindenhol megsimogatni az ölnyi, öreg törzseket. Az alacsonyabb csemeték mellett apró mogyoró- és áfonyabokrok lapultak meg, páfrányok és mohaszőnyegek lapos csomói adtak otthont az erdei állatok nem egy famíliájának. A zöld ezer árnyalatában játszó levelek halkan susogtak, az ágakon madarak csicseregtek. Ugyan az utóbbiak egy pillanatra megdermedtek a békét összetörő, idegen, erőszakos hangoktól, de már siettek is tovább, hogy maguknak, fiókáiknak apró magokat, csenevész férget szerezhessenek étel gyanánt.

A szekeréről lerángatott férfi nem volt gyenge, de az idegenek már puszta megjelenésükkel elbizonytalanították. Remélte, ha nem ellenkezik, talán élve megússza a találkozást.

Az ütés, ami halántékán érte a férfit, annyira elszédítette, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Mire feleszmélt volna, újabbakat kapott, melyekből jutott a gyomrára és a mellkasára is, de ezek sokkal tompábbnak tűntek, mint az arcára mértek. Inge - amit a támadók annyira megtéptek, hogy több helyen is elszakadt - rácsöpögő vérétől elvesztette eredetileg szürkés színét. Barna, göndör haja belelógott szemébe, amit félig lehunyva tartott. Hiába szerette volna kinyitni teljesen, képtelen volt rá, annyira meg voltak már dagadva a pofonoktól.

- Szóval bort viszel a városba? Na, és melyik talpnyalónak árulod püspökünk szőlejének nedűjét? - kérdezte a páncélinget viselő katona, aki - jelezve, hogy bármi is a válasz, nem lényeges - még egyet ütött az áldozatra.

- Áruló kutyák! - morogta amaz felkészülve a következő csapásra. Az pedig nem váratott magára.

Összeesett. Az egyik fegyveres még gyomron is rúgta fekete csizmájának hegyes orrával.

- Vágd le a fejét! A hordókat a szekérrel meg azzal a gebével pedig vigyük el gazdánknak! A múltkorinak nagyon örült..., akárcsak mi az aranynak!

A piros köpenyt viselő katonák hárman voltak. Fejükön ezüstös sisak virított, ami arcukat szabadon hagyva csak orrukat és tarkójukat védte egy esetleges csapástól, forgóként fehér, vékony toll emelkedett az ég felé. A mellkasukat védő, fémkarikákból álló láncing felett vékonyabb tunika lobogott, amin haránt futó, bíbor kereszt jelezte hovatartozásukat. Fekete nadrágjukat csizmájukba tűrték, melynek sarkán durva és megszürkült sarkantyú pendült, ha leugrottak lovaikról. Oldalukon kardot hordtak. Eddig egyikük sem húzta elő fegyverét, puszta kézzel bántak el az egyedül utazó árussal.

A földön térdeplő emberhez legközelebb álló most megragadta pengéjének markolatát, és kihúzta azt hüvelyéből. Két kézre fogva felemelte, hogy pontot tegyen a zsákmányszerzés végére. Abban a pillanatban vastag, fekete és rövid nyílvessző csapódott a semmiből jobb kézfejébe, amitől elejtette a fegyvert.

- Aaarrgghhhh! - üvöltött fel, majd eltorzult arccal forgatni kezdte fejét támadóját keresve.

- Mi ez? - kiáltott társa, aki közben szintén előhúzta kardját.

A fák között egy lovas tűnt fel. A pej ménen vágtázó ember fekete köpenyt, fekete inget, nadrágot és ugyanolyan színű sisakot viselt. Vad tekintet villant a meglepett keresztesekre az arcot eltakaró kendő mögül. Szinte port sem vert fel jöttében.

Mire a katonák felocsúdhattak volna, sebesült társuk feje a porba hullott, teste tompán puffant a földön.

A sötét lovas bal vállán fehér, vékonyan hímzett jel virított: „Y" alakú, duplaszáras kereszt.

- Ez a jel... - kezdte az egyik katona, majd kivédve a rá mért ütést, megpróbálta támadóját lerántani hátasáról.

- A Trianniták ideje lejárt! - kiáltott a társa, majd megkerülve a lovat, a másik oldalról vette fel a harcot, hogy bajtársának segítsen.

A köpenyes hol ide csapott, hol onnan védekezett, de nem esett ki a ritmusból - mivel hátasáról tudott küzdeni, előnyben volt. Megrántva a szárakat ágaskodásra bírta lovát, aki mellső patáival kapálni kezdett, és olyan erővel rúgta meg az egyik katonát, hogy az összetört fejjel bukott hasra.

- A Trianniták ideje sosem járt le! - kiáltott fel, majd félreütve a szúrást támadója fejére vágott. Bár a csapás elcsúszott a sisakon, az meghorpadt, rövid, de erős csengést okozva gazdája füleiben.

- Ugyanaz lesz a sorsod, mint a társaidnak! - rázta meg fejét, majd meglódítva karját újabb támadást indított.

Egy pillanattal később a Triannita egy rántástól lezuhant a földre. Nem esett kétségbe: megmarkolta pengéjét és hiába jött a „fejleválasztó" csapás, hárított. Felugrott, s már talpon vette fel a küzdelmet.

- Ki vagy te? - kérdezte a katona elkapva ellenfele kezét. Ha megszerzi annak kardját, előnyhöz juthat!

- A végzeted!

A pengék a földre zuhantak - a csatázók puszta kézzel folytatták az életre-halálra menő harcot.

A megtámadott árus közben a földre hanyatlott. Már nem látta, amint a küzdők mellézuhantak. A kocsi elé fogott ló idegesen rángatta kissé bozontos sörényű fejét, de mivel az események előtte folytak, helyben toporgott. A felülre kerülő álarcos férfi kétszer orrba vágta ellenfelét, majd amikor a sisak orrvédője felszakította gazdájának arcát, a bizonyosság végett még egyet rácsapott. Az alulmaradt elvesztette eszméletét, marka ernyedten csúszott le ellenfele csuklójáról.

Kicsivel később a lovára felrakott legyőzött magához tért. Szédelegve pislogott összetört sisakja mögül. Háta mögé kötözött kezekkel megalázottan nézte, ahogy a fekete köpenyes vízzel itatja a szekér kerekének támasztott árust.

- A Mindenek Atyját és az igazságot nem lehet legyőzni! - fordult oda hozzá a feketeruhás. - Mondd meg a püspöknek, hogy a Trianniták nem tűntek el!

- Nem... - akarta mondani a megszólított, ám a másik lovának hátsójára csapott. Az ijedt állat vad iramban ugrott meg magával cipelve tehetetlenül hánykolódó terhét.

A lovag megigazította hátasának felszerelését, felsegítette a meggyötört embert a bakra, majd kezébe adta a szekér elé befogott ló gyeplőjét.

- Köszönöm. Félek, ennek nem lesz vége ennyivel, de... khmm... - suttogta erőtlenül köhögve az árus.

- Urunk igazságot ad, és bünteti a gonoszt! Elbír a városig a lóval?

- Menni fog. De ki maga?

- Az igazság! - jött a válasz, majd a fekete köpenyes felugrott a lovára, és megfordítva azt, minden zaj nélkül eltűnt az erdőben.

1.
A múlt

Sir Bringe fehér köpenye alól, aminek bal vállán ott feketéllett a Trianniták jele, a duplaszáras, háromágú kereszt, hang nélkül szemlélte, amint társait négyesével fogják közre a piros köpenyes keresztesek, a püspök katonái. Nem tudott mit tenni, sokkal többen voltak, és mire ő maga kihúzta volna kardját, már őt is ketten fogták le.

Hosszú haját jócskán tarkították az ősz hajszálak, de tartása, mozdulatai és mindig tiszta tekintete tudatta a vele szemben állóval, hogy hiába töltötte be nemrég a negyvenkilencedik életévét, semennyit nem öregedett lélekben.

Várudvarán, ahol éppen útra akarta volna indítani lovagjait, kissé elgondolkodva a múlton és az egyre elborzasztóbb jelenen, olyan hirtelen jelentek meg a püspök lovasai, hogy nem jutott ideje a védekezésre.

A tizenkilenc éve hatalomra jutott, magát szentnek és ettől legyőzhetetlennek hirdető királyi főszerzetes olyan gyorsan vette át a hatalmat a birodalomban, hogy mire a király feleszmélt, tulajdonképpen csak báb volt a mögüle irányító ember és megbolondított harcosai mellett. Emellett pedig majdnem teljes egészében a kincstár tartalékait is felélte, titkon megerősítve ezzel ígéretekkel elhalmozott „seregét".

Sok évvel korábban az a félelem járta be a királyságot, hogy messzi napkelet felől egy nép, a romurok fognak rátörni a medencére, ezért újabb katonákat toboroztak, de a vad és „Nagy Veszedelem"-ként megjósolt fenyegetés végül nem onnan, hanem belülről érkezett meg.

A lovagok az igazságért és az elesettekért küzdő Trianniták ellen fordultak, több kolostort is leromboltak, szétkergették a szerzeteseket, és ahol csak feltűntek ezek a lovagok, könyörtelenül öltek, akár volt okuk rá, akár nem. Ha úgy hozta a szükség, hát vádakat koholtak, és mire észbe kaptak az egyszerű életet élők, pillanatok alatt elfogytak a Trianniták.

A megmaradt tagok által alapított újabb kis csoportok még ezután is megjelentek ugyan, de ezeket mindig leverték, és véresen megbosszulták.

A nép könnyedén elhitte azokat a híreket, amiket az akkor már püspöknek nevezett főszerzetes elhintett, fekete katonákról beszéltek, akik ölnek és erőszakolnak, gyerekeket rabolnak el, hogy azokból is gyilkosokat neveljenek. A valódi vérontást azonban a szintén a trón közelébe törekvő lovagok követték el.

Eleinte a piros köpenyt és bíbor keresztet viselő harcosok kenyeret osztogattak, jutalmat adtak, ha valaki elárulta, hogy hol látott rendbeli embert, de ezek lassan elfogytak, érkeztek a megemelt adók, szaporodtak a fosztogatások, és mire rájöttek az emberek, hogy kik is igazából a köpönyegforgatók, már nem volt mit tenni. Ha életben akart maradni valaki, hallgatott, vagy hamarosan kötélen lógott valahol. Hiába kuporgatott össze némi pénzt, vagy adott terményt, jószágot is akár, így is csak reménykedhetett, hogy a háza nem ég le „véletlenül", gyermekei nem tűnnek el valahol egy váratlan pillanatban.

A király pedig hamarosan megbetegedett és meghalt, és röviddel ezután a bordó és aranyszegélyes köntöst hordó férfi már ott terpeszkedett a trónon, jogos trónörökösök híján mindenféle nagyobb ellenállás nélkül. A környező királyságok kisebbek voltak, és mivel tartottak egy lehetséges háborútól, némán figyelték az eseményeket, és remélték, hogy a harcok határokon belül maradnak, de a félelmen túl is jobbnak látták, ha a saját ügyeit mindenki a saját földjein intézi el, a saját határain belül.

Így volt ez az északon szomszéd kurtokkal is, akik majdnem testvérként kötöttek korábban szövetséget a királysággal, és közülük néhány klán a királyság keleti részén telepedett le annak idején, de szimpatizáltak a délen, a tengeren fekvő Aerbunas-szigeten elterülő királysággal is, illetve a kontinens nyugati partján élő dótokkal vagy estrenókkal is.

A bíborkeresztesek azonban egyelőre nem is indultak el a külhon felé, de sosem lehetett tudni, mikor törhet ki egy háború.

A parasztok pedig dolgoztak, mert az élet ment tovább, csak ugyanazért a kenyérért vagy patkóért háromszor annyit kellett tenni, mert akármi is került ki a kezük alól, annak fele a püspököt és az udvart illette meg. Ami meg megmaradt, abból a keresztes katonák vettek el, hacsak el nem tudta rejteni a gazdája.

Aztán, hogy az uralomra jutó zsarnok végképp eltörölje a múltat is, megtiltotta a korábban gyakran idézett könyv olvasását, a Szent Szavak zöldkötésű testét, ahol nem tudták eldugni, ott máglyán mindet elégették. A birodalomban az egy Urat hívő nép már csak némán imádkozott tovább, miközben remélte, hogy meghallgatja kérését és könyörgését az Úr.

Az uralkodó nem vetette el a Mindenek Atyját, csak felszentelt papjaival átíratta a korábbi szentírást, és azt tette kötelezővé, hogy aki mindenképpen hinni akar, mostantól az alapján tegye. Nyilvános eseményeken ebből kellett mesélni, olvasni, énekelni, és bármit kijelenteni - ami pedig nem illeszkedett mindehhez, halálos bűnnek számított.

Esketni, megáldani az újszülöttet az Úr védelmével már csak a püspök papjainak volt joga, és a katonáit, akiket „bíborkeresztesek" néven emlegettek, úgy avatták csak lovaggá, ha bebizonyították, hogy legalább két Triannitát öltek meg korábban. Ezt azoknak fejével vagy köpenyükbe csavart holttestével kellett bizonyítaniuk, s ha ez bekövetkezett, onnantól hamarosan akár asszonyhoz, egy-egy kisebb birtokhoz is juthatott az illető a lovagi cím jogán.

Így hát annak reményében, hogy jobb életet, esetleg földet vagy kegyet kaphat az ember, mindig akadt olyan, aki sunyi módon élt, figyelt, kivárt, hallgatózott, és ha kellett, akár egy maréknyi aranyért elárult bárkit, még a tulajdon fivérét is.

Amikor a Triannita rend fennállását még nem zavarták meg, az ország három pontján is zarándokhelyként ismert szürke sziklák a rajtuk lévő kereszttel fontos eseményeknek adtak otthont, utóbb ezeket is ledöntötték és darabokra zúzták. Semmit sem hagytak meg a múltból, és ha tetszett, ha nem, meg kellett elégedni az életért az új rendelkezésekkel, szokásokkal, imákkal.

Egyetlen helyen nem törhetett korlátlan hatalomra a püspök: az emberek emlékezetéből nem lehetett kiirtani a korábbi békét, nyugalmat. Az egyszerű ember továbbra is reménykedett, hitte, hogy egyszer lesz valaki, aki visszaadja neki azt, amit elvettek.

Ám a valóság most messze volt ettől: a szegénység, a nyomor, az egyre több nincstelen, a másik oldalon pedig ott volt az uralkodó és mindenre elszánt hívei, harcosai, lovagjai.

A nagyon kevés még élő Triannita pedig nem tehetett mást, büszke tekintettel harcolt tovább, aminek minden esetben élete, családja és birtoka látta kárát.

Az utolsó néhány lovag vallotta, hogy életüket arra tették fel, hogy esküjükhöz híven védjék az elesetteket, visszaadják az embereknek a szabadságukat, és amíg csak van remény, nem adhatták fel.

- S remény mindig van! - mondta utolsó lovagjainak Sir Bringe abban a pillanatban is, amikor kardok hegyei szegeződtek testüknek a várudvaron.

- Felségárulás miatt fogoly vagy, és lovagjaid, ezek a szánalmas kutyák is mind! A püspök előtt feleltek, és meghaltok maholnap! - lépett elé egy ezüstös sisakot viselő harcos, majd miközben társai megkötözték a közrefogott férfiakat, odahajolt a fehér köpenyt viselő arcához:

- Utolsó hírmondója vagy a Triannitáknak! Soha senki nem fog emlékezni rátok és szánalmas létetekre!

- Soha ne mondd, hogy soha! - felelt a hosszú hajú, majd kihúzta magát, és felszegett fejjel viselte, ahogy kezeit hátrakötözik.

A püspöki harcosok kapitányának keze ökölbe szorult, és akkora erővel sújtott bele az egykori molnárlegény, Storm Bringe arcába, hogy ha nem fogják a bíborkeresztesek, elzuhan. Köhögött néhányat, lenyelte a szájába összetóduló vért, majd ismét belenézett a fölé magasodó szemébe.

- A Mindenek Atyja megbocsájt neked, mert hiszi, hogy...

- Fogd be a szád! Neked nincs jogod az Urat a szádra venni! Vigyétek a szemem elől!

Aznap este a környéken senki nem gyújtott lámpást, az elhurcolt kapitány várát hatalmas lángok marcangolták, és ezek a vörös és narancsba forduló, sárga, táncoló lángok megvilágították a tájat.

A palota mögötti főtérre felállított emelvény komoran fogadta azokat, akiket kíváncsiságuk vagy a fenyegetések okán józan eszük idevonzott. A kétszintes épület, mint egy gyermekét ölelő anya, két szárnyával karolta körbe a kicsiny kövekkel borított udvart, a máskor vásárnak vagy idegen királyok fogadásának helyet adó része a várnak szinte el volt rejtve a hosszan elnyúló hegyen.

A korábban egyszerű város, Zamen tornyai és falai ma olyan borúsan és semmitmondóan bámultak le a lent hömpölygő Dannra és a benne félig alvó, nem túl nagy földdarabra, a Védelmezők-szigetére, hogy látványától a környék is valamiféle álmosságot nyert. A várhegyen elszórtan fehérlő sziklák valahogy most szürkén pettyezték a cserjékkel és alacsonyabb fákkal tarkított, több embernek lakóhelyet adó hegy oldalait.

A birodalom egykori uralkodója által innen északra felépíttetett vár már nem volt elég a jelenlegi „úr"-nak, így trónra jutása után az egész udvarát átköltöztette Zamenbe, és itt rendezte be a királyság fővárosát.

Itt magasabbak voltak a falak, több katona teljesíthette szolgálatát, továbbá a fővár is közelebb kerülhetett a birodalom földrajzi középpontjához. A többméteres falak mögött a város házai, keskeny utcái nyomorúságot árasztottak. Az élet nem állt meg és nem is változott: továbbra is csak az élhetett könnyebben és jobban, akinek befolyásos ismeretsége volt az udvarban vagy közvetlen a királynál. Aki meg „lemaradt", az próbálta egyik napról a másikra előteremteni az ennivalót, vagy ha ez sem sikerült, szedte a holmiját - feladva mindent -, és elhagyta Zamen falainak látszólagos biztonságát vagy éppen kiszolgáltatottságát és bűzét. Ez utóbbiak elhatalmasodását az is segítette, hogy a palotától messzebb lévő városrészekben kevésbé figyeltek az őrök, így elszaporodtak a tolvajok, az utcán koldulók, a nyavalyákat köpködő emberek és a szemétkupacokon vinnyogó patkányok.

Élet csak akkor jelent meg itt, ha pompa mutatta meg magát a király közelében - ilyenkor a forgalmasabb utcákon elvonuló udvari emberektől akár egy-egy elhajított rézpénzt is szerezhettek a köznép tagjai, vagy ha nem figyeltek, sokszor csak egy csizma orra által okozott sebet. A másik alkalom az utcára vonulásra az egyre gyakrabban megrendezett kivégzés volt, aminek egyetlen célja az elrettentés - mindenki számára.

A várhegy alatti igen széles és sebes folyón a néha Püspöknek is hívott király kereskedett, katonái egy-egy hajón akár délre, Harbronba (ő ide ritkán járt vízen) is eljuthattak, de sokszor a király maga is innen indult régi fellegvárába, ahol kedvenc szórakozásával tölthette idejét: a vadászattal.

Ugyan birodalomszerte hatalmas dombok emelkedtek, de errefele kevés vad akadt, a püspök pedig hamar ráunt a vadkanokban és szarvasokban szegény helyekre.

Ennek a vidéknek a közepén emelkedett most a palota mögötti főtéren előző nap felállított durva és valószínűleg a jövőben több hasonló alkalomra is szánt „színpad". Csak annyira volt magas, hogy az előtte álló csőcseléknek épp a feje fölé emelkedjen, de azért mégis mindenki jól láthassa az emelvényen zajló eseményeket.

Az emelvény egyik oldalán egy kissé rozogának látszó, hat fokból álló lépcső vezetett fel, a hátsó részén pedig legtöbbször bitófák álltak. Kivételes esetekben azonban csak egy hatalmas fatuskó vagy deszkákból álló palánk szolgált eszközül a kivégzéshez. Mint ahogy most is.

A korai napsütés és a lágyan simogató szél hangtalanul fogadta a lassan gyülekezőket, hangosabb beszédet csak a vö­rös­kö­pe­nyes lovagok és a nekik tetszelgők mertek megengedni maguknak.

Fa vagy bokor nem volt az udvaron, csak a palota falainak árnyéka nyújthatott a nyári napsütésben hűvöset.

Az emelvény körül legalább három tucat lovag gyűlt össze, mire hátulról az egyik oldalajtótól két társuk egy görnyedt és látszólag igen meggyötört alakot hurcolt előre. Miután egyikük előre sietett a lépcsőn, elkapta az odáig lökdösött foglyot, hogy a társa is felléphessen.

Közben időnként némi zúgolódás is hallatszott, melyet azonban a színpad és tömeg közti távolság nagyrészt elnyelt, de válaszként ilyenkor megszólaltak a sisakot és a bíbor keresztet viselő harcosok is:

- Így jár az, aki ellenszegül királyunknak!

Ez aztán egy rövid ideig megtette a hatását, ismét elhallgatott a tömeg. A zúgolódók vagy némán figyelték tovább az eseményeket, magukban egy már rég tiltott imát mormolva a Mindenek Atyjához, vagy egyszerűen csak lesütötték a szemüket. Az asszonyok közül néhányan halkan sírva fakadtak, néhányan pedig, mikor épp nem figyelt senki, elódalogtak a térről.

A kivégzőhely felett, a palota egyik díszes faláról erkély nyújtózott a magasban, talán csak néhány méternyire a történésektől. Az erkély sarkaiban hatalmas, vörös zászlók lobogtak, melyeken egy sárga korona volt látható. Mögötte pedig egy boltíves ajtó tátongott: itt lépett ki egy bíborszínű köpenyt és egy alig kétujjnyi, aranyból készült koronát viselő férfi. Mellette egy sokkal idősebb másik, hasonló öltözéket viselve, de róla hiányzott a korona és oldaláról a kard, kezében pedig egy összetekert papíros lapult.

Aztán még két másik férfi is megjelent: egy-egy bíbor keresztet viselő lovag, akik gúnyos arccal néztek az alant, direkt az eseményre összeterelt, hömpölygő sokaságra.

Odalent ekkor az emelvényen szembefordították a halálra gyötört férfit a tömeggel. A férfi hosszú és sötét haját egy katona tőrével durva és rángató mozdulatokkal vagdosni kezdte, a padlóra szóródó tincsek mellé sokszor még oda is köpve, hogy nemtetszését kifejezze.

A fogoly Storm arcán a korábban elszenvedett kínok ellenére kevés érzelem tükröződött, ő már sokkal előbb felkészült arra, ami itt most várt rá. Tudta, hogy mindaz, ami hamarosan bekövetkezik, csak színjáték, és hogy sorsa már ez előtt megpecsételődött.

Nem várt kegyelmet, nem remélt csodát, és ennek ellenére mégsem félt. Tudta, hogy a mellette álló bakó, aki hosszú, közel kétméteres, vöröses színű pallosára támaszkodik, azért van itt, hogy egyetlen mozdulattal megszabadítsa fejétől.

A fekete álarcba bújt férfi meztelen felsőteste duzzadt az izmoktól, valószínűleg mostanság gyakran végzett munkája előtt is jó erőben lehetett, kezében pedig gyakorlattal tartott fegyvere katonai és egyéb harci tapasztalatokról árulkodott.

Sir Bringe felsőteste is meztelen volt, nadrágja szakadtan lógott rajta. Alul pedig szinte világítottak csupasz lábfejei, melyeken régen még lovagi kapitányhoz méltó csizmák koptathatták a kengyelvasakat.

Rangját jelentő és egy távoli világnak tűnő korban még tiszteletet parancsoló fehér köpenye, rajta a fekete Triannita-kereszttel ott hevert a lábai előtt a tuskó lapos árnyékában. Összeszaggatva, koszosan és véresen, félredobva. Pont úgy megfosztva a régi méltóságtól, mint gazdája, kinek kezeit háta mögött összekötötték, és folyamatosan rángatták, sikertelenül igyekezvén minduntalan eltüntetni szeméből azt a büszkeséget, melyet esküjéhez híven igyekezett megtartani.

„... Halálom, a sorsom igaz hitében, alázattal viselem." - emlékeztette magát folyamatosan a férfi, és nem érzett dühöt vagy gyűlöletet fogva tartói iránt, tekintetével a köznépnek pedig azt próbálta sugallni, hogy:

„Ne aggódjatok, a Mindenek Atyja nem hagyja sokáig ezt a gyalázatot, amit tűrnötök kell!"

A pallost tartó mellett egy kopottas, de az erkélyen papírost szorongató ember öltözékéhez hasonló köntöst viselő férfi állt, ennek a férfinak azonban az öve helyén egy durva kötél feszült, és végei ide-oda himbálództak mentében. Észrevehetően kényelmetlen volt számára ez a viselet: a máskor valószínűleg egy szerzetesi csuhát hordó testvér, csak királyi parancsra, erre az alkalomra öltötte fel.

A testvér most odalépett Stormhoz, majd mélyen a szemébe nézett, és amennyire engedte a jelenlévő társaság, igen halkan szavakat suttogott amaz felé:

- Nekem adatott meg az a sors, hogy lelkedet az úrnak útjára segítsem imával. Nem tudlak megmenteni, de amit rám bíztál utolsó imáddal, hitemre esküszöm, megtartom, és aminek célba kell érni, az célba is fog!

- Köszönöm, testvérem! - felelte Storm.

- Légy hát alázattal az Úrnál, és emlékezz bűneidre!

Mikor az őt most elbúcsúztató testvér meglátogatta a börtönben azzal a céllal, hogy elárulja neki, hogy halálos ítéletet mértek rá, és hogy megtisztítsa lelkét a bűnöktől, Storm rejtve a kezébe nyomott egy gyűrűt, hogy mint utolsó kívánságát teljesítve adja oda valakinek.

- Ezt juttasd el fiamnak, aki délen teljesítette eddig tanuló lovagi szolgálatát, és most, ennek végeztével, úgy hallottam, hazaindult. Minden tudomásom szerint tudja, hogy itthon semmi jó nem várja, én pedig már korábban is a lelkére kötöttem, hogy hiába keltik rossz hírem, soha ne higgyen a pletykáknak, és soha ne térjen haza - ennek ellenére közeleg.

- A szíve rajzolja erre az útját. A jelen tiltja neki azt, hogy honvágya ide irányíthassa? Tiltottad jövetelét...

- Nem. De csak akkor várnám, ha rejtve jön, ha megtagadja nevét - mert különben ugyanaz lesz a sorsa, mint nekem vagy a többi Triannitának.

- Honnan tudod, sir, hogy én nem a püspököt szolgálom? - kérdezte akkor a barát.

- Szavaid mögött a régi Szent Szavak bújnak meg, ezeket pedig csak azok értik, akik hisznek abban, amiért mi éltünk, és ami egyszer majd újra győzni fog! - És ekkor nyomta a kezébe a szerzetes testvérnek azt az ezüstgyűrűt, ami egy madárfejet ábrázolt.

- Honnan fogom megismerni a fiad? - kérdezte zavartan amaz, de gyorsan eltüntette az ékszert.

- Jól nevelt, szeme az enyém, de arca az anyjáé. Felismered, az Úr segíteni fog benne! De ha kétségeid lennének, a csuklóján egy bőrvédő van, ezüst csatokkal. Ha meghallja a Leon nevet, arra hallgat.

Aztán pillanatok alatt eltelt az este, és ott álltak megint egymás előtt, a testvér és a Triannita. De most körülöttük állt a tömeg, a bakó és a bíborkeresztes lovagok hadserege is, akik csak arra vártak, hogy bevégeztetett legyen a kapitány élete és ezzel együtt végre a Trianniták sorsa is.

Valahonnan hátulról egy dob pergése hallatszódott, amit aztán a korábban ismét zúgolódni kezdő tömeg ismételt, most már mélyebb csendje követett.

Kicsit odébb felnyerített egy ló, és elröppent egy galamb, a szemek pedig felemelkedtek egészen az erkély magasságáig.

- Halljátok szavam, halljátok eme ember bűneit, és az Úr és rajta keresztül az én ítéletem! Hangom adja át nektek főtestvérem, aki tisztán beszél az Úr hangján! - szólalt meg a koronát viselő férfi.

Arca merev volt, szemei szinte szikráztak, zordan és gőgösen nézett a mellette álló másik vörösköpenyes papra, majd a szinte a lábai előtt lévőkre. Koronája fényesen csillant meg a nap sugaraiban, és miközben várta a tekercset szorongató szavait, egyik kezével megsimította saját köntösének aranyozott szegélyét, majd kardját letámasztotta a lábai mellé, melyeket a lentiek elől eltakart a díszes, oszlopos korlát.

- Én, a király, dicső és megváltó püspökünk igaz és hívő főbírája ezt az alantas embert bűnösnek nyilvánítom, és halálra ítélem királyunk nevében! Legfőbb bűne a király és a birodalom elárulása, szövetkezés és a Mindenek Atyjába vetett hit meggyalázása! Szövetségkötése urunk és népünk ellen, a lovagi becsület megsértése...

- Elég! - kiáltott egy férfi a tömegből, és felemelte kezét.

Abban a pillanatban két süvítő hang hallatszott, majd összeesett a tribün előtt. A mellette állók döbbenten meredtek a torkából kiálló nyílvesszőkre, de segíteni már nem mertek a haldoklón.

- Így jár az, aki szembeszegül! - kiáltott a koronás, majd felemelve kardját, kinyújtotta azt egyenesen a nép fölé. - Azonnal vegyék fejét Storm Bringe-nek!

Erre az egyik katona marokra fogta Storm most már rövid haját, és miközben a többiek is arrafelé lökték a foglyot, odavonszolta őt a tuskóhoz. Minden lehetséges módon igyekeztek megalázni. Aztán az, aki a haját markolta, egy erőteljesebb mozdulattal lökött rajta még egyet, így Storm egyenesen a farönk elé zuhant. Az álarcot viselő hóhér szintén a hajába markolt, és hátrarántotta a fejét, majd mögé lépett, és megemelte fegyverét.

A hosszú és használatához még két kézre fogva is igen nagy erőt kívánó pallos pengéjén két vékonyabb vércsatorna is futott egymás mellett, széles testén, melyet gazdája mindig gondosan előkészített egy-egy ilyen alkalomra, bronzosan csillant meg a most kissé lustán letekingető nap.

A tömeg legvégében egy fiatal férfi szemei előtt köd jelent meg, kibuggyantak könnyei, de nem tudott megmozdulni. Teste, amit koszos köpeny, alatta egyszerű szürke ruha és egy szűk, lovaglásokhoz viselt nadrág fedett, görcsbe rándult, majd szinte minden csontjában megreszketett. Keze megemelkedett, bal csuklóján egy igen kopott, bőrből készült, csatokkal díszített védőpánt fénylett, ökölbe szorultak ujjai.

Ekkor egy sokkal hatalmasabb, szintén sokat használt, de ugyanakkor puha kesztyűt viselő kéz súlyát érezte meg a vállán, ahogy hátulról, erőteljesen megmarkolta valaki. Ösztönösen hátrafordult volna, de a mögötte álló továbbra is rezzenetlen nyugalmával és hangjával jelezte, hogy ne mozduljon.

- Most tarts kegyetlennek, de hidd el, amit látnod kell, az majd erőt ad neked. Barát vagyok, nem ellenség.

Legelöl a hatalmas penge lecsapott. A fej, amit elválasztott a testtől, olyan könnyedén hullott alá, hogy az ott állók azt hihették, előtte már az Úr kegyelme elvégezte a munkát, hogy a lélek ilyen könnyen utat nyerjen.

Aztán csak a néma csend. Valahol vonyított egy kutya, felbőgött egy szamár, madarak reppentek, és halkan, de többen feljajdultak, zokogni kezdtek.

A napot egy pillanatra eltakarta egy kósza, de annál sötétebb felhő, ami aztán pillanatokkal később el is oszlott az egyre erősödő forróságban, hogy a nap ismét megláthassa mindazt, ami a földön zajlik.

- Ámen - szólt a halott felett álló testvér, kezét egy pillanatra a homlokához emelte, és ezt még jó páran megtették.

A hátul közben összegörnyedt fiatal férfi és a mögötte álló másik mélyeket sóhajtott, majd tehetetlenségüket mély fájdalommal fogadva el, szinte egymást támogatva kihátráltak a térről. Halkan, könnyeket törölgetve távolodtak, hogy mihamarabb felejteni tudjanak egy olyan dolgot, amit mindketten és valószínűleg többen is éreztek, hogy nem lehet elfelejteni. Kicsi utcákon, szeméthalmok között zabáló kóbor kutyák mellett haladtak, egy eldugott otthon felé.

- Fejét és testét csavarjátok mocskos köpenyébe és hajítsátok a falon kívülre! - kiáltott a király, majd megfordult, és eltűnt az erkélyről, katonái és bírája követték őt, és az ajtók bezárultak mögöttük.

A nép sem maradt sokáig. Nyíltan szomorkodni senki se mert, de az otthon biztonsága sem volt teljes, a siratók ott sem nyugodhattak meg: fülek és szemek nyíltak még a párnák alatt is. De azon az estén még így is sok helyen gyújtották meg gyertyáikat az emberek, mert ez szabad volt az új Szent Szavak írása alapján, ezt pedig nem torolhatta meg a Püspök sem.

A hátára szíjazott, fekete köpenybe csavart holttesttel komótosan ballagott a ló a hallgatag férfiak mellett. A férfiak egyike fél kézzel a szárakat fogta, a másik lehajtott fejjel követte.

Az erdei ösvényen majdnem vaksötét volt, a fák sűrű lombján nem jutott át a Dormiolus fénye sem, aminek alakja most csak olyan volt az égen, mint egy hajszálvékony kifli. Mellettük csak a csillagok világoltak a lopakodó társaság felett, melynek tagjai ugyan minduntalan a földre szegezték tekintetük, de a legkisebb zajra is felkapták a fejüket, keresték a hangok irányát, és miközben kezük már a kardjuk markolatát érintette, megálltak egy pillanatra.

Majd amint kiderült, hogy csak egy éjjeli vadászatára indult állat roppantotta meg a földön vagy egy fán az ágakat, megint némaságba burkolózva vonultak tovább céljuk felé: hogy végső nyughelyet adhassanak Storm Bringe-nek.

A nem kevés aranyért szemet hunyó, zameni falakon strázsáló őrök aztán csak annyit mondtak kapitányaiknak a lefejezett holttestről, hogy „A sötétben nem láttuk, hogy mikor és ki vitte el."

A két férfi, miután már jócskán hátrahagyta a várat, felkapaszkodott egy közeli hegyre, onnan ereszkedtek le a szomszédos völgy mélyére, ahol aztán ismét megálltak egy kis időre, hogy megbizonyosodjanak arról, nem követi őket senki.

- Áruld el nekem, sir Grand, hová vigyük apámat, hogy ne úgy kelljen eltemetnem őt, mint egy árulót? - kérdezte halkan a fiatalabbik.

- Attól tartok, hogy azt a helyet, amit neki szánt az Úr, és ami méltó lenne atyád emlékének, nem választhatjuk mégsem, hiszen csak szentségtelenül elpusztítaná azt a békés helyet is a Püspök, ha tudomást szerezne utunkról - felelt a másik, majd miután ellenőrizte a ló szíjait, megigazította a hátán a köpenyét.

- De hiszen őt akárhol eltemethetnénk, hiszen itt mindenhol otthon lenne, nem igaz?

- Igaz szavak, de hidd el, ha tehetném, ott temetném el, ahol az is nyugszik, aki lovaggá ütötte, a Védelmezők-szigetén.

A megemlített személy, aki Bringe-et lovaggá ütötte, már kettőjük legelső útján áldozatul esett a már akkoriban sem teljesen békés birodalom zavargásaiban, ezen tragédia által végképp azzá a személlyé téve Bringe-et, akinek aztán az haláláig is megmaradt: többszörösen érdemes, feketeköpenyes Triannitává, egy többszörösen esküt teljesítő hőssé, aki nemcsak visszaadta az akkori rendnek a hitet biztosító szövetséget, hanem valósan is békével érkezett onnan, ahonnan korábban csak a pusztulás és a kegyetlenségeket hozó barbárok jöttek.

A béke azonban nem tartott sokáig. Storm ugyanis nemcsak barátokat és testvéreket hozott a messzi keletről, hanem egy szörnyű hírt is: miszerint veszedelem érkezik majd onnan. Ennek következtében, mielőtt igazán ráeszmélhetett volna, milyen folyamatok is indultak meg körülötte, már ki is nevezték a fehérköpenyes kapitányok egyikévé. Ez pedig csak még több feladat elé állította.

„Erősíteni a várakat, hadsereget toborozni, és közben erőssé tenni a népet, hogy bárki is akarná bekebelezni a birodalmunk, beletörjön ám a foga!"

- Amíg nincs tisztesség e földön, oda vigyük őt, ahol ráláthat majd Constaire sírjára és az egykori kolostor romjaira - sóhajtott fel Grand, majd a mostantól követendő irányt mutatva felemelte kesztyűs kezét.

- Nem nagyon ismerem a környéket - felelt a másik.

- Nézd, Leon, ott az a hegy, valaha az őseink is ott temetkeztek. Jó helye lesz neki velük, és attól a hegytetőtől félnek a helyiek. Azt vallják, nem jó bolygatni az elhunytak szellemét.

- A Skeaták-dombjára gondoltál?

- Ezek szerint mégiscsak ismerős innen valami - indult el újra a lovag.

- Csak hallottam róla... apámtól.

Egy jó órás gyaloglás után kikötötték a láthatóan nyugtalanná vált lovat, és felváltva igyekeztek megnyugtatni, pihenésképpen is a maguk számára, ameddig a másik a sír továbbásását vette át.

Miután elmormoltak egy-egy imát a régi hit szerint, Grand által visszaszerzett kardját Bringe mellére fektették, és az egész testet letakarták fehér köpenyével, majd visszalapátolták rá a kiásott földet és elegyengették.

- Mindenek Atyja, ki urunk vagy eme földön, és igazgatod sorsunk, vezeted kezeink, engedd, hogy fiad ezentúl téged őrizzen! Engedtesd meg néki, hogy fegyverét kapuidnál tegye le, hogy aztán országodban találja meg majd nyugalmát, és védd meg a gonosztól, bocsájtsd meg bűneit, hogy meglelje szeretteit a Te birodalmadban is! Add meg neki házad melegét, és ne sújtsd le azokra, kik hozzád küldték, hanem engedd, hogy mi, kik itt szolgáljuk az igazságot, mi tegyük meg a földön a feladatod! Ne engedd, hogy bárki eme sírt megbolygassa, és amint elérkezik az igazság napja, hagyd jóvá tetteinket, miszerint oda vihessük testét, ahol már többé mi sem vehetjük majd el az anyaföldtől! Ami por volt, por lesz, és add meg néki békédet! - mondta el az ima szövegét Sir Grand.

- Ámen - fejezte be Leon, majd kihúzta kardját, és beleszúrta a földbe pont ott, ahova apja testétől elválasztott feje került.

Miközben bal kezét végighúzta a kard élén, és abból vékony csíkon keresztül vére csöpögött a mások számára szinte láthatatlan sírra, féltérdre ereszkedett, és halkan újra megszólalt:

- Én, Leon Bringe, ki eme földön fiad volt, most esküt teszek. Nem léphettem nyomdokaidba, és nem vehettem fel a Trianniták fekete köpenyét, és nem érezhettem a keresztet még vállamon, de mindaddig harcolok, amíg halálod meg nem bosszulom! Harcolok majd az igazadért, a reményvesztettek igazáért, és minden tettemmel azon leszek, hogy a Trianniták visszanyerhessék becsületüket. Harcom alatt a Mindenek Atyja és testvéreink velem lesznek, és vagy békét hozok erre a földre, vagy meghalok!

- A Mindenek Atyja veled lesz utadon! És mi is, akik még kísérhetnek rajta! - fogta meg a vállát Grand, mikor a fiatalember felállt.

Az feltámadó szél zörgetni kezdte a lombokat, de a két férfi ugyanolyan hangtalanul hagyta el a dombot, ahogy idejött. A nyomasztó helytől távolodva még sokáig hallgatásba burkolóztak, majd mikor már leértek a Dann partjára, valamivel messzebb, mint ahova le lehetett látni Zamenből, megálltak még egy kis időre.

- Itt most nem maradhatunk sokáig... - kezdte Leon.

- Valóban. Mit tervezel?

- Anyám már tudja a hírt, de a keleten lévő Jobbkéz rendben nem engedték, hogy idejöjjön. Ott gyászol a testvérekkel. Elmegyek hozzá, és vele virrasztok, amíg meglelem a megoldást!

- Akkor veled tartok, amennyiben nem teher a társaságom a számodra. Biztosra veszem, hogy ha összetartunk, hamarabb érkezik el a napja annak, hogy reményeink helyébe ténylegesen is a megváltás kerüljön..., ami már húsz éve késik... A Jobbkéz rendig egyébként sem ér el a Püspök keze, tudom, hogy arrafelé vannak még Trianniták.

- Csak hallomásból ismerem az utat a rendhez, de ahogy tudom, többnapnyi lovaglásra van a monostoruk.

- Bizony, de amiről te beszélsz, ifjú Leon, az már nemcsak egy monostor, hanem egy olyan erőd, amelyet egyetlen sereg sem képes bevenni. Annak idején magam segítettem az erősítésében. - Egy pillanatra elgondolkodott, majd hirtelen ötlettel folytatta: - Él délebbre egy férfi, aki ugyan sok pénzért, de erős lovakat tud adni. Az ilyen lovak, mint ez a szegény állat - simogatta meg korábbi terhükkel már jócskán kifárasztott lovukat -, nem bírna ki egy ilyen hosszú utat. De az utunkat ez az ember se könnyíti meg: ugyanis nem beszél.

- Van olyan ember, akit nem bír szóra a királyi arany vagy a bíbor kutyák kardja? - nézett fel hitetlenkedve Leon, majd miközben összefogta hosszú haját és szorosabban magára vonta köpenyét, visszanézett a hegyen sötétlő vár tornyai felé.

- Hát, ha őt szóra bírja bárki vagy bármi, akkor én megeszem a páncélom! Az az ember néma!

Nem volt tovább miről beszélni, mindketten tudták, hogy még a hajnal beállta előtt jó lenne minél messzebb jutni Zamentől. Nem azért, mintha feltétlenül úgy gondolták volna, üldözőik vannak, csak érezve, hogy ismét egy harc van valahol készülőben, és meglépték hozzá az első lépéseket.

2.
Az első jel

A kicsiny fogadóban a két utazón kívül csak az egyre lomhábban mozgó háziúr meg két, az asztalra borult részeg tartózkodott. A sarokban a korábban még égő, majd csak parázsló tűz egyet lobbanva kialudt, de kint sem volt hideg, így aztán senkinek nem kellett egy darab fával vagy az odatámasztott vasrúddal megkaparnia. A maradék füst még kószán kiillant az ölnyi kéményen, majd elveszett az éjben.

A durván faragott asztalok tetejére felkerültek a padok meg a zsámolyok is, a fogadós mára már nemhogy nem várt senkit, igazán nem is akarta, hogy betérjen bárki. Még annak tudatában sem, hogy mostanság nem nagyon volt forgalma. Még a helyére akasztotta a fakupákat, majd odabicegett az ajtóval szemben lévő és még igen éber férfiakhoz, hogy dörmögve azt mondja:

- Ha mégis meggondolják magukat az urak, fent, a lépcső tetején vannak a szobáim. Bármelyiket választhatják, egy ideje senki nem használja őket..., így a rendért is jobb, ha nem emelnek szót...

- Köszönjük, de nem várjuk be a hajnalt. Utunk sietős. Máris indulunk - felelt halkan Grand, majd kiitta maradék italát, és megmozdult, hogy felálljon.

- Akkor...

Hatalmas csattanás hallatszott kintről, és ahogy bevágódott az ajtó, egy koszos csuhát viselő, kopasz szerzetes esett be rajta. Arca piros volt, villogtak apró és ráncos szemei. Kapkodta a levegőt, és ijedten, majd zavartan nézett körül. Aztán ahogy meglátta Leont meg társát, félretolva a dühös és szintén zavartan totyorgó házigazdát, tekintetét a fiatalabbik férfira emelte.

A kezét addig köntösébe törölgető ember most megragadta az újonnan érkezőt, de Andrew leintette.

- Tán ismerjük egymást...

- Nincs sok időm - kezdte a szerzetes, majd megtörölte homlokát. - Leon?

- Én... - állt fel közben a másik is, s most már mindannyian szembeálltak egymással.

- ...te voltál ott, amikor Sir Bringe-t lefejezték! - nézett rá Grand, majd kihúzta kardját, és ugyan esze ágában sem volt lekaszabolni a szerzetest, tett felé egy lépést.

A fogadós közben hátrahőkölt, és a fejét fogva bemenekült a pult mögötti kicsi ajtón.

- Nem hittem, hogy utolérlek benneteket - fordult oda Leon­hoz. - Ezt apád adta nekem, hogy adjam át annak, aki hallgat a nevére, s olyan, mint ő. - Azzal a fiatal férfi kezébe nyomott egy apró bőrzacskót. - Apád gyűrűje van benne...

Nem tudta befejezni a mondatát, mert ismét berobbant a bejárati ajtó, és szinte egymást lökdösve négy vörösköpenyes lovag rontott be rajta. Mindannyian ezüstös sisakot, fekete csizmát és láncinget viseltek, amin felül egy fehér tunika feszült az elmaradhatatlan bíbor kereszttel. Arcuk kipirult volt a korábbi vágtától, a ruháik alól előtörő izzadtságszagtól Leon és Grand elfintorodott.

Kivont karddal s egy felhúzott, öklömnyi számszeríjjal rontottak be, majd mielőtt a bentiek csoportja feleszmélt volna, a korábban érkező testvér hátába tompa és reccsenő hanggal már bele is fúródott a mindössze kétujjnyi hosszúságú, ám annál vastagabb nyílvessző.

- A király parancsára tegyétek le a fegyvert! - kiáltott a legelső, majd ugrott is közelebb a közben csak kettőre fogyatkozott társasághoz.

- Jóember, hát miféle gyalázat megölni a Mindenek Atyjának szolgáját? - szólalt fel Grand, majd kardját előrelendítve nekirontott két katonának.

A földre zuhant csuhást átugorva Leon is csapott pengéjével, s hogy ne érkezhessen újabb susogó halál, elsőnek az íjat fogót vette célba.

Ketten voltak négy ellenségre. Grand ugyan kétszer idősebb volt társánál, de jóval rutinosabb, és alkatra is majdnem kétszer akkora. Jobbjában forgatta kardját, amivel sebesen hárította a kétfelől érkező vágásokat, a baljával pedig közben előkapta övéből tőrét, hogy bírja a túlerőt.

Csattogtak a pengék, a nem túl nagy helyen hamarosan a felborított bútorok között folyt a harc, jobbra-balra tértek ki egymás elől az ellenfelek.

Időközben a két horkoló, majd valamennyire felébredő, bormámoros férfi kitámolygott a betört ajtó helyén.

- Nem vagy te túl fiatal, hogy szembeszállj a Püspök lovagjaival? - kérdezte Leontól az egyik katona, majd félrelökte annak kardját tartó kezét.

- Szerinted az igazság kortól függ? - felelt amaz, majd megfordulva saját tengelye körül ismét csapott, s közben nekibillentette a másik bíborkeresztesnek a mellette álló asztalt. A nehéz fapad leborult, s úgy lábszáron vágta a katonát, hogy az feljajdulva kapott sajgó testrészéhez.

- Mocskos disznók vagytok, akárki is biztat benneteket! - üvöltött társa, majd az ifjú Bringe felé szúrt.

A hosszú hajú elhajolt a fém hegye elől, majd lábával megrúgta azt, és így a lendület magával sodorta a katonát.

A következő szempillantásban Leon pengéje indult a megszédített felé, de a láncing nem véletlen volt rajta: felfogta a vágást, s most szinte együtt lódultak meg az oldalsó padok felé.

- Bírod a dolgod! - mosolygott rá Andrew, majd tőrével tett egy kört a levegőben, aminek eredményeként egyik ellenfele nyakán vörös csíkban kezdett ömleni a vére.

- Aarrghhhh! - hördült fel, majd miután már feleslegesen kapott torkához, elterült a földön.

Leon bal keze ökölbe szorult, majd úgy vágta arcon a sisakost, hogy annak hangos reccsenéssel betört az orra.

- Széttéplek, áruló kutya! - gurgulázott szájába folyó vérével.

A megfenyegetett vicsorgott, s közben folyamatosan védte magát a rácsapódó pengétől.

A nemrég átélt fájdalmak, melyek bensőjét égették, olyan erőt adtak számára, hogy azt érezte: ma este egy egész sereggel is el­bánna.

Grand, mivel már csak egy sisakossal küzdött, fél szemmel társát is követte, s néha, ha mást nem is tehetett, valamivel megzavarta a mellette folyó küzdelemben a bíborkeresztest. Ez hol egy lökést, hol egy meglóduló széket jelentett, egy ízben sikerült annyira oldalba vágnia Leon törött orrú ellenfelét, hogy annak kezéből kizuhant kardja. Ezt kihasználva az ifjú végzett ellenfelével: a kevéssé védett nyakától egy csapással sikerült megszabadítania fejét, ami a rajta lévő sisak tompa csattanásával leesett, majd begurult a szanaszét heverő fabútorok közé. Így már vele is csak egy lovag harcolt.

- Köszönöm! - nézett társára hálásan, majd két kézbe fogta kardját, amit nyugodtan megtehetett hosszú markolatának köszönhetően, és jobbra-balra kezdett forgolódni, hogy összezavarja a most már egyedül védekező ellenséget.

Mivel a harc közben senki sem érkezett a fogadóba, Grandék lihegve néztek egymásra, amikor az utolsó püspöki lovag is holtan rogyott össze a megfelelő helyre bevitt szúrástól.

Akkora volt a rendetlenség, mintha rablók dúlták volna fel a fogadót. A földön szanaszét heverő, darabokra tört bútorok, néhány kupa, kezekből kihullott kardok, véres tetemek mindenhol. Az egyik felfordult szék mellett a halálos számszeríj, a kijáratnál az ajtó deszkái.

- Végem van! - lépett be hátulról a fogadós kezeit tördelve. - Ha további lovagok is jönnek, ki fog... - Koszos zsebkendőjével könnyező szemeit kezdte törölgetni.

- Hát gazduram, sok jót nem tudok tanácsolni - felelte Andrew. - Tán mondja azt, hogy rablók törtek be, s a lovagok rendet akartak tenni, de nem volt szerencséjük. Bár talán még jobb, ha minden jelet eltüntet, és egyszerűen úgy tesz, mintha mi sem történt volna. - Tokjába illesztette fegyverét, odaguggolt a halott szerzeteshez. - Nyomban meghalt, valószínűleg mérgezett lehetett a nyíl. A Mindenek Atyja kísérje további útján, s legyen tisztessége mindazért, amiért meg kellett halnia!

- S mindezt ezért... - emelte ki a zsebéből a harc elején odadugott bőrzacskót Leon.

A fekete színű, alig maroknyi erszény puha bőrből készült, az alján tűzvörös virág díszelgett, s barna szíjszalag fogta össze a száját, hogy a benne lévő dolog ne eshessen ki belőle.

A küzdelemben megfáradt ifjú kibontotta a szütyőt, majd a markába ejtette a tartalmát: egy ezüstgyűrűt, ami egy sólyomfejet ábrázolt.

- Apámé volt - emelte társa felé az ékszert.

- Tudom. S ha lesz rá módom, mesélek is majd róla. Több kalandom, kalandunk volt ezzel itt, mint gondolnád. De most azonnal induljunk, mert ha jönnek még bíborkeresztesek, nem hiszem, hogy ilyen könnyen megússzuk!

- Igaz beszéd! - bólintott a fiatal Bringe, majd előkotort egy pár aranyat, és odanyomta a fogadós remegő kezébe. - Ez nem kárpótol, de talán a két székre meg a két kupa borra futja.

Amaz elvette ugyan a pénzt, de közben a fejét rázta, hogy már mindegy.

- Menjenek!

A két harcos kilépett a sötét udvarra, s odament a kikötött lovakhoz. A vendéglátójuk az ideérkezésükkor felajánlotta ugyan a hátul lévő kis istállót, de ők már akkor tudták, hogy nem időznek sokat.

A férfi, akitől még a fogadó és Zamen között a lovakat vették, igen felszerelt és erős, jól tartott hátasokat adott nekik. Nem szólt semmit, merthogy néma embernek nincs szava. Csak furcsán mosolygott, és mielőtt odaadta volna a szárakat, odasusmogott valamit a lovaknak. Azok halkan fújtattak, felszegték fejüket, hegyezték fülüket és szinte egyszerre dobbantottak.

A cserébe kapott gyengébb testvér, meg a nem túl sok arany miatt mindannyian tudták, hogy jó vásárt csináltak.

S mielőtt Grand és Leon kézbe vette volna a gyeplőket, a görbe hátú ember írni kezdett a porba.

- Mi ez? - kérdezte a fiatalabb férfi.

A hozzá közelebbi ló pej kanca volt, fényes szőre csillogva verte vissza az alig látható Dormiolust meg az udvart bevilágító fáklyákat.

- Ha jól sejtem, a te lovad neve Sellő.

- Jó név! - veregette meg a nyakát Leon, majd oldalt állt, hogy a néma eladó Grand lova mellé is odaférjen.

Amaz is barna volt, de mind a négy lábán világított egy-egy fehér csík, farka és sörénye pedig beleveszett az éj sötétségébe.

- Nos, ő meg Vihar, ha jól olvasom.

A földre író mosolygott, s kezével intett, hogy mindkettő remek paripa, majd pillanatok alatt eltűnt az istállóban a ráhagyott másik hátassal.

Jó egy órányi lovaglással értek ide ebbe a fogadóba, ahol azt gondolták, megpihennek egy kicsit, megélénkítik végtagjaikat egy-egy kupa borral, majd mielőtt túljut a hold a fordulója utolsó részén, továbbállnak. Akkor még nem sejtették, hogy az indulás ennyire gyorsra fog sikerülni.

Amikor maguk mögött hagyták a feldúlt fogadót, még tartották a déli irányt. A legközelebbi rév is jó kétórányi vágtára volt tőlük.

A parton nem tudtak haladni, de sokkal kintebbre sem akartak menni, nehogy elhagyják a Dann folyó vonulatát.

- Így legalább a nyomaink azt fogják mondani az esetleges keresőinknek, hogy délnek haladunk.

- Ami igaz is - felelte Andrew, majd egy kicsit gyorsította Vihart.

- Akkor?

- Majd rájönnek, hogy egyszer csak eltűntünk. Nem fogják tudni, hogy mi lett velünk. De amint átértünk a folyón, muszáj lesz pihenni egy keveset. Ezzel a déli kerülővel hosszabbra nyúlik majd az utunk.

Valamivel később, a parttól némileg távolabb húzódva, de már a Dann-nal a hátuk mögött megpihentek egy kis időre. A lovak kikötve pislogtak az erdei semmibe, ahonnan a közelgő hajnal ellenére feltűntek még furcsán villogó szempárok, melyektől nem nyugodhatott sem ember, sem állat. Akadt köztük sárgás, narancsos vagy vöröses, attól függően, hogy milyen állathoz tartoztak. Néha eltűnni látszottak egy-egy pillanatra, ahogy gazdájuk lehunyta szemhéját. Aztán ahogy eltűntek, úgy bukkantak fel ismét, vagy kérdőn bámultak a nem épp a fák közé szabadult lényekre.

Néha egyikük belevisított vagy morgott a csendbe, de ha reccsent is gally, a néma vidék hamarosan megint hallgatag maradt.

A két férfi, hogy mihamarabb újult erővel indulhasson tovább, megbízva a másik éberségében, de ugyanakkor fél szemmel a környéket lesve pihent le egy szusszanásnyira. Nem feküdtek le, csak odadőltek egy moha lepte fatörzsnek. Kinyújtották lábaikat, és ahogy beburkolóztak kopott, fekete köpenyeikbe, elbóbiskoltak.

Mindketten szerettek volna felejteni, s egy olyan jelenben ébredni, ahol mindaz, ami az elmúlt időkben megtörtént, csak rossz álom volt. De ha nem is aludtak mélyen, annyira fájt még a hozzájuk közel álló halála, hogy tudták, ez nem az a hullámzó és vad képekben megjelenő világ, amelyet az ember ébredéskor egy fejrázással felejteni tud.

Grand az elmúlt években nem tehetett mást, visszavonult, és ott dolgozott, ahol lehetett. Ha keletre szólította a szükség, hogy egy lovagnak készülő ifjút tanítson, mosolygott, és az okítást vidám történetekkel meghintve, boldogan tett eleget a kérésnek.

Ha délen akadt bármi, azt is elvállalta - legyen az egy paripa belovaglása vagy egy beteg mén gyógyítása, esetleg leölése. S közben figyelt, várt és remélt.

Hallgatólagos megállapodást kötöttek Stormmal, hogy nem lesznek egy helyen: ha valamelyikőjüket utoléri a Püspök, s ezáltal a vég, akkor a másik várni fogja a lehetőséget, hogy azt tegye, amit kell, folytassa, amire annak idején felesküdtek. De senki nem számított árulónak vagy esküszegőnek, ha nem lépett fel nyíltan a bíborkeresztesek ellen, mert ha ritkán találkozott két vagy több Triannita, ha összenéztek, tudták a következőt:

„Eljön még az idő, s jobb ma egy néma lovag, mint holnap egy halott!"

Így aztán akadtak kevesen, de még így sem lehettek benne biztosak, nem fogynak-e el idő előtt, ha mihamarabb nem tesznek valamit.

A keresztjüket, amit addig többen fehéren, kevesebben feketén viseltek bal vállukon, mind leemelték köpenyükről, s elrejtették várva a napot, amikor visszavarrhatják oda, ahová a tisztesség s a hír kötelezte őket.

Leon apja halálának friss emlékével és két gondolattal merült nem túl mély álomba: apja halála bosszút és rengeteg feladatot kíván. Ezeket sírjánál fogadta meg csakúgy, mint a lovagi élet kitanulását, amivel éveket töltött. Még tizenkettő sem volt, mikor Sir Bringe délre küldte őt, hogy az akkor baráti viszonyban lévő Aerbunas királyságban igen jó hírű Dűnelovagoknál ismerje meg azt, amit apja is tudott. Mivel otthon ezt már nem lehetett régi módon, biztosabb volt távol nevelkedni.

A háztól fiatalon elkerült ifjú eltűnt a figyelő szemek elől, az ottani mesterek pedig titkon tartották jelenlétét. Leon senkivel sem beszélhetett mindaddig, amíg be nem töltötte a tizennyolcadik évét. Akkor is csak kevés emberrel - és csak délen.

Amikor elkezdtek szállingózni hozzá az otthonról hozott hírek, melyek mind sűrűbben szóltak káoszról, pusztításról és halálról, elbúcsúzott tanítóitól, és a legnagyobb titokban hazautazott El-Zahhacd városából.

Anyja kevéssel érkezése előtt - apja kérésére - egyedül hagyta férjét, de hogy mégis a közelben maradhasson, a Jobbkézbe menekült. Így hagyta meg annak lehetőségét, hogy valahogyan majd megsegítse egyszülött fiát, férjét s így a maradék Triannitát is.

Sir Bringe és megannyi társa félelme nagyon hamar beigazolódott: aki marad - legyen lovag, nő vagy férfi, anya, gyermek, hívő vagy éppen egyszerű paraszt - halál fia.

A Nap halvány szikrája már derengett a fák között, amikor Grand kinyitotta a szemét. Megijedt, hogy nem volt elég éber, felugrott, megrázta fejét és végtagjait, hogy elűzze a maradék fáradtságát. Aztán, ahogy végigmérte a teljesen nyugodt környéket, a távolból érkező friss víz szagát, a még alvó nyugalmat, ő is megbékélt.

Odahajolt a köpenyébe burkolózott emberhez, megrázta a vállánál fogva, majd megszólalt:

- Hát, mára, azt hiszem, lesz mit lovagolni, no meg kitalálni valahogy a jövőt.

Leon hasonlóan pattant fel, ő is tudta, hogy nem lett volna szabad elaludnia, de ahogy meghallotta Andrew hangját, már biztosan tudta, hogy nincs baj. Felszegte a fejét, hogy jókorát lélegezzen a friss levegőből, kinyújtózkodott, megigazította gyűrött ruháját, odalépett Sellőhöz, és végignézett a még alig látható tájon.

- Adja az Úr, hogy napunk legyen teli szerencsével!

- Ha tartjuk az irányt keletnek, előbb-utóbb elérünk a Dann testvéréhez, a Tasshoz. Annak a partján talán nehezebb lesz lovagolni, így azt javaslom, egy darabig menjünk még azon túl is keletre!

- Te leszel a térkép! - mosolygott halványan a fiú, majd átemelte a szárat a lova fején, és egyetlen mozdulattal fent is termett a nyeregben.

Az erdő nem bizonyult nagynak, bő fél óra alatt kiértek belőle. A táj egyszerűen festett: kopasz, de annál színesebb, füves puszta, amiben akadt néha egy-egy fás liget, de amúgy a végeláthatatlan legelők szétterjedő szőnyege.

Az égen, ahogy egyre magasabban járt a nap, madarak csoportjai repültek dolgukra, s ha elvétve megjelent egy héja vagy testvére, akkor mindannyian tudták, hogy valamelyikőjük ma este már nem dugja fejét szárnya alá.

A néha ügető, máskor vágtázó lovasok alatt megbújó mezei virágok hada hol fehéren ringatózott, hol élénk kéken csapkodta a jó kovácsok által keményre dolgozott, cifra mintákkal díszített patkókat, amint dübörögve a kissé homokos földet taposták. Máskor a táj olyan volt, mint egy zöld, hullámzó tenger.

Dél felé a fű egy része szinte szegletesen elvált, benne térdig érő kalászok ringatóztak, s egyszerre mutogatták fejeiken a majdani kenyér alapját. A mostanság a birodalom ezen részén is bevált és jól használható gazdaság képei öltöttek így formát, a tanyákhoz tartozó földeken mindenki magának termesztette a búzáját is.

A távolban már látni lehetett egy kis portát, néhány vályogból emelt ház és a hozzá tartozó ólak, istállók álltak komoran. A Danntól keletre kevesebb volt a falu, a birodalom ezen részén jellemzőbbek voltak a tanyák.

Ahogy a két lovas közeledett, érezték, hogy a helyiek, mint mindig, ma is korán talpon voltak, hogy tegyék a dolgukat.

Volt, aki elindult néhány legelésre való jószággal, ami lehetett birka, kecske vagy marha is. Akinek tulajdonában volt egy-egy nagyobb szarvú, hamuszínű példány, errefelé ugyanúgy gazdagabbnak számított, mint nyugatabbra, a Dannon túl.

A nagyobb gyerekek a porta hátsó részében bekerített udvaron tartott tyúkokat, kacsákat itatták meg, az asszonynép pedig vagy a konyhában tüsténkedett, vagy hangos kiabálások között nevelte a kicsiket.

A vesszőkből és vastagabb ágakból készített kerítésen belül, közvetlenül a nagy, nádból készült tetős ház mellett egy kintről és bentről egyaránt hozzáférhető kút állt. A négyszögletes pillérjét két irányba követte fából faragott itató, ami a belső részen kisebb volt, mint kinti testvére.

A kút oldalában hosszú póznán gém állt, egyik fele egy hatalmas, jól odakötözött fatuskót tartott, a másikról rúd nyúlt le a vízhez.

Mindez most mozdulatlanul nyújtózott, de nemrég még fel-le integethetett, mert mindkét vályú tele volt vízzel, és néhány marha még javában itta a reggeli frissességet a föld mélyéből.

Ahogy Grandék közelebb értek, egy fekete kutya vad csaholásba kezdett. A fiatalok egyike berohant az ajtón, a többi pedig kíváncsian figyelte a történéseket.

Mire odaértek a kerítéshez, már egy férfi és egy asszony is állt a tulajdonképpeni kapu szabad bejárású helyén.

A férfi bőrmellényt, alatta koszos, fehér inget viselt, a nadrágja szára lobogott lábán. Fekete csizmája fényes volt: az itteniek, ha mást nem is, a lábbelijüket gondosan tisztították. Ha nem tették, a mindent betöltő homok és por bizony hamar tönkretette, amit csak ért. Derekán nem volt öv, de egy vastagabb madzaggal körbetekerte, és jókora csomót kötött rá. A mellénye bal oldala alól összetekert ostor vége és faragott nyele kandikált ki. Fején nem volt sem kalap, sem bármi más, ami elfedte volna hosszú, fekete, fonott haját. Kezével a napot eltakarva nézett az érkezőkre.

Az asszonya is világos színű ruhában volt, és szintén őket figyelte. Színes hímzésű ing rejtette telt kebleit, de azonos mintájú szoknyája csak a térdéig ért, s mezítelen lábfeje szinte fehérlett öltözetének kopottsága mellett.

- No, hát, a Mindenek Atyja meg a Gourgu hozott benneteket felénk! - kiáltotta a házigazda.

- No meg a lovaink - mondta Andrew. - A nevem Grand, a társamé pedig Leon. Megitatnánk a lovainkat, ha nem baj. - Leugrott a nyeregből, egy mozdulattal levette kesztyűjét, és a férfihoz lépve kezet nyújtott.

- Hát, víz az van, de cserelovakat nem tudok adni - kezdte az zavartan. - Ami mén volt, azt a csikós egy hete elvitte keletre. Ami meg van, az...

- Nem kell félni, a mi jószágaink frissek, és semmi pénzért nem válnánk meg tőlük - huppant le az ifjú Bringe is, majd az itatóhoz vezette Sellőt.

- Kegyelmedék tán utazók, vagy valami hírt hoztak odaföntről, Zamen nagy várából? Ritka, de megesett mán.

- Hát, hír az van, de nem túl jó, így inkább megtartom - felelte Grand, és a saját lovát is odakísérte a vályúhoz.

A marhák kicsit bambán néztek a mellettük szomjukat oltó állatokra, de nem zavartatták magukat. Némelyik már odébbállva kutatott legelésre alkalmas fű után, de elkószálni egyik sem tudott: amelyik megpróbálta, azt a közöttük rohangáló kutya újra meg újra visszaterelte a társaihoz.

- Amikor utoljára erre jártam, a Pusztaurak mintha több állattal járták volna a vidéket - emelte fel a kezébe merített hideg vizet az idősebb, és arcába loccsantotta.

- Hát, ugye a valamikori klánvezetőnk, Lamitta már nem él, s...

- Mi történt vele? Jól ismertem őt! - riadt fel Grand.

- Ritkán, de megesik, hogy idetévednek a bíborkeresztesek. Egy alkalommal meggyaláztak egy asszonyt, a vezetőnk fiatalabbik lányát. Nekiugrott a lovagoknak, de lekaszabolták.

- Az Úr legyen vele! - hajtotta le a fejét az asszonya.

- Azóta, aki még itt maradt ezen a földön, vigyáz, és bízza a Gourgut - és az egyetlen vezetőnket. Addig jó, amíg azok az alávalók... - mordult fel a férfi, majd hirtelen elhallgatott. - De hiszen én még be sem mutatkoztam nektek - folytatta megváltozott hangon -, pedig neved alapján te akár a testvérünk is lehetsz. A nevem John.

- Valóban az vagyok. Elkeserít, amit tőled hallok.

Közben a gyerekek mind a társaság köré gyűltek, s nagyokat pislogva hallgatták a beszélgetést.

- Akkor ti jóbarátaink vagytok, s bizony be kell térnetek hozzánk, hogy megvendégelhesselek titeket egy jó étekre! - mosolyodott el a férfi, és már intett volna a feleségének, hogy szaladjon teríteni, amikor Leon halkan odaszólt neki:

- Remélem, nem sértelek meg, de mihamarabb továbbállnánk. Nem vagyunk még messze ugyanis attól a helytől, ahol bizony összeakadtunk a vörösköpenyesekkel, s azóta már alulról szagolják az ibolyát. Nem lenne jó, ha időt hagynánk a társaiknak, hogy a nyomunkra bukkanjanak, s utolérjenek.

- Hadd jöjjenek! - ugrott elő egy vékony, de magas fiú, és a kezében tartott kaszáját fenyegetően emelte az ég felé. Nyurga, de ugyanakkor mégis izmos volt, rövid, barna hajjal. Szemeiből sugárzott a harciasság, a kalandvágy, ami kiszabadíthatja az errefele mindennapos egyszerű gazdasági életből.

- No, hát, még csak az kéne! Menj már, Tag, és inkább tedd a dolgod! - ripakodott rá az anyja, és a ház mögötti föld felé intett.

- Nos, John, ha tudod, hogy hol leljük meg a másik klánvezető­det, s megosztod velünk, azt megköszönnénk - fogta meg a szárat Andrew, és mivel a levegő időközben már jócskán felmelegedett, összehajtogatta a köpenyét, és a nyerge mögé rakta.

- Ő mindig vonul, utoljára ősszel járt itt. Talán fent lehet, valahol a Gyűrű-hegység lábánál, ott, ahol a Sólyom-domb emelkedik. De akad még addig tanya, kérdezzetek bátran. S ha valaki nem ismerne fel, akkor mondjátok meg: testvérek vagytok, s nem az ellen!

- Nem most volt a szerződésünk, de bizony akkor még nem is sejtettük, hogy efféle világ lesz majd idehaza. Köszönjük fogadásod, s remélem, hamarosan béke ver majd itt tanyát, ahol egykor nem is volt más - lépett a kengyelbe Grand, s Bringe is követte.

- Na de legalább ételt vigyetek magatokkal!

- Hamarosan eljutunk a folyóig, s van is még tartalék. Nektek meg elkél az étek. Még egyszer köszönjük! - kiáltott visszafordulva Leon, majd, nehogy vissza kelljen utasítania még egy kört, csizmája sarkával megsarkantyúzta Sellőt, amitől a ló vágtába kezdett.

Egy darabig csak hullámoztak a nyeregben, nem szóltak egymáshoz. Grand megint a múlton töprengett, a gyorsan bekövetkezett, nagy változásokon. Leon érezte, jobb, ha most csak hallgat. Amikor aztán később lassítottak, megszólalt:

- Azt ígérted, hogy mesélsz apám gyűrűjéről. Annyit tudok, hogy volt egy barátotok, akitől kapta. Ő volt...

- Brake - vágott közbe Andrew. - Hosszú története van.

- Hát nem ráérünk? Nincs időnk?

- Van bizony, de ha az egészet lóháton mesélem el, a fogaim között több lesz a homok, mint a mezőn, mire átkelünk a Tasson - mosolygott a másik. - A lényeg, hogy Brake-kel találkoztunk Harbronban, amikor apáddal keletre indultunk. Aztán Brake meg­halt, s az ékszerről kiderült, hogy pont keletről származik. A klánok akkori fővezére volt az apja, s a klán szent madarát ábrázoló gyűrűje lett a kulcsa a végül néma vérengzésbe torkolló találkozásunknak.

- Ez a Gourgu-sólyom?

- Igen. S ahogy ma is látom, ez a madár még sokáig a szent madaruk marad - s így a miénk is. Ha jól sejtem, a rád bízott karika még szerephez fog jutni, így apád halálának volt értelme: az, hogy neked utat mutasson.

Leon megállította lovát, s a messzi északra tekintett. Nem tudta, hogy mit érez. Furcsa, forró zsibbadás töltötte el. Végigfutott a kezén, le a lábába, majd vissza, végül kitört belőle, mint egy gejzír - egy forrás a hegyek lábánál.

- Grand! Azt kell tennünk, amiről apám regéi szóltak!

- Miről beszélsz?

- Ha annak idején valóban szerződés köttetett, hogy testvérek vagyunk, akkor a kötelék most azokat is harcba szólíthatja, akik régen nem jöttek ide a medencébe.

- Miért tennék kockára életüket a messzi északi klánok? Rég nem jártak erre, s...

- De a testvéreink! Induljunk útra, keressük meg őket, és beszéljünk a fővezérrel! - lelkesült fel Leon. Szinte felállt a nyeregben.

- Higgadj le egy kicsit, barátom! Amit mondasz, nem elvetendő, de jóval több megfontolást és gondolatot igényel, mint ahogy itt és most a pusztán kigondoltad. Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor menjünk el Magorhoz, ő is vezér. Az ő vére is telítette a kupát, melyből megköttetett a pecsét. Hallgassuk meg, aztán jussunk el a Jobbkézhez, és hidd el, addig érik még a dolog!

Leon matatni kezdett zsebében, s hamarosan előhúzta a fekete bőrszütyőt, amelyben odaadták neki apja gyűrűjét. Miközben idősebb, tapasztaltabb és nagyobb tudású társának ötletét fontolgatta, kivette a Gourgu-fejet mintázó ékszert, és felhúzta ujjára. A Nap felé tartotta, majd amikor a fényt visszaverve elvakította barátja szemét, vett egy nagy levegőt, és megszólalt:

- Köszönöm neked, hogy higgadt gondolkodásra intettél. Szavaid igazak, s miként a múltban, ez a gyűrű most is megmutatja majd az utat.

- Apád is tudta, hogy mi a jó, s ezért rejtette el ott, ahol csak egy karika volt. Itt, s ha tényleg északra kell mennünk, akkor ott is: kulcs lehet a jövőhöz!

- Vagy legalább egy irány.

A nap hátralévő részében senkivel sem találkoztak, nem akadtak újabb házra, de még egy kósza állatra sem. A mező ugyan nem volt élettelen, de az itt élő lények vagy elbújtak a meleg elől, vagy annyira észrevétlenül éltek és mozogtak, hogy lóhátról nem lehetett észrevenni őket. A kékségben a lomhán kúszó bárányfelhők néha többen voltak, néha kevesebben, de akadt igen magányos is közöttük. Bármi is vitte őket az égen, a szél idelent nem fújt. Árnyékot adó fa ritkán akadt, aztán jobbról előbukkant egy erdőfolt, majd kissé kiszélesedett, és idővel akadtak társai is.

- Az ott már a Tass lenne? - emelte fel szeme elé kezét Leon, hogy a közben jobbjára került társa mögül vakító nap sugaraitól védje arcát.

- Azt gondolom, hogy igen. Ő lehet. Ugyan én ezen az útvonalon még nem jöttem erre, de annak idején mesélték a szerzetesek, hogy annyira kanyarog, hogy néha szinte összefolynak a hurkok, amiket vet. Azok között pedig olyan erdők fekszenek, amiken száraz lábbal nem is kel át az ember. Amolyan ártéri szigetek.

- Akkor hát átússzuk?

- Azt nem hinném. Olyan sebes, hogy aki révvel kel át, az is imbolyog, s a révésznek bizony igen nagyon tudnia kell mesterségét, nehogy elvigye a folyó!

- Ilyen vad? Hát miért nem szelídítik meg az itteniek? - kérdezett vissza a fiatalabbik elárulva tudatlanságát.

- Hát, majd járj ide, építs gátat, emelj földet, és faragd le a víz erejét! Ugyan, barátom! „Légy szolgája bizony a földnek, s hajtsd fejed a víznek, hogy azok téged ne pusztítsanak el! S hagyd békében, mik e földön veled s melletted élnek, s simogasd meg a mohát a fákon, hogy mindaz téged visszasimogasson! Aztán majd eljön egyszer a nagy vihar, amikor mindez téged nem fenyeget, hanem azokat, kik megbolygatják a minden békéjét, s akkor jön majd víz, föld, tűz és kő! S akkor nem lesz béke, kinek előtte sem volt, hanem azok élnek majd, kik életet adtak, és élni hagytak"- idézett Grand egy hosszabb részt a valamikori szentírásból.

- Annak idején apám is mesélt a Szent Szavakból, de nekünk odahaza nem volt, mert családunk egy messze épülő kolostornak adományozta. Délen meg egyetlen példány sem akadt az udvari könyvtárban.

- Sajnálom. Ezeket a sorokat még akkor tanultam meg, amikor fiatal koromban a királyi udvarban volt szerencsém olvasni. De ha lesz rá időd, a Jobbkézben van belőle, ők megengedik, hogy bújd egy kicsit. Hidd el, megéri!

- Nem kétlem. Sajnálom, hogy ide jutott a világ, hogy manapság csak egy kifordított része létezik. Visszatérve a Tasshoz: hogyan jutunk át rajta?

Grand elkomorodott. Jól tudta, valójában nem is kellene átmenniük a folyón, mert a hágó, ami a rend erődjéhez vezet, a sebes víz innenső oldalán van. Az viszont megkönnyítené az utat, ha előtte egy kicsit keletebbre juthatnának.

- Két módon tehetjük meg az utat: vagy lelovagolunk még délebbre és megkeressük a révet, majd onnan keletnek indulunk, vagy elindulunk északnak a parton, és ezzel megnyújtjuk utunk.

- És a Sólyom-domb?

- Az bizony a Tass másik oldalán magaslik. Északon van, s ott is van rév - válaszolta Andrew, és már mosolygott, mert tudta, hogy fiatal társa rájött az ésszerű megoldásra.

- Akkor oda kell mennünk!

Amikor elindultak délnek, a nap már kezdett nyugovóra térni, s ugyan a tájnak közel s távol nem volt egyetlen kiemelkedése sem, árnyékok rajzolódtak ki a pusztaságban. Eleinte csak a fáké, aztán már egy-egy bokor is csatlakozott a homályos takaróba bújó vidékhez.

A meleg enyhült, egy láthatatlan kéz vörös és narancssárga csíkokat húzott az ég kékjébe, s a bárányfelhők, ezek a lebegő, fehér vattapamacsok beszürkültek. Aztán a hamuszín kékebb lett, majd fekete, s felgyúltak a csillagok is. Valamivel arrébb sárgállni kezdett a Dormiolus maradék sarlója is, de annyi fényt már nem tudott adni a világ ezen részének, hogy utat mutasson az éjjel is haladó vándoroknak.

- Itt, a békés vadonban nem keres senki. Nézzünk egy védettebb helyet, ahol tüzet rakhatunk, s pihenjük ki a mai lovaglást! - javasolta Andrew, majd a folyó zúgó hangja felé irányította Vihart.

- Legyen! Már amúgy is sajog a hátsóm.

Hamarosan találtak egy fűzfákkal szegélyezett kis partszakaszt, de mivel a túlpartról könnyen rá lehetett látni, kicsivel arrébb telepedtek le. Ott ugyan nem karnyújtásnyira volt a víz, de azért így is tudtak halat fogni, tüzet rakni, majd úgy meglapulni, hogy ezúttal átaludhassák az éjszakát.

3.
A kereszt három ága

A Zúgó-folyó, ahogy beleszaladt a Tassba, egy olyan szögletet alkotott, amelyben a környék egyik legzöldebb és legdúsabb erdeje állt. Itt már kevésbé volt homokos a föld, így a vizektől körülfogott talaj feleannyira volt saras, s magasabb fekvése miatt nem úszott a folyók árjában sem.

A fák közelében gyéren, de akadtak csenevész bokrok is. Testvéreik jobban szerették a magányt, vagy ha csoportosan is növekedtek, akkor se foglaltak el nagyobb helyet.

A valamikor idehordott, s azóta is töltődő földön szétszórtan nagyobb kövek is teret kaptak, de ezt leszámítva olyan volt a táj, mintha egy a víztől messzebb élő erdő legmélyén járna az ember, ahol kevés a nap, s ezért vastagabb a fű, és mélyebb a moha lepte világ is. Itt viszont kevesebb páfrányszár hajladozott vagy nyúlt vissza a talaj felé - annál több volt azonban a fűz.

A két lovas a Zúgó északi partjához közel, kelet felé tartott, hogy némi ügetés után már a céljuknak megfelelőbb északi irányt választhassa. A jobbjukon kimagasló, méregzölden elterülő erdőből már csak folt maradt, s a környék megint kezdett olyanná válni, mint korábban, a Tasstól nyugatra. Dimbes-dombos, füves és lazább föld mindenhol, s az ezekben megbújó ligetek tömkelege tette változatossá a látnivalóban amúgy nem túl gazdag vidéket. Bár igaz, hogy ha leültek egy kis falatozásra, észrevettek parányi állatokat, méheket, bogarakat, lepkéket és társaikat, valamint az ezekre vadászó apróbb madarakat, amelyek zavartan röppentek tova a két lovas érkezésekor.

Kétnapnyi néma lovaglás után, amely során felejteni próbáltak, Grandék átlépkedtek egy alig térdig érő, de vagy háromméternyi széles patakon, majd megálltak. A lovak is örültek, hogy szusszanhatnak, no, meg hogy ihatnak a friss vízből, gazdáik pedig nyújtózkodva felfrissíthették elgémberedett tagjaikat.

Valamivel távolabb egy nagyobb madár szállt az égen, egy pilla­natra megállt, figyelt, majd, mint a villám, zuhanórepüléssel alá­bu­kott. A földet érését elrejtette Leonék szeme elől egy kisebb, fával és bokrokkal tarkított terület, de mivel a pusztán csend honolt, távoli nevetés és valami furcsa hangegyveleg ütötte meg a fülüket.

- Ott emberek vannak - mutatott az idősebb férfi a fák felé, majd mosolygott, és megfogta a nyeregkápát és ismét felült a nyeregbe.

- Lehet akár az ellenség is - nézett rá hosszú haja alól a másik, majd ő is felült a lovára. Elindultak a hangok irányába.

- Akikről te beszélsz, azok nem vadásznak sólyommal. No, meg errefele ritka a bíborkeresztes. Alighanem elértük Magort vagy valamelyik testvérét. Ne aggódj!

A vágta rövid volt. Megkerülték a fákat, és hamarosan négy lovas tűnt fel előttük. Ketten közülük a lovaik mellett álltak. Az egyik harcos kezén ott pihent az előbb látott barna, kistermetű madár. A fején most bőrből készült sapka volt: így nyugodtabban utazott anélkül, hogy további vadat keresett volna.

Amikor észrevették az érkezőket, összenéztek. Egyikük kihúzta kardját övéből, és a szemében bizalmatlansággal előrelépett a csapat élére.

A vadászok fekete bőrnadrágot viseltek, barna vagy fehér, vékony inget, rajta pedig varrott, virágmintás díszítésű mellényt. A combjuk belső felén megkopott, de még erős ruha árulkodott a mögöttük álló rengeteg lovaglásról. A csizmájuk is elhasználódott a kengyeltől.

A nyeregben ülők mindegyikének hosszú haja volt, amelyet fonott tincsekben hordtak tarkójukon összefogva és egy apró csattal a nyakukhoz erősítve. Az állóknak ettől némileg eltérő hajviseletük volt.

Az, akinek a karján ott pihent a sólyom, hunyorogva felnézett, majd a szabad kezével intett a többieknek.

- Nyugalom testvérek, az érkezők barátaink!

- Üdv néktek, Magor fiai, kik a partakokbéli klánból vagytok! - mosolygott Grand, majd közelebb léptetett Viharral, s miután lehúzta könnyű bőrkesztyűjét, a madaras férfi vállára tette a kezét.

A korábban védekezőn kivont rövidebb, kissé hajlított kard visszakerült tokjába. Mosoly jelent meg az arcokon.

- Vagy nagy öröm hozott ide téged, vagy nagy bánat, de örülök neked - kezdte a másik, majd rábiccentett Leonra. - Ha nem csal szemem, te pedig Storm fia lehetsz, merthogy arcod s tekinteted az övé, de még ifjú vagy!

- A nevem Leon, Leon Bringe - húzta ki magát amaz, majd kezét adta üdvözlésképp.

Ahogy összeértek az ujjaik, a napon megcsillant a fényes gyűrű. Ettől még jobban felvillanyozódtak a klánbeliek.

- Én Magor vagyok. Látom kezeden a Gourgut. Ha ez most nálad él, félek... - nézett hirtelen Leonra és Grandra a vezér, majd elkomorodott.

- Apámat megölték.

Egy pillanatra csend lett, mindenki a földet bámulta. Azután Grand megtörte a hallgatást.

- Egykor szövetséget kötöttünk, s most kérdések sokasága vár megvitatásra s döntésre. A béke nyugaton elveszett, s ha nem cselekszünk, hamarosan ide is úgy tör be a gyalázat, hogy nem tudunk ellene tenni, csak menekülni vagy űzött vadként elbujdosni előle.

- Szomorú a lelkem, hiszen alig egy éve, hogy azok a kutyák megölték Lamittát, de nincs elég harcosom, hogy nekivágjak a pusztának - nézett nyugatra Magor, majd megsimította fekete, de szürke szálakban gazdag haját. - Testvérként jöttünk ide, és úgy is éltünk. Lehet, hogy most menni kellene?

- Hosszú út áll mögöttünk, s attól félek, még hosszabb vár ránk.

- Hát, teljesen elfelejtkeztem a jólneveltségről? A közelben van a nem túl nagy táborom. Gyertek, meséljetek el mindent, s kitaláljuk, mit tegyünk!

- Vagy legalábbis a következő lépést - nézett rá Bringe.

A lovuk mellett állók közben nyeregbe pattantak, s a csapat lassú ügetéssel északra indult. A rövid úton kiderült, most csak azért vadásztak, hogy mezei nyúllal ízesíthessék az ételüket.

- Asszonyom és leányom úgy nyúzzák a vadat, hogy bármelyik ifjú megirigyelheti! - dicsekedett Magor, majd rápillantott a többiekre.

- Na, azért a múltkor a fiam ügyesen lekörözte gyermeked a kecskevágásban! - vágott vissza a hátul ügető harcos, akinek nem volt haja, csak pár tincse lófarokban összefogva a feje közepén. Az ő nyerge mögött voltak feltornyozva az elejtett szürke fülesek.

- Meglátod, mire elviszi valaki a lányom, utoléri fiad ügyességét. Addig is, a szépségével senki sem versenyezhet.

Kicsivel később feltűntek az ideiglenes tábor sátrai. Négy kör alakú építmény várta a „hazatérőket", körülöttük emberek, arrébb pedig kevés állatból álló kecske- és birkanyáj legelészett. A két csoport jól elkülönülve harapdálta a füvet, és látszólag fel sem figyeltek az érkező lovasokra. A mellettük őrzésre otthagyott kutya viszont vakkantott egyet, majd miután többen felfigyeltek a hangjára, visszafordult a nyájhoz.

- Magor és Vajk visszatért! - hangzott a sátrak közül, majd az egyik állatbőrökből és fából épített lakóhelyből két nő lépett ki: egy idős és egy fiatal.

- Meg Drama és Aupol. S ha nem csal a szemem, vendégek is jönnek - mosolyodott el a leány, majd megrángatta mellényét.

A két nő odalépett Magor lovához. Egyikük elvette a sólymot, a másik pedig megtartotta a szárakat, amíg a vezér leszállt a hátasáról.

- A Gourgu ismerősöket hozott szembe a pusztánkon. Grandot páran már ismeritek, az ifjú pedig régi testvérünk fia, Leon. Íme, ők pedig életem értelme: lányom, Sheena s asszonyom, Maria.

Sheena végignézett a számára idegen férfiakon, s először lesütötte barna szemét, majd azonnal ki is húzta magát, és egyenes háttal végigmérte Leont. Hosszú, barna haját apjához hasonlóan befonta, karcsú testén feszült a sokat sejtető ing, s a rajta csatokkal és bőrfonatokkal díszített mellény. A klánbeli férfiakhoz hasonlóan nadrágot és csizmát hordott, derekán kétujjnyi övön rövidebb ostor függött.

Apjának nem volt fia. A törzsben sok nő viselete megegyezett a férfiakéval, s a gyengébb nemből csak kevesen hordtak szoknyát és sarut, vagy egyéb lábbelit.

Anyja viszont közülük való volt. Szürke felső és virágos hímzésű, térd alá lógó szoknya jelezte, hogy kihez tartozik, és hogy az ő szerepe már más, mint a fiataloké.

- Az Úr hozott újra közénk, Grand - ölelte meg a férfit, majd odalépett Bringe-hoz, és vele is így tett. - Apádra hasonlítasz. Mi van vele?

- Nem tudok jó hírrel szolgálni... Meghalt - felelte zavartan az ifjú.

- Az Úr és a Gourgu vigyázza útján odafönn! Mi...

- Na, asszony, készítsetek enni, aztán odabenn mindent elmesélnek majd! - lépett oda a vezér, s bal kezével meglegyintette lánya feszes hátsóját. - Siess, leányom, nehogy lekésd a történeteket!

- Mire felvágod a kecskéd, ott leszek - felelt amaz, majd gyors léptekkel elvezette a lovakat.

Az alig húsz emberből álló tábor élete felbolydult. Ketten nagy ládát cipeltek Magor sátrába „asztalnak", valaki a korábban már megsütött húst hozta egy fanyárson, s két asszony - az egyikük Maria - pedig fogott egy bőrtömlőt, néhány fakupát, és a sátorba sietett velük.

A szürkületig folytatott beszélgetés, a megevett hús, a megivott bor, valamint a klánban népszerű kancatej miatt nem tudtak eredményre jutni. Magort és mindazokat, akik személyesen ismerték Stormot, valamint emlékeztek még a vérrel megkötött szerződésre, igen letaglózta a volt kapitány gyalázatos halála. Miközben többször elcsendesedtek, megjelent egy zömök férfi, akinek nem a szokványos bőrruha fedte testét, hanem egy kopott, fekete csuha, amelyet a derekán vastag kötél vágott ketté. Ő közel tizenöt éve érkezett ide, s fejében a Szent Szavakkal annak idején az itteni hitre tanította őket. Vermont testvér amellett, hogy gyakran mesélt a korai könyvből, saját maga is tanult ettől a néptől, amely közben enyhébbé és szelídebbé vált, mint valaha. Az ő szerepe volt a beszéd. Születés esetén első áldást mondott, s az étkezésnél is megáldatta az Úrral az étket. Ha pedig valahonnan halálhír érkezett, mélyen lesütötte szemét, melyek körül jócskán megszaporodtak a ráncok, és imát mondatott a társasággal. Így volt ez most is. Amikor elmormolták az imát, a testvér elvonult, hogy virrasszon.

Grand pedig, amikor már kezdett a fejébe szállni az ital, nem veszítette el a fonalat, hanem - hogy emelje valamelyest a hangulatot, ami nem ment könnyen - azokra az időkre terelte a beszélgetést, amikor ő és Magor elmentek a királyhoz, hogy meggyőzzék a barátságról, a békéről és a testvérként letelepedő népekben rejlő jóról. Felelevenítette az ajándékba adott hófehér lovat, az azt követő, nem túl hosszú nyugalmat s a rengeteg munkát, melyet a Gyűrű-hegység peremén végeztek, hogy megerősítsék az ottani monostort a testvérekkel. A történeteknek azonban nem akart vége lenni, ezért Leon, amikor már majdnem beszürkült, elnézést kért, és kilépett a közben már némileg lehűlt éjszakába.

Mivel a pusztaúrnak átnevezett klánvezető azt javasolta, hogy mára maradjanak itt, s használják ki, hogy nem valami erdő vagy folyó partján pihennek le, ahol nyulak módjára kellene aludniuk, Leon, mielőtt elfoglalta volna az egyik oldalsó sátorban neki felajánlott fekhelyet, úgy gondolta, még kisétálja a fejéből a bódulatot. A többi táborlakó közben lefekvéshez készült. Néhányan elintézték az állatok körüli kevés teendőt, rendbe rakták a dolgaikat, és láthatóan fogyatkoztak a talpon lévők.

A sátrak mellett, valamivel arrébb, Sheena épp kiemelt egy íjat a tokjából, majd a lábához támasztott tegezből vesszőt vett elő, s a fegyverbe illesztette. Az íj kész volt, csak oda kellett igazítani a vékony ágból készített nyilat, felhúzni, majd célra tartani s kilőni.

A lány vékony, és ettől gyengének tűnő karjai olyan rugalmasan tették a dolgukat, hogy Bringe-et egy könnyed táncra emlékeztette, amelyet délen tanítottak neki. A különbség annyi volt, hogy most egy hatalmas és igen erőteljes fegyver használatát látta.

A kilőtt vessző a tábor másik végében úgy fúródott a földbe egy karónak támasztott nyereg mellett, hogy nem látszott belőle más, mint a tollas vége.

- Elvétetted volna? - lépett Leon a lány mellé.

- Sosem vétem el - jött a válasz, majd egy mozdulattal lenyomta a fegyver végét, és némi erőlködés árán kivéve az ideget, befűzte a szabadon maradt részbe, hogy az egész szinte megfordult. A nem szokványosan használt íj „pihentetve" volt a következő alkalomig.

- Hiszen nem találtad el a nyerget.

- Nem teszek tönkre egy ilyen nyerget. Az nemcsak hiba lenne, de nagy sértés is a gazdájának. Kipróbálod? - nézett az ifjú férfira, majd elmosolyodott, és odanyújtotta neki a fegyvert.

- Volt már a kezemben lovagi íj, sőt nyílpuska is, de ilyennel még nem találkoztam.

- Puszta-íj. Többet is tartunk felszerelve a nyereg mellett, hogy amikor szükség van rá, már csak elő kelljen venni.

- Nem fárad el a teste, azért bírja sokáig? - érdeklődött Leon, majd óvatosan a kezébe vette a felajánlott és lövésre majdnem kész fegyvert.

- Igen, jól látod. Több évet is kibír. Ha van idő, akkor pihentetjük, de minden harcosnál kell lennie olyannak, ami lövésre kész.

A hosszú hajú Leon beletette a fogásba a vesszőt (miután a lány újra befűzte az ideget, és visszaadta a fegyvert), majd célpontot keresett. Ahol tanult, nem voltak gondjai az efféle nyilakkal, így magabiztosan kinézett magának egy távolabbi karót, majd rátartott.

- Ne feszítsd túl, az a fa nem akadály ennek - lépett mellé a lány, majd visszatartotta a lélegzetét, hogy ne zavarja meg a fiút a célzásban.

A vessző kirepült. Ahogy a faltörő kos tör be egy gyengébb kaput, magával rántva a gerendákat, kiragadta a cöveket a földből, hogy egy arrébb álló, alvó kecske lábánál csapódjon a földbe. Amaz ijedten felugrott, de mivel vékony, hosszú kötél biztosította, hogy éjjel ne kószáljon el, csak addig jutott, amíg a kötél engedte. Mekegve bámult társai felé.

- Mondtam, hogy lazán - nevetett fel Sheena, majd megsimította a férfi karját. - Akarod felkészíteni is?

Leon akarta, csak éppen fogalma sem volt róla, hogyan kell. A lány megfogta a kezét, majd vezette az íj görbületén, aztán végig a szárakon. A mozdulat alatt fejük közel került egymáshoz, majd amikor a férfi keze leért a mozdulat végéhez, összekoccant a homlokuk. Egy másodperc múlva, még mielőtt Leon felfoghatta volna, a lány csókot nyomott az arcára.

- Ez...

- Hagyd! Estére amúgy is pihennie kell. Majd én.

Leon mélyen a szemébe nézett, megfogta arcát, majd kezét, és halkan megszólalt:

- Szép a szemed, s jó most itt...

- Holnap tényleg elmentek innen? - kérdezte hirtelen a lány, majd elfordult, mert sejtette a választ.

Nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a feleletet. Azt, amelyben benne van egy jövő, azt, amely - a vonzó férfi varázsa révén - összetörheti.

- Esküm kötelez. Amíg nem teljesítem, addig nem tehetek új esküt sem. De ígéretet igen, ha elfogadod tőlem.

- Csak mondd, hogy visszatérsz!

- Visszatérek - súgta a férfi, majd megcsókolta a lányt.

Aztán olyan hirtelen váltak ketté, mintha megzavarta volna őket valaki. Sheena egy pillanat alatt eltűnt a saját sátrában. Leon még várt egy pillanatot, majd megfordult, hogy ő is elmenjen lefeküdni. Sok volt neki a mai nap. Apja friss halála, a megtett út, s mindaz, ami még várja őt, ami megszabhatja a jövőjét - a jövőjüket. A jövőjüket, amely itt még homályosabb lett, mint korábban.

Magor maga nem tudta otthagyni a klánt, de két emberét társul adta Andrew-ékhoz. A másnapi búcsú rövid volt, senkinek nem esett jól, de nem várhattak tovább az indulással. Nem lehetett tudni, mi jön még, mi folyik nyugaton, Zamenben, vagy bárhol a birodalomban. Menni kellett, s mivel a klánvezér is úgy vélte, hogy jó ötlet az északi testvérektől segítséget kérni, szorgalmazta a mihamarabbi indulást, s hozzátette, hogy attól fél, hallva a bíborkeresztesek hadát, még ez is kevésnek bizonyul.

„- Északon nem jártunk, s hírt sem kaptunk Thanról, mióta elváltunk. De veletek lesz a Gourgu, meg Vajk és Samuel testvérem, s így célba fogtok érni. Nem hagynak cserben a többiek" - mondta búcsúzásként, amikor Leonék elhagyták a tábort.

A lovaknak tetszett az itteni vidék, az új társak pedig annyira magabiztosan hajtották ménjeiket, hogy akár csukott szemmel is mehettek volna. Valahol a baljukon vékony, sötét sáv húzódott, azon túl még messzebb pedig kéklő hegyek csipkés, de nem hófödte ormai emelkedtek az ég felé. Elindultak a távolból, s ugyanott vesztek el, csak a másik oldalon. Mögéjük nem lehetett ellátni, mert nemcsak messze voltak, hanem belevesztek egy ködös felhőrétegbe.

- Az a csík ott a Tass - mutatott a kiemelkedések előtti sávra Vajk, majd megállt egy pillanatra.

- Akkor jócskán haladtunk az elmúlt napokban - nyugtázta Grand, majd ivott a nyerge mögötti lószőrös kulacsból, melyet Magoréktól kapott.

- Említettek nekünk korábban egy Sólyom-dombot. Az merre van? - kérdezte Bringe, hogy csatlakozzon a társalgáshoz.

- Az még északabbra fekszik. Ott több ember él, jó környék. Jó a földje, némi termést is ki lehet dolgozni, meg találtunk egy gyümölcsfélét is, ami, ha odafigyelünk rá, bornak is jó.

- Mit gondoltok, hány nap alatt kelünk át a Szem-hágón? - nézett fel kezét a szeme fölé emelve az idősebb Triannita, hogy az éppen rá sütő nap elől árnyékot vonjon arca elé.

Tudta, a legrövidebb út a hágón keresztül vezet, de egy jövendőmondó asszony gyerekkorában egyszer azt mondta neki:

„- Ott leled majd halálod, amikor fagy van, és jégben szorulsz, míg a szusz ki nem fogy belőled!"

Ezért aztán ugyan nem mondta senkinek, de félt oda vagy akár csak arra menni. Ha tehette, keresett valami ésszerű kifogást, és inkább más irányt javasolt. S ha mégis arra vezetett az útja, sietett mihamarabb maga mögött hagyni a sziklákkal és a hegyekkel teli vidéket.

- Lehet vagy másfél. De nem messze találtunk itt egy szorost, amely nem visz fel annyira a magasba, nincs szikla, se hó, csak egy tűlevelű erdőben gazdag völgy. Sokkal barátibb, mint a hágó.

- Van a mélyén egy patak, annak köszönheti a létét, meg az az éjkék tó, ami az alján pihen. Mi csak Fekete-tónak nevezzük, mint ahogy a patakot is.

Grand észrevétlenül felsóhajtott.

„A Mindenek Atyja kegyes volt hozzám!" - gondolta és elmosolyodott.

Valamivel később egyre több fa vette körül őket, aztán, ahogy észrevétlenül emelkedni kezdett a föld, a fák megsokasodtak, majd szaporodni kezdtek a karcsú, sötét lombok, amelyekben a tenyérnyi leveleket hegyesebbek és szúrósabbak váltották fel. Az erdő illata a gyantától és a közeledő hegyektől erősebb lett, az avarban pedig a korábban lehullott, megbarnult levelek figyeltek fel a paták alól. A friss levegőből jólesett nagyokat szippantani, a társaság tagjai így nemhogy fáradtak volna, de a korábbi poros vidék levegője eltűnt a tüdejükből.

Félnapi haladás után átértek egy magaslaton, majd még kettőn, amikor a hegyek árnyékában megbújó völgyre pillanthattak le. Egyik oldalán meredek sziklák emelkedtek, a szemben lévőn pedig a messzeségbe nyúlva terült el a fenyves. A nem túl nagy hegy testébe utat vágott a patak, amelyről korábban beszéltek, középen pedig ott fénylett és ugyanakkor sötétlett a tavacska. A hátuk mögött lenyugvó nap még megcsillant a vízen, s ez helyenként olyanná tette az alig mozgó tó tükrét, mintha ezer és ezer gyertyaláng lett volna meggyújtva a felszínén.

Leérve a partra a klánbeliek körülnéztek, majd egyikük száraz gallyakat gyűjtött, s nekiállt a tűzrakásnak. A másikuk megitatta a lovakat, és mire az estét köszöntő tűz már pattogott, egy lenyilazott őzzel tért vissza. Gyakorlott mozdulattal megnyúzta, majd egy nyársra tűzte, és nekiállt, hogy vacsorát készítsen belőle. Övén hordott bőrzacskójából fűszereket vett elő, meghintette velük, majd amíg megsült a hús, letelepedett egy kőre, a többiek mellé.

- Mi nem jártunk még abban az erődben, ahova tartunk, csak Magor mesélt róla. A szoros keleti száján túlra nem volt okunk menni. Kik élnek ott? - kérdezett bele a szürkületbe Vajk.

- Valaha harcos szerzetesrend volt, Jobbkéznek nevezték magukat - felelte Andrew halkan.

- Onnan indulunk majd északra?

- Azt gondolom, nekik is lesz ötletük, hogyan hozhatnánk vissza a medencébe a békét. Petrus atya ugyan már igen idős, de bölcs ember, s a testvérek is azok - jegyezte meg Grand, majd megbökte a félig sült ennivalót.

- Anyám is okos asszony - szólalt fel Leon. - Amíg a sors nem kergette el férje mellől, nemcsak asszonyi teendőit látta el apám mellett. Ugyanolyan jól mozog a konyhában, mint ahogy kardot forgat vagy az írott szót olvassa.

- Ismerem édesanyád - mosolygott az idősebb lovag. - S bizony, ha nem sértelek meg, egy harcos nő lelke bújt meg egy angyal szépségű nő testében.

A tűz kis lánggal lobogott, s a lassan forgatott vacsora ropogósra sült felette. Amikor mindenki szelt belőle egy-egy darabot, majd a gondosan becsomagolt, kissé barnára sütött kenyérből is letörtek maguknak, jó étvággyal meg is ették az egészet.

A félig hamuvá égett fa már csak parázslott, amikor Samuel felkapta a fejét, felállt, és idegesen körülnézett. Lovához ugrott, lekapta a nyereg mögé rakott, összetekert ostort, majd laza mozdulattal kiengedte.

- Mi a baj? - kérdezte Leon, aztán azon vette észre magát, hogy keze a kardja markolatára csúszik.

- Túl nagy lett a csönd. Valakik vannak a fák között.

- Jól beszélsz, testvérem - állt fel közben Vajk is. - De legalább a vacsorát befejezhettük.

Apró reccsenések hallatszottak, majd szinte ugyanabban a pillanatban ordítás törte meg az addig sípoló hangtalanságot. Négy alak rontott rájuk a sötétből. Kopott, rongyos ruhákba öltözött, görbe hátú alakok voltak, akik a kezükben lapuló fabunkókkal hadonászva nekitámadtak a társaságnak. Annak ellenére, hogy kezdetleges fegyverekkel voltak felszerelve, olyan ügyesen használták őket, hogy mire a jóllakott csapat felvette volna a harc ütemét, Grandnek már kétszer rácsaptak kezére, amely ettől annyira sajgott, hogy azon gondolkodott, átveszi fegyverét a gyengébb, bal kezébe.

Samuel hátralépett, majd megsuhintva bőrből készített és erősre fonott ostorát, az egyik támadó felé csapott, akinek a bunkót tartó csuklójára tekeredett a csattanó szíjfonat. Amaz feljajdult, majd a fájdalomtól elengedte a fahusángot, és puszta kezével ragadta meg a maró dolgot. Tenyeréből vér kezdett szivárogni, ahogy megpróbálta maga felé rántani a klánbelit, de az megint rántott rajta egyet, amitől a férfi hasra esett.

Leon eleinte többször félreugrott a tompa és zúgó fegyver elől, majd belecsapott a testébe. A kardja ugyan éles volt, de az egyik vágás után a penge beleszorult a fába, és összeragadtak. Nem esett kétségbe, bal kezével arcon vágta a másikat. Az megszédült, de nem hagyta magát. Megrázta a fejét, és hörögve magára rántotta az ifjút. Elvágódtak. Leon valamivel vékonyabb volt, mint akire ráesett, de fürgébbnek bizonyult. Két rövid mozdulattal felülre engedte az addig alatta forgolódót, és térdével ágyékon rúgta.

- Ahhh! Menkii te riihango! - üvöltötte dübörgő hangon az érthetetlen nyelvű ellenfél, majd vicsorogni kezdett, és leköpte a hosszú hajút.

- Szóval tetszett? De, komám, igen büdös a szád! - felelte neki, majd megismételte a mozdulatot.

Az eredmény nem maradt el. Az addig erőt és kitartást sugárzó test összerándult, majd legördült róla. Bringe megragadott mellettük egy nagyobb követ, és akkora erővel vágta fejbe a még mindig hörgő és egyben sikoltó férfit, hogy arca helyén egy vérben úszó massza maradt csak.

Samuel hasonlóan járt. Birkózni kezdett ellenfelével, aki sehogy sem talált rajta fogást. Markolta és tépte ruháját, vagy ha elérte, akkor a haját. A pusztanép harcosa meglendítette homlokát, amivel állon ütötte az őt görcsösen markolászót. Ez elég volt, hogy amaz elengedje a karját. Addig ütötte öklével, amíg el nem ájult.

Vajk ezalatt rövid kardját használta, s ellenfele, aki társai egymás utáni elestét látva dühöngött, félni kezdett, és már nem volt képes uralkodni mozdulatain. A lecsapó bunkójának a lendülete többször magával vitte, de ennek ellenére sikerült úgy oldalba vágnia a pusztai harcost, hogy annak kiesett a penge a kezéből. Mire feleszmélt volna, megint érkezett felé a fával lendített csapás, az pedig már feljebbre sikeredett. Vajk eszméletlenül esett össze.

- Ez hiba volt! - ugrott oda Leon, aki közben felkapta társa kardját.

- Zahman kurghh! - vicsorgott rá válaszul a vadember, és forgatni kezdte fegyverét.

A fiatal Bringe oldalazva megpörgette a fémet, majd amikor a bozontos fej tekintetével követte a mozdulatokat, ezt kihasználta és a nyakára csapott. A karbantartott élek nem hazudtolták meg magukat: vér fröccsent, aztán tágra nyílt szemű fej gurult oda, ahol a másik rongyos alak feküdt szétvert arccal.

Az utolsó erdei vadember ekkor eldobta bunkóját, és megpróbált elrohanni. Samuel kikapta övéből vékony tőrét, és egy jól irányzott dobással a menekülő után hajította. Hangtalanul csapódott a hátába. A vadember összerogyott, és nem mozdult többé.

Grand és Samuel odaugrott Vajkhoz, hogy megnézzék, él-e még.

- Kemény feje van, csak elájult. Fektessük a hátára, hozok vizet, hogy borogatást tehessünk a homlokára - szólalt meg Andrew, majd előkotort egy szürke kendőt, és a tó partja felé indult.

- Aaaa! - nyitotta ki a szemét a forgatásra a sérült. - Mi a történt?

- Hát, testvérem, bizony megízlelted a meseemberek bunkóit - felelte Samuel.

- Hogy kikét? - kérdezte Leon, majd kirántotta a kardját a bunkóból, amelybe a harc közben beleszorult.

- Sosem találkoztunk még velük, azt hittem, az erdei „meseemberek" tényleg csak a nekünk regélt történetekben élnek. Az idősebbek annak idején azt mondták, élnek a hegyekben effélék, s azért jönnek elő, hogy elrabolják a gyerekeket, akik este elkóborolnak. Ha pedig felnőttet látnak, akkor a lelke miatt...

- Hagyd már! - csitította Vajk a társát. - Ha jól látom, az még él.

- Bizony - felelte Grand, majd miután odaadta a vizes ruhát magához tért és láthatóan egyre jobban lévő társának, még mindig a fájós kezét fogva odalépett az egyetlen életben maradt vadhoz.

- Kötözzük meg, és hagyjuk itt! - szólalt meg Leon, majd kardját a közben a hátára fordított vad mellkasának szegezte.

- Talán így teszünk - felelte társa. - Ki a fene vagy te?

- Jarhmee... jarhmee... - nyögte amaz, és mindkét kezét mellkasa elé emelte.

- Nem mondanám, hogy értelek.

- Erdő... élni... meghal... én meghal... - felelte a rongyos ember. - Tűz... nem tűz...

- Hogy micsoda? Te erdei ember vagy, és meghalsz a tűztől?!

- Tűz megöl. Félni tőle, erdő fél.

- Akkor miért támadtatok ránk? - fortyogott Vajk, és szédelegve felállt.

- Ti tűz, s az megöl mindent. Mi megöl titeket, s az nem öl meg mindent! Ha nincs tűz, mi nem öl embert! - felelte morogva az időközben körülvett fogoly.

- Nos, azt hiszem, értem - szólt halkan Grand, majd miután szétnézett társain, odafordult ismét a földön gubbasztó, kócos hajú férfihoz. - Hogy biztosak legyünk, te most itt maradsz velünk, sőt hajnalig meg is kötlek. Tüzet már nem rakunk, nem kockáztatnék meg egy találkozót további társaiddal. De te biztosítéknak indulásig velünk maradsz! Érted szavaim?

- Érteni. Fa testvér, nem fog bántani engem. Tűz megöl...

- Na, akkor én ezt elintézem, de hogy tudjunk pihenni, reggelig figyelni fogok - ajánlotta Samuel, majd nyerge mellől egy összetekert kötelet hozott, hogy véghezvigye, amit mondott.

A harc közben megijedt hátasok nem tudtak elszaladni, mert egy-egy fa törzséhez voltak kötve, de néhány simítás és halk szó hamar megnyugtatta őket.

A társaság három tagja, kifáradva a harctól meg a korábbi úttól, igen hamar lehunyta szemét. Mélyen nem mertek pihenni - félve az esetleges újabb vademberektől -, de ez is elég volt, hogy amikor a hajnal első sugarai megjelentek a párás pókhálókon a tűlevelek között, már kipihenten tudjanak felállni. Éjszaka Leon leváltotta társát az őrségben, s közben, mialatt éberen figyelt, hol Sheenához, hol régen látott édesanyjához szálltak gondolatai.

Amikor utoljára látta anyját, egy mosolygós és vibráló arcú nőt kellett otthon hagynia. Ha kellett, magához ölelte őt, vagy rejtve megcirógatta fejét. De néha szigorúnak bizonyult. Ha pedig végképp nem tudott a lelkére hatni, az egyenes út volt apjához.

„Sose feledd, fiam: a szeretet, a hit és a becsület benned lakozik. Ugyanúgy, mint a gonosz. Uralkodj rajta, s tanítsd meg, hogyan köthetsz vele békéd!"- mondta neki, ha csínytevésen kapta.

Sheena gyors felbukkanása olyan volt neki, mint a homokvihar délen, ahol tanult. A lány folyamatosan mosolygott rá, amíg a pusztai táborban az útjukról meséltek. Nevetett vagy elhallgatott, mindig azt, amit kellett. Amikor csak tehette, kereste a pillantását, vagy ha alkalom adódott, a közvetlen érintését. S kicsiny őzike szemei elvarázsolták Leont, magukba rántották, átölelték, és forogni kezdtek vele, amíg teljesen beléjük nem szédült.

„- Visszatérek...!"

Reggel, mielőtt mindannyian felszálltak a nyeregbe, Andrew eloldozta az erdei embert, aki még egyszer végigmérte a csapatot, mielőtt eltűnt a fák között.

Előző este, kicsivel arrébb összehúzták a halottakat, de az életben maradt heves mozdulatokkal, és néhány érthető és érthetetlen szóval kérlelte őket, hogy ne háborgassák tovább fivéreit.

„- Erdő... föld... fa... szellem... brahhu gomma!"

A tó partján lovagolva hamarosan elérték a szoros egyik szűk részét. Itt csak a patak volt, se fa, se kő, csak a halkan, de annál sebesebben zubogó víz. A kis hely miatt mindannyian szívesebben maradtak a lovuk hátán. Sorba rendeződve haladtak át az egy embernek is csak épp elég helyen úgy, hogy a lovak lába a térdükig sem maradhatott szárazon.

Aztán megint barátságosabb lett a környék, megérkeztek a már megszokott fenyők, a rajtuk ugrándozó mókusok, az ágakon figyelő vörösbegyek, szunnyadó baglyok is. A földön, ahogy néha kiértek egy-egy rétre, gyémántként csillogtak a tenyérnyi szigeteket alkotó, minden méhet odavonzó gyopárok és a kisebb, de ugyanolyan szép, sárga belsejű virágok is.

Az egyik ilyen alkalommal Vajk leugrott a nyeregből, és szedett belőlük egy csokornyit, majd a nyerge mögötti csomagok mélyére rejtette.

- Felénk is van ebből, mi gyógyító szegfűnek nevezzük, s sok bajra jó.

- Annak idején a rendbéli szerzetesek is gyűjtötték, ők kamilla néven nevezték - szólalt meg Grand.

- Szép név - bólintott Vajk, majd miután megint mindannyian a nyeregben voltak, újra elindult a társaság.

A szemből sütő nap alatt hamarosan ráláttak az erdő alsó részére, a fenyvesek közé belopóztak a más jellegű növények is, mint a bükk vagy az imitt-amott feltűnő boróka. A távoli tájon pedig nemhogy ritkult a fa, de a látóhatáron a mindent eltöltő puszta terült el.

Leérve a hegyek lábához, ami megint legalább negyednapot vett igénybe, északnak fordultak, és alig használt útra bukkanva tartották az irányt. A fűvel gazdagon benőtt, virágokban bővelkedő vidék számtalan színben pompázott. Andrew felidézte, ami­kor utoljára itt járt, s ugyan tudta, hogy messzebb van az a hely, ahol egykori barátjukat, Brake-et eltemették, egy pillanatra megfordult a nyeregben. Most még távolabbi emléknek tűnt, amikor Sir Bringe-dzsel egy rövid csata után elvesztették barátjukat, s egy sziklánál eltemették innen délebbre. Ő volt, akitől Storm, s most Leon gyűrűje származott. A Gourgu-fejet ábrázoló karika története persze sokkal régebbről eredt, még a messzi keletről, a most saját népként együtt élők valamikori otthonából. Egy akkor még vad és kegyetlen, de sajátos életet élő, mozgó „városból", az egykori Suleiből.

Vajk és Samuel nem voltak túl idősek, amikor húsz éve megérkeztek a medencébe: gyerekek voltak mindketten. Nekik akkor érthetetlennek tűnt a többheti kóborlás, a mindent maguk mögött hagyó és új otthont kereső népük célja. Azóta rengeteg történetet hallottak az idősebbektől, s megtanulták népük ősi történelmét, közben felnőttek, és igazi otthonukká varázsolták a Gyűrű-hegységen belüli földeket.

Leon csak némán nézelődött nyergéből. Sosem járt erre, és ugyan sok történetet hallott apjától a világot elterítő zöld mezőkről, a végtelen fűtengerről, de mindezt látni teljesen más volt a számára.

Aztán egyszer csak, a hegy oldalában feltűnt a vár. A magasabb részein sötét, de ugyanakkor karcsú fellegvár tornyai meredeztek az ég felé, alatta pedig szinte hófehéren vette körül két, lépcsősen kialakított középső és az alatta elnyúló alsóvárként erőt sugárzó erőd. A falak vastagsága messziről is jól látszott, a csipkézett építmények testében mindkét oldalon kör alakú vagy többszögletű tornyok álltak, melyek között akadt, amelynek cserepes teteje vagy csupasz testvére volt. A lőrések között emberek figyeltek, de nem sokan. A tornyok tetején szél lobogtatta zászlók hirdették a helyet átható hitet, a benne lakók békéjét és a biztonságot, amelyet építése óta megőriztek.

- Az ott a Jobbkéz - mutatott előre Andrew, majd széles mosoly ült ki az arcára.

- Hány ember dolgozott ezen a váron? - kérdezte Vajk.

- Sokan. Kőművesek, testvérek, s bizony számukat nem tudom. Az innen északra fekvő faluból is jöttek, hogy ha vész van, legyen hova menekülni, s aztán ezek az emberek - néhány öreget leszámítva - itt is maradtak. A falu ugyan megmaradt, de amolyan major jelleget kapott. Akkor a király is küldött még munkásokat, és érkeztek bentről a birodalomból szabad munkások, továbbá Triannita szerzetesek.

A kis csapat keletről érkezett az alsó kapuhoz, amelynek csapóhídja nyitva állt, és nyitott szájként várta a belépőket. A bejárat melletti bástyákon mozgolódás támadt, majd amint odaértek a felhúzott vasrácsok alá, két őr lépett eléjük. A katonák nem viseltek sisakot, de mellükön láncinget, felette pedig világoskék köpenyt hordtak. Fekete nadrágban voltak, lábukon ugyanilyen színű csizma virított. Kezükben hosszú lándzsát szorongattak.

- Kik vagytok, utazók, s mi céllal érkeztek a Jobbkézbe? - állt elébük egyikük, aki komor tekintettel mérte végig az érkezőket.

- A nevem Grand, s társaimnak tisztességes célja van. Testvérek vagyunk, társam pedig Leon, Sir Bringe fia, Lady Bringe gyermeke - léptetett előre Andrew, s Leonra mutatott.

- Szavamra, Sir, nem ismertelek meg! A Mindenek Atyja hozott benneteket! A kapitány s minden bizonnyal a Lady is örülni fog jöttötöknek - ugrott félre a katona, majd felemelte fejét, és elkiáltotta magát. - Hír a parancsnoknak, hogy Sir Grand és barátok érkeztek!

A társaság áthaladt a kapun, majd bejutottak egy jobbra és balra elnyúló részre. Lassan, de biztosan lépkedtek tovább, követték a közben elébük küldött, segítségüket felajánló embereket. A falak mentén épített egyszerűbb házikókból ki-kiléptek a lakók, volt, aki mosolygott, de a többség csak bambán nézett a kis csapatra. Az otthonaik némelyike egyszerűen kövekből vagy vályogból felépített kis házikó volt, melyek tetején mohától és esőtől szürkült nádtetők emeltek zsupfedelet az ég felé, ahol csoportokban repültek tova a madarak. A közöttük elhúzódó utacska alig volt szélesebb három embernél, a rajta haladó lábaktól, a ritkán végighajtott legelésre vitt jószágoktól és a kevés szekér kerekétől kövek nélkül is keménnyé vált az elmúlt évek alatt.

Grand emlékezett, hogy annak idején itt még a mező virágos szőnyege terült el, ahol vígan szaladt egy vékony sáv a szomszédos falucskáig, amit a valamikori barbár betörések nem egyszer gyaláztak meg, égettek fel, fosztottak ki.

A következő kapun átjutva már egy keskenyebb „udvarra" érkeztek, itt hosszabb és laposabb építmények sorakoztak, melyek mellett néhány katona ácsorgott, vagy ha dolga volt, akkor oda igyekezett.

- Itt kaptak helyet a kaszárnyák, a fegyverraktárak, s nem egy katonai istálló, meg néhány raktár is - mutatott körbe az idősebb Triannita.

Rend és nyugalom van e helyen - jegyezte meg Leon, s azon vette észre magát, hogy izzadni kezd a tenyere a gyeplő alatt. - Fent vannak a Trianniták?

- Aki itt él, az igen. Meg gondolom, édesanyád is - felelte társa, majd amikor észrevette, hogy a hosszú hajú a nadrágjába törli a kezét, rámosolygott. - Rég nem találkoztál vele.

- Sok éve. Várom is, meg félem is a találkozást.

- Légy önmagad, az Úr vezetni fogja tetteid s minden szavad - tette vállára kezét Grand.

Néhány perccel később eljutottak egy kisebb bejárathoz. A falnál mély, széles árok futott, melynek alján parányi patak csörgedezett, ami aztán kanyarodva tűnt el. A két oldalt kiemelkedő bástyákon egy-egy katona strázsált, akik, amikor megpillantották a lovasokat, mint megzavart hangyabolyban a dolgozók, mozgolódni kezdtek.

Abban a pillanatban két, barna csuhát és a derekán kopott kötelet viselő szerzetes lépett eléjük, hogy örömteli hanggal és kitárt karokkal fogadja őket.

- Az Úr vezetett hozzánk ismét, Sir! - kiáltotta az egyik, majd ahogy megfogta Villám vezetőszárait, az oldalán kivillant rövid, keskeny kardja markolata. - Petrus atya s a Lady örülni fog.

- A hír, amelyet hoztunk, nem jó, s ugyan barátokkal és az ifjú Bringe-dzsel jöttem, úgy lesz, ahogy mondod - ugrott le a nyeregből Andrew, s a többiek is így tettek.

A kicsiny udvar közepén apró kút állt, szélein két kopott gerenda, azok tetején pedig kötelet tartó henger feküdt, amelyen sokat használt vödör lógott kiakasztva. A kút koszorúja néhol már elhasználódott, a testvérek mégsem engedték, hogy bárki újat építsen a helyére mondván, a hithez a szerénység ugyanúgy hozzátartozik, mint a víz használata. Nagyon régen, amikor a kutat megásták a csuhások, tudták, hogy a mélyből nekik adott kincs az Úr ajándéka és jele, hogy ez életük tere. Így a fellegvár lett ugyan az erőd egyik legjobban védett része, de mivel valaha monostor volt, az egyszerűségével elvarázsolta a betérőket.

Bambafülű szamarakkal és néhány lóval benépesített, nádtetős istálló, pihenésre épített lapos, kőszínű, keskeny szárny, virágosládákkal és árkádjai alatt kihelyezett, madaraknak szánt magvakkal telerakott tálkákkal színesen őrködő étkező, és hátul a kertet elválasztó imaház fogta körbe az udvart.

Néhány perc alatt szerzetesekből álló kis társaság jelent meg, akik elvezették a lovakat, majd amikor mindenki leporolta ruháját, egy idősebb, szürke csuhát viselő ember, egy fekete ruhába öl­tö­zött nő, és két feketeköpenyes lovag lépett ki az oldalsó épületből.

Az idős szerzetes széttárta a kezét csakúgy, mint korábban a társa, majd meghajolt, és hogy utat engedjen a mellette álló hölgynek az ifjúhoz, előbb Grandhez lépett.

A talpig sötétbe bújt, kék szemű nő szótlanul odarohant Leon­hoz, magához vonta, majd hangos zokogásban tört ki. Remegő kézzel simogatni kezdte, és elhalmozta csókjaival.

- Leon, fiam!

- Anyám!

Az időt nem sajnálva, hosszú perceken keresztül hallgatott mindenki. Figyeltek, mosolyogtak és könnyeztek egyszerre. Aztán Grand odalépett a szőke hölgyhöz, és fél térdre ereszkedett.

- Hölgyem, Lady Bringe - hajtott fejet, majd megcsókolta a kezét.

- Állj fel, Andrew! Hát elhoztad nekem a fiam. S ne hívj így, hiszen mindig Monának szólítottál!

- Elhoztam, s férjed gyászában kell eme ajándékot átadnom számodra - állt fel a köpenyes, majd a többiekhez fordult. - Petrus atya!

- Sir Grand, hát újra velünk - örvendezett a szomorú tekintetű szerzetes, és odalépett Leonhoz. - Úgy gondolom, ifjú Bringe, hogy sorsod vezetett hozzánk. Nemsokára vacsoraidő. Gondolom, mindannyian megéheztetek utatokon.

Közben a sorukat kiváró, feketeköpenyes lovagok, kiknek vállán bátran fehérlett a máshol üldözött jel, a fehér Triannita-kereszt, az ősi szokás szerint egyenként megfogták Grand csuklóját, hogy nekik is ugyanúgy érkezzen a kéztartás.

- Védelmezd a gyengét, és győzni fogsz!

- Óvd, és nyerj! - felelte mindkettőnek Grand, majd hátralépve bemutatta másik két társukat, akik türelmesen vártak. - Ők Vajk és Samuel. Magor klánbéliek, s küldetésünkben osztoznak.

- Benneteket is üdvözlünk itt a Jobbkézben - helyezte kezét az atya a két klánbeli vállára. - Nos, gondolom, van mit mesélnetek, hát üljünk le a vacsoránál, s...

- Ne vedd sértésnek, atyám, de fontos kérdések várnak megvitatásra. A hírek ide is eljutottak, ugye? - hajtotta le a fejét Andrew, majd mélyen belenézett a szürke csuhás szemébe.

- Úgy gondolom, Sir, hogy a gondok már megvannak, s egy este alatt nem múlik belőle több. A fáradt elme nem tud építően gondolkodni, így ma pihenjetek, s holnap majd korán leülünk megbeszélni, amit kell! Gondolom, a Lady és Leon is szívesen elvonulna gyászukban egy kicsit.

- Nézd el nekem hamariságom! Most is, mint mindig, igazat szóltál - hajtott fejet az idősebb Triannita ismét.

- Köszönöm - nézett rá Mona, majd kézen fogta Leont. - Elnézésetek kérem.

A hosszú, szőke hajú nő fekete ruhájában méltóságot sugárzott. Arcán a napok óta tartó sírástól és a rengeteg imával töltött virrasztástól alig észrevehetően, de megszaporodtak a ráncok. Úgy fogta fia kezét, mint aki soha többé nem akarja elengedni, s maga sem tudta, mit hoz a jövő. Abban azonban ő is biztos volt, amit Petrus mondott: most képtelen volna másról beszélni, mint az egyszerre rátörő fájdalomról és örömről, amit Leon és a többiek okoztak neki s mindenkinek.

Másnap, a reggeli után a szerzetesek sietve kiürítették az étkezőt, hogy ott tartsák az immár halaszthatatlan megbeszélést. Az erődnek ugyanis nem volt sem lovagi terme, sem egyéb helyisége, amelyben minden érintett elfért volna: a várkapitány terme a Jobbkéz erődítményének legészakibb végében épült, és rideg volt. A hosszú asztal körül foglaltak helyet, meghallgatták Andrew, Leon és a többiek beszámolóját, majd egy ideig hallgatagon figyelték, hogy ki teszi meg az első javaslatot.

Az itt élő alig tucatnyi Triannita, mint annak idején bárhol, itt ismét egyenrangúnak számított. Ugyan volt köztük egy „kapitány", de ez csak az erőd parancsnokságát jelentette. Mire az a megtiszteltetés érte volna, hogy ő is mozgó kapitány legyen, s felölthette volna a neki járó fehér köpenyt, a birodalomban lévő rendi tanács megszűnt, így nem tudták felavatni. A lovagok másik szabálya, miszerint az avatást maga a király végezheti el, szintén elveszett, amikor a régi uralkodó meghalt. Így a rang most arra terjedt ki, hogy az erődre vigyázott, és Petrus mellett őrizte a vár rendjét az esetleges támadásoktól.

A tizenkét feketeköpenyes Triannita, a két klánbeli, Leon és az anyja ültek az asztal oldalán, az asztalfőre pedig maga az atya és Andrew telepedett.

- Úgy gondolom, a feladat adott. Eskünk arra kötelez, hogy védelmezzük a gyengét, harcoljunk az igazságtalanság ellen, akár az életünk árán is - kezdte Grand a lovagi eskü szövegét idézve. - Ami már régóta folyik a birodalomban, mostanra odáig fajult, hogy nem ülhetünk tovább ölbe tett kézzel. Mi, Trianniták, kevesen vagyunk eme feladatra, így segítséget kell kérnünk.

- Kire számíthatunk a belső ellenséggel szemben? - kérdezte az erőd kapitánya.

- Azokkal kell összefognunk, kiket vagy a testvéri szerződés köt, vagy egyéb módon vannak jelen a múltunkban. Az úton, amíg ideértünk, kiderült, hogy meg kell keresnünk északi rokonainkat, a Kurtokat.

- Miért jönnének ide, ha saját országukban békében élnek?

- Mert mint mondtam, köti őket a vér pecsétje. Továbbá itt telepedtek le azok, kik egykor velük népesedtek a messzi keleten - felelte Grand, s amikor Samuelre és Vajkra nézett, azok erőteljesen bólintottak.

- Valóban. És azt se felejtsük el, hogy mi is itt vagyunk, ugyan kevesen, de amint egyesülhetünk, már erősebbek leszünk - szólalt meg az idősebb klánbeli.

- Ez egy lehetséges út - emelte fel a fejét Petrus. - A hozzánk eljutott hírek szerint a zsarnok király seregének létszáma sok ezerre rúg.

- Így igaz. Hol találhatunk még szövetségeseket?

- Bocsánatot kérek, hogy megemlítem, de eszembe jutott valami - szólalt meg Leon. - Közel kilenc éven át voltam délen, s ahol éltem, a király valaha segítséget kapott a birodalmunktól.

- Az Aerbunas királyság?

- Igen. Sokat tanultam ott, köztük a sziget történelmét is. Amikor a sziget körül garázdálkodó kalózok folyamatosan kihasználták az ott élők egyetlen kapcsolati formáján alapuló lehetőséget, a vízi kereskedelmet, a mi királyunk küldte oda egyetlen nyugati flottáját. Megtisztította a tengert, és írás született róla, hogy a jó kapcsolat érdekében az Aerbunas királyság cserébe ott segít, ahol tud.

- Akkor miért nem tette meg ezt eddig?

- Kérte tőle valaki? - emelte fel a hangját Lady Bringe.

- Természetesen nem, hölgyem - hangzott egy erőteljes válasz.

A „hölgyemnek" szólított egy pillanatra lehajtotta a fejét. Tudta, hogy számára még akkor is megtiszteltetés, hogy jelen lehet ezen a tanácskozáson, ha egykori ura, Sir Bringe és most fia is jelen van, szólnia pedig nem illedelmes.

- Anyámnak igaza van - védte meg Leon. - Azóta a déli királyság megerősödött, flottája és serege van. Kalózok már nincsenek. Ha szövetséget ajánlunk nekik, a legkevesebb, hogy embereket ad, ha másképp nem, hát fizetségért.

- Nos, ifjú Bringe, vállalod, hogy elmész a királyhoz? - emelte fel fejét Petrus.

- Eskü köt. Ha nem is a lovagi, de eskü. Vállalom - vágta rá.

- Utad nem lesz könnyű, barátom. S ha te délre mész, nekem kell megkeresnem az északi testvéreinket - nézett rá Andrew.

- Oda mi is megyünk! - kiáltotta Vajk.

- Ha megengeditek, sir - nézett fel megint Petrus -, számtalan Triannita szerzetes menekült nyugatra, s hogy békéjüket és életüket mentsék, többen letelepedtek a Dót királyságban. Kicsi ország ugyan, de ők is félnek, hogy a bíbor áradat túlnövi magát. Ha, tegyük fel, biztosítjuk őket egy örök békéről, talán meggyőzhetnénk a királyukat, hogy legyen az egyik „szárnyunk".

- Ne feledjük, bárkivel lépünk szövetségre, amit felajánlunk, az csak a háború után élhet. Ha elbukunk, mindannyian bukunk - szólalt meg ismét a feketeköpenyes kapitány.

- Nem bukunk el, hiszen a Mindenek Atyja vezeti kardunk, s a hitünk lesz az erőnk - mosolyodott el Petrus atya.

- Nos, atyám, valakinek oda is el kell mennie.

- Galambok útján tartottam a kapcsolatot az ottani testvérekkel. A király barátként tekint ránk, még ha mi élünk is a legtávolabb hazájától. Ugyan már vagy három éve nem érkezett és nem is indult madár nyugatra, minden szalmaszálba bele kell kapaszkodnunk.

- Téged nem ismernek a bíborkeresztesek vagy bárki más a medencében?

- Ide nem ér el a zsarnok keze, de még a füle sem. Nem hallották a teljes nevem, nem látták arcom. A Mindenek Atyja ugyanaz, csupán forgatni kell a szavaim.

- Nem vagy a felkent papja - nézett rá Grand.

- Nem, de írnokunk van. Az Úr megbocsájtja nekünk, ha valótlan levelet írunk arról, hogy ha pap nem is, de ottani csuhás vagyok.

Elcsendesedtek. Néhányan fejüket csóválták, de amint ránéztek Sir Grandra és a többi határozott emberre, tudták, hogy együtt kell végigcsinálniuk mindent.

- Nekünk, sir, mi lesz a feladatunk? Itt üljünk várva, amíg vissza nem tértek? - kérdezte a többiek nevében Sir Calahan, a kapitány.

- Mindannyiunknak nehéz és halálos feladata lesz. Az elmondottak alapján elmondanám gondolataim, s ha valaki nem ért egyet, szóljon! - állt fel Grand. - Leon, te délre utazol, s feladatod szövetségre hívni az Aerbunas királyságot.

- Ha megengeded, Sir, s te, fiam, nem félsz anyáddal egy célért küzdeni, veled mennék. Itt megöl a gyász és a tehetetlenség - fogta meg a fiatal Bringe kezét a Lady.

Andrew ránézett az egykori Monára, akinek arcáról ebben a pillanatban eltűntek az elesettség jelei. Csak megvárta, amíg Leon bólint.

- Legyen! Nekem és két társamnak északon lesz feladatunk az ottaniakkal, s ha Than meglát - remélem, él még -, nem kétlem, ő is segítő kezet nyújt majd. Atyám, ön vegyen maga mellé legalább még egy embert, akivel nyugatra mehet!

- Apostillus testvér, Consta, szívesen osztozik majd utamban s a szent küldetésemben. Jó ember, nagy a hite, és legalább olyan jól forgatja a kardját is - bólogatott az atya.

- Ne feledje el, atyám, a birodalomban a szerzetesek nem hordanak kardot - tette a vállára a kezét amaz.

- Akkor marad a hitünk kardja.

- S a legvégére hagytalak benneteket, testvéreim, bár a ti feladatotok lehet a legnehezebb. A nép folyamatos elnyomás alatt él, ezt tudjátok. Nem itt kell csatát nyerni, hanem otthon, míg megérkezik a segítség. Legyetek jelen szellem módjára, árnyakként, s tartsátok a népben a reményt, titkon harcoljatok értük! Tartsátok a hitet, s amikor megérkezünk három irányból, akiket eddig elnyomtak, ott harcolnak majd mindannyiunk mellett!

- Akkor majd feltámad a Triannita kereszt! - kiáltott fel Sir Calahan.

- A kereszt három ága összeér majd, és összeroppantja a Püspököt és megannyi hívét, az összes bíborkeresztes lovagot.

- Ámen! - emelte kezét az ég felé Petrus, mire, akik csak ott voltak, mind elnevették magukat.

Senki nem kételkedett benne, hogy hatalmas feladat vár rájuk, ahogy abban sem, hogy útjuk során bármikor meghalhatnak, de ott élt bennük a hittel teli remény, hogy olyan küldetést vállaltak, amit a Mindenek Atyja segít majd, kitartást és erőt biztosítva nekik, bárhová is szólítja őket a kötelesség.

4.
A sehol vége víz

A hullámok vadul csapkodták a hajó szorosan összerakott deszkáit, gerendáit és egész szerkezetét. A tenger ujjai nem találtak utat befelé, hogy a hatalmas helyet elfoglaló raktárakat és a nem a legénységnek fenntartott, nagyobb és barátságosabb utasteret elárasszák. A sós víznek folyamatosan kitett hajótest már évek óta bírta a vad viharokat és a hullámok ostromait, és - legfőképpen a kapitánynak és a hajóácsnak köszönhetően - az éves nagy javításokat leszámítva csak akkor került a kikötő „orvosai" kezébe, ha egy orkán darabokra törte a vitorlarudakat, rongyosra tépte a szürke, viaszos anyagot vagy a tartóköteleket.

A gömbölyű, ám karcsú, kétárbocos orrnál, közvetlenül az orr-tüske alatt helyet foglaló faragott szobor mosolyogva, széttárt karokkal ölelte a nekicsapódó nyers, sós erőket. Lady Julie, akiről eme tengerjárót elnevezték, annak idején ugyanilyen szeretettel karolt át és szorított magához mindenkit. A birodalom legelső, alapító királyának egyetlen lánya látva, mennyi nyomorúságot hoz egy háború vagy csata (amelyeket az egykori uralkodó a betörő hordák ellen vívott a békékért és a hitért), örök fogadalmat tett: „- Testem és lelkem légyen hát Urunké, a Mindenek Atyjáé! Hitemmel és szolgálatommal fogom segíteni a rászorulókat, míg ezen a világon élek!"

Gyermekét hallva apja egyszerre volt szomorú és büszke, de hogy segíthesse esküjének teljesítésében, kolostort emeltetett s megannyi ispotályt, hogy a szolgálatba vonuló lány megadhassa mindenkinek, amire csak szüksége lehet. Így történt, hogy Lady Julie, aki a betegek és rászorulók között csak Julie lett, megannyi lovag és vándor tudatában nővérként élt az akkor még lovagrenddel is rendelkező, azóta kiirtott Triannitáknál. Az egyetlen „lady" apáca. Tanított, gyógyított, ételt osztott, s közben az országot járta, hogy mindenhol megjelenhessen.

Nem sokkal azután, hogy betöltötte a huszonkilencedik évét, egy súlyosan beteg kislányhoz tért be. Miután a csemetét kigyógyította abból a lázból, aminek okát senki nem ismerte, saját maga is legyengült, és a furcsa kór néhány nap alatt elvitte. Azt mesélték, hogy teste tüzet sugárzott, szeme elhomályosulva meredt a semmibe, és megannyi kín között, görcsökkel küszködve tért át a másvilágra.

Egy kolostornál temették el a nyugati határon, utolsó kívánsága szerint olyan szerényen, ahogy élt. Se sírkő, se szertartás, csak néhány csokor virág, amit azóta is mindig frissre cserélnek. A sírját nemcsak sok testvér keresi fel, de az egyszerű népek közül is rengetegen - ezen az új uralkodó sem változtatott, hiszen Julie egykori élete erőt adott és ad mindenkinek, tettei nem bűnösek senki lelkének.

A nem messze lévő, Vaergonns-nak nevezett kikötőben építették s keresztelték el a hajót.

A birodalom egy keskeny részen felnyúlik északnyugatra, a Nordann-tengerig. Ezért gyakran indultak útjukra onnan hasonló hajók délre, Harbron felé, az egyetlen úton megkerülve a kontinenst. Ám az utóbbi időben bátor utazók keresték a messzi földeket nyugatra vagy még vadabb távolságokban valamerre a látóhatáron túl is.

A kalandvágyó embereket korábban még az sem tartotta vissza, amikor eltűnt vitorlásról érkeztek hírek, és megannyi történet keringett a messzi vidékeken portyázó kalózokról, akik támadásaik után kegyetlenül megölnek mindenkit, s a zsákmányt magukhoz véve felgyújtják a kifosztott és megszégyenített vízi járművet. Ennek vetett véget egykor a segítség, amelyet a már halott uralkodó adott a délieknek és az egész földnek.

A birodalomban hamar rájöttek, hogy a portékák tengeren való szállítása elősegíti a királyság virágzását, s amellett messzi helyekről sokkal könnyebb ismeretlen ízekben gazdag gyümölcsöket, fűszereket hozni, mint arról a földről, amelyen magas hegyek és vad népek állják útját a kereskedelemnek.

A Püspök persze el volt foglalva az egykori Trianniták eltörlésével és az őt körülvevő pompa fenntartásával. A valamikori kapcsolatokat annyira elhanyagolta, hogy azok szinte megszűntek. Egy-egy utat leszámítva oda és vissza egyaránt ritka volt a hajóforgalom.

A harbroni, falakkal és sziklákkal védett öblöt két napja elhagyó Lady Julie kapitánya, kihasználva a délnyugati irányba haladó áramlatot és az északi szelet, megfelelő sebességgel tartott célja felé. A délen fekvő, mostanság kevésbé látogatott Aerbunas-szigeten lévő királyságot, ha nem is minden héten, de havonta legalább egy alkalommal az ő hajója is kitűzte úti célként.

A harbroni kikötőben több árusnak jelentős bevételi forrást jelentett a déli csemege és a távoli csecsebecsék, amelyeket itt könnyebben megvehetett, mint ha Azmírból kellett volna hozatnia, vagy a sivatagok még mélyebben elhelyezkedő városaiból. Ám a mostani indulásra egy teljes titoktartást váró, háromtagú csapat kérte. A jelenleg folyó gyalázat ellen folytatott küzdelem megsegítésének reményében keltek útra, s mindannyian bíztak benne, hogy hamarosan sokkal több hajó járhatja majd a világ ezen vizeit is.

A főárbocon felfelé mászó matróz, aki alatt társai apró, izgő-mozgó hangyáknak tűntek, macskaügyességgel szedte lábait a karvastagságú kötelek között. Talpán a bőr olyan vastaggá vált sokéves szolgálata alatt, hogy valószínűleg azt sem vette volna észre, ha belelép egy a fedélzet súrolására használt kefébe.

Megszürkült vászonnadrágja bokatájon végződött, derekánál egy madzaggal kötötte körbe, de felette ott viselte az elengedhetetlen derékövet is, amelyet szinte mindannyian hordtak, mindegy, hol kellett dolgozniuk.

Bő ujjú ingje egész nap ki volt téve a friss tengeri szélnek és a nap egyre melegebb, szárító sugarainak, mégis árasztotta magából a bűzt, amelyet a lakhelyéül szolgáló kabinban magába szívott. A legénység zöme ugyanis az orr-részben foglalt helyet, ha éppen volt ideje pihenni, ahol a tengervíz miatt mindennapos volt a penész és a dohos, orrfacsaró szag. Megszokták, hogy csak annyi időt töltsenek itt, amennyi feltétlenül szükséges a pihenéshez.

Karjával, amelynek bal oldalán furcsa motívum díszelgett - egy régi társa festette tintával a bőre alá -, megragadta a továbbjutáshoz nélkülözhetetlen kötelet, majd izmait megfeszítve felrántotta magát az egész hajótestet keresztben átszelő vitorlarúdra. Ahogy megvetette talpát a henger alakú fán, az megingott alatta, de súlya miatt, és mert a széltől feszülő vászon erősen tartotta magát, ez alig volt érezhető.

Rövid, göndör haja kusza összevisszaságban fedte fejét, alatta borotvált, beesett, enyhén barna arc volt. Mélyen ülő szemével pislogva kémlelte a látóhatárt.

A nézelődő innen olyan távolra tekinthetett, hogy látta a sima tengert meggörbülni a messzeségben, s azt hihette, hogy ahol az ég és a víz találkozik, ott utóbbi oldalra lefolyik. Hunyorgott néhányat, hogy a nap ne vakítsa el, majd miután igazolva látta, amit lent csak a horizonton beszürkülő felhők, a távoli homályként „érkező" páraköd jelzett, elordította magát:

- Vihar közeledik!

- Mindenki a fedélzetre! - kiáltotta a taton álló parancsnok. Nyugodt maradt, de hangja betöltötte az egész hajót.

Lucio Amoretto kapitány középkorú, zömök, izmos férfi volt. Hosszú copfba fogott, fekete haja általában kikandikált sötétkék kalapja alól, most azonban nem viselte a fejfedőjét, így frizurája kibontva lobogott a feltámadó szélben. Hófehér inge és rajta a feszes, tengerszínű, gombos kabátja mindig makulátlanul tiszta volt csakúgy, mint a nadrágja és az éjfekete csizmája, amellyel a fedélzet deszkáit koptatta. Bal alkarján, mint megannyi tengerésztársáén, ábra kéklett. Kétárbocos hajó, mint a sajátja, alatta apró felirattal: „Ó, otthon, hazatérek!"

Jobb kezének középső ujján pedig egy arany pecsétgyűrű villogott a közepén egy ovális és éjfekete kővel, amiben egy sárga sellő mosolygott a ránézőre.

Amikor három nappal korábban egy kikötői kocsmába indult volna, sötét kámzsás, durva anyagú köpenyt viselő alak állta útját a partra vezető pallón, mögötte két hasonló, de jóval magasabb társával, akiknek arcát nemcsak az éj, hanem a fejükbe húzott köpeny is elrejtette. Már dörmögött volna a jellegzetes hangján, amikor az előtte álló alak először zavartan körülkémlelt, majd hátratolta „rejtekét". Régen látott, de annál barátibb arc villant szeme elé. Ez a szőke hajjal és gyönyörű szemmel megáldott nő örök álom maradt a régi időkből.

- Mona Seagull - szólalt meg a meglepetéstől elmosolyodva, majd szélesre tárta karját, hogy átölelje az időközben megöregedett, de szépségét tekintve ugyanolyan feltűnő nőt. - Vagy szólítsalak Lady Bringe-nek?

- Engedd meg, Amoretto, hogy felmenjünk a hajódra! Itt semmi sem biztos - tolta el a baráti kezeket a Lady.

A férfi válaszul oldalt állt, majd, miután a másik kettőt is elengedte, hangtalanul utánuk robogott, és saját kabinjába tessékelte a társaságot. Ott mindenki lehajtotta a csuklyáját, és zavartan elfoglalta a szabadon lévő ülőhelyeket, ami zsámolyokat és a kapitány ágyát jelentette.

- Rég nem jártál a hajómon - kezdte Amoretto, majd előhúzott egy üveget és néhány poharat. - Rumot?

- Bár hűvös az éjjel, de nem kérünk - utasította vissza a nő. - A társaimnak és nekem a segítségedre van szükségünk.

- És tulajdonképpen mindenkinek - fűzte hozzá Leon.

- Ő a fiam, Leon. Ő pedig - mutatott az ágyon ülő férfira - Sir Duncan.

- Amoretto lennék. Hallottam, hogy becses férjed..., sajnálom!

- Az Úr majd igazságot ad. Most hadd beszéljek célunkról, aztán, ha elvállalod, lesz idő kitölteni a fehér foltokat.

- Semmit nem változtál, rögtön a lényegre térsz. Mondd, mit tehet értetek egy magamfajta, megtisztesült patkány? - Töltött magának az italból, majd meghúzta a poharat, és egy húzásra kiitta a tartalmát.

- Sosem kételkedtem benned, de tudnom kell, hol szolgálsz kapitányként eme nehéz időkben - mondta Lady Bringe halkan.

- A Lady Julie-n.

- Ki volt az utolsó megbízód?

- Ej-ej, Mona! Szóval az érdekel, hogy melyik szárazföldi patkányt szolgálom? Hát egyiket se. Nekem csak a tenger parancsol, az is csak akkor, ha hagyom - nevetett fel a férfi.

- Egykor rend és béke volt ezen a földön. Most zsarnokunk miatt...

- Ne folytasd! Az az alávaló és a keresztesei minden portékám kétharmadát elvámolják. Már nem tudom, hová rejtsem a szállítmányt...

- Akkor nem regéket mondok, hanem előállok a kérésünkkel: vigyél minket délre, az Aerbunas-királyságba, hogy segítséget tudjunk kérni eme gyalázat ellen!

- Hát, ha kaptok...

- Ez a cél! - ugrott fel a fiatal Bringe.

- Jól van, fiam, kérlek, higgadj le! A király...

- Őt ismerem, s van némi „törlesztenivalója" is - ült le lassan Leon.

- Jól van, csak hát onnan? De tetszik az ötlet, meg hát jó lenne végre nyugodtan élni, és nem attól félni egy tivornya közben, hogy olyan dalt énekelek, ami bántja a vörösköpenyesek fülét. Tehát vigyelek benneteket délre?

- Igen - felelték egyszerre.

- A múltra való tekintettel, persze, no, meg a jövőre nézve nem kérnék érte semmit, de egy ilyen útra elő kell készítenem a hajóm...

- Ha hajnal előtt indulsz, dupla annyit kapsz, mint amit kérnél - nyújtotta a kezét Leon.

- Akkor összeszedem az embereimet. Ez, őket ismerve, nem lesz könnyű, hiszen épp elég kocsma és bordély lehet tele velük. De ez az én gondom - mosolyodott el ismét a kapitány, majd egyik kezével meghúzta az üveget, a másikkal pedig erőteljesen belecsapott a hosszú hajú tenyerébe. - Hajnalban indulunk!

A hullámok egyre nőttek, s a bizonyos körökben egyszerűen csak „Nagy víznek" hívott kékség - azaz rendes nevén a Hozomány-tenger - beszürkült, majd tajtékozni kezdett. A vízfelszínről feltörő köd egybeolvadt az esővel a levegőben és a mélyben, majd ahogy minden a feje tetejére állt, bármerre nézett az ember, már csak hatalmas, folyékony, ugráló hegyeket látott. A hajó felemelkedett és lesüllyedt az egyre tarajosabb hullámokon, és a gyakorlott legénység hiába volt ura a kormánynak és a közben majdnem mindenhol lehúzott vitorláknak, az egész szerkezet úgy himbálózott ide-oda, mint a papírsárkány. Aztán a hatalmas feketeség egybeolvadt, s csak akkor látott bárki bármit, ha egy hatalmas villám minden robajlást túlharsogva, az égen átcikázva iszonyú dübörgéssel belecsapott a mélységbe.

Férfiak próbáltak átjutni a néha vészesen ágaskodó fedélzeten, ha társukat vagy egy kötelet kellett megragadniuk, ám a megvadult világ ellenük dolgozott. A szél szinte oldalra billentette a Julie-t, az eső pedig könyörtelenül verte a deszkákat és a rajtuk csúszkáló embereket, akár a madzagon rángatott bábukat egy előadáson.

- Engedjetek már a fő-sudármerevítőn! Még kettétöri a nyavalyás! - ordította Amoretto, de hangja elveszett a szélsüvítéssel növelt hangzavarban.

Egy hatalmas hullám oldalba vágta a deszkatestet, amitől az táncoló szitakötőként pördült meg a tengelye körül. Aztán mire egyenesbe fordulhatott volna, már szemből jött a támadás. Úgy tűnt, a vihar már sosem ér véget, a világ pedig sosem pihen meg.

A kabinban tántorgó Sir Duncan egyik pillanatban a hányingerével, a másikban a félelmével küzdött. A szárazföldön harcos volt, bátor és törhetetlen, de még sosem járt vízen. Vártorony magasságú hullámok között pedig végképp nem.

Leon ugyan visszatért a déli szigetről, de vihart ő sem ismert a tengeren. Neki nem kavargott a gyomra - talán a korábban ivott grognak köszönhette -, de az ő arca is fehérré vált.

Anyjának, aki fiatalabb korában sok időt töltött hajón, szinte börtönnek tűnt, hogy Amoretto most ideparancsolta.

„- Hasznom vennéd, hiszen tudod, hogy ismerem a köteleket meg az árbocokat - mondta neki, amikor kitört a vihar.

- Ez tengeri tánc lesz, nem afféle folyami keringő. Maradj itt! - jött a hűvös válasz, majd a kapitány rácsapta az ajtót."

Hiába volt valaha egy folyami gálya parancsnokának egyik legjobb embere, hiába a régi ismeretség vagy a tisztje mint „Lady", itt most csak egy utas volt. Egy egyszerű lánnyá, mindennapi életéből kiragadott hölggyé, elzárt, fizető utassá minősült át, akire vigyázni illett.

Ropogott az egész hajótest, sikított a szél, és az eget megvilágító villámok után akkora mennydörgés rázta meg a világot, hogy még a kabinba zártak gyomra is beleremegett. Mona, mint aki ismeri a nagy vízen igazán sosem átélt félelmet, beszélgetni próbált a két férfival. Fiával mint anya, s az őt kísérő lovaggal mint asszony.

- Gondoljátok, hogy a király tud akkora sereget adni, amekkorára szükség van?

- Amikor eljöttem, az a hír járta, hogy több ezer katona áll a szolgálatában, s akik között engem neveltek, szintén erős és nemes emberek - nézett fel Leon.

- Azt a sok embert el is kell hozni hozzánk - nyöszörgött Sir Duncan, majd megpróbálta visszatartani a hányingerét.

- Arkhammed királynak hajója is van. A kérdés az, hogyan jut el a „kölcsön" a birodalom szívébe - felelte az ifjú.

- Nem vagyok nagy stratéga, de gondolom úgy, mint abban a táblás játékban, ahol bábukkal kell eljutni a vezérig - jött a melléjük szegődött lovag válasza. - Lépésről lépésre.

Amikor induláskor - közel másfél hete - Lady Bringe-ék felültek a lovaikra, Sir Duncan mosolyogva léptetett hozzájuk, és csak annyit mondott, hogy:

- Ahol egy uralkodót kell meggyőzni, ott elkélhet egy Triannita is, kivált, ha valamikor Storm lovagtársa volt!

Így történt, hogy a Jobbkézből délre indulók nem ketten, hanem hárman láthattak hozzá a feladatukhoz.

Útjukat többnyire éjjel folytatták, nehogy feltűnést keltsenek, s a sötét nehezítette ugyan az utat, a mezőkön át gyorsan tudtak haladni, mert világított nekik a Dormiolus és a céljuk „fáklyája".

- Leon, te hol tanultál? A királyi udvarnál? - kérdezte Mona a fiától.

- Ott is, továbbá néhány éven át egy amolyan peremvárban, ahol a Dűnelovagok teljesítettek szolgálatot.

- Dűnelovagok?

- Igen. Ők, mielőtt páran közülük a fejedelem testőreivé válnak, évekig vigyázzák a rendet a sziget délkeleti és keleti oldalánál, a sivatag peremén. A buckák között sok vad törzs él, tartani kell a nemlétező határt, a rendet, na, meg a karavánutat.

- Színes ország lehet - nyugtázta az anyja.

- Bizony az. Ott, ahol kikötünk, már ha elérjük még ebben az életben, még faligetek állnak. Tele magas pálmákkal, néhány lombos fával, kicsiny kertekben gyümölcsösökkel, apró bokrokon tűzvörös szőlővel. Aztán, ahogy még délebbre jut az ember, ültetvénynek nevezett, csatornákból öntözött termőföldek adnak életet és munkát a helyieknek. Már ahol nem a puszta terül el. S itt van a király vára, El-Zahhacd.

- Olyasféle, mint Zamen?

- Vannak falai, ugyanúgy sziklából emelkedik ki, de háromszor magasabb, mint Zamen hegye. Nem is olyan hosszúkás, inkább kerek. A kövei vörösek, tornyai zömökebbek, és az egész olyan, mint egy teknősbéka.

- Hát az meg miféle szerzet? - kérdezte a másik férfi.

- Egy négylábú állat, amelynek páncél nőtt a hátára. Sosem láttál még teknősbékát? Hiszen nálunk is akad, még ha ritka is.

Az idősebb Triannita a fejét rázta, nem lehetett tudni, hogy ez „nemet" jelentett-e, vagy csak újabb gyomorforgató érzést akart legyűrni.

- Hát sosem lesz vége ennek a pokolnak?

Ezt a kérdést a kormánykerékbe kapaszkodó kapitány is feltette, amikor egy hullám nyomán annyi víz zúdult a hajóra, hogy két embert is magával sodort, akik a korláton átbukva vesztek el a mélyben.

Amoretto egyik kezével a homlokához nyúlt, hogy magában elmondja a békét kérő imáját az elvesztett embereiért, a másikkal megrántotta a kereket. Hajából és ruhájából már nem csöpögött, hanem folyt a víz, a szél átjárta az összegyűrődött kabátját, remegett a hidegtől és az idegességtől.

- Átkozott tengeri szentség! - dörmögött egyet. - Hajtsátok a vizet kifele a hajó gyomrából!

A legalsó fedélzeten több ember is pumpálta a sós ördögöt, hogy a tenger el ne nyelje a hajót. A deszkák között kevés víz jutott be, de a fejük fölött folyamatosan zúgó „áldás" mindenhová befolyt. Ám a Julie, nevéhez híven, hősnő volt. Ellenállt, és küzdött a rajta utazókkal a rajta utazókért.

Még néhány óra kemény harc után a vihar kezdett szelídülni, a szél alábbhagyott, majd megszűnt. A sötét fellegek elvonultak, a korábbiakhoz képest a tenger szinte kisimult, és előbújt a nap. A keletre elvonuló felhők után az ég kitisztult. A nemrég még az emberek minden porcikáját átjáró hideg helyett eleinte kellemes meleg, majd forróság öntött el mindenkit. A fedélzet pillanatok alatt felszáradt, az összecsavart vitorlák gőzölögtek a melegben.

- Kapitány uram, azt hiszem, elvonult a vihar! - lépett Amo­rettó­hoz egy kócos ember, majd szétnézett a hajón.

- Én is látom. Nézz körül, Greg, vedd számba a veszteséget!

- Igenis, uram.

- Ja, és keresd meg Matthew-t, vegye át a kormányt!

A jó idő és a rendért felelős kapitány visszahozta a legénységet a jelenbe. Sok hasonló vihart éltek már át, de az ilyen alkalmak után, amikor egy kicsit megpihenhettek, a munkájáért köszönetképpen mindenki kapott egy-egy adag rumot. Ettől aztán a meleg mellett jókedv és nem ritkán dalok keltek útra a szélben és a fedélközben.

Amikor számot vetettek a hajó sérüléseivel, valamint az elvesztett társakkal, a hajó egyetlen „szent lelkületűjének" vezetésével imát, majd áldást mondtak, hogy utána megkezdjék a javítható és cserélhető dolgok szerelését, pótlását. Az össze nem tekert, orkánnak kitett, szétszakadt vitorlákat lecserélték a tartalékokra, s ha volt megrepedt árboc, a hajóács megerősítette.

A tatra „kiengedett" utasok mélyeket szippantottak a felfrissült és mégis kellemesen meleg, sós levegőből. Ennek Sir Duncan örült a legjobban, aki, amióta elmúlt a tengeribetegsége, többet beszélt, és ha tehette, mosolyt fakasztó történeteket mesélt.

Leon nekitámaszkodott a hajó díszes hátsó korlátjának, épp a kabinjuk felett, és gondolataiba mélyedve bámulta a vizet, ahogy az neki-nekicsapódott az irányát tartó deszkatestnek, tolta önmagát, majd fodraival eltűnt a hajó mögött.

Néha apja arca villant fel előtte, az arc, amely gyerekkorában beszélt hozzá, amely néha mérges, néha nevettető volt. Az, amelyet azelőtt látott, hogy a bakó elvette az életét, amely sohasem volt hazug, amely hitet adott és erőt sugárzott mindenkinek.

Aztán Sheenát látta, akinek tekintete megbabonázta, és akinek ígéretet tett a visszatérésre. Egy érzésen alapuló, de annál biztosabb ígéret, amelyet - csakúgy, mint az apjának tett esküjét - vagy teljesít, vagy meghal.

Majd eszébe jutott Grand is. Hol járhatnak Vajkékkal? Megtalálják-e az északi kurtokat, és eljutnak-e oda, majd pedig vissza a cél érdekében, amely mindannyiukat mozgatja?

Hogyan teszi meg az utat a hit kardjával felszerelt testvér a Jobbkézből, sikerül-e túlélnie a számtalan nehéz és talán hazugságokkal teli kalandot?

Hogy fogadják őt és anyját, valamint a társuknak szegődött lovagot a déli királyságban, hogyan ér véget a küldetésük? Hazaérnek-e?

- Hol jársz, fiam? - kérdezte anyja kirántva a gondolataiból.

- Egy otthont látok, amely még most nő ki a földből, s nem tudom, hogyan fejezi majd be a mester az építést...

- Ahogy mi, ahogy te irányítod.

- Néha úgy gondolom, nem is akarom irányítani, inkább csak adnám a keze alá a köveket.

- Van, hogy a mester elfárad vagy enni tér. Ilyenkor, ha készen akarod a házad, neked kell tovább építened - felelte Mona halkan.

- Ha az a sorsom, akkor építek! - húzta ki magát Leon, és úgy fordult, hogy a hajó orra felé nézzen. - Építeni fogok.

- Apád nagyon büszke lenne rád, ha élne, s ha látná, ki lett belőled - húzta oda a hosszú hajú ifjút a szőke nő, majd gyöngéden megcsókolta a homlokát.

A tengerészek egyike furulyaszerű hangszert szólaltatott meg, amihez csatlakozott egy társa valamiféle berregő eszközzel, s így ketten zenét faragtak. A hangok aztán egy szomorú nótát csaltak elő társaikból, amely az otthonról, majd egy távoli hazáról szólt. Nem hallatszott minden sora, de Lady Bringe felismerte az „Otthontalan tengerész" dalát, amelyet ők is gyakran énekeltek, amikor még a Carmelita nevű gályán dolgozott. Azon a folyami, egyárbocos evezőshajón ismerte meg Leon apját, s azóta tudta, hogy sorsa elszólítja, elszólította őt a vízről. Storm Bringe felesége lett, anyja Leonnak, most pedig egy kéz a birodalomnak, ahol várják a reményt.

Az ének váltott, hujjogás és nevetés hallatszott, majd odalent középen néhányan ugrálva „táncolni" kezdtek. Akadtak, akik tap­solták az ütemet, a bús sorok véget értek. A nóta a másik leggyak­rabban dalolt jókedvű éneket jelentette a fedélzetnek, a „pityókás tengerészt" az is fújta, aki eddig csak a nagy kék vizet figyelte elgondolkodva. Arrébb egy idősebb férfi, aki csak komótosan pöfékelt faragott pipájával, ráharapott csutorájára, és egyik kezével a mellette álló hordó tetejét csapkodta, miközben halványszürke karikái a dallamokkal szálltak messzebb a hajótól, s szertefoszlottak a lágy szélben.

- Ha a vihar nem húzott volna minket ennyire nyugatra, már látni lehetne a szigetet - lépett az utasok mellé Amoretto, és elmosolyodott a dal hallatán.

A kapitány időközben megszáradt haját most összefogta, s át is öltözött. Olyan volt a délutáni napsütésben, mint akit most húztak ki a ruhásládából, ahol összehajtogatva tartja az öltözékét. Kezében egy halványzöld levelet tartott, amelyből nagyokat harapdált, s savanykás szagot árasztott magából.

- Ez azt jelenti, hogy hosszabb lesz az út? - nézett rá Sir Duncan a szemközti korlát mellől.

- Ha hihetek az iránytűmnek, márpedig eddig még sosem csalt meg, akkor mindössze két nappal. Azaz ha még továbbra is így fúj a szél, holnapután hajnalban odaérhetünk.

Az este hamar leszállt. A nyugati horizonton, ami nekik jobbra esett, előbb sárga, majd rózsaszínű csíkot húzott a lenyugvó napkorong. A távolban aludni térő fényesség az eget is megfestette, de a tengeren sokkal szebbnek tűntek a színek, mint amelyeket a vizet ekkora mennyiségben még nem tapasztalt Sir Duncan valaha is látott.

- Ez az Aranyhíd. Azt mondják, ha valaki képes átmenni rajta, olyan földre léphet, ahol örökké nyár van - nézett a lovaggal egy irányba Leon.

- Valóban olyan, mint az arany. De kétlem, hogy van ott föld a távolban.

- Olvastam könyveket a király könyvtárában, amelyekben nagyon régi mesterek az Öregföldről írtak. Az őseik a régi időkben állítólag átúszták nagy tutajokon a hatalmas vizeket. Bár ezt már más is mondta, de szerintem csak amolyan tengerészmese - legyintett Bringe.

- Hát, ifjú, bizony nekem volt olyan ismerősöm - lépett melléjük Amoretto -, aki tényleg járt arra.

- Valóban?

- Igaz, csak egyszer, de akkor is oda-vissza három hónapig hajózott. Amikor már azt hitte, nincs tovább, elfogyott az ennivalója és majdnem feladta a legénység is, találtak egy szigetet. Ott aztán feltöltötték a raktárakat, de mivel nem volt nagy a föld, nem mertek tovább hajózni, és visszajöttek.

- Azóta nem ment újra arra? Több ennivalóval, több emberrel?

- De, elindult. Csak azóta nem láttam - fordult el a kapitány, majd odalépett a kormányhoz és fordított rajta egy keveset.

- Ha egyszer meghozzuk a békét, s megnyugszik a birodalom, az új király talán indíthatna arra hajókat - sóhajtott Leon abban a reményben, hogy ha jobban figyeli az orrárboc irányát, talán hamarabb megláthatja a céljukat, a szigetkirályságot.

„Kicsit olyan, mintha hazajönnék"- gondolta, amikor a nap végleg eltűnt a tenger alatt.

A Julie másik oldalán feltűnt az ezüstösen fehérlő, majd megsárguló Dormiolus mellette csillagok hadával, mintha csak a katonái volnának. Az éji világ még itt, a hatalmas vízen is csendes volt, csak a hajó oldalának csapódó hullámok keltettek zajt a már megszokott halk nyikorgás mellett. A fedélzet majdnem kiürült, csak az őrszemek, a kormánykereket forgató helyettes, és egy-két tengerész volt fent, az utasok és a kapitány korán elvonultak aludni. A kevés fáklya messziről apró csillogásként tűnt fel, úgy festett, mint egy pöttyös gombóc az éj sötétjében.

5.
A hit és tapasztalat

Miután a két testvér már jócskán maga mögött hagyta a Dann keletre tartó folyását, és a révvel sikeresen átjutott a gyakran erősen örvénylő vízen, hogy minél kevesebb emberrel találkozzanak, betértek egy hosszú erdőbe. A parttól távolodva a fák egyre sűrűbben nőttek, megtalálható volt köztük több olyan, amit ránézésre négy-öt ember is alig tudott volna átölelni, de akadtak gerendavastagságúak is. Az elszórtan megtalálható terebélyes bokrokon vadgyümölcsök, helyenként nagy telepeket alkotva mogyorók díszelegtek, alattuk ennél is többféle vadmálna, szamóca, ritkán áfonya piroslott vagy kéklett.

A fatörzseken vastagon zöldellt a moha, az eldőlt és régóta korhadó fákon pedig fehérlettek a taplók, és barnán gubbasztottak egyéb testvéreik.

A nappalt okosan és ösztönösen alvásra használó kistermetű állatok valóban láthatatlanok voltak. Odúikban, földbe ásott lyukakban horkoltak, ha fészkük volt, akkor az összetákolt ágakat magukra húzva aludtak, és belesimultak a zümmögésbe, csiripelésbe, reccsenésekbe.

Jobbra kissé távolabb már emelkedni látszottak a Gyűrű-hegység északi láncai, de a csuhások pont ezt a vonalat használva nyugatra haladtak. Ösvényeket vagy vadak által kijárt csapásokat használtak, egyetlen céljukhoz csak az irány és a rejtett továbbjutás kellett.

Kiérve egy apró, fűvel benőtt rétre, hogy elgémberedett végtagjaikat kissé megpihentessék, leszálltak a lovakról, és miután nyújtózkodtak egyet, letelepedtek a puha, zöld pázsitra. Auron és Valtazarr - a testvérek lovai - boldogan kezdtek el falatozni a lábuk előtt heverő fűből, miközben a már hosszú ideje hallgatag emberek beszélgetésbe kezdtek.

- Sosem kérdeztem tőled, hogyan lettél szerzetes, hogyan lett az Úr az életed - mondta Apostillus, és nekidőlt egy nagyobb sziklának, amit belepett a folyondár.

- Fiatalon kerültem egy Triannita kolostorba, nem volt múltam, nem volt jelenem, de igazán még célom sem. Édesanyámat és apámat a testvéreimmel együtt megölték a vadak. Kóboroltam, és egyszer csak ott találtam magam egy szerzetes kezeiben. Rám nézett, látta rajtam, hogy koszos és csont sovány vagyok, akkor már napok óta nem ettem. Kiülhetett az arcomra, hogy legszívesebben én is ottvesztem volna anyámékkal. Nem kérdezett semmit, leültetett, enni adott, és fekhelyet biztosított. Sokszor szótlanul bámultam a semmibe. Aztán anélkül, hogy észrevettem volna, ez az elfoglaltság elkezdett annyira jólesni, hogy már nem is akartam máshol lenni, csak ott, csendben és némán. Eleinte, ha egy-egy este a szomszéd termekből kiszűrődő hangosabb beszélgetés meg is törte a csendet - ami azon a helyen a csuhások életét és az olykor az udvaron gyakorló lovagok kardjainak csattogását is megszínesíthette -, előfordult, hogy igen nagy békét kellett magamra erőltetnem, nehogy átmenjek azzal, hogy vegyék már észre, hogy este van. Ez természetesen nem csak tapintatlanság lett volna, de sem bátorságom, sem lelki erőm nem volt az efféle cselekedethez, ezért inkább a párna alá dugtam a fejem, és vagy zokogni kezdtem, vagy elaludtam. Kettősség tombolt bennem, a korábbi helyeken, ahol éltem, egy ilyen hangtalan világ rémületet kelthetett volna, itt viszont nyugalmat adott, vagy amikor pont ez simogatta a lelkem, akkor az ordításnak tűnő sustorgás őrjített meg, illetve minden hang hiánya. Ahogy egyre többször ettem a testvérekkel, néha azért dúlt bennem a harc, mert képtelenek voltak csendben étkezni, mintha sosem hallották volna egymást, de azt is megéltem, hogy szinte remegtem minden szavukért, békét hirdető történetükért. Ott kevesebbet beszéltek, néha már azon vettem észre magam, hogy hiányzik a városi nyüzsgő nép, amilyen Zamenben vagy más várakban korábban körülvett.

- Van, hogy nem a tükör görbe - mosolyodott el Apostillus.

- Jól mondod, testvérem. Nos, azon a napon hűvös volt az idő, a szél faleveleket forgatott az udvaron, szürke volt az ég, és szitált az eső is. Az a finom esőszag terjengett a levegőben, amelyre kitágulnak az orrlyukaink. Messzebbről még varjakat is hallhattam károgni, érezni lehetett, hogy itt az ősz. A távolban tornyosuló felhők mégis széppé varázsolták azt a reggelt, sehol sem volt nyoma a napokkal azelőtti verőfényes napsütésnek. Éreztem, hogy ez mégsem olyan nap lesz, mint a korábbiak. Elméláztam, hogy aznap mivel töltsem el az időt, ücsörögjek egy esővédett helyen, menjek és olvassam a Szent Szavakat, esetleg társalogjak valamelyik lovaggal vagy testvérrel. Nos, a lelkemnek akkor a szentírás kellett.

- Az sosem árt - szakította meg az elbeszélést Apostillus testvér.

- Volt még néhány órám addig, amíg bemehettem tanulni az imát a helyi vezető szerzetestől. Egy idő után sokkal szívesebben jártam erre, mint esténként a közös vacsorára. Akkor történt, hogy mielőtt még megtanították volna nekem a hat törvényt, a könyv valamiért ott nyílt ki. Többször is átolvastam azokat a sorokat.

- A hat törvény sorait?

- Igen. Te is gyakorlod.

- Mindannyiunknak be kellene tartania azokat a szavakat.

- Mondjuk el őket pihenésként, ha nincs ellenedre!

S hogy a beszélgetés ne legyen egyhangú, de a menetét se törjék meg, egyszerre idézték fel az elméjükbe beégett mondatokat:

„- Mikoron még az emberek kevesen voltak, s meghallották mindazt, mi a világnak szépségét és nyugalmát adja, édes volt a víz, susogó a szél, a Mindenek Atyja jelet adott Silmarin testvérnek, hogy mondja el azt, mi megőrzi a jót. S reá ajándékot mért, mely másnak büntetés lett volna, s csúffá tette, félbolonddá, majdan elvette szeme világát, hallását, s megfosztotta őt egyenes járásától. S a testvér mosolygott, mert tudta, hogy így fog látni, hallani s járni, hogy hirdesse az igét.

S pedig Silmarin két bottal ment a néphez, s mesélte nekik, hogy ő megőrizte mindazt, mi néki fontos, bár akkor már változott a világ, de néki mégis ottmaradt a csoda.

Látta az Úr, hogy vannak bizony gonosz és becstelen lények, kik megtörni akarják a hitet, de ha Silmarin szólt, hangja bizony betöltötte a napot, az éjt, hallotta minden élő és holt, énekelte ember s fű, kő vagy bogár is.

Silmarin pedig elbeszélte, s okította mindenkinek, hogy tartsák a Mindenek Atyja addig leíratlan törvényeit, melyeket, ha nem teszi meg, aki él, nem büntet, mert ő maga fogja büntetni magát, s vonul el erdő mélyébe vagy barlangok sötétjébe, hogy újjá éledve ismét megtartsa, mit néki kötelessége.

S ezek törvények, melyeket tanított a testvér, időtlen időkben is élnek, mondják, hogy test egész és lélek egy, mosolyt, nevetést és egészséget nyer, ki mondja, írja vagy tartja őket.

Ezek pedig vala a következők:

1. A hitről: Légyen néked hited, mi erőt ád mindenkoron!

2. A becsületről: Élj becsületesen, hogy magad szolgáld, s tehess másokért!

3. Az Önfeláldozásról: Tetteid, életed útja legyen azon lépések sora, mely vezet téged azon, mit önfeláldozásnak neveznek!

4. A békéről: Éld, vezesd és harcold a mindenség békéjét!

5. A szerénységről: Lényed, léted s ha kell, halálod szerénységben vi­seld, hogy sose legyen hamis semmi, mi testvéreidtől mássá tesz!

6. A reményről: Bízd, tanuld és tanítsd azt, mit reménynek neveznek, mert ez, mi a világon sosem vész el!

Volt, hogy írás, véset, szó e szavakat másként adta át aztán a korok végtelenjében, de ki ezen úton haladt, lelke sosem háborgott, s megértette Silmarin életét s küldetését. Mondták, hogy a testvér sosem halt meg, csak változtatta alakját és képmásait, mert ha eltelt egy emberöltő, megjelent bizony ő mint madár vagy hal, látták őt odvas fának, de melengető napfénynek is."

A nem annyira rövid idézet után egy percig csak hallgattak, majd Petrus atya, hogy hitre térésének lényegét is elmondhassa, nagy levegőt vett, és ott folytatta, ahol abbahagyta.

- Több jelet is kaptam az úrtól már aznap, és azóta oly sokszor, mialatt a napi tanulások létemmé váltak. De az volt az első. A másnapi böjt miatt azon a délutánon nagyobb adag húst kaptam, de odaadtam egy éhes lovászfiúnak, s az étek másik felét, a főtt árpát és némi szilvát ettem csak meg.

- A nagy szenvedés kínozta lelkedet akkor?

- Minden és a semmi. Az egyedüllét és mégsem, hiszen akkor már ráléptem az első nyomra, ami az életem útját jelentette. Naponta hallhattam egy-egy óra végén, hogy: Figyelj az Úrra! Figyelj és hallgasd!

- Nehéz volt, és akkor, majdnem hitetlenként egyenesen lehetetlennek tűnt. Nekem bezzeg még azzal is gondom akadt, hogyan csendesedjek el - na nem a beszédemet illetően, képes voltam befogni a számat, ha kellett, csak legyen hozzá bármiféle indíttatás. Belül viszont... Nem véletlenül bosszantott mindenfajta hangoskodás: bődületes rendetlenség és felfordulás zsibongott a lelkemben. Azt sem tudtam, hogyan lássak neki a rendrakásnak. És akkor még figyeljek felfelé! Mégis, hogyan?! Még nem tartottam képesnek magam arra a figyelemre, amivel láthatok és hallhatok is.

- Akkor jött meg neked az Úr második jele? - kérdezett közbe Apostillus testvér, és előkotort egy darab sajtot, hogy falatozzanak a beszélgetés közben.

- Nem, aznap még nem. Gyakran ott voltam az imatanítónál, vagy csatlakoztam egy-egy szerzeteshez, de azon túl, hogy tetszettek az imaszövegek és a történetek a szentírásból, sem áhítatot, sem igaz hitet nem éreztem. Volt, hogy esténként csak azért mondtam hálát a Mindenek Atyjának, mert képes voltam túlélni az aznapot, s hogy másnap mutasson majd irgalmat a lelki gyötrelmeimben. A reggeliket gyakran kihagytam, mert ugyan hajnalban már az első kakasszóra ébren voltam, de sosem indultam el a közös étkezésre és áldásmondásra.

- Miért nem?

- Mert hűvösnek találtam az éghajlatot, vizesnek az esőt, bántónak minden élőt és élettelent. Ha csak belegondoltam, hogy kimerészkedjek a takaróm alól a „kinti" világba, inkább mélyebbre fészkeltem magam, és behunyva a szemem, becsukva a fülem zuhantam tovább. Aztán egy nap egy testvér, aki görnyedten és görbe lábai miatt bice-bócán járt, behozta a reggelim, s a botját ottfelejtette nálam. Ez a faragott, valamilyen madarat ábrázoló, jókora pálca egyszer csak eldőlt. Amikor öltözködés után felálltam, hogy elvigyem a gazdájának, fehér fény izzott fel a madár fejénél. Mire észbe kaptam, már ott térdeltem a bot és a madár előtt. Beszélgetni kezdtem vele.

- Megjelent neked az Úr - mosolygott Consta Petrusra.

- Szólt hozzám a madár. Hangja betöltötte a mindenséget, fénye fáklyaként világított, éreztem, hogy rajtam kívül ezt senki nem hallja és nem látja, de Ő ott volt. Melegség töltötte el a szívem, és kitárhattam felé a bensőmben megbújó sötétséget, mindazt, amit akkor ebből a szív megérzett, és szavakká formálhattam.

- Mik voltak ezek?

- A cinizmus, céltalanság, társtalanság, kishitűség, a szüleim elvesztése, félelmek, nincstelenség s minden, ami csak eszembe jutott. Minderre válaszul azt kaptam, hogy: „Csak hinned kell. Én ott vagyok veled mindenhol, s hittel mindenre képes leszel."

- Az első törvény.

- Szó szerint az volt a kérdés, szeretettel, szemrehányás nélkül, hogy: „Miért nem hiszel? Hát nem mutattam neked eddig elég csodát, jelet és utat?" S én csak térdeltem, rettenetesen szégyelltem magam, és szívvel-elmével is csak annyit voltam képes válaszolni, hogy: „Szeretnék!"

- Akkor láttad Őt?

- Ha nyitva lett volna a szemem, valószínűleg csillogott volna a már említett szégyentől. Nem emlékszem, hogy mit láttam, ahogyan arra sem, hogy miként. Mialatt ott térdeltem, és az egyre inkább előtörő könnyekkel itattam a kőpadlót, valahogy olyan volt, mintha elém térdelt volna valaki, a vállamra tette volna a kezét, és rákényszerített volna, hogy nézzek rá - de ez a kényszer nem a félelemé volt.

Petrus atya szeme, mint a történetében, most is megtelt könnyekkel, melyeket zavartalanul hagyott végigperegni az arcán.

- Lassan, de ránéztem. Szomorkás mosolyt, mégis olyan végtelen szeretetet láttam, amelyen látszott: nem mond le rólam, akár elhiszem, hogy Ő ott van, akár nem. „Régen beszélgettünk." Egyszerre sírtam, zokogtam, nevettem, és az átélt lelki vihartól fájt minden tagom.

- Ez hát az oka, hogy megtértél.

- Másnap verőfényes napsütés fogadott, mindenki nevetett velem, édes volt a bor, kacagott az egész vár, s tudtam, hogy nekem ebben a világban így kell élnem.

- Mielőtt továbbindulunk, áruld el, hogyan kerültél ilyen messze a Triannitáktól a Jobbkézhez!

- Nincs az olyan messze - felelt nyugodtan a testvér. - A hit és a Mindenek Atyja ugyanaz, csupán a Jobbkéznél mi védjük magunkat és a rászorulókat, a Triannitáknál meg a lovagok. Persze, amikor még voltak a testvérek.

Az erdő és a szélén meglapuló mező hangos volt a madárcsiripeléstől. Az ágak és a rajtuk gazdagon lengedező levelek között megannyi apró és színes szárnyas társalgott, vitázott, táncra vagy meglelt finomságok megosztására hívták társaikat. Hangosak, halkabbak, vékony hangúak és trillázóak ugyanúgy daloltak, mint akik még nem létező veszélyt jeleztek, ha szemükkel vagy érzéseikkel látták a közelgő békétlenséget.

„Tá tí tá tí tá tí tíííí!"- hangzott egy irányból, majd szürkés, barnacsíkos szárnyú madárka reppent a testvérek feje fölött kinyúló ágra. Kicsi fejét, rajta az apró gombszemeivel ide-oda forgatta, majd abban a pillanatban már repült is tovább.

A nap besütött az ágak között, és a mezőt is betakarta forróságával és fényével, az égen alig akadt felhő. A halványan megmoccanó ágak némi szél jelenlétét is jelezték, de a lombok felfogták a hűsítő igyekezetet.

- Induljunk. Emlékeim szerint van egy tanya nem messze, ott talán befogadnak minket estére - szólalt meg Petrus, majd komótosan odasétált a kikötött lovakhoz.

- Ismered is őket?

- Nem, de az egyszerű lélek testvérként fogad.

- Vagy épp ellenségként.

- Ne légy ily hitetlen! Gondolod, hogy az itteni pap vagy akárki, aki tanítja a hitet, ellenségként kezeltetik? - kérdezte a kopott csuhás ember, majd megfogta a nyeregkápát, és korát meghazudtolva felhuppant a lova hátára.

- Nem tudhatom. De ha nem is gonoszak, a régi hitet azért csak megpróbálták elfeledtetni az emberekkel, vagy nem?

- Válaszolj nekem, Consta Apostillus! Ha egy kutyát bezárnak az udvarba, megharapja az ottlakókat?

- Attól függ, hogy ők csukják-e be oda.

- Nem. Ők enni adnak, ha éhezel, és vizet, ha szomjazol.

- Akkor... - a testvér egy pillanatra elakadt, miközben meghúzva a hátasa nyergét feszítő szíjakat, belelépett a kengyelbe. - Értelek.

- E földön többen is egymásra vagyunk utalva, ezért nem fogjuk egymást bántani. Hacsak ott nincs a kard a nyakadnál - mosolyodott el az atya, majd lábával lassú lépésre ösztökélte a patását.

Újra beérve az erdő hűvösének békéjébe, a lovak patkói mély nyomot hagytak a puha avarban, a láthatatlan bogarak, csigák és társaik mégsem kerültek a nehéz terhek alá.

A két férfi higgadtan és megfontoltan irányítva ménjeiket, jobbra és balra kerülgette a néha a combjukig érő páfrányokat, máskor meg kézzel hajtották félre a magasabb cserjék vékonyabb ágait, hogy azok ne karcolják fel az állatok oldalát.

Amikor megint kiértek egy kisebb réthez, amelyet kerekektől barázdált út vágott ketté, fákkal megrakott szekeret pillantottak meg. A fából készült, vasabronccsal megerősített kerekű jármű előtt egy vaskos termetű igavonó ló álldogált bambán, sötétbarna szőrét ugyan láthatóan tisztították, de farka végén és lábain csomókban állt a nemrég felcsapott sár. A feje és fara körül zümmögő legyeket egy-egy mozdulattal hessentette el, majd lehajolt, és beleharapott az út menti fűcsomók egyikébe.

A kocsi hátulján leágazott fatörzsek pihentek két helyen vastag kötéllel összekötve, nehogy lezuhanjanak a nem túl egyenes úton. A két kerék mellett középen, a fák felőli oldalon egy férfi toporgott, mellette pedig egy hangosan kiabáló, majd felsikoltó asszony térdelt a földön. A férfi kezében szorongatta fekete sapkáját, szürke ingjének ujjai a felkarján végződtek, barna vászon mellény és egy hasonló színű nadrág öltöztette olyan módon, hogy ha nem mozog, belevész az erdő homályába. Lábán kopott csizma, arcán teljes aggodalom, melyet a két érkező azonnal észrevett.

A nő átült a kerékhez, hogy aztán annak támaszkodva, lábait térdben felhúzva összekuporodjon. Arcára időnként olyan erős kín ült ki, hogy még ha addig félreérthető volt is a jelenet, arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, mi történik.

- Mondtam, hogy maradj otthon! - szólalt meg a mellényes, majd letérdelt a földre, és megfogta a nő kezét.

- Nem gondoltam, hogy... ÁÁÁÁÁÁ... Miért hasít ennyire?

Ahogy a két lovon érkező a kocsihoz ért, mindketten leugrottak, és szinte egyszerre léptek a megjelenésükre összerezzenőkhöz.

- A nevem Petrus. Mondd, asszony, mikor kezdődtek a fájásaid? Az első gyermek, ugye?

- Igen, az első... Egy órája, de... jaaaj... most nagyon erős, eddig csak nyomott - szorította meg az atya kezét a nő.

- Én Thomas vagyok, asszonyom, Brigitte - törölte meg a homlokát a férfi. - Azt gondoltuk, hogy van még idő...

- Nos, azt gondolom, hogy... - kezdte Petrus, majd vastag, a kortól kissé már ráncos, apró kezével megtapogatta az asszony hasát. - Időnk nincs sok, s ahogy érzem, a gyermek nem fordult meg. Milyen messze van falu vagy gyógyító ember?

- Jó lovakkal is vagy két óra.

- Akkor, Thomas, erdőben születik meg a gyermeked.

- Azt mondtad, hogy nem fordult meg? Óóóóó! - nyögött fel Brigitte, majd ahogy belemarkolt Petrus köntösének ujjába, gazdagon peregtek le a könnycseppek pirossá vált arcán. Barna és hatalmas szeme félelmet, de egyben bizalmat is sugárzott az atya felé, összefont és szinte fekete haja eltűnt a háta mögött a kocsi faküllőkből megtámasztott kerekének belsejében.

- Nyugodj meg, lelkem! A Mindenek Atyja és mi is segíteni fogunk, te pedig nekünk, és... Thomas, hozz pokrócot, hozz vizet, Consta, te pedig add, kérlek a nyergem mögül a kis bőrszütyőmet! - mondta az atya, majd néhány mozdulattal szabaddá tette az utat az érkező jövevény számára. - Ha jól éreztem, egyedül van a kiskirályotok.

- Igen, bár kettőt akartunk. De... aúúúú! - lihegte a nő. - Az asszony, aki nálunk segít, azt mondta, fiú lesz.

- Jól van, nyugodj meg! Ahonnan jöttem, több gyermek volt fordítva. Mindnek lovagi sora lett.

A közben odakészített pokrócot elegyengették, s az atya feltűrte a ruhaujját.

- Már elfolyt a vized, s még tüzet sem tudunk gyújtani... Nos, nem baj. Testvérem, add a barna üvegcsémet, s jól locsold be a kezem a tartalmával!

- Miféle gyógyvíz ez? - kérdezte a másik testvér, miközben tette, amit társa kért.

- Sárgásbarna ásványból főztük, ahol használtam, sosem gennyedtek el a sebek egy varrásnál, vagy bárhol, ahol tisztítani kellett vele! - dörzsölte szét az igen erős és kellemetlen szagú folyadékot Petrus, majd egyik kezét a köldök alá helyezte, a másiknak néhány ujjával mélyebbre nyúlt a nő szeméremajkai között. - Ugyan nem tudom, hogy miért, de ha bekentem vele a kezem, a máshol gyakran belázasodó asszonyok nálam sosem lettek betegek. Talán az Úr vére...

- Aúúú... - nyögött fel ismét Brigitte. - Ez... áááá!

- Most ne nyomj, jó? Ha segíteni akarsz, lassítsd a levegőt magadnak! - nyugtatta és utasította egyszerre az atya az asszonyt. - Na, Thomas, fogd meg asszonyod kezét, most mást nem tehetsz!

- Hiszen én... sosem... - nézett ide, majd oda a férfi.

- Sosem értettem, hogy miért nem lehet ott az apa a gyermek születésénél. Ha látod, amint először mosolyog és sír, sokkal több lesz majd neked is, mint a fiad, s többre becsülöd majd az anyját is!

Egy pillanattal később az idős szerzetes két ujjával megfogta a születendő gyermek lábait, majd ahogy szinte egyszerre lett minden vizes, kezével irányította a minél könnyebb és lehetőleg mégsem erőltetett utat. Aztán másik kezével ismét benyúlt az ekkorra már valamennyire tágabb nyíláson és ujjaival, majd egész kezével enyhén fordított egyet oldalra az éppen már nyakig megjelent emberkén.

- Most várj!- szólt halkan, majd vett ő is egy nagyobb lélegzetet. - Igen, jó, na, most!

- Huhh, huhh, ááááá!

- Na, akkor ifjú, hadd halljam végre a hangod!- mosolyodott el Petrus, majd kissé felemelte a közben teljesen megérkezett csemetét.

Amaz pedig akkora erővel sírt fel, hogy beleremegett az erdő. A madarak elhallgattak egy pillanatra, a szél susogása elhalt, megmerevedett minden a környéken.

A pillanatok alatt az anyja keblére helyezett és némileg betakargatott újszülött abbahagyta a sírást, s mire a segítő testvérek elpakoltak és csak némán álldogáltak a meghitt család fölött, együtt sírtak az apával örömében.

- Nos, mi is lesz a neve a fiadnak?- kérdezte megtörve a csendet Petrus.

- Ha nem sértelek meg téged, s Brigitte is úgy gondolja, a neved után Peternek fogjuk hívni - felelt büszkén Thomas, majd letörölte könnyeit, s kezet nyújtott. - Köszönöm!

- Az Úr vezetett ide minket, s vezette elmém s kezeim! Én köszönöm nektek ezt az ajándékot!

- Hát hogy béke legyen velünk, az első áldást néked szabad rámondani fiamra?

- Van tekercsem, s hitem is, de adjátok meg a falubeli szerzetesnek eme tisztet. Mindannyiónknak jobb lesz így, s a nevét amúgy is megadtátok már! De a Mindenek Atyjának áldása legyen vele, veletek!- válaszolt halkan a testvér, majd kezét a homlokához emelte és felnézett az égre. - Két óra az otthonotok, akkor ugyan most már nem lesz baj, de siessetek haza Peterrel! Nekünk most nem arra vezet az utunk, de ha eláruljátok a falutok nevét, amikor legközelebb erre járunk, meglátogatnánk benneteket!

- Oromkőnek hívják. Sajnálom, hogy nem tarthattok velünk, legalább egy jó vacsorával megháláltam volna, mit értünk tettetek!- felelt zavartan Thomas, majd rámosolygott Brigitte-re, meg az ölében bebugyolált Peterre, aztán kezet nyújtott a testvéreknek.

Brigitte-t nem nagyon, de azért elfárasztotta a szülés, de mivel gyakran járta férjével az erdőt és még ennél is gyakrabban fogta meg a nem éppen könnyű munka végét, szinte alig látszott rajta, hogy mi is volt az, amin keresztül nem is oly rég átment. Az őt a korábban felsegítő testvérek szinte lemaradtak, amíg ő felszállt a kocsira, most is csak néha engedte lecsukódni szemeit, minden pillanatban keblén csüngő fiát és boldog férjét figyelte.

- A mai nap mindannyiónk számára fényes, s remélem, ha elérjük utunk célját, mindenkié azzá válik egyszer.

- Hová tartotok hát?- kérdezett vissza a férfi, majd fellépett a bakra és megfogta a szárakat.

- Zarándokúton vagyunk Lady Julie kegyhelyéhez - válaszolt halkan, szinte susogva a testvér és lesütötte szemeit. - Az Úr bocsánatával!

- Akkor még jókora út vár rátok! Járjatok békével, s a Mindenek Atyja vezesse lovaitok lépteit! - intett még egyet Thomas, és miután kiemelte a lába alól a pálcanyelű, vékony ostort és megsuhintotta a lova felett, a recsegő és nyikorgó szekér lassan elindult.

A közben a nyeregbe felülő két szerzetes szótlanul figyelte a távolodó járművet a rajtuk utazó és nagyon boldog családdal, aztán megfordítva a hátasokat, ők is elindultak. Sokáig csak a fák és bokrok lakói hangját lehetett hallani, nem volt nagyon mit megosztani az elmúlt órákból. Ugyan Apostillus kevesebbet megélt testvér volt, mint idősebb vezetője, de amit Petrus tudott, azt jól tudta. Tapasztalatait vagy az élettől, vagy egykori tanítóitól kapta, egy-egy esetben higgadtsága és megfontoltsága már akkor megoldotta a gondokat, amikor azok még meg sem érkeztek.

- Azt gondolom, hogy ez is jel volt, csak még nem látom, hogy mit akart az Úr jelezni - szólalt meg aztán az idősebb csuhás, majd ránézett a mellette ügetőre.

- Ha azt felelem, hogy idővel mindketten tudni fogjuk, talán bölcsnek hat, de azt felelem inkább, hogy nem tudom.

- Mit gondolsz, ki a bölcsebb? Aki beszél, s nem tud, vagy aki tud, és csak akkor beszél, ha kérdezik?

A két lovas összenézett és igazi felelet helyett vágtára fogták a négylábúakat. Az út enyhén északnyugatra fordult, majd addig kanyargott, amíg elért egy domb aljához, ahonnan egyre magasabb hegyek emelkedtek. A távolban magasló csúcsok tetején havasok uralkodtak, alattuk kéklettek a fenyvesek, azok lábainál pedig mélyzöldet mutattak a társaik. A messzi nyugaton már megindult a nap a magaslatok mögé, nyúltak az árnyékok és egyre hangosabban kezdtek ciripelni a tücskök, hogy jelezzék: jön az éj.

A vágta hamarosan egy apró, vályogból készült, nádfedeles házikónál ért véget. Az egyszerűen felépített kunyhó hosszúkásan húzódott el az úttól néhány lépésre, mellette egy fából összetákolt istálló támaszkodott a fehérre mázolt falának.

A ház mögött néhány kisebb kócos és meztelen gyerek szaladgált, nagyokat sivítottak, majd amikor odaértek a lovasok, beszaladtak a házba, és csak annyit hallhatott, aki ott volt, hogy:

„- Mondtam mán, hogy tűnés a helyitekre!"

A két tető között egy külön elkészített lécekből összetákolt faházikó ormótlan, de galamboktól nyüzsgő deszkateste fészkelt, melyet már messziről hangos búgás és turbékolás töltött meg. Az egyik oldalánál egy többfokos létra volt kitámasztva, amelyről éppen akkor mászott le egy sötét és göndör hajú, kissé barna bőrű férfi. Inge bő ujja lobogott, ahogy integetett az érkezőknek, a másik kezében egy madarat tartva ugrott le a lajtorjáról.

- De mán, tik tán utusok vagytok?

- A nevem Petrus, ő pedig Apostillus testvér! Van szállásod ma éjszakára?- állította meg a lovat az idős férfi, majd megveregette annak nyakát.

- Ez itt mán kérném alássa nem egy fogadó! Bent mán a nyóc purdé remílem aluszik, magunk is alig férünk! Bár hisszük az Atyát, tik meg afféle testvírek volnátok, így el nem zavarlak. Megfelel é a pajta?- kérdezett újra a galambot szorongató, majd krákogott egyet és oldalra köpött.

Fekete és igen poros nadrágjába beletörölte szabad kezét, s annak nyomán a szürke szárnyas „ajándéka" ott virított, mezítlábas talpával megvakarta másik lábának csupasz szárát, fejével a ház egyik hátsó irányába biccentett.

- Ott vóna a pajta, mirű beszéltem.

- Köszönjük figyelmességed, nem zavarunk reggel sokáig - mosolygott Petrus. - Hová küldöd a galambot?

- Aztatat én nem tudhatom. A levíl fekete vót, s ez azt jelenti, hogy ehhez kű a nyakörvös galamb. Egyik hoz, a másik csak visz - felelt a férfi, s miközben szélesen mosolygott, megvakarta orrát. - No, menni kő, nem gyó, ha nem megyen a madár hamariba.

Miután bevezették a lovakat a korábban megmutatott istállóba, s azokat kikötötték, egy távolabbi sarokba telepedtek le, ahol az etetésre szánt, tiszta szalma volt bálákba rendezgetve. Üresen és alig takarítottan voltak még beállásra elosztott helyek, de más lovat nem láttak bent. Apostillus, miközben lenyergelte a hátasokat és maguk mellé vették a szerszámokat, kiterített egy jócskán elhasznált kendőt és kirakott valamennyi kenyeret, egy-egy falatnyi sajtot és némi otthonról hozott lekvármaradványt is. A kisebb helyet foglaló kulacsból enyhe bort ittak, amit még két napja vettek egy apró falu pincéjénél. A gazda hatalmas bajuszát pödörgetve, erősen pirospozsgás arccal és hatalmas, vörös orral megáldva dicsérte saját nedűjét, s közben meg-megmordult, hogy nemrég elvitt valaki egy egész kocsival a legjobb borából.

Ahogy fogyatkozott a szerény vacsora, a fiatal csuhás felállt és odalépett a pajta kijáratához.

- Honnan tudtad, hogy mire valók a galambok?- fordult vissza.

- Efféle helyen csak azok a madarak vannak tartva, akiknek dolguk van. Ha a messzi nyugatra megy a levél, akkor hosszú lenne visszahozni őket, így megfelezik a betanítást és könnyebb a gyors válaszra is a lehetőség. Nos, akik meg kezelik ezeket az állatokat, a galambhoz értenek, de olvasni nem tudnak. Így mindenki jól jár!

- Semelyikük nem tud?- hőkölt meg Consta és visszatelepedett az idősebb társa mellé.

- Dehogynem. De azokat az Úr nem fogja itt, hogy kukoricát szórjanak szét, hanem ha elég rátermettek, maguk is futárok lehetnek egy várban, vagy fent Zamenben.

- Eddig sokat utaztunk utaktól távol. Ez lenne az oka, hogy sem bíborköpenyes papot, sem keresztest nem láttunk?

- Valószínű, de nem kell aggódnod. Magunkfajta embereket nem zargatnak a katonák, mert szerintük a „hitbéliek" nem tudnak ártani nekik. Na, de tanácsomként azt mondanám, térjünk nyugovóra, hosszú még az út!

- Pihenj csak, én még imádkozom egy kicsit.

Az istállóba a kint elhelyezett fáklya éppenhogy parázsló feje már alig adott fényt, de mire Apostillus elmondta a napi Szent Szavak-ból a sorokat, s Petrus elaludt, saját magába folyva szintén nyugodni tért.

Álmában mezítelenül állt egy szikla oldalánál, s látta, ahogy egy arc nélküli ember ostorral sújt felé, majd amikor elérné őt a bőrszíjakból készített fegyver vége, az vörös és sárga lángnyelvekké válik, egyszerre marja, csípi és tépi bőrét. Hang nem tud kijönni száján, szemeiből vér kezd csorogni és teste mozdulatlanná dermed.

Aztán mikor már lecsukódnak szemei, már semmit nem érez, halk és melegséget sugárzó hang kezdi simogatni őt, de csak motyogást hall, nem képes felfogni a szavak értelmét.

„- Nézdd... zzzz... vörös... bíbor... zzzz... kíííí­rááály... TŰZ!"

Amikor kinyitotta a szemét és megsimította megizzadt homlokát, az idősebb társa megérintette vállát.

- Rosszat álmodtál, ugye?

- Igen, de nem értem - felelt zavartan, majd pár szóban elmesélte a néhány perce még valósnak tűnő rémvilágot.

Petrus megingatta a fejét és kimutatott az istálló ajtaján.

Eddigre már nappal volt, olyan hamar telt el az éjszaka, hogy először Consta megijedt, hogy ez még mindig álom, majd megrázva magát megfogva a nyergeket, két fordulóval odalépdelt Auron és Valtazarr mellé.

- Sok van még előttünk, de azt gondolom, hogy álmodnak van jelentése. Ugyan nem tudom még, hogy mi az, de mind a kő, mind a tűz szavakat súgnak elmémnek - segített Petrus a felnyergelésben.

- S mit súgnak neked?

- A kő a hit. A tűz lehet a harc is, s a fegyver pedig a fájdalommal talán utunk végét. Csak azt nem érzem, hogy ez jót, vagy rosszat sugall.

- Akkor, atyám, induljunk el, hogy ez a kérdés is megválaszolást nyerjen! - nevetett fel a fiatalabb csuhás, majd miután kivezették a lovakat a pajtából, beleszippantottak a reggeli friss levegőbe és felszálltak a hátasaikra.

Kint olyan néptelen volt az udvar, hogy azt hihették volna - ha előző nap nem találkoznak a házbeli családdal -, itt a rengeteg galambon kívül nem él senki. Az éjszaka halk és az ajtó elől hangzott ének és egy húrokkal ellátott hangszeren kísért zene miatt tudták, hogy most még alszik az egész ház.

- Át kell kelnünk azokon a hegyeken! - mutatott előre Petrus, majd ránézett a mellette addigra már majdnem elindult férfira.

- Hitünk erejével megmásszuk őket - felelte halkan amaz, majd valósan is elindította hátasát.

Az először enyhén, majd egyre meredekebben emelkedő táj barátságosan fogadta a lovasokat. Haladt az út felfele a hegyekbe, s hogy a legközelebbi várat vagy falvat könnyebben elérjék, nem is tértek le róla. Ugyan a rendesen kitaposott úton nem találkoztak az indulásuk óta még senkivel, tudták az iránya miatt, hogy ez csupán átmeneti, mert ha valaki nyugatról tartott keletre vagy vissza, ez volt az egyik legismertebb és viszonylag leggyorsabb járható irány is.

A hátuk mögül egyre inkább meleget és fényességet adó nap ezerszínű szikrákat rajzolt a hósapkákra, melyek még messze és nagyon fent voltak, de innen olyanná tették a hegyek tetejét, mintha egy kristálykorona feküdne mindegyikük fején. Fehérlettek, szivárványszínben pompáztak, és a némelyikük nyakán körbeforgó felhőkkel valósan uralkodott a keletre elterülő medencén.

6.
Mindenki segíthet

Ahogy várták a hajnalt a Lady Julie-n, egyre több embernek tűnt fel, hogy az ég nem akar világosabbá válni. A friss tengeri levegő hamarosan gyengén, majd erősebben csípőssé vált, a tengerészek torka kaparni kezdett és nem egy volt közülük, aki öklendezett a fojtó szagtól, ami körbevette a hajót. A néhány órája még csillagos égről eltűntek a fénylő pontok, s valami apró, pehelyszerű dolog hullott alá fentről.

A főárboc tetején szobrozó matróz ködöt látott csak, de mivel a furcsa szagtól egyre többet tüsszentett és már görcsbe rándult a gyomra, lemászott az „őrtoronyból" és a hányingerével küszködve szólt a kapitányhoz:

- Nem tudom, hogy mi van előttünk, de valami nagyon nem tetszik nekem.

A fedélzeten lassan vékony por jelent meg, s amikor jobban megszemlélték, ijedten kaptak a szájuk elé.

- Ez hamu!

A ritkásan repkedő pernye ragacsos volt és langyos, ha nem söpörte le az ember, csípni kezdte a bőrét.

- Akinek nincs dolga idefent, menjen a fedélközbe, s aki meg marad, kössön egy kendőt az arca elé és a fejére! Ezt a vacakot meg locsoljátok le a fedélzetről, nem szeretném, ha mi lennénk a fény ebben a szürkeségben! - szólt Amoretto, majd előkotort egy vékony ruhát és mint egy álarcot, az arcára kötötte.

- Mi ez?- kérdezte meg őt Leon.

- Attól tartok, hogy kitört a hegy, s most ért ide a füstje - felelt a parancsnok igen komor tekintettel.

- Az a hatalmas csúcs, ami ősidők óta magaslik délen? Vagy valamelyik testvére?

Az Aerbunas birodalomban nem egy vulkán emelkedett a magasba, melyekről az ifjú Bringe olvasott az itteni történelmet megörökítő írásokban. Magukat a hegyeket csak messziről láthatta, mert ugyan sok részen bejárta a királyságot, de a legtávolabbi, délkeleti helyeken - köztük a sorcsúcsos vulkánoknál - nem volt sosem feladata, vagy gyakorolnivalója.

Némelyik csupasz volt, de akadt köztük olyan is, amit hófehér takaró borított, de több emberöltő óta aludtak mély álomban. Az idősebbek meséltek régi történeteket, amikben ezek a hegyek tűzzel és a most megjelent hamuval tették tiszteletüket azoknak, akik akkor éltek itt. Aztán ez a nép megtanulta, hogy ezek a mára már nyugvó óriások megszelídültek a Mindenek Atyja és a helyiek másik, főbb istene, Sinduah kérésére, s azóta csak ajándékként adták magukat, mélységükben fénylő drágaköveket, oldalaikon gazdagon megtermő szőlőt és testükből kemény követbiztosítottak a királyságnak.

- Én is csak hallottam az öregektől, kik szintén az öregeiktől hallhatták, hogy mire képes némelyik, hát nem tudom, hogy mi vár ránk - válaszolt hunyorogva, majd kitörölte a szemébe gyűlő könnyeit. - Treben, menj oda az orrhoz, nem szeretném, ha nekifutnánk valaminek!

- Igenis uram! - kiáltotta egy testesebb tengerész, majd köhögve előreloholt.

Egy kicsivel később a hajó jobb oldala felől egy gyenge szellő érkezett, majd néhány perc után megerősödött. A hullámok is magasodni kezdtek, de miután érezhetően tisztult a levegő, többen mélyeket szippantottak belőle, hogy megtölthessék vele a tüdejüket. A látóhatár egyre nagyobbá vált, az orrárboc irányából eleinte mélyszürke folt, majd a koszba és feketeségbe öltözött sziget partja öltött testet.

- Föld előttünk! Keharab kikötője! - hallatszott.

Minél közelebb ért a Julie a parthoz, szaporodtak a hajók, árbocosok, gályák, csónakok tucatjai ringatóztak a hullámzó tengeren. Mindegyiken nyüzsögtek az emberek, de egyiken sem volt felvont zászló vagy kibontott vitorla.

A kikötő, amit részben elrejtettek az amúgy is szürke gránitfalak, láthatóan megközelíthetetlen volt, árbocerdő és az ezekhez tartozó vízi járművek összekötött hídjai sorompókat alkottak a vízen.

- Horgonyt le! - kiáltott ismét Amoretto, s ahogy a vasmacska beletoccsant a táncoló és koszos vízbe, ez szinte mennydörgésként hatott a hullámok csobbanása melletti sípoló csendbe.

A víz felszíne olyan volt, mint egy megráncosodott és örvénylő mocsár. Ha nem füstszínű lett volna, hanem fehér, az ember azt hihette, hogy a kihűlni készülő tej fölét látja. Bár a hullámok igyekeztek egyre jobban felkavarni ezt a „fedelet", de ezt most csak a némán a társaikba és a semmibe kapaszkodó vízi járművek oldalára, a várost ölelő falak talapzatára és az alattuk fekvő sziklákra kente fel.

Az időnként nagyobb lökéssel érkező szél szinte tolta kelet felé a por és torokkaparó világot, a falakat és a város házainak, tornyainak tetejét nem volt képes ennyivel megtisztítani. A több ezer csúcs, a valaha vörös és sárga cserepekkel fedett, díszes homlokzatú építmények komoran és hallgatagon hagyták magukat, a magasabb helyeken egykor a zászlók rúdjai helyén félig, vagy teljesen csupasz karók álltak csak.

A parti sziklákon elhullott és magukat tisztogató sirályok rikoltozását lehetett hallani, ami egybefonódva sóhajtozott az égi seprűvel és a fellélegző várossal.

Valahonnan délről tompa, de jól hallható morajlás töltötte be a két hullámcsapás közötti csendet, ilyenkor mintha megremegett volna a föld és a tenger is egyszerre, de hiába kezdett képet alkotni a világ, keresztüllátni a kikötőn nem lehetett.

A parton elterülő hajók félkörben gyűrűbe vonták Keharabot, aminek a bejárata két toronnyal őrzött, fedetlen kapu szája volt. A tenger felőli magas falakat valamikor több évszázada egy akkori uralkodó parancsára építették, ennek az alapjául a ma már sziklává összekovácsolódott hatalmas kőtömböket számtalan rabszolga hordta le a messzebbi hegyekből s rakta le az apró és alig észrevehető öböl fenekére, majd a már lerakottak tetejére. Aztán a tenger sós vize, a szél és az idő vasfoga „megépítette" a törhetetlen alapzatot, amit manapság már maga a víz sem tudott megbontani.

A kör alakú és alul tömzsi, felfelé keskenyedő tornyok oldalaiban megannyi apró ablak szeme figyelt feketén, tetejükön a csipkés lőrésekben most csak az ottfelejtett dárdák álltak, gazdáiknak felesleges lett volna vigyázni a kaput a tenger felől, mert a jelenlegi ellenség az égből és nem északról, hanem eddig délről érkezett hamueső formájában.

A kikötőnek a bejárata mellett volt egy kétszer magasabb tornya is, mint a védőbástyák. Ez a valaha hófehér márványtéglákból emelt, közel hetvenlábnyi magas építmény az érkező hajóknak volt a szeme az éjszakában és viharban. A tetején ilyenkor hatalmas máglyát raktak, amit úgy vettek apró peremekkel körbe, hogy a tűz fénye jól látható legyen messziről, de a szél ne tudja eloltani és ne is terjedjen el. Ide mindig két embert állítottak, ők voltak a Szemőrök. S most ez a magában is világító torony olyan koszos és láthatatlan volt, mint maga az egész város.

A legközelebbi kétárbocosról egy csónak ereszkedett alá, három ember szállt bele, majd megküzdve a hullámokkal a Julie felé tartott. Ketten eveztek, a harmadik integetett, és miután meglátta a számára már ismert hajót és a tetején lobogó zászlót, abbahagyta a karlengetést.

- Lució!

- Ez Garlawen, egykori kártyapartnerem! - szólalt meg a kapitány, majd odasietett a hajókorláthoz, hogy fogadni tudja az érkezőket. - Hágcsót ide, de rögvest!

Eddigre többen előmerészkedtek a hajó gyomrából, s mivel már jóval frissebb volt a levegő, a korábban felhelyezett kendők vagy a nyakakba, vagy a zsebekbe kerültek.

A kicsi, de annál erősebb csónak nekipuffant a deszkáknak, majd miután egy kötéllel oda is kötötték, az utasai egymás után felmásztak a korláthoz.

- Engedd meg, hogy a hajódra lépjünk! - nézett fel az érkező férfi az igen erősen imbolygó csónak felett a kötéllétráról, s közben kezével néha megpróbálta megtámasztani az ugráló mozgást, valahogy minden arra törekedett, hogy még viharosabban elveszítse egyensúlyát az, ki most itt van.

Koszos és erősen füstszagú ingbe és térd alá lógó nadrágba öltözött, fekete hajú és igen borostás ember tette kezét a palánk tetejére. Derekán egy vastag bőröv, rajta egy rövid tőr öltöztette még a fedélzetre kéredzkedőt, akit Amoretto magával a kézfogással rántott a korábban ráhullott és nem mindenhol letakarított hamutól csúszós padlókra.

- Mi a fészkes fene van itt? - ölelte meg az ismerőst, majd oldalt állt vele, hogy a többiek is „megérkezhessenek".

A másik két férfi is bűzlött a savanyú szagtól. Egyikük bő ujjú inget, rajta egy fekete bőrmellényt viselt, a vastag nadrágja egy kopott csizmában bújt meg alul, a másikuk a vezetőjükhöz hasonlóan rövidnadrágban és meztelen felsőtestén vörös vászonmellényben érkezett.

- Meghalt a birodalom! - felelt könnyes szemmel Garlawen. - Ez itt két emberem, Caldwell és Harder.

- Mi történt? - kérdezett újra a kapitány.

A kis csoport köré szinte mindenki odasereglett, de Amoretto kérdése a tompa morajt és a tenger halk zúgását is elcsendesítette, egyként várták a választ.

A tatra fellépő és ott ácsorgó Mona, a lovag és Leon közben visszafurakodott a beszélgetéshez, hogy megértsék a párbeszédet.

- Két nap különbséggel kitört a Lyma és a Kyma. Ugyan ennek már egy hete, de még most is itt a hamu. Talán ti hoztátok a szelet, ami segít... A királyság déli és a nagyobb, keleti része levált a szigetről, majd elsüllyedt... Sok ezren haltak meg. Akit nem maguk a hömpölygő vízfalak, azt vagy a hamu, vagy a tűz ölte meg.

- Te jóságos ég! - szörnyülködött a kapitány.

- Arkhammed király megparancsolta, hogy aki tud, térjen hajóra, mert fél, hogy még azok is elégnek, akik megmaradtak... még itt északon is - felelt halkan Garlawen, majd köhögni kezdett.

- Gyertek a kabinba, vagy nem is tudom. A király vára?

- Az lett a birodalom széle. Alatta már nincs más, csak a déli óceán zabos és fekete habjai, amik folyamatosan marják ettől a kénes füsttől a sziklákat. A kemény és meredek ormok miatt áll még a főváros. Segítség kellene...

- Nos, nekem csak egy hajóm van és...

- Minden kézre szükség van! - felelt szomorú arccal Garlawen.

- Jól van, beszélj, de... - állt meg egy pillanatra Amoretto. - Emberek! Mindenki megtud mindent, de addig nyugodjatok meg! A barátom tudatja velem, mi a helyzet, addig meg higgadjatok valamennyire le!

Miközben az érkezőket betessékelte Lucio a kabinjába, ahova velük tartott Leonék csapata és a másodkapitány is, kint egy kisebb hordó rumot szétosztottak, hogy a várakozás kevésbé legyen idegtépő.

Itt-ott páremberes csoportok találgatásokba bonyolódva beszélgetésbe fogtak, vagy csak elkomorodva a kevés hírt hallva némán bámulták a korántsem szívderítő látványt.

- Nagyrészt keleten és délen minden elpusztult - kezdte Garlawen, és mielőtt megitta volna a neki adott italt, bűnbánó arccal felnézett a feje fölött nyikorgó mennyezetre. Tudta, hogy az itt élők közül sokaknak nemhogy rum, de még talán iható vize sem maradt.

- Amikor elhagytam a királyságot, nem is olyan régen, éppen dicsérték a déliek a hegyeket, hogy idén talán még gazdagabb termést adnak majd - szólt halkan Leon.

- Hát, akkor még így volt. A két kitörő nagy hegy testvére is elsüllyedt a földdel, odaveszett Ziram és Ellah városa is. Az ültetvények, a földek, még a félsivatag is... A falvak vagy a láva alatt vagy a tenger fenekén pihennek... - tört fel a zokogás a vendégből.

- Mekkora bűnt követett el a nép, hogy ez a sújtás érhetett benneteket? - suttogta Lady Bringe, majd rátette a kezét a gyerekként szipogó férfi vállára.

- Nem tudom... Mindenféle dolgokat hallunk azoktól, akik ide menekültek a városba. Már akik túlélték.

Egy darabig elhallgatott a társaság. Leon és Sir Duncan ugyanarra gondolt, segítségért jöttek ide, s maguk kell, hogy legyenek a reménye ennek a népnek.

„Vajon mi lehet a lovagokkal, akik tanítottak vagy az egyszerű emberekkel, az asszonyokkal, a gyerekekkel vagy a pusztán legelő jószágokkal?" - cikáztak az ifjú Bringe fejében a gondolatai, de mielőtt megszólalhatott volna, fentről egyre hangosabb zúgolódás és kiabálás hallatszott, majd berontott Garlawen egyik társa.

- Megint jön az eső!

- Mi?- ugrott fel a vendég kapitány.

- Nyugatról jön, már villámok cikáznak, de az eső szitál.

- Akkor, Amoretto, bújtasd az embereidet a fedélközökbe, ez az eső úgy mar, mint a méhcsípés.

A Julie parancsnoka visszanyomta egykori barátját a zsámolyra, majd a foga között morgolódó káromkodások közepette kiviharzott a helyiségből és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Aztán néhány perc után mosolyogva tért vissza és miután meghúzta az asztalon álló üvegét, szinte gurgulázva megszólalt:

- Ez a felszabadítótok, ez nem a maró eső. Ez nyugatról jön, ugyanúgy segít, mint a friss szél!

- Hogy mit mondasz? - nézett rá Caldwell, aki az imént hozta a vészjósló hírt.

- Már nem csak köpköd az eső, hanem szakad, de nem csíp, nem mar és friss szaga van!

- Akkor az isteneink meghallgatták a nép imáit - mosolygott Garlawen és megint összeroskadt, hogy most már némileg örömében sírhasson. - A szél és ez az égi áldás kimossa innen, amit csak lehet. Amikor elindult a pokol, több ember halt meg a csípős esőtől, nem tudtunk sem mi, sem délen a király mindenkit fedél alá vinni. Ott haltak meg emberek tucatjai az utcán vagy a pusztákon, a hajóikon... Mindent megölt, legyen az ember, állat vagy akármilyen termés... Rengeteg emberrel várnak szekerek a nyugati kapunál, hogy tetemeiket a Nagy-szakadékba vihessék...

Kint közben megérkezett a vihar. A szél felerősödött, kavarta a felszínen hömpölygő mocskot, táncoltatta a tenger tetején pihenő hajókat és csónakokat, terelte a hullámokkal a halálszagot árasztó vizet. Villámokkal festette meg a szürke és feketébe öltözött sötétkék eget, s elnyomta a messzebbről hallható dübörgést, amit az egy hete morajló vulkánok kitörése és a déli óceán zaja okozott.

Miközben az elvonult csapat megint kilépett a fedélzetre és megpróbált talpon maradni a szélben, a közelükben lehorgonyzott hajókon a mennydörgést is elnyomó üdvrivalgások és hangos hujjogások, énekek hangja töltötte be a partot és a vízi világot.

Leon odalépett anyjához és félve az özvegy válaszától a fülébe suttogott:

- Nem tudom, hogy ez minek a jele, de beszélnünk kell Arkhammed királlyal.

- Látván a jelent mit remélhetünk ezek után tőle? - aggodalmaskodott a nő.

- Ahogy apám is mondta: „S remény mindig van!". Mivel legalább egynapi lovaglás kell, hogy elérjünk El-Zahhacd városába, már ami megmaradt belőle, indulnunk kellene. Közben elmondom majd, hogy mi segíthet nekünk is, meg ennek a népnek is - mosolygott a hosszú hajú és elhallgatva figyelte a vihart, meg az esőnek és a szélnek örülő embereket.

Amikor több órával később alábbhagyott az eső, amit az itteniek amúgy csak ritkán kaphattak meg Sinduahtól, nem késlekedett tovább a csapat és elindult.

Amíg tartott az égi áldás, Mona, Sir Duncan és Leon csak a kikötő egyik igen zsúfolt kocsmájának közös helyiségéig jutott. Beszorultak egy olyan helyre, ahol rengeteg ember zsúfolódott össze a kényszertől. A sokféle nép főleg sötétebb bőrű és egyszerű ember volt, némelyiknek ölében kicsiny gyermeke aludt, a sarokban egy nagyon idős asszony gubbasztott és görbe botjára támaszkodott még úgy is, hogy volt egy zsámoly, ahol ülhetett. A kocsma tetőterében üzemelt egy fogadó rész is, de a délről folyamatosan érkező menekülteknek köteles volt ingyen szállást adni a tulajdonos. A szobái háromszorosan túlteltek, de még a pincében is szalmazsákokat raktak le, hogy pihenni tudjon minden rászoruló lélek.

Ahol inni lehetett, ott is egy-egy háromszemélyes padon négyen vagy öten ültek, és mindannyian koszosan és a füsttől büdösen, a hamutól meg kormosan bambultak maguk elé.

Az asztalokon ivóedények tele vízzel, borral álltak, kisebb csészékben pedig a helybéliek kedvencével, egy illatosra pörkölt feketével, ami gőzölgött, melyből hitük és tapasztalatuk szerint frissességet kapott az, aki itta az italt.

A mindenüket elvesztettek annyian özönlöttek be a városba, hogy a király parancsba adta, hogy akinek van mit elosztania, azt tegye úgy, mintha gyermekeinek vagy beteg anyjának adná, adjon embernek vagy állatnak. Ne nézze, hogy aki kér, annak fekete a bőre vagy barna, esetleg fehér, ne figyelje azt, hogy nő vagy öreg, csak ossza meg étkét és segítsen!

A pékek megállás nélkül sütötték a kenyereket, a lepényeket a raktárakban megmentett búzából és kukoricaféléből őrölt lisztekből, a hentesek sorra ölték le a jószágokat, s a korábban a pincékbe rakott gyümölcsökből már néha az utcán is osztogattak.

Aztán, hogy azért ne törjön ki a káosz, a városi őrség és a Dűnelovagok egy itteni kisebb csoportja figyelt és őrizte a rendet. Miután az emberek felismerték, hogy az eső már nem mar, néhányan kezeikkel az eget vagy a nagy víz felőli szelet áldották, majd igen sokan közülük sírva fakadtak. Volt, hogy akkora szárazság sújtotta a szigetet, hogy magáért az égi vízért kellett hetekig imádkozni, de ami most jött, amit a gonosz adott, az nem életet, hanem halált hozott, de a mai már édes volt, hideg, és tisztaságával reményt adott. S ugyan többen féltek a zűrzavartól, az itt lakók és akik érkeztek, elfogadták a sorsot, és csak annyiban váltak ketté, hogy volt, aki adhatott s volt, akinek szüksége volt rá.

A kocsmában, amikor Leonék asztalához, ahol még négy ember evett vagy ivott, odalépett két a szürke és a homokszínben változó köpenyes harcos, a hosszú hajú felállt, hogy üdvözölje a nem is olyan rég itthagyott lovagokat. Az eredetileg az itteni vidéken megszokott homokkal azonos színű köpeny alatt egy laza szabású és bő szárú ing, rajta egy csontlapokból összeállított mellvért öltöztette a katonákat, kiknek sötétbarna arcán a szomorú jelent nem tűntette el más, csak egy szinte ugyanolyanra nyírt körszakáll. Szemeikben, melyekben még észrevehető volt a könnyek jelenléte, nagyságuk miatt visszatükröződött a falon halványan pislákoló mécsesek lángja. A szintén lobogó nadrágjuk összefolyt a sötét árnyalatával a lábaikon hordott csizmáéval, derekukon pedig egy sötétbarna, másfél tenyérnyi széles bőröv feszült. Baljukon a csak hozzájuk tartozó, csak nekik kovácsolt, keskenynek éppen nem mondható és ívelt kard függött, jobbjukon meg egy szintén hajlított pengéjű tőr lógott a padlózat felé.

- Leon, fivérünk, hát tudtad, hogy mikor kell megtérned! - lépett hozzá az egyik, majd jobb kezét a fiú bal vállára tette.

- Don Erkhammad! Ha akkor rád hallgatok...

- ...Akkor most, fivér, bizony halott lennél! - komorodott el a lovag, majd ránézett Monára és a fekete köpenyt viselő Triannitára. - Szomorú pillanatokban kell megismerkednem kísérőiddel! A nevem Abdul Erkhammad, kinek apja Soureth Erkhammad volt. Társam, ki itt áll velem és osztozik éltemben pedig Don Tangereth Arash, kinek apja Tangereth Esenar volt.

- Ő itt édesanyám, Lady Bringe, s a lovag, kiknek létezéséről már hallhattatok, a Trianniták rendjéből való. A neve Sir Duncan.

- Szomorú a lelkem, hogy népeteket ekkora vész sújtotta! - nyújtotta kezét a Dűnelovagok felé Mona, de azok csak meghajtották fejüket és nem fogták meg a nő vékonyabb kezét.

- Ó, anyám, itt más szokások vannak, mint odahaza. Az itteni nemesebb férfiak nem érinthetnek nőt, csak asszonyaikat, kikből többjüknek öt vagy hat is van otthonában. Nos, Don Erkhammad, bár az idő nem a legalkalmasabb, de amint lehet, beszélnünk kell Arkhammed királlyal!

- Hát, ifjú fivérem, bizony nehéz az idő, de azt suttogták a jövendölők, hogy messzi észak adja meg reményünket, s amint megjelentetek, tisztul az ég s a levegő! Hozunk lovat, s egy negyedkarónyi idő múlva indulhatunk, a király örül, ha osztozhattok jelenünkben!

A lovagok ismét meghajtották fejüket, majd két lépést hátráltak és megfordulva elhagyták a kocsmát.

Mind a lovag, mind Leon anyja zavartan nézett az ifjúra, majd egymásra.

- Furcsa egy nép, de mondd meg nekem fiam, hogyan tudod nem összekeverni a neveiket? Nekem mindegyik szinte ugyanúgy hangzik! - kezdte Lady Bringe.

- Még a király neve is nyelvtörő, hát ha már több ember mondja el a nevét, nekem helyettük is innom kell, mert olyan, mintha megakadt volna valami a torkomon - csatlakozott az előtte szólóhoz a Triannita.

- Az eltelt évek alatt szinte megtanulhattam. De ahogy sejtem, nem lesz időtök hozzászokni - mosolyodott el a fiatal férfi, majd el is szégyellte magát és lesütötte szemeit.

A röviddel ezelőtti apró társalgás észrevétlen maradt a helyiségben, többen sajnálkozva vagy szomorúan beszélgettek.

Szófoszlányokból hallani lehetett, hogy a birodalom nagyobb, keleti részén lévő sivatagi oázisok, a pásztorfalvak mind elvesztek. Emberek, állatok, a nagy keleti kikötő, Jammon városa is, a karavánút s nem egy, hónapokig ezt az utat járó csapatnyi teve és gazdája. Az itt lévők - kik most örültek vagy nem életüknek - között akadt olyan is, aki a fáradtságtól egyszerűen csak ráborult a vastag lapú asztalra és elaludt. Mindannyian reménykedtek, hogy ha felébrednek, akkor csak a rossz álom emléke marad meg, s nem maga a nincstelen és fekete valóság, ami pedig itt volt, és ha tetszett, ha nem, körbefogott mindent, és ha hagyta magát az ember, megfojtotta.

- Szóval, fiam, mit gondoltál ki, mi az, mire reményt adhatnak nekünk azok, kiknek semmijük nem maradt? - ültette le a férfiakat a nő, hogy addig, amíg visszajönnek a lovagok, teljen az idő.

- Itt most emberek tucatjai lettek földönfutók, némelyiknek se földje, se háza, de még reménye sem maradt. Megannyi férfit zavartak hajóra, s mivel a termékenyebb dél az elbeszélésekből kiderülve nincs már, észak nem fogja tudni ellátni az itt lakókat! Elpusztultak az ültetvények, s talán majdnem minden csatorna is. Ami meg megmaradt, azt tisztítani kell, s addig?

- Nem értelek!

- A mi földünk sokkal nagyobb, s van, azaz lenne hely azok számára, akiknek itt már nem maradt semmije. Csatlakozzanak hozzánk, s cserébe adjunk nekik földeket otthon a medencében! - nézett mélyen anyja szemébe Leon.

- Ígérsz nekik valamit, ami nem is a tiéd? Ígérettel akarod elcsalni innen az egyszerű embereket vagy a katonákat? Távol őseik földjeitől? - hitetlenkedett a nő.

- Gondolod, ha felszabadítod odahaza a népeket, nem adnák oda földjeik egy részét cserébe?

- De hiszen mi van akkor, ha sosem bukik meg a Püspök? - nézett fel komorságából Sir Duncan is.

- Hiszen ezért jöttünk ide! Embereket, katonákat toborozni, kérni segítséget! Mindössze annyiban változott a dolog, hogy nemcsak arra tudunk hivatkozni, hogy volt valaha egy..., arra is, hogy adunk is nekik! Földet, reményt, életet és...

- ...Otthont, ami itt némelyiküknek már nincs. De ha ad is a király, hogyan és hova teszed a nem katona népet?

- Hajókon mennénk haza, s amíg a katonák s a hadba foghatóak harcolnak, már ha kell, addig nem jobb, ha a várakozás egy tiszta, nem vulkánokkal teli világban töltődik el?

- Ha kitörnek a harcok, akkor azzal a jövevények feje fölött... - szólt még halkan Sir Duncan, majd komoran elhallgatott.

Az asszony és a lovag elcsendesülése gondolkodásról árulkodott, s Leon tudta, hogy megértették szavait és szándékát. Egy pillanatig oldalra fordult, hogy megnézze, mi zajlik a kocsma oldalsó részében.

A kocsmáros ráncoktól barázdált, gondterhelt arca, ami olyan fekete volt, hogy ha sötétben látja az ember, akkor csak szeme fehérlik ki és az világít megállás nélkül, kutatta, hova ugorjon. Hatalmas felsőtestén egy vajszínű vászoning libegett, alatta szőrös mellkasán egy láncon függő bronzmedál csapkodta szegycsontját. A féltenyérnyi nagyságú ovális korong valamiféle érthetetlen jelektől körülvett épületet mintázott, a közepén pedig egy cirádás napkorong domborodott előre.

A folyamatosan mozgó férfi odalépett az egyik oldalsó asztalhoz, elkapta az ott már üres kupákat és egy hozott kancsóból mindet újratöltötte. Aztán megtörölte vastag ujjait a fekete nadrágjába, majd fordult is vissza a pult felé.

- Hé, te, menj le a pincébe és hozz fel egy másik kishordót! Ez már fogytán van! - majd hátralépett, s mire észrevette volna a tár­sa­ság, berobogott az egyik hátsó ablak melletti, függönnyel lezárt ajtón.

Aztán egy középkorú férfi odalépett Leon mellé és megfogta a vállát.

- Én veletek megyek - szólt halkan a kreolbőrű ember, kinek valaha fehér ingje és hozzá hasonló nadrágja lehetett, szürke volt ez is, mint itt most szinte minden. - Ha bölcs királyunk nem is ad nektek embert, én megyek, s ha kell, egyedül harcolok!

- Hát, jó ember, légy türelemmel, amint visszaértünk Arkham­med királyodtól, tudni fogod, mi a válasza! Addig meg ülj ide, s légy békével! - állt fel Leon, és amint leültette a rövid és göndör hajú férfit, ugyanakkor lépett be az ajtón a korábban távozott két Dűnelovag.

- Nos, ifjú Leon fivérem, s ti is, Sir Duncan és Lady Bringe, a bejáratnál vár minket három meg kettő Aerbunas telivér! - szólította meg őket Don Erkhammad, majd megint hátrálni kezdett és előttük kilépett az ajtón.

A hátuk mögött hagyott házból az esőtől és a hamutól is sáros utcákon nehezen tudtak haladni, mert annyi ember járt rajtuk, hogy folyamatosan kerülgetni kellett őket.

A valaha dúsan virágzó és gazdagon termő kertekből lekopaszított bokrok és fák meredeztek vagy konyultak egy irányba, olyan komorság ült a kicsiny kertekre, mint egy temetésnél a tömegre.

A csatornák, melyek az utcák közepén voltak enyhén megsüllyesztve, a kikötő felé próbálták továbbítani az elmúlt idők mocskát. Az enyhe lejtés ellenére sem voltak képesek eltakarítani a koszt, melyben a legalul csordogáló víz tetején a több helyen megakadó megmaradt hamu és a néhol odaöntött szemét torlaszokat emelt, a fennakadó kupacokon, ahogy telt az idő, hatalmas zöld legyek, majd kóbor macskák és néhol vinnyogó patkányok marakodtak.

A város kisebb utcái nem voltak lekövezve, azokat a rajtuk járó nép talpa döngölte olyan keménnyé, hogy szinte kopogott rajta a lépések hangja.

A máskor a melegtől és a portól átitatott levegő most a nyugati szél és az eső miatt frissebb volt, többen - ha volt nekik - még egy felsőt vagy köpenyt kellett, hogy magukra vegyenek, az ittenieknek a hideg ismeretlen volt, csak azok ismerték, akik éjszakákat töltöttek a sivatagok mélyebbi részeiben.

Az ég egyik fele még szürke volt, a nyugati viszont már beengedte a világoskéket és a homályosan derengő napfényt is. Azt a máskor forrón és szurkálón elviselt, az itt élők számára megszokott hőséget árasztó világot, amit mostanság egy ideje nélkülöztek, mint megannyi mást is.

A szélesebb utcákba oldalról számtalan, egy embernek is néhol csak oldalazva járható sikátor szája nyílt bele, melyekből vagy kóbor kutyák, vagy az elesettek és ritkábban azok segítői igyekeztek kifele. A házak, melyek egykor fehéren vagy halványsárgán emelkedtek, most nem vakítottak, hanem füstszínűen megpróbáltak felszusszanni a tisztuló világtól, mely nemrég érkezett.

A csapat, amely határozottan haladt déli irányba, megközelítette a vásárteret, (ez volt igazán a főtér, amit a királyság korábbi uralkodója után Debolahnak is neveztek) ahol most nem a máskor árusoktól hemzsegő népek és azok sátrai álltak, hanem azoké, akik egyszerű ponyvákból átmeneti otthont szerettek volna varázsolni a viszonylag nagyobb helyen. A változatos építmények tűrték a szelet, lakói szomorú és megfáradt tekintetű emberek voltak, férfiak, kik reménytelenül néztek maguk elé, hogyan is lesz ezután, hogyan tartják el családjukat és maguk a többiek. Az asszonyok, akiknek szemei kisírva, arcuk - még a sötétebb bőrűeknek is - a rengeteg könnyezéstől kipirulva, gyermekeik, akik zavartan és bután figyelték anyjukat, s nem értették, miért sír szinte az egész világ.

Az idősebbek hol apjukhoz, hol édesanyjukhoz fordultak, hogy vagy biztatóan jelezzék, odamennek és azt teszik, amit megkíván a sors, vagy ha kell, fogják testvéreik kezét és nyugtató mesét mondanak.

Magát a négyszögletes kövekkel kirakott teret egyik oldalt díszesen faragott homlokzatú szentély karolta, hosszú és cifrázott márványlépcsőit most nem az itteni Úrhoz igyekvő népek, hanem a menekültek tömegei lepték el. Csoportokba vegyültek, vagy ha csak egyedül bambultak maguk elé, gyanítható volt, nekik már nem maradt kihez odaülni.

A bejárata a hatalmas panteonnal és az azon kifaragott szentek szobraival megszínezett hatalmas kétszárnyú faajtó most nyitva állt, bentről halk és mély ének volt hallható.

- A nép Sinduahnak áldást mond és köszönetet, hogy véget ért a pokol - mutatott a tompa ének irányába Don Erkhammad.

- Mi munka vár még az itteniekre? - kérdezett vissza Lady Bringe, majd lassította lovát, nehogy ráléptessen egy éppen előtte átszaladó gyermekre.

- Szorgos népünk dolgozni fog, míg visszatér a béke! - felelt amaz, és mivel egy részen megürült előttük a tér, gyorsított.

A szentély mellett egy kéttornyos és kocka alakú, háromszög tetejű, ablaktalan ház állt, ez volt a városi tanács székháza. Itt egy normál hétköznap fehér és a rangosabbak sárga tógásan sétálgató tanácsosai vitázgattak a megoldandókról.

A hely másik oldalán szintén hatalmas tér volt, de a két helyet el­választó térdig érő kőkerítésen túl nem volt senki. A benti terecs­kén megszürkült fű kókadozott, helyenként megtépázott cserjék és levéltelen fák mutatták, hogy itt régen nem kicsi kert díszelgett. A föld, amelyből törzseik kinőttek, hamar beitta a vízcseppe­ket, melyek belenyomták a korábbi hamut, a maró vizet és a port is a gyökerekhez, ha a füsttől nem maródott meg a növény, akkor a föld alatt fejezte be a pusztítást a közelmúlt kegyetlensége.

A liget közepén egy kerek szökőkút szobrai néztek lefele a több­embernyi magasságukból - most szárazon és bugyborékolás nélkül -, azon túl pedig félgömb alakú kupolák emelkedtek. Ezeket a földből kiemelkedő félgömböket kovácsoltvas kerítés vette körbe, oldalaikon a lábazatuktól egészen a tetejükig csigalépcső vezetett fel, ahol egy parányi csúcs fogadta be azt, aki magányosan akart imát mondani az elhunyt uralkodó emlékének.

- Azok ott, anyám, ősi királyok sírhelyei, kik meghódították a sivatagokat és a pusztákat ennek a népnek - emelte oldalra a kezét Leon.

- Mennyire más és színes kultúra az itteni, oly nagy kár, hogy utolérte ez a vég! - sóhajtott fel Sir Duncan is.

Majd, hogy valamivel gyorsabban jussanak el a város déli kapujához, a Dűnelovagok egy keskenyebb utcába vezették őket.

A néhol durva és faragott kövekből emelt, néhol meg sima egyszínűre meszelt falú házak kicsi ablakaikkal és az utcára vezető egyszerű ajtajaikkal néztek az elhaladó lovasokra. Volt, amelyikből kíváncsi lakók bámultak ijedten kifelé, vagy éppen akkor ugrottak be a bejáraton, de a többségük úgy pislogott maga elé, mintha senki nem lakná. Laposak voltak, tető helyett csak egy ferde, palalemezes fedéllel, a hátsó udvarok falai után pedig már egy másik utcából nyíltak azok a bejáratok, melyek egy többszintes vagy cserepes tetejű épület kertjéhez, nagyobb és díszesebb ajtajához vezettek.

Távolabb emelkedtek karcsú és tömzsibb tornyok is, melyek imaházak, haranglábak voltak, a sárga vagy vörös cserepeket az eső megpróbálta lemosni, de a hamu foltokban ottmaradt szinte mindegyiken.

Átérve a város ezen szakaszán ügetésre válthattak, majd nem sokkal utána elérték a déli falat. A tövében az egykoron a karavánok számára meghagyott részen megint csak sátrak és szedett-vedett deszkákból emelt kunyhók támaszkodtak a vastag falnak, amin fejmagasságig az itteniek rovásírása telítette be az építményt, felettük pedig egészen a csipkés tetőig színes képek sora mesélte el az Aerbunas uralkodók történelmét. Voltak csatajelenetek, lakomák és menyegzők, de temetések, melyeken seregszámra kísérték utolsó útjukra az egykoron volt királyokat is.

Közben már teljesen elállt az eső, csak a friss szél takarította tovább a házakat és a közöttük lévő utcákat.

A városfalat követve keletre hamarosan elérték a déli kaput. A toronyház egyszerűen, de mégis méltóságteljesen emelkedett a fejük fölé, amikor áthaladtak benne, a rengeteg ember olyan szinten érkezett kintről, mintha sosem akarna elfogyni. Többségük gyalogszerrel, de akinek megmaradt egy-egy tevéje vagy szamara, azok komótosan paskolgatva állatukat lehajtott fejjel jöttek. Mindenkin földig érő ruha, ami odakint megvédhette őket a portól vagy a napsütéstől. Fejükön arcukat eltakaró kendő, a nőkön csador, kevesebbjükön gyolcstekercs, ami oldalt ráborult fülükre is.

- Követnünk kell a király útját, de menjünk kicsit nyugatabbra, ott nem lassítanak minket a menekültek! - húzta le a menetoszlop mellé a lovakat Don Arash.

A távolban jól látható volt a sziget megmaradt egyik legnagyobb csúcsos hegye. Tetején részben az el nem olvadt hó a hamutól foltokban szürkéllt, de jól kivehetővé vált a másik részén a nem is olyan régen kiömlött láva gőzölgő, de már szürke és fekete sávja. A vulkánig dimbes-dombos táj, aminek egyik felét hamuszínű dűnék, a másikat a megmaradt ültetvények romjai és az azokhoz tartozó telepek pingáltak kétszínűvé.

A lovak könnyen vették fel a vágtát, és sebesen haladhatott a csapat az apró kövektől hemzsegő tájon. Valamennyivel tőlük jobbra néhány kósza, vörös szikla emelkedett ki a földből, attól délebb­re egy halvány foltban egy zöldesszürke pont nőtt ki a síkságból.

Nem voltak beszédes kedvükben. Mindannyian elkalandozva gondolataikban csak figyeltek, és vagy a közeli vagy a távoli jövőt kutatták magukban.

Megkerülve egy nagyobb dombot és átugratva egy kiszáradt és néhol a sártól bűzlő csatornát, a lovak hirtelen felhorkantak, majd amikor gazdáik odanéztek a nem messze lévő halomhoz, mindannyian elfintorodtak.

A valamikor kiépített, az öntözésre szolgáló árok mellett több holttest hevert. Némelyiket már megkezdték a legyek vagy az idetévedt keselyűk, a felőlük érkező szél beletolta a környékbe a bűzt, amit árasztottak magukból. Valamivel arrébb néhány elhullott állat is feküdt, két teve, egynéhány szamár, aminek a hátán még mindig ott volt az odakötött teher, amivel talán nem is olyan rég elindultak.

- A Mindenek Atyja legyen velük irgalmas! - tette a homlokához a kezét Mona és felnézett az égre, ahol még több kampóscsőrű madár körözött. A nő a hosszú és fárasztó vágtától megizzadt homlokáról elsimította a copfjából kihulló, szőke haját, majd kézfejével letörölte verejtékét onnan.

- Sinduah maholnap visszaadja nekik, mit elvett a gonosz. Talán épp megint tevék vagy akár lovak is születhetnek tetemeikből. Vagy, ha kegyes Urunk, akkor ad nekünk egy olyan új folyót, mint amit elvett keletről, amilyen Tagera volt - felelt Don Arash és intett, hogy induljanak tovább.

Vagy három órával és némi pihenésre fordított újabb óra eltelte után, kicsivel később egy ide-oda rohangáló férfi tűnt fel előttük. Ahogy közelebb ért, meghajolt, majd elnevette magát és beletúrva az amúgy is kócos hajába kivillantotta görbe és sárga fogait. Enyhén barna bőre, két hatalmas mandulavágású szeme vadul cikázva pislogott az érkezők felé, majd kezét ökölbe szorította és nagyokat integetve megrázta azt.

Ruhája szakadt volt, egy bő ujjú és széles nyakú buggyos ing, alul pedig egy hasonló fekete nadrág öltöztette, lába mezítelen taposta a homokos és köves, valamikor apró fűvel megtűzdelt földet.

- Aajjj, hogy is van? Nektek nem adott, ha igen, akkor meg elvette? Ha-ha-ha! - szólalt meg, majd lehuppant és előre-hátra dülöngélni kezdett.

- Hiszen ez az ember egy déli halász! - ugrott le a lováról Don Erkhammad, majd amikor látta, hogy a férfi szája sebesen cserepes a mostanság kevés víz fogyasztásától, lekapta lováról hosszúkás bőrkulacsát és odanyújtotta a földön ülőnek. - Igyál hát, ember!

- Sinduah adjon nektek irgalmat, mert van a gonosz, ki vízből emel pusztítást és tűz és hamu és elragadott... - kapta el az ivóedényt, majd miközben nagyokat köhögve inni próbált, az arcán végigcsurgott a víz.

- Hát miért nem a többiekkel mész?

- Mert nekem nincs többiek! Repült a hajóm, szállt a csónak, és lehagytam a földeket, hej-hej-hej! Ültem én a hálómmal és a többiekkel, mikor morajlott, mikor a dél elszippantotta a tengert, sárvilág lett a part, fekete, mi ottmaradt. Aztán remegett minden, majd ködből és viharból kiemelkedett a kéz, ami egy szempillantás alatt Szemtorony..., magas vízfal jött, amit semmi telivér nem ugrat át, aztán elborult a világ!

- Félrebeszél. Talán megtébolyult a veszteségtől - nézett rá az asszony, majd odaléptetett, hogy leszálljon és megvigasztalja.

- Ne tedd, Lady! Asszony nem érintheti, s ha bolond is, talán már rádragasztja nyavalyáját! - intett Don Arash.

- Gyors volt és mindent vitt, felkapta az élőt s a holtat, először kiürítette a tengert, majd visszatérve meghozta összes halát, kicsit, nagyot, repülőt, meg még a bálnákat is! Láttam! Ha királyunk vára nem sziklán áll, megmarkolja és elrántja azt is! Aztán fent voltam a tetején a hullámok istenének, s láttam, ahogy a keleti várost betakarja a vörös pokol, majd rákeményedik és odafog mindent!

A hallgatók döbbenten figyelték a férfit, aki miután kiitta a kulacsot, azt elhajította és folytatta a furcsa mozgását, meg a fennhangon mesélt történetét.

- Folyt a tűz, majd lángra lobbant, aki ott volt. Aki földi, az meggyulladt, aki magasan állt, annak megfőtt húsa a csontján, feljajdult, de máris vége lett! Meghalt ember, állat, fa és kő, meghalt homok, tenger és mindenki! Mindenki!

Az eddig a földön álló Dűnelovag szomorú tekintettel ránézett még egyszer a folyamatosan beszélő férfira, majd visszaült lovára és jelezte, hogy jobb, ha elindulnak. Még sokáig hallható volt az otthagyott félkegyelmű kiáltozása, aztán ahogy megint vágtába kezdtek, már csak a tompa moraj hallatszott, amit a megmaradt vulkán mélye, a föld és a déli óceán adott ki magából.

- Hallottuk, hogy akkora hullám vitte el a földjeinket, amit ember még sosem látott. Aztán elsüllyedt a birodalom azon része, ami délen és keleten volt, karéjszerűen Meddonia, ami félúton volt a karavánoknak, keletre pedig állítólag megkövült a ráömlő lávától. Azt mondják, hogy van, ahol még fortyog, de kőszoborrá vált az egész város - sóhajtott Don Arash, majd megtörölte könnyező szemeit. - Szobortemetővé vált, szoborsírokká.

- Nos, fivérem, ekkora pusztítást nem lesz könnyű rendbe hozni, s számtalan társunk nem kerülhet igazi sírba. De ha kevés is, mit az én otthoni népem adni tud, azt így vagy úgy, de megkapjátok! - veregette meg a vállát menet közben Leon, és amikor újabb vágtákkal eltelt órák után a távolban feltűnt a sziklákon álló, tűzvörös kövekből emelt királyi vár, lovának oldalába mélyesztette lábát és ismét gyorsított.

Az út, amely ide-oda kanyarogva juttatta fel a több száz lábnyi magasságba a bejárathoz azt, aki a fővárba igyekezett ugyanúgy, mint Keharabnál, vonzotta az emberek tucatjait. Bár itt is voltak, akik inkább északra indultak, a nyugalmasabbnak és óvásra képes helynek vélt város, a falak és a magasság biztonsága reményt adott minden érkezőnek. Akinek megmaradt a családja, az azokkal, akinek nem, egymaga igyekezett befelé. A kígyózó sor messziről is, majd közelebb érve úgy araszolt be a négyszekérnyi széles és vagy tizenöt méter magas kapun, mint az a földféreg, aki miután megette a megtalált zsákmányt, jóllakva aludni tér odújának rejtekébe.

A kaput őrző hatalmas, vörös színű és hengeres alakú bástyák csipkézett tornyain strázsáltak kósza őrök, apró, turbános sapkájuk fehérlett fejükön. Felsőtestükön rövid és széles kivágású inget, rajta valamiféle könnyű és dísztelen páncélt hordtak, kezeikben egy hét láb hosszú lándzsát szorongattak. Egyikőjük, amikor meglátta a két Dűnelovagot, odasúgott társának, aki úgy szaladt el oldalra és tűnt el egy kisebb négyszögletes toronyban, hogy még a fegyverét is otthagyta az őrhelyén.

Átérve a kavargó tömegen Leonéknak oldalról még feltűnt több lovon érkező Dűnelovag, akik intettek fejükkel az érkező fivéreiknek, de mivel mögöttük megannyi embert kellett pihenőhelyre, vagy ha más nem volt, akkor a Várligethez, esetleg a Nagy-térhez vezetniük, nem állhattak meg beszélgetni.

Leonnak a nemrég itthagyott város emlékeket juttatott eszébe. Szolgaéveit, majd azokat az időket, amiket „Dárdavivőként" töltött el egy-egy dűnelovag mellett. A hosszú napokat, amikor az itteni hittérítők könyveivel, az egyéb mesterek világi tudományainak elsajátításával töltött, elmulatott estéket, amikor részegen és fáradtan tért haza, ahol szerény szobájának dísztelen egyszerűségével osztozott magányán. Azokat a kacér hölgyeket, kiket a királyi udvarban látott, de mivel egyikőjüket sem vette hitvesül, így nem is érinthette meg, csak mosolyukban fürödhetett, meg a bőrükre öntözött illatos víz bolondító fellegében. Az a kevés lány vagy idősebb hölgy, akiknél szabadon kiélhette férfi mivoltát néhány itteni aranyért, szívét csak azon az estén kapták meg, amikor az eltöltött órák a kéj minden formájának pillanatait átadták ágyékának.

A sokéves ittlét alatt sem tudta bejárni a „teknősbéka" alaprajzú fővárost. Az ovális formájú és több részre - negyedre - osztott központ megannyi színű és alakzatú házai, a mindenféle tornyai, melyek közül nem egy szökött az ég felé, mindig lenyűgözték. Az egyes kertek, melyekben szökőkutak és virágokkal teli fák, gyümölcsös bokrok pompáztak, a kövekkel kirakott, pihenőzésre és beszélgetésre megépített terecskék ugyanúgy, mint az a vadaskert, ahol a király tartotta az elfogott, de meg nem ölt mindenféle vadállatokat és ezerszínű madarakat, s az egyetlen többembernyi magasságú szoborteret.

A szélrózsa minden irányába futó utcákat, melyek néhol lávakövekkel, máshol meg ezeknek a morzsalékával voltak fedve, a fal mellettiek pedig csak simán porosan, vagy a ritka esőkben sárosan tűrték a rajtuk haladó emberek és állatok, kocsik kopogását, súlyos érintéseit.

Érkezett a következő kép: Sheena, akit egy sokkal békésebb és mégis vad világban hagyott ott egy ígérettel, egy csókkal... Gondolatai futottak tovább, nem hagyták, hogy lelke elmeneküljön innen egy mosolygós archoz, egy csak rá és az ő általa hozott béke reményéhez.

Érkeztek a volt harci gyakorlatok emlékei, az itteni „csatajátékok", melyeket hol az otthoni módon lovakkal és páncélzatban, vagy éppen gyalogosan egy lándzsával nyert meg, a küldetések, ahol az akkor még a békét a legjobban veszélyeztető vad törzsek ellen teljesített feladatot itteni fivéreivel.

Ahogy beértek a palotaudvarra, több őrszem vette körül őket, s ugyan többen felismerték az ifjú Bringe-t, mosolyt nem, csak vállérintéseket kapott. A Triannita és anyja előtt meghajoltak, majd odafordultak Don Erkhammad és Don Arash felé.

- Don, a király már vár benneteket! Reményt és bölcsességet kért magának, kéri, hogy mindannyian jöjjetek velem! - szólt az egyik férfi, majd meghajolt még egyszer és két lépést hátrált, aztán megfordult és vezetni kezdte a lóról leszállt csapatot.

- Nos, Leon, fivérem, ha jól emlékszem, épp lovagi neved megadása előtt döntöttél, hogy hazatérsz - kezdte Don Arash, ahogy áthaladtak egy oszlopokkal díszített udvaron. - Megérte annyira sietni, hogy a címet ne vehesd fel?

- Siettem, de mégsem eléggé. Mire hazaértem, apámat megölték.

- Akiről annyit meséltél, s aki parancsnoka volt Sir Duncannak is?

- Igen. De legalább láttam gyilkosát. Legalább eltemethettem atyám és eskümmel fogadhattam, hogy békét és jövőt viszek otthonomnak.

- Már jöttötökkel is békét hoztál, s tudom, hogy Arkhammed király is jelet lát bennetek! De itt is vagyunk! - állította meg őket a dűnelovag és letette fegyvereit a hatalmas, kétszárnyú ajtó mellé.

Az arany és ezüst mintákkal díszített, sötétkék, fém és csontberakásokkal színezett ajtó a tetején félkörben ívelt volt, kilincsei helyett egy-egy hatalmas oroszlánfejet mutatott. Azoknak szájában egy karika lógott, melyet az élethűen megmunkált agyarak tartottak középen. A kétoldalt álló őrök hasonlóan voltak felöltözve, mint maguk a sivatagszínű köpenyt viselő lovagok, csak nekik kezükben egy olyan dárda volt, aminek a tetején egy kétélű penge fénylett ezüstösen. Az összetartott dárdák szétnyíltak, majd amikor a fegyvereit letévő lovag után mindenki megszabadult a trónterembe nem bevihető eszközöktől, egyikük kinyitotta az ajtószárnyakat.

Bentről hangos morgás és gurgulázó hörgés hallatszott, majd ahogy a belépők szeme előtt feltárult a trónterem, egy párban két hatalmas, csíkos nagymacska sétált eléjük fogadásként. Az itt megszokott állatok olyanok voltak, mint odahaza egy hiúz, csak vagy háromszor akkorák és hófehér szőrükbe keresztesen fekete csíkok futottak barázdálva testüket. Szemeiket, melyeknek citromsárga alapjában hosszúkásan álltak szembogaraik, egy-egy pillanatra lehunyták, majd megmutatva hatalmas agyaraikat, félig nyitva tartották szájukat.

- Ha nyugodt maradsz, nem bánt - súgta anyjának és Sir Duncannak a hosszú hajú, majd odatartotta kezét az egyik nagymacska felé.

- Hát persze, csak mosolyognak - felelte Lady Bringe és megpróbálta leutánozni fia mozdulatait.

A két állat egyike a nőhöz, a másik Leonhoz cammogott, majd némi szaglászás után megnyalta a felajánlott gesztust. Aztán visszaheveredtek az egyik oldalt lerakott vastag és vörösen színezett szőnyegre.

A terem hosszúkásan tárult fel előttük. Oldalain számtalan virágmintákkal és történetekkel meghímzett faliszőnyeg lógott, miknek a széleiről fonottan, vagy csavartan csomózva rojtokban függtek alá a sokféle szalagok. Közöttük fáklyatartók meredtek a plafon felé, ahol a mennyezeten a fából és elefántcsontból berakott lemezek néztek le az alattuk lévőkre. Rajtuk visszatükröződött szinte minden, aminek lent fénye volt, így azt a látszatot keltették, hogy homályos tükröket bámul az ember.

A terem két oldalán a bejárati ajtó mellett szintén fából faragott padok álltak, melyek több sorban helyezkedtek el úgy, ha a nép kiválasztottjai többen jöttek a királyhoz, legyen hova leülni mindenkinek, és jusson hely még az udvarnak is. A padok mellett most két-két dűnelovag állt, tekintetük végigmérte az érkezőket, majd ahogy meglátták, hogy kik jöttek, bólintottak, majd visszaemelték fejüket a mozdulatlanságba. Volt a királynak saját testőrsége is, de mivel minden embere, katonája kint segített a városban, a váltások miatt most a dűnelovagok látták el a testőri feladatokat. Ezt is feleslegesnek tartotta, hiszen odakint valóban mindenkire szükség volt, de tanácsadói ragaszkodtak a védelmezői szolgálathoz. S ők voltak egyedül azok, kik kardjaikat maguknál tarthatták, azt az itteni izzó lávaköveken megedzett acélt, melyet csupán egyetlen fegyverkovács volt képes kőkeményre, rugalmasra és kettétörhetetlenre elkészíteni. Ez a tudomány pedig több generáció óta szállt apáról fiúra, s nagy becsben tartották a mestert.

„- A Doboriai Mester pengéje."- mondták a dűnelovagok kardjaira, amit akkor kapott meg a Don nevet elnyerő ember, ha szolgálatával, tettével megérdemelten lovaggá és nemessé avatták.

A trón előtt egy kerek asztal állt. A vaskos, macskatalpakat ábrázoló lábakon egy hófehér márványlap hasalt, ami körül magas támlájú székek sorakoztak. A sötétkék huzatú, párnázott székek szintén sokféle ábrával voltak kifaragva, ha a királyi tanács összeült, sokszor egy napig is itt kellett ülnie a tagoknak.

„- Addig nem nyugszik meg Sinduah, amíg megoldást nem nyerünk gondjainkra!" - mondta minden összeülés kezdetén az uralkodó.

Az asztal közepén egy fából és valamilyen megfestett üvegből készített hatalmas edény állt, tetején sárgarézből öntött tálka, azon pedig egy lehajtható kerek kupak pihent apró lyukakkal a szélein. Az edényben valamiféle folyadék, ami leginkább átlátszhatósága miatt víznek tetszett, a tálkában pedig megszárított gyü­mölcsök darabjai, némi narancs és alma héja állt kisebb kupacban. Alatta egy vékonyabb résben pedig valami, amitől a gyü­mölcsök illata megtöltötte az amúgy jázminnal és tömjénnel telített levegőjét a tágas teremnek. A henger alakú edény aljából hosszú szárak indultak ki, majd ott pihentek meg, ahol a végeiknél az asztalnál a székek álltak. Pont annyi, ahány szék.

Arkhammed király épp az egyik oldalsó ablaknál állt, amikor bejöttek kintről a többiek. Fekete arcának bőrén megcsillantak lepergő könnyei, de amikor meglátta az érkezőket, vastag és igen húsos szája mosolyra húzódott. Nagy és sötét szemei barátságot, mély és bölcs tudást és a tekintély mellett keserű szomorúságot sugároztak magukból, úgy ült meg hatalmas és széles orra közöttük, mintha valaki egy péklapáttal valamikor orrba vágta volna.

Halványkék köntöse alatt ugyanolyan ruhát viselt, derekán egy selyemből készített öv feszült, belőle sárga fonatok futottak tova oldalán. Lába csupasz volt, alul egy bőrszíjakkal felerősített saru védte hatalmas talpát bármitől, ami megsérthette volna akár itt bent, akár odakinn a kertjében séta közben.

Fején egy elefántcsontból és gyöngykagylóból, valamint kék és piros drágakövekből megmunkált korona volt, amit most lekapott és mielőtt odalépett volna, hogy köszöntse a vendégeket, lerakta az asztalra. Aztán széttárta karjait, majd odaigyekezett a kis csapathoz.

- Mekkora szomorúságban kell viszontlássalak, Leon Bringe, s kell megismernem édesanyád! S téged, Sir, ki magad is viseled egykori hű testvéreink jelét, a Triannita-keresztet, mit fiatal korom óta a tisztaság és becsület jeleként ismerek!

- Felség, nincs szó, mi ezekben az időkben valahogy enyhíteni tudná bánatod s megmaradt néped keserűségét! - hajtott térdet a hosszú hajú, majd megfogta a király kezét és az azon lévő hatalmas, feketegyémántos pecsétgyűrűt megcsókolta.

Sir Duncan szintén így tett, majd Lady Bringe is letérdelt. A dűnelovagok csak meghajoltak, majd hátrébbléptek.

- Ugyan, Lady, nálam egy asszonynak, kinek fiát szinte sajátomként neveltem, nem kell térdet hajtania! Álljatok fel, s higgyétek el nekem, hogy ha nem lenne az a nyavalya a térdemben, én hajtanám meg azt nektek köszönetképp, mit hoztatok enyhítésére megcsonkult birodalmamnak!

- Hát csupán jó időben érkeztünk, velünk volt a Mindenek Atyja, meg a ti Uratok, Sinduah is! - felelt a szőke asszony, kinek haja összefogva, de a hosszú lovaglástól mégis kissé kócosan hullámzott fején.

- Bár személyesen nem ismerhetem férjed, Lady, de megannyi levelet váltottunk, s rengeteg jó tettét hallottam! Ő miért nem jött veletek?

- Nos, felség, apámat meggyilkolták - felelt halkabban Leon. - Ez a gyilkos most népünk irtja, mint tiéd a gonosz.

- Hát igaz a hír. Osztozzunk gyászunkban, osztozzunk kérdéseinkben s osztozzunk a megoldás kulcsában, mit ez az asztal és a vízi pipa rejt! Üljetek le körém, engedjétek be elmétekbe a tisztító aromát velem, mert addig nem nyugszik meg Sinduah meg a ti istenetek, amíg megoldást nem nyerünk gondjainkra!

A teremből ekkor halkan kivonultak az addig testőrként ott álló lovagok, majd kívülről becsukták a kétszárnyú ajtót, hogy annak hangja jelezte, amíg a király maga nem jön ki, hogy megnyissa azt, senki nem lépheti át annak küszöbét.

7.
Az igazság keze

A három lovas laza ügetésben hagyta maga mögött a nagyobb hegyláncokat, és mivel az éjszaka szinte mindannyian tudtak aludni, kipihentek voltak. A nap már magasan járt, de mivel halványszürke fellegek kúsztak rá a fényesen és szikrázóan törekvő korongra, nem volt annyira meleg.

Andrew arca néha mosolygósan, néha meg belemerülve az elkövetkező feladatok súlyába kissé komorabban fürkészte az északra elnyúló magasabb dombságot, bízott a régen, de erősen megköttetett szövetségben. Ugyanakkor érezte, hogy olyan dologról kell meggyőznie az északi testvéreket, ami kötelék ide vagy oda, nekik messze és ködösnek mutatkozik majd.

Amikor egy hete elindultak a Jobbkézből, Leon elgondolkodva nézett az akkor még a saját kezén lévő Gourgu-gyűrűre, majd azt egyetlen mozdulattal lehúzta ujjáról és társa kezébe fektette.

- Ez most a jel, mi harcra és békére szólít, hát vidd magaddal és járj szerencsével!- mondta neki.

- Nem tudom, hogy ti vagy Petrusék hogyan térnek majd haza, de hitünket és törekvéseinket siker kell, hogy koronázza! Köszönöm! - vette el a karikát, majd felhúzta bal kezének középső ujjára és rávette puha, fekete bőrkesztyűjét.

- A Mindenek Atyja vezesse utatokat!

- Ahogy mindannyiunkét! - felelte Grand, és mielőtt felszállt volna Vihar nyergébe, még megfogta a fiú vállát, majd ránézve a társaira egy perccel később el is indultak.

- Időt nem tudok megszabni, de háromheti holdforduló elteltével bárhogy is alakulnak küldetéseink, vagy sereggel, vagy hírnökkel jelezve találkozzunk Zamentől nyugatra a Kőhegyi erdő melletti fennsíkon! - fordult még vissza a nyeregben, majd kilovagoltak a fellegvár kapuján.

Az oldalról érkező szellő nem tudta átjárni testüket, a Triannitán köpenye, Vajkon és Samuelen az ingjük felett egy-egy prémes felső jól bírta a hűvösebb tájat is.

Az elmúlt napokban elhagyatott és csak az érintetlen természettől ölelt vidékeken haladtak át. Erdők, hosszan elnyúló gerincek, majd lankásabb mezők mellett és között lovagoltak, ahol sem falvakat, sem a hozzájuk tartozó embereket nem láttak.

A könnyebb és gyorsabb haladás reményében északnak indultak el, hogy megkerüljék a Gyűrű-hegység vonulatait. Azt nem tudták pontosan, hogy mekkora és milyen nagy hegyek lesznek még előttük, de reményekkel telve tartották az irányt, majd amikor már jóval a baljuk mögött derengett csak a havasok látványa, nyugatabbra fordultak. Mivel a kontinens ezen részén nem vagy csak ritkán jártak szerzetesek, akiktől térképet kaphattak vagy bármilyen elbeszélést lehetett volna hallani, hogy mi is húzódik ezen a vidéken pontosan, így hol a napot, hol a csillagokat vagy a fák oldalán pihenő mohatakarót követték.

Patakokból töltötték fel lószőrrel bevont és díszesen mintázott, faragott kulacsaikat, ételeiket terített asztalként adta nekik a táj. Fácánokat, nyulakat vagy egy-egy megfogott pisztrángot ettek, és ugyan hoztak magukkal némi a testvérek által készített lekvárt vagy sajtot is, de ahogy egyre távolodtak, a tartalékok lassan fogyatkoztak.

- Ha nem sértelek meg, testvér, neked nincs családod? - kérdezte egy hosszabb hallgatás után Vajk.

- Aggodalom lenne életem, ha feleségem s fiaim lennének - felelt kurtán a lovag, majd látva, hogy egy nagyobb fákkal betakart domb emelkedik előttük, gyorsabb tempóra ösztökélte lovát.

- Akkor hát ki viszi tovább vérvonalad?

- Még meghozzuk a békét, lesz időm elvetni a magot, s ha meg elveszek, nem gyászol az, kit most még nem tudok magam mellett.

- Mindig ilyen bölcsen beszélsz, hát kívánom neked, hogy megtaláld boldogságod! - felelt a klánbeli és felvette lovával az új és erősebb tempójú ügetést.

A fiatal fák egymástól viszonylag messzebb nőttek ki a földből, közöttük alig térdig érő bokrok hasaltak. A tavasszal még halványsárga és fehér színű virágok alatt némelyiken hatalmas tüskék igyekeztek távol tartani a levelek alatt most megbújó apró bogyók vadászait, akik ennek ellenére mindig hozzáfértek az elemózsiákhoz.

Valahonnan távolabbról halk, de egyre erősebb zúgás és emberek által adott hangok szűrődtek át az ágak és leveleik között. Tompa puffanások, alig hallható csörrenések és néha egy-egy kutya vagy ló „beszéde" érkezett a lovasok fülébe. A lombok miatt ugyan nem látták, de orrukkal érezték az egyre közelebbről érkező halvány füstszagot is, amibe belekeveredett némi sült hús illata is.

- Míg nem tudjuk, hogy kik vannak az erdőn túl, mutassunk utazó arcot! - javasolta Andrew, majd Vihart a hangok irányába ösztökélte.

- Idegen földön járunk, hát akkor utazók vagyunk - felelt Samuel és elmosolyodott.

A domb másik oldalán, ahogy kiértek az erdőből, egy hatalmas mező terült el. A beláthatatlan réten megszámolhatatlan felállított vagy éppen bontás alatt álló sátor emelkedett, a szélein szekerek és egyéb kerekes kocsik sorakoztak, lovak, szamarak és több ezer ember szorgoskodott.

A sokféle alakot és formát mutató építmények barnásan, szürkén és koszosfehéren terültek szét, alakjukat tekintve kör vagy csúcsos ugyanúgy volt közöttük, mint kocka, vagy éppen egy laposabb testvére. A vázukat alkotó farudakat - már annak a kevésnek, amit már elbontottak - többen hordták egy kocsihoz, a borításért felelős bőröket, vásznakat pedig gondosan összecsavarva helyezték melléjük.

Közöttük, mint ahogy egy megtaposott erdei vöröshangyák által lakott bolyban, ide-oda haladtak a táborlakók.

Messzebb, ahol másabb formájúak pihentek, hasonlóan, de kevésbé rendezetten zajlottak a munkák. Arrafelé több volt a ló, ami ott állt a gazdájának az „otthona" mellett, néhányan egy alig füstölgő tűznél tettek-vettek.

A sáv, ami nem zölden nyújtózkodott el a végtelenbe, ahogy még távolabbra tekintett a három lovas, beleengedte a szürke fellegekkel tele lévő eget a földbe és összefolyt azzal.

- Hányan lehetnek? - kérdezett egy idő után Samuel.

- Túl sokan, hogy láthatnánk a végét. Ez vagy maga a világ vége, vagy...

A feketeköpenyes nem tudta befejezni a mondatát, mert négy, lovon érkező férfi jelent meg mellettük. A paripák frissek voltak, gazdáik mindegyikének kezében rövid és viszonylag vékonyabb kard fénylett fel a tompa nappali világosságban. Ruházatukat tekintve hasonlóan voltak felöltözve: barna vagy szürke ing, rajta egy-egy mellény, alul pedig hasonló árnyalatú nadrág feszült. Lábaikon puha bőrből készített csizma, melyeken látszott, hogy igen használt darab.

A legelsőnek odaérőn volt egy széles bőröv is, azon pedig még egy kard lógott.

Sapkáik szélén vékonyan egy sárgás színű prémsáv, vagy ahhoz hasonló kifordított bőrcsík futott, alatta gazdáik világos árnyalatú és copfba fogott vagy összefonott hajával benőtt, hosszúkás alakú feje. Szemeik vadul kémleltek ki vastag szemöldökük alól, arcszőrzete egyiknek sem volt.

- Kik vagytok hát, s békével járjátok-e földünket? - kérdezte egyikőjük, kinél két kard volt.

- Utazók és barátok vagyunk, a nevem Grand, a társaim Vajk és Samuel - felelte a Triannita, majd megbiccentette fejét.

- Hasonló ruhátok van, mint Khazul testvéreimnek. A nevem Mihulmöinen, s a oggorok törzséből vagyok! Társaim Glovo, Mirtok és Kerub. Te, lovag, biztos a déli birodalomból jössz...

- Nekem s társaimnak a testvéreinkkel van dolgunk, északra tartunk a Kurtokhoz - szakította félbe a harcost Grand.

- Hiszen ott vagytok! Testvérek? - hökkent meg a csoport szószólója.

- A Kurtok és mi vérszerződéssel fogadtunk örök békét, az én vérem is töltötte akkor a kupát. Társaim pedig ama két törzsből valók, kik letelepedtek a medencében - felelte Andrew, majd lekapta kesztyűjét és megmutatta az ezüst ékszert.

- A Gourgu! - kiáltott fel egyszerre a négy lovas, majd meghajtották fejüket.

- Biztos lesz még számtalan dolog, mit felismertek, de hova vonultok és ki a vezéretek? - kérdezett újra a feketeköpenyes.

- Nem tisztem, hogy beszéljek, de tudd meg, testvér, hogy leszámolni megyünk otthonod felé Sir Robert, a herceg nevében...

- Hogy micsoda?

- Vélhetném, hogy te magad vagy az ellenség, de érzem, hogy szavaid igazak, s neked fekete köpeny és tiszta tekintet, no meg szent madarunk a páncélod. Nekünk más színű palástot viselő népeket kell elzavarnunk hazádból, hogy uram visszakaphassa, ami az övé. S maga a vezér, Than az, ki szintén tudja az igazat, bár ő nincs itt, de ereje bennünk van! Na, de gyertek magához Sir Roberthez, és ő majd elmeséli, mi az, ami utunk célja!

Miközben egyre mélyebben haladtak a sátrak és a munkálkodó emberek között, Grand olyannyira elmerült a nemrég hallottakban, hogy szinte észre sem vette, hogy többen figyelik érkezésüket. A sátorbontók, akik egyszerűbb emberek voltak ugyanúgy, mint azok, akik hangos szóval próbálták őket irányítani. Akadtak, akik összesúgtak mögöttük, néha egy-egy kutya odakapott az idegen lovak lábai felé, mire a patás higgadtan, de ugyanakkor jelentőségteljesen kirúgott egyet oldalra, hogy jelezze: „Meg ne próbáld!"

Ahogy lassan és szótlanul lépdeltek egyre beljebb az építmények között, a ponyvák alól kilépő harcosok ideges tekintettel szemlélték az érkezőket. Viszonylag kisebb csoportokat lehetett felfedezni közöttük, de megszámolni a délről érkezőknek sem módja, sem ideje nem volt. Keveredtek a bőrruhások, kiken egy-egy szedett-vedett csonttal megerősített mellvért volt, állatprémesek, vagy éppen egyszerűbb inget hordók az itt igen jellemző kivert és megmunkált ló- és szarvasbundában, vagy hímzett mellényben. Aztán, ahogy vezetőjük kézzel intett, hogy: „Minden rendben, folytasd a dolgod!", amazok megemelték a bejáratnál tartott fegyvereiket és tovaindultak lovaik vagy egy szekér felé.

„ Ki az a Sir Robert? Hát valaki megelőzött volna, és már úton is lenne a segítség, csak nem tudtunk róla? Ez rengeteg ember, hát talán az összes kurt elindult volna? Felébredt a szerződésünk ereje? Mi tartotta eddig vissza őket?" - cikáztak a gondolatok Andrew fejében, s társaiéban ugyanígy.

Több percen keresztül haladtak, amikor egy idősebb férfi lépett a lovag hátasa elé. Díszesen hímzett és szegecsekkel megmunkált, fekete bőrmellényt, alatta egy vajszínű inget viselt, nadrágja szintén bőrből volt elkészítve, ülepénél és combja belső felénél ugyan megerősítetten, de nagyon kopottan árulta el, hogy rendesen kilovagolta már a gazdája. Fekete, térdig érő csizmája meghagyta lábnyomát a nem mindenhol letaposott fűben, derekán egy fonott és két csíkban összeerősített öv tartotta meg egyik oldalán kardját, a másikon összetekert és fonott ostorát. Szélesre tárta karjait, majd szinte átölelve a lovag lábait, felkiáltott:

- A Gourgu visszahozott, Sir Grand!

- Húsz év nem kevés, de ugyanaz maradt arcod, testvérem! Milo, a kazah klánból! - mosolyodott el a lovag és már ugrott is le Vihar hátáról.

- Hát miféle vendégvárás ez? - kérdezett fennhangon a régi ismerős, majd szorosan átölelte a férfit.

- Nem kis meglepetést okoztok, de társad épp vezetőtökhöz visz, gondolom, ott minden kiderül majd!

- Sir Robert örülni fog nektek! S lám, ti testvérek, ha nem csal szemem, tán Magor fiai vagytok! Szemem örömkönnyes, de... - veregette meg Vajk és Samuel lovának nyakát Milo, majd hátralépett, hogy elengedje az érkezőket.

- Te?- nézett rá Grand.

- Hamarosan találkozunk, nekem még el kell indítanom a klánomat, hogy mihamarabb célhoz juttassuk, mit annak idején megpecsételtünk! Akárhogy is van, hogy ti itt vagytok, biztosra veszem, hogy ez jó ómen!

- De hát mi folyik itt? - kérdezett vissza a Triannita, ahogy ismét lóra szállt.

- Meghagyom a hercegnek, hogy ő mondja el, s tudom, hogy nagyon fog nektek örülni! - kiáltott Milo, majd el is tűnt a sok ember között.

Újabb hosszú idő után a kis csapat egy színesebb sátrakból álló részhez érkezett. Körülötte négyszög alakban felállított testvérei őrködtek, melyeknek bejárati részét meglibbentette a szél, amíg a középső sárga volt, a többi hamuszürke, tetejükön apró zászlók lengedeztek. Az ide-oda mozgó lobogókon mindenféle címer volt látható, széttárt szárnyú sas, a félig elfogyott Dormiolus, egy-egy vár vagy éppen egy lovat ábrázoló varrás jelezte, hogy gazdáik idegen házak jelvényeit mutatják. Vagy éppen egy olyanét, aki évekkel ezelőtt nem volt hajlandó fejet hajtani a Püspöknek, ezért ha életben akart maradni, elmenekült otthonából, ha szerencséje volt, menekíthette családját, embereit, ha meg nem, egyedül hagyta el a birodalmat.

„Felkelt hát az elnyomottak reménye!" - gondolta Grand, miközben megálltak.

A zászlók alatt, melyek nem voltak nagyok, egy hófehér lobogó is helyet kapott, közepén egy sárga karika díszelgett, s ez mindegyik tetején ide-oda táncolt.

A középen álló „építményből" kilépett egy harcos. Hosszú hajába belekapott a szél, borostás arcán öröm tükröződött, majd ahogy meglátta az érkezőket, kérdőn nézett Mihulmöinenre.

- Sir Robert nem várt idegeneket - szólt halkan, majd kezét beleillesztette széles és szegecsekkel kivert övének szélei mögé.

A középkorú férfi vastag talpú, sötétszürke csizmát, fekete nadrágot és vastagabb, durva szövésű felsőt hordott, a mellkasára varrt sas csőrében egy halat tartott. Oldalán egy tőr függött, szintén szürke köpenye meglibbent, ahogy kiért a szabadba.

- Na, ők aztán nem idegenek, hanem... - kezdte a csapat vezetője, de Andrew félbevágta.

- A nevem Grand, s ha mondana neked valamit a jel, mi most nem mutatkozik vállamon, magad is örülnél.

- Te lennél, kiről hallottunk, s a megmaradt Trianniták közül érkeztél? Aki keleten... A nevem Northon, Albert Northon...

- Mi van odakint? - lépett elő egy fiatal férfi a bejárati ponyva mögül.

Rövid, fekete haja, hasonló színű körszakálla, valamint egyenes tartása és nyugodt tekintete miatt a Triannita rögtön tudta, hogy ő a herceg. Mögötte megjelent két másik lovag is, kiknek kezében egy-egy kupa jelezte, épp az étkezésnél érkezett meg a jövevények csoportja.

Mindannyiukon vastag és egyforma színű felső, amin egyetlen folt sem volt látható, hátukon pedig társukhoz hasonlóan egy szürke köpeny mutatta, valószínűleg a vezetőjükhöz tartozó lovagok.

- Sir Robert, ő itt Sir Grand, otthonodból, ki...

- Ugyan még semmit nem tudsz rólam, Sir, de itt a jobbom, s ha elfogadod asztalomnál az étkem, bizonyára lesz mit megbeszélnünk! - nyújtott kezet a herceg. - Robert vagyok a Menroth házból! Megannyi történetet hallottam a Triannita lovagokról, s rólad meg társaid tetteiről! Hát mégis maradt belőletek? Mekkora nap lesz a mai!

- Felség, idefelé jövet már láttam annyit, hogy tudjam, mi minden vár ránk! - válaszolt Grand, majd féltérdre ereszkedett.

- „Uralkodóházunk ősi neve, mit hallok? Hát valóban velünk az Úr!" - gondolkodott egy pillanatra el Andrew és akaratlanul is elmosolyogta magát.

Vajk és Samuel ugyan másféle szertartásokkal fejezték ki azt, ha valakit vezetőjüknek fogadtak el, most ők is térdet hajtottak.

- Álljatok fel és menjünk már végre be, kilyukad a gyomrom az éhségtől!

Miközben a szerényen, de mégis gazdagon megrakott asztalról falatozni kezdtek, először csak négy, majd aztán még újabb hat lovag érkezett.

Röviden és szertartásszerűen bemutatkoztak, de sem Vajk, sem Samuel, sem a Triannita nem tudta megjegyezni egyszerre a sok új nevet. Sorban leültek, maguk elé vettek egy-egy darab kenyeret, meg némi húst és kíváncsian figyelték, hogy miképp reagálnak az érkezők a számukra már ismerős történetre.

Andrew nevét mindannyian hallották, de valamiért mindenki úgy tudta, hogy évekkel ezelőtt meghalt. Amikor Andrew elmesélte, hogy mi is történt a közelmúltban, hogyan és miképp élik mindennapjaikat odahaza a népek, mit határozott el Storm fia és a megmaradt maroknyi Triannita, volt, aki annyira meglepődött, hogy félrenyelte az ételt. Nem attól, hogy emberek hisznek és megtartják azt, mit esküjük követel, hanem a sors fintorát, hogy akkor születhetett meg a terv, mikor ők maguk is nekiindultak a medencének.

Storm gyalázatos lefejezésének hírére egy pillanatig csend lett bent, majd miután egyesével felnéztek a „mennyezet" felé, lassan újra nekiálltak a falatozásnak.

- Hát, az én történetem valahol bizony akkor indult el, amikor ez a gyalázat odahaza - kezdte a herceg. - Számtalan kérdésed lehet, ígérem, hogy ha nem is összeszedetten, de mindenre választ kapsz. Azzal kezdem, hogy apám volt a király. Tudom, hogy ezt furcsa hallanotok, de írás is van róla, meg a történetem igazsága, mit szavam garantál. Húsz éve, mikor megölte a zsarnok atyámat, előtte nem sokkal fogantam. Tudjátok, hogy atyámnak nem volt felesége, de férfi volt ő is, s megesett, hogy egy-egy vadászaton annyira megörült az elejtett vadnak, hogy ennek az ünneplésére rendesen megkóstolta az azon a helyen fellelhető borospincék legfinomabb nedűit is. Hát egy ilyen alkalommal csak a vadászmestere és egy katonája társaságában ért haza, de valahol félúton betértek egy fogadóba, ahova nem akart pompával bemenni, hanem mint közember, álruhát vettek és hogy úgy mondjam kirúgtak a hámból. Miközben a vadásztábor dajdajo­zott, megjárták az éjszakát, és bizony ott atyám elveszítve a fejét, teherbe ejtette az igazi anyám. Na, és hogy mennyire elgyengül a férfi egy nő ölében, apám még azt is elkotyogta, hogy kicsoda is ő. Ez először hihetetlen volt, de aztán persze kiderült a való. A fiatal és csinos szolgalány félelmében nem mert szólni senkinek, hanem felkereste a legközelebbi Triannita kolostort és az ottani egyik igen hallgatag szerzetesnek elmondta, hogy mi is történt vele. Mindketten tudták, hogy ha ez kitudódik, az igen nagy bajba sodorhatja a királyt, ezért először azt javasolta a csuhás, hogy tegyenek meg mindent, hogy én ne születhessek meg. Aztán anyám képtelen volt megtenni azt, mit kellett volna, hála a Mindenek Atyjának, így azt hazudta a világnak, hogy egy kóbor lovag erőszakolta meg, és bárki is az apja, ő felneveli a megszületendő gyermeket.

A szerzetes, mivel tudta, hogy mi az igazság, némasági fogadalmat tett, de hogy legalább segíthesse anyám, senki nem tudja hogyan, de megszerezte a királytól a származási levelem. A saját pecsétjével és saját kezű aláírásával, amiben benne van, hogy kitől származom. Ekkor már atyámnak is voltak gyanúi, hogy az ember, aki aztán megölte gyalázatos módon és aztán most ő pöffeszkedik a trónon, veszélyt jelent mindenkire, ezért egyetlen reménye az maradt, hogy ha én titokban felnövök, s visszaszerzem majd a jogos helyem, akkor... - sóhajtott egyet a herceg. - Szóval röviddel ezután ő ugye meghalt, anyám pedig a szerzetessel elindult nyugatra. A megfogantatásomnál akkor majdnem jelenlévő tanúk közül a katona egy kocsmai késelésben, a vadászmester pedig akkor halt meg, mikor megpróbálta anyám felkutatni. Azt suttogták, hogy a holttestét darabokra szaggatva lelték meg egy folyóparton.

- Az Úr vigyázott rád! - szakította meg rövid időre Sir Robertet az egyik lovag.

- Az biztos, hogy anyám belehalt a szülésbe, s így a szerzetes volt a megmaradt egyetlen ember, aki a papíron kívül igazolhatta, hogy ki vagyok. Ez az ember pedig jól ismerve a jelent és a történelmet is, otthagyott a tekerccsel nyugaton, ahol a szerzetesek titokban neveltek. Mivel senki nem mert szembeszállni a Püspökkel, én meg akkor még semmit nem tudtam sem magamról, sem a körülményeimről, tanultam és tanultam. Éveken át jártam dolgozni kovácsműhelyekbe, vagy erdészekhez fát kivágni, cipelni és, ha kellett, úsztatni is, aztán mikor már azt gondolták a barátok, hogy jó lenne, ha a hit ereje mellett egy kis másfajta tanulás, apródnak adtak Sir Rodrick mellé. Ott aztán nem egy torna és kisebb csata közepén találtam magam, majd ahogy teltek az évek, nekem meg szaporodtak a megszerzett sebek és elért győzelmek, meg maga a haditudományból nyert tapasztalat, lassan magam is lovag lettem. S ugyan én az afféle harcos lovag címet hordom, s nem a Mindenek Atyjának hívei általi megtiszteltetést, legalább annyira forgattam a Szent Szavakat, mint bárki az azóta is üldözöttek közül titokban vagy az elméjében. Majd úgy egy éve eljött az a nap, mikor a kezembe nyomta a szerzetesek vezetője az áldási levelem, s csak annyit mondott, hogy:

„- Legyen az utad, mit az Úr kijelölt neked, viseld hát címed büszkén, még ha eddig nem is lehettél az! Íme, származásod titka, ha békét hozol, menj és vedd vissza, mi téged illet! Kardod legyen áldott, sújtson le azokra, kik meggyalázták a Mindenek Atyját!"

Hát akkor tudtam meg, hogy ki vagyok, akkor lett küldetésem az, minek most ti is a részei lettetek, s ami miatt hozzánk jöttetek, ami miatt megyünk a medencébe.

- Na és a testvérek? - kérdezte Samuel. - A kurtok és a nagyvezér?

- Mivel ők voltak csak, kiknek a segítségét kérhettem, no, meg ti, jó uraim, kiknek földjeit elvette a zsarnok, egyenes volt az út északra. Than, aki harcolni már öreg, elmesélte, mi is köti a két népet össze, s az északon fekvő földekből hol a fagy, hol a tenger vesz el, amikor felajánlottam neki, hogy segítsége ellenében megkapja majd a medencének a felső részét, s megvitatta ezt klán­vezetőivel is, hamarosan újabb szerződés született a két birodalom között. Ugyan még vissza kell vennem, ami a miénk, de...

- Visszavesszük! - harsogták a lovagok és kopogtatni kezdtek az asztalon kupáikkal.

- A hegység északi peremén és a medence belsejében lesz föld, amit megművelhetnek a klánok, lesznek erdőik, melyekből falvakat és állataiknak karámokat építhetnek majd!

- S ha - már megbocsáss, hercegem -, de veszítünk? - nézett fel Grand.

- Kóbor lovagjaim s néhány utazónak álcázott emberem szerint háromszoros sereggel rendelkezem, mint a Püspök... vagy király... vagy akárhogy is hívja magát.

- Bár a számszerű túlerő sosem biztos egy csata megnyeréséhez, de ez mit jelent katonára lebontva?

- Közel húszezer ember, amiben legalább kétszáz nehézpáncélos lovag, számtalan könnyűlovas és rengeteg szabad harcos van. Íjászok, gyalogosok, s nyugatról némi kevesebb földért elszegődő uraság is. Ezek mellett meg akadnak számszeríjászok, vagy olyanok, kik értenek sok egyéb más fegyverhez.

- Nos, mint említettem az elején, három csoportban indultunk el, hogy segítséget kérjünk. Két atya a dóth királyság felé indult, Leon Bringe, édesanyja, Lady Bringe és egy Triannita társam pedig délre utazott.

- A délről érkezőkről nem tudok, de a dóthok már maroknyi emberrel segítették seregem. Merre indultak el a testvérek? - nézett fel az üressé vált asztalról a herceg.

- Nyugatra, de kerülve az utakat. Két barnaköpenyes, vagy talán azóta már más színű csuhát viselő, kikből az egyik idősebb. Két jobbfajta lovon, talán hogy mihamarabb átjussanak a Mirko­ram láncain, egy darabig mégis a kelet-nyugati utat használják majd - felelt Andrew.

- Akkor két futárt indítok most elébük, ha más nem, majd a határtól visszafelé felkutatják őket - szólalt meg higgadt és mélyebb hangon Sir Robert. - Madarakat nem tartunk, nem bízom a célba érésükben. De két utazó, kik képesek gyors vágtára, s meg is tudják magukat védeni, beérhetik a szerzeteseiteket! Hogy hívják őket?

- Az idősebbik a Jobbkéz vezetője, ő Petrus atya. A társa Apos­tillus testvér.

- Sir Thombord, tedd meg, hogy elindítod két jó lovagunkat erre az útra!

- Megtiszteltetés számomra, hogy rám gondoltál és lovagjainkra, valamint igen jó lovaimra bízod a feladatot! - hajolt meg a felkért szürkeköpenyes, aki röviddel ezután kiviharzott a sátorból.

Egy darabig elcsendesedett a társaság, majd Samuel elnézést kérve mindenkitől, elindult, hogy jobban megismerkedjen egykori testvéreivel. Látván, hogy kikhez jöttek fel otthonukból, megnyugodva és mégis némi aggodalommal telve indult ki az emberek közé. Néhány pillanattal később Vajk ugyanígy tett, mire Grand megszólalt:

- Nagy és összeszedett sereget vezetsz, uram, láttam, figyelsz az utánpótlásra is. Jó tanáraid lehettek!

- Lord Walter mellett sokat okultam, s nem egy krónikát olvastam át. De Than is mesélt, no, meg itt vannak a lovagok, kik mellettem jönnek majd, ha megütközünk a vörösköpenyesekkel! Na, és mindennap járom a tábort is, a legtöbbet maguk a klánvezetők, meg az egyszerű katonák tanítják meg nekem!

- Nos, Sir Robert, lassan a tábor ezen része is elkezdi a bontást - nézett rá egy másik lovag, majd letette a kiürült ivóedényét az asztalra.

- Akkor ma megint közelebb juthatunk a hazai vidékhez, mire azóta vágyom, hogy először olvastam róla. Sir Grand, velem és lovagjaimmal tartasz?

- Köszönöm a bizalmat uram! Kardom s életem ezentúl a tiéd és mindazoké, kiknek a nevében szabadságot adhatunk majd odahaza! - hajtott fejet a Triannita.

- Még egy kérésem lenne. Van jeled, mit viselhetsz újra, hogy büszkén harcolhass rended érdemeivel?

Andrew előhúzott egy apró erszényt a zsebéből, majd abból kihajtogatott egy fekete alapon lévő csepp alakú pajzsformát, amin ott fehérlett a meghímzett Triannita-kereszt.

- Ezt most felvarratjuk köpenyedre, bár ha szeretnéd, lelünk neked kevésbé kopottat is.

- Nem, köszönöm gesztusod, de ez az én köpenyem. Kopott, de rendünk s a Szent Szavak törvényei szerint a szerénység is erény, mit viselhetünk!

- Legyen, ahogy akarod! - felelt a herceg, majd kilépett a sátorból a lovagokkal az oldalán.

A közel negyednapi rámolás után a tömeg hosszan kígyózva, igen lassan lépkedett előre. Nem volt megszabva, hogy ki hogyan megy embereivel, hol helyezkedik el a hatalmas ember- és állatoszlopban, de valahogy mégis igen rendezetten haladtak a vonulók. Csoportokra oszlottak, így a rendezetlen rend akár mintát is mutathatott az égen repülő madaraknak. A sereget jócskán lehagyva több, néhány lovasból álló felderítő előzte meg, de a gyéren lakott területen nemhogy ellenséget, még szinte élőlényt sem találtak. Az égen tovareppenő madárrajokon kívül egy-egy magasabban szálló sas egészítette ki a képet, amit ma nem a szikrázó nap, hanem a komor és szürke esőfelhők jellemeztek. Maga az égi áldás szerencsére eddig még nem nehezítette meg a haladást, de ha ritkán el is kezdett szemerkélni a víz az égből, csak a félsz maradt meg, mert igazi társa nem követte. A nedves levegőt még jobban lehűtötte a keleti szél is, így aki tudott, az magára vett még egy réteget a ruhákból.

Az oszlop legelején haladtak a kurtok azon csoportjai, kik gyalogosan csatlakoztak a hadhoz, kisebb klánok, mint a femmek, az ubrunok, vagy a még északibbak, a herbidok, kiknek mind a kezében volt hosszú és saját maga által készített, apáról-fiúra szálló lándzsája. Ezeket a közel háromlábnyi méretű, igazából odahaza halászatra megfaragott és kikovácsolt fegyvereket most harcra használók még éjjel is maguk mellett tartották, hitük szerint az ő Istenük akkor van velük, ha bármikor megérinthetik, s így „beleremélték" a hegyes eszközbe az Urukat.

A beláthatatlan sorban jöttek lovasok is, ide tartoztak a khazulok, az ősi klánokból pedig a bergek, a kazahok és megannyi társuk. A klánokat mind saját vezéreik vezették, akik miközben igyekeztek a rendezett haladásra, néha ide-oda vágtattak, hogy beszélgetéssel és lelkesítésekkel biztassák harcosaikat.

Hátrébb vagy lovon vagy csak szerényen gyalogosan haladtak a nyugati irányból szövetségként jött férfiak, a hosszú és a számszeríjaikkal, vagy csak az oldalaikon függő kardjukkal.

Középen némi megrakott szekér nyöszörgött, majd aztán a sereg „keménysége", a nehézpáncélos lovagok. Ugyan most mindannyian csak vértezet és láncing nélkül, egy-egy köpenybe burkolózva lovagoltak, termetük és szikár tekintetükből látható és érezhető volt, hogy harcban keményen edzettek. Lovaik mind rettenetes harci mének voltak, akik, ha gazdájuk úgy akarta, egyszerűen letiporták az ellenséget, mint egy vaddisznó a vetést. Mind­annyiuk mellett egy nem annyira nemes vérvonalú lovon az, aki a fegyvereket cipelte, vagy csak tudta, hogy melyik szekéren és hol van gazdája holmija. Szorosan, ha ura kér valamit, hát rögtön adhassa kezébe, vagy tudtára, mi is a szükség...

A szürkén a lovaik hátára ráboruló köpenyt viselő nyolc lovag, kik magát a herceget vették körbe nevetgélve, és még ha némileg vizesen is, de büszkén emelték a sereg képét, majd maga Sir Robert.

Andrew, ahogy kérte tőle új ura, szorosan mellette lovagolt, s mivel volt mit mesélniük, észre sem vették, hogy a felázott föld és az idő miatt most nehezebben haladnak.

A hátuk mögött megannyi szekér és kocsi, gyalogszerrel járó hordár, jó néhány szamár és a kutyák által terelgetett jószág, mint birka, kecske igyekezett a sorban maradásra. A legvégére megint csak harcosok, majd újabb lovasok maradtak, így nemcsak „sereghajtók" is voltak, hanem a csapat hátsó védelme is.

- Megoszthatom veled, uram, némi félelmem? - kérdezett a mellette lovagoló hercegre Andrew, majd némileg lesöpörte az apró vízcseppeket köpenyéről.

- Tedd meg, s ha tehetem, oldom őket - felelte amaz.

- Ekkora sereg nem marad észrevétlen, a Püspök biztosan tudomást szerzett, vagy hamarosan fog az érkezésünkről.

- Az nem baj! Ugyan nem kevés ember tart velem, de ha nem kell, nem fogok mészárlást rendezni.

- Elengeded, ha...? - emelte fel a fejét a Triannita.

- Nem biztos számára semmi. De nem bízom benne, így ez a kérdés akkor fog megoldást nyerni, ha ott leszünk.

- S ha magára zárja Zament?

- Nincs az a vár, ami sokáig kitart, ha kitartóan ostromolják! Vagy gondolod, hogy bevehetetlen lenne?

- Fal veszi körül, s ugye biztosan tudod, sziklákra építették. Bár a nyugati részen mező öleli, s erdő is akad arrafele.

- Látom arcodon, hogy már tudod a választ. A falak...

- ...a falak lerombolhatóak, a sziklák megmászhatóak.

- Így is van! Bár nem visz rá a lelkem, hogy leromboljak valamit, ami emberek kemény és izzadtságos munkájának azon ered­ménye, amit Zamennek hívnak - jött a mosolyba ágyazott helyeselés.

- Ismered, uram, a Gyűrű-hegységet?

- Amennyire a jó szerzetesektől tudhatom. Annak idején szerettem volna meglátogatni, de mire egy tornára jelentkezhettem volna, a zsarnok megszüntette őket. Nem is értem, hogy mivel szórakozik az az ember!

- Azt suttogják, hogy naphosszat simogatja az ékszereit, s számtalan írást ad ki, hogy embereket gyilkoltasson le, kik nem hajtanak fejet neki. Vadászik, de igen sokszor van, hogy ki sem mozdul Zamenből.

- Akkor hogyan hiszi, hogy kormányozhatja a birodalmat?

- Az erőszakkal, elvakult kémeivel - kik ott lapulhatnak bárhol - és a félelemben tartott néppel.

- A félelem néha legyőzi azt, ami eredetét adja - felelt a férfi, majd ő is megrázta köpenyét, hogy a közben gyengén, de eleredő esőtől megszabadítsa ruháját.

- Ekkora sereggel nehéz lesz átjutni a magas hegyeken.

- Nem említettem még, de kaptam egy térképet, amin van olyan hágó, ahol ugyan nyugatabbra, de nem havasan kelhetünk majd át. Mint annak idején azok az őseink, kik saját népükkel letelepedtek a medencében.

Egy oldalára dőlt kocsi mellé értek. A kerekei megsüllyedtek a sárban, s a rakomány miatt az megbillent, majd felborult. Az elé befogott igáslovak egyike elszakította a hámjait tartó szíjakat s elszaladt, a másik beszorult a kocsirúd és az első kerék alá, fél oldala vérben úszott, szegény pára fájdalmasan és hörögve nyerített kínjában. Lábaival egyre erőtlenebbül kapálódzott, izmai beleremegtek az élete utolsó perceibe. A jármű mellett két tucat ember szorgoskodott, néhányan a leborult holmikat rámolgatták, a többség pedig megpróbálta „talpra állítani" a kocsit.

- Ne ott fogd meg, ide gyere! - kiáltott az egyik férfi, majd maga is alányúlt a deszkáknak.

- Hát most! - szólt a másik oldalról odaugró is, majd megfeszültek az izmok.

Sir Robert és Grand is leugrottak lovaikról, s ugyan meghökkentette a hordásra tartott egyszerűbb embereket a vezető közelsége, szinte egyszerre emelték fel a sárból az oldalán összetört szállítóeszközt.

- Köszönjük, uram! - kapta le a fejéről vizes sapkáját az egyik termetesebb ember, majd társaival meghajolt a két lovag előtt.

- Ha minden órában hagynám elveszni a szekerek egyikét, nem lenne mit nektek adnom, ahol majd élnetek lehet! - felelt a herceg, majd miután lesöpörte a felfröccsenő tócsából a vizet és a sarat ruhájáról, ránézett az egyre halkabban bugyborékolva hörgő patásra, aki ott vergődött a sárban. - Kié ez a ló?

- Hát, Milo uramé a kazah klánból - felelt lesütött szemmel a kérdezett.

- Nos ő igen elöl jár, s ennek a lónak meg most kell a kegyelem. Tudsz lovat ölni?

- Iiigeen uram, de...

- Akkor végezd el gyorsan, aztán amíg feldaraboljátok, és a bőrét elkészíthetik a gazdájának, te figyelsz rá, hogy minden rendben menjen! Küldj valakit Milohoz, hogy tudjon a veszteségről! - szólt erősebb hangon a herceg, majd visszatérve lovához a kengyelbe rakta lábát és felült a nyeregbe.

- Igen uram! - felelt a férfi, majd már integetett is a körülötte lévők közül egy pár embernek, hogy mi a teendő.

A hamarosan ismét befogott másik igavonót megnyugtatták, majd mire odaért volna az oszlop legvége, a korábban feldőlt és a helyére állított kocsi már megint nyikorogva haladt a sárban.

Andrew az eddigi történtek alapján elégedettséget érzett Sir Robert felé. Nem volt könnyű az eddig való eljutása, a nevelkedése, maga a sorsa, de akikre rábízták, figyeltek arra, hogy igazi ember, igazi uralkodó lehessen belőle. Tanult, mert tanították, s ebbe ugyanúgy beletartozott a jó megbecsülése, mint az, ami néha vért kívánt. Ismereteket adtak neki, történelmet, világi tudást, harcot és hitet is. S keménysége mellett nyitottá vált bárki felé, aki rászorult, adta a segítő jobbot vagy a vigasztaló szavakat ugyanúgy, mint azokat, mivel megkövetelheti a rendet.

A csapat megkerülve egy nagyobbnak tűnő erdősávot, kissé nyugatabbra fordult. A szél kicsit alábbhagyott, majd idővel az eső is elállt és kisüthetett a nap. Aki tudta, vizes felsőruháját lecserélte szárazra, vagy legalább ha nem fázott nagyon, levette magáról. A szekerek oldalán megannyi ruha került kiterítésre, az asszonyok ott segítették uraikat és gyermekeiket, ahol csak tudták.

- Estére csak futótábort építünk, ha nem muszáj, nem töltenék megint el több időt a pihenésre - szólalt meg a herceg.

- Így is lesz még vagy másfél hét, mire odaérhetünk a hágóhoz - felelt neki Sir Northon.

- Nos, kicsit se bánom. Viszont azt, hogyan kelünk majd át a Dann nyugat-keleti folyásán, azt bevallom, nem tudom.

- Talán akad ott is valami gázló.

- Azon a szakaszon bizony igen széles a folyó. De azt gondolom, ha nem zavarják meg, talán építünk annyi tutajt és egyéb vízi szállítót, amivel menni fog. Beszélnék majd a tábori ácsokkal!

- Nos, jó uram, nem egy erdészmester és északi van közöttünk, kiknek a tutajépítés a kisujjában van!

- Az jó! - felelt Sir Robert. - A folyó előtti szakaszon, amikor tábort ütünk, kéretném majd őket!

- Igen, uram! - biccentett amaz, majd hátrébbléptetett, hogy ismét Andrew lehessen a herceg mellett.

- Nos, Sir, meglehet, hogy vagyunk elegen, de ha megengedsz egy gondolatot, Magor, a keleti tájak pusztaura szintén adhat erősítést seregednek - szólalt meg Andrew.

- Gondolod, hogy népe elindulhat keletről?

- A béke és a szabadság vágya erőt ad az elnyomottaknak, s várja is a hírt, hogy eljutottunk északra testvéreinkhez, akik nekik még ősibb rokonai, mint nekünk. Arról meg nem is beszélve, hogy vezértestvérének a fiát lemészárolták a bíborkeresztesek. Onnan meg aztán nem is vár ellenséget a zsarnok.

A herceg néhány pillanatig némán haladt, majd odahívta egyik szürkeköpenyes lovagját.

- Sir Dammen! Indíts még ma este két lovasod keletre, beszélj Miloval is, hogy tőle menjenek harcosok a pusztaúrhoz. Ősi véreik megörülnek majd egymásnak, és így nem vadidegenek hozzák a híreket. Keressék meg az egykori klánvezetőt, tudassák vele, hogy hamarosan elérkezik a harcok ideje, és csatlakozzon hozzánk embereivel Zamen vára alatt!

- Ahogy óhajtod, hercegem! - felelt a középkorú férfi

- Hogy hívják őt? - fordult oda ismét Grandhez.

- Magor, az ősi parthakok klánjának vezére - felelt mosolyogva a Triannita.

- Köszönöm! Mondják meg Magornak, hogy testvérei úton vannak, s velük az, amire jó ideje vár a nép. S hogy biztosan megérkezzenek, menj hát te is és vigyél magaddal három Kazah klánbeli lovast, meg Vajkot és Samuelt! Jó, ha ismeri valaki az ottani vidéket. Utatok a hegyeken át nem lesz könnyű, de ez a kis csapat észrevétlen és gyors tud lenni. A Mindenek Atyja veletek lesz! Zamen alatt találkozunk! - fogta meg lovagja kezét a herceg, majd széles mosollyal elbocsátotta katonáját, aki rövid idő után harcosaival és a gyors lovasokkal levált az oszlopról és délkeletre indult.

Andrew még figyelte, ahogy az eddig együtt lovagolt társai visszaintenek a nyeregből, aztán odafordult urához.

- Talán nekem is velük kellett volna tartanom - szólalt meg a Triannita.

- Ha csatára kerül a sor, azt szeretném, ha ott lennél velem és te vezetnéd embereim egy részét! - felelt hidegen Sir Robert, majd felemelte fejét és messze előre nézett, mintha máris a csatateret kémlelné.

Grand némileg furcsán érezte azt, ahogy kezelték, merthogy igazán nem kezelték sehogy. Belepottyant a csapatba, s már a legelső pillanatban ott találta magát a herceg közvetlen társaságában. Aztán hamar rájött, hogy nem vetélytársnak, hanem testvérnek, igazi bajtársnak veszik őt, s ez megnyugtatta.

A mind melegebben sütő nap lassan szárította a földet, ami ahogy haladtak, egyre keményebbé vált és enyhén emelkedett is. Több lett a domb, szaporodtak a fákkal borított ligetek, melyek időnként erdőkké nőttek és komoly kerülőkre kényszerítették a sereget.

Amikor a táj beszürkült a nyugovóra térő naptól és hangosabban lett a tücskök ciripelése, a szürkeköpenyesek előrelovagoltak, hogy megállítsák a menetet.

- Futótábor éjszakára! - kiáltozták.

A kocsikat félkörben rendezték el, majd csak annyi sátrat emeltek, ami éppen ahhoz volt elég, hogy a nemesebb rangúak pihenhessenek bennük. A többiek vagy egy-egy szekéren, esetleg alatta nyugodhattak éjszakára, a szabad lovasok tudván a mezőn ismert letelepedést, lenyergelve lovaikat, a fejüket a bőrnek támasztva szundíthattak el.

A csapat őrzésére állított emberek néhányórás figyelés után sorban megkapták a váltótársukat, így mindenki lecsukhatta szemeit.

A sötétség úgy borult rá a táborra, mint egy fekete lepel, ami betakarja azt a holtat, kit a földbehelyezés előtt még imákkal útra indítanak. A helyenként gyújtott tüzek körül emberek beszélgettek, de a többség amennyire engedte a környezet, lepihent.

Andrew, miután megkereste Milot és megkérdezte, hogy mi is történt vele, velük eddig, rövid, de színes beszámolóból tudta meg, a kurtoknak sikerült megtalálnia az egykor álomban látott otthonaikat. Némileg volt azért nehezebb vidék is északon, ami feleannyira sem volt barátságos, de akik ott éltek és telepedtek le, megtanultak együtt élni a környezetükkel. Falvakat építettek, elkezdtek növényeket termeszteni, állatokat tartottak és leszámítva az északi tengerek időnkénti „hódításait", békében élhettek. A hideg víz által a kontinenstől elvett földeket a víz elmocsarasította, de amikor rájöttek az ott élők, hogy ezek gátakkal megvédhetők és idővel feltölthetők, újabb vetésre alkalmas területekhez jutottak.

Aztán voltak, kik a halászattal tartották fenn magukat és családjaikat, de az elmúlt években hosszabbak és hidegebbek lettek a telek. Több hónapig esett a hó, nehezebben olvadt fel a kőkeményre fagyott föld, s aki tudott, némileg délebbre, vagy keletebb­re vonult. A korábban jól működő gazdálkodások lassan kezdtek átállni az állattenyésztés azon formájára, ahol ismét a legelésre kiküldhető és vigyázott állatok húsa ad élelmet, bőre ruhát vagy egyéb dolgokat.

- Az ősi hét klánból, kikből, ugye, csak öt indult veletek - kezdte Milonak Grand - mindannyian jöttek veletek most?

- Nem, de képviseltetik magukat.

- Meezot nem találtam itt. Vele mi van?

- Meezo, az egykori berg klánból, ki maga volt Than alvezére? Nos, ő évekkel ezelőtt saját népet alapított, s most egy szigetcsoport ura. A bergek közül, akik maradtak, nincsenek sokan, őket Ajnuon vezeti. Hajókkal bír, elfeledte a lovas életet. Évekig járt vissza, de egy ideje azt mesélik, hogy a fejébe vette, hogy elhajózik a messzi nyugatra.

- Mit keres ott? - hökkent meg a Triannita.

- Azt véli, hogy föld van ott s hely, amit uralhat. Már ha megtalálja.

Andrew a fejét rázta, majd megkotorta az előttük pislákoló tüzet.

- Amennyire emlékszem, mindig nyughatatlan volt és kegyetlen. Ő volt, aki majdnem megölte Stormot...

- Rég volt, talán igaz sem. De mindaddig, míg népünk északon megtalálta nyugalmát, jó vezér volt. Csak ősi vére nem bírta a nyugodt létet. Neki nem volt az élete békés, ha csak gazdálkodnia kellett, neki a harc volt az, mi mosolyt csalt arcára. Aztán ugye ott fent nem volt kivel harcolni, ezért kelt talán útra.

- Na és Than?

- Ő jó uralkodó! Építetett sok várat, mit másoktól tanult, s az egyik ilyenben éli most idősebb éveit. Asszonya vagy egy tucat gyerekkel áldotta meg, s a hely, ahol élnek, egy tengerbe nyúló sziklán áll. Gazdag város, tele emberekkel, kik boldogok és megannyi szépséggel díszítik otthonainkat.

Andrew megtudta, hogy ezek a „szépségek" számtalan virágot, csodaszép hímzést és faragást takarnak, mikből nem keveset adhatnak el keleten egy Lonnunvorg nevű városban.

Amikor a Dormiolus kikacsingatott az éjjeli felhők mögül, az elfáradt lovag és társai nyugodni tértek. A sátorban, ahol álomra hajthatta a fejét, már csend volt, csak egyik társa, Sir Debron horkolása hallatszott.

„- Irigylem, hogy ilyen nyugodtan tud aludni"- gondolta, mielőtt levette fáradt lábáról csizmáját és ő is elheveredett.

Az álom, ami nehezen érkezett, őt is megbékéltette. Egy mezőn találta magát, ahol körülötte asszonyok szaladgáltak, gyerekek játszottak fapálcákkal és fakardokkal, leányok, akik kukoricababáikat babusgatták. Aztán megjelent előtte egy fényes és gyönyörű arcú nő, kinek hosszú és barna haja mezítelen vállaira borult, megfogta kezét és egy csörgedező patakhoz vezette őt. A patak túloldalán egy kisfiú lovagolt egy pónin, amit egy idősebb férfi tartott száron és így körbe-körbe tudott ügetni a rajta huppogó csemete.

- Ő a te fiad! - mondta a zöldszemű nő, majd átölelte a férfit, aki melegséget érzett az érintéstől, és aztán csak forgott és forgott egy kellemes örvénnyel mindaddig, míg már álmában is elaludt.

8.
Érdemes volt

A széles és jól kitaposott, szekerektől is mélyen barázdált út kanyarogva ért ki az erdőből. A fák ugyan nem szűntek meg teljesen, csak a domb és a hegy lankáinak folytatásában kevesebb nőtt belőlük, mint ott, ahonnan az út nyugatra vezetett. Balra egy magasabb láncolata emelkedett a Mirkoram ormainak, jobbra pedig a Gyűrű-hegység északi peremének az utolsó, de még hozzá tartozó magaslatai. Mindkét oldalt vastag és hatalmas törzsű fákból álló bükk és tölgyerdők borítottak, amiket a hegytető felé haladva sötétebb fenyvesek váltottak fel. Ezek lassan törpefákká és cserjékké fakultak. Aztán a hullámokban képet alkottak a völgyek is, s ezek, ahogy mind magasabban terpeszkedtek önmagukhoz, a kékség megszürkülve engedte be a kifehéredő havasokat is, a magas csúcsokat most is ködszerűen felhők takarták.

Előttük az út mellett egy vékony csíkban a fehér és sárga gyopárokkal vagy a kihívó tűzliliomokkal teli mező, amin parányi madarak kergették a színes terítő felett zizegő bogarak megannyi családját, hogy eleség lehessen majd belőlük. A kékes és narancssárga csillogású pillangók ide-oda repkedve válogattak a pihenőnek szánt bibéken, a nagyobb köveken napoztak a szalamandrák, amiknek aztán valamiért gyorsan meg kellett találniuk a hűsebb üregeiket.

A hegyek lejtőin rövid legelés után meg-megálltak a zergék is, majd amikor megszemlélték a távolt, s nem találtak messzebbi réteket, egy idő után továbbszökkentek valamelyik zuzmós, kövekkel teleszórt sziklafal mögött.

A sűrűből halványan kopogott a fakopáncs, valahol vijjogott egy vércse, s valamivel beljebb álmosan huhogott egy bagoly is jelezve, amint eljön majd az éj, nekilódul, hogy vadászhasson.

Aztán nagyon rövid idő alatt minden természetből érkező állati, vagy a földből felzúgó hang megszűnt, az eddig békés és nyugodt világ megérezte az érkező vihart. Azt az errefelé viszonylag ritkább előforduló történést, ami méltóságteljes, szabad és néha igen tomboló tudott lenni. Az állatok elbújtak odúikba, a kisebb bogarak vagy a földbe vagy az ágak rejtekébe menekültek, hogy ha lehet, szárazon átvészelhessék majd az égi háborút.

Az ég komor volt a szemből terjedő szinte fekete felhőktől. A napot már eltakarták ezek a barátságtalan fellegek, a távolból egy­re erősebben érkező szél és az őt szorosan követő esőszag töltött el mindent.

Nyugatra, a völgy egy kicsivel távolabbi végénél egy nem túl nagy vár szürkéllett ki a mögüle zöldellő rengetegből. Falai, rajta a tetőkkel, vagy csak simán csipkézett bástyák és tornyok sokaságával egyszerre sugárzott erőt és ugyanakkor kecsességet is. A szabálytalan kövekből megépített erődítményt egy keskeny árok vette körül, a bejárati kapuhoz csapóhíd vezetett, ami most leengedve várta azt, aki bebocsátást akar nyerni a hely gazdájától.

A vár részben sziklákra épült, amelyek belenyúltak abba a sötétkék vizű tóba, ami elhasalva nyújtózkodott a táj alján. Ennek a túlpartján pedig egy a dombokra felkúszó, apró falvacska nézte a falakat, amiket napos időben a tó tükrében is láthatott a feje tetejére állítva.

Néhány perc után hatalmas villám indult el az egyik gomolygó felhőből, majd a hozzá tartozó mennydörgéssel egy időben végigcikázva a világon elérte az egyik torony tetején ide-oda csapkodó piros és fehér színű lobogót. Az felizzott, majd mire kigyulladt volna, elfeketedett, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A torony teteje nem kapott lángra, amit talán annak is köszönhetett, hogy egy pillanat alatt szakadni kezdett az eső.

Apostillus és Petrus megálltak egy lélegzetvételnyi időre, hogy a biztosabb távolból szemügyre vegyék a völgy valószínű gazdájának „házát", meg a parányi épületekből álló települést, de nem maradt idejük, hogy sokáig mérlegeljenek. Mire fejükre rántották a köpenyük csuklyáját, a rájuk zúduló, gazdag vízcseppektől szinte fényleni kezdett ruhájuk.

Jobbra volt egy alig használt és már éppen ezért bokrokkal benőtt leágazás, a vékonyabb utacska bekanyarodott a fák között, majd elveszett egy kissé odébb emelkedő dombon fekvő romnál.

- Az a falu ott előttünk talán pihenni jó lenne, de félek, nem érjük el! Ez a rom közelebb van, és ha szerencsénk lesz, akad egy része, ahol nem ázunk bőrig! - kiáltott bele az újabb éles morajlásba Petrus, majd elfordította lovát és vágtára késztette.

A percek alatt elért hely egy valamikori kolostor maradványa volt. Apró udvara lehetett egykor, aminek a hátsó részében még fellelhető volt a régen megművelt kertecske is. Falaiból néhol alig maradt néhány méternyi magasságú kerítésnek való kősáv, a lakó, illetve az egyéb célra használt házaiból csak bedőlt és mohával benőtt, tető nélküli helyiségek fogadták a két testvért.

Az egyetlen torony, amiben valaha talán az imára és az étek elfogyasztására szólító harang lehetett, derékban omlott be, ez volt csak olyan viszonylag védettebb része a kolostorból maradt helynek, ahova úgy tudott bemenekülni Consta és Petrus, hogy a lovakat kénytelenek voltak kint hagyni. A kerek alapú menedék oldalán volt egy csigalépcsőnek az ég felé, de a semmibe vezető, félbetört pereme, ez azért adott némi védelmet a patásoknak. Ezért, hogy sem Auron, sem pedig Valtazarrn ne ázzon és a villámoktól megijedvén ne szaladjanak el, kikötötték alá őket.

A hullámokban és néha sikoltva, a fákat szinte meghajtva érkező szél eleinte csak beledübörgött az égi szikra utáni pokoli zajba, majd sípolva süvített és aztán mire belehalkult volna az eső kopogásába, kezdte elölről.

A gazdag vízcseppek szemhunyásnyi idő alatt sárszőnyeggé változtatták az egykor a szerzetesek által koptatott udvart, a kialakult tócsákban vad hullámkarikák csapódtak egymásba és terjeszkedve igyekeztek újabb helyet nyerni a pocsolyának.

A szakadó égi áldás elől bemenekülő két férfi egy alacsony és nekik is alig elég „szobába" telepedhetett le, miután levette magáról az átázott csuháját. Falai kormosak, penészesek és a földből kitörő gyökerekkel, indákkal benőttek voltak, az egyetlen apró ablaknyílás mellett egy kivehetetlen kép megkopott részei tűntek fel a félhomályba burkolódzott helyen. A kövek közötti résekben néhol kipotyogott már a hézagot kitöltő sár, hatalmas felületen lógtak le a penész és a gombák ideszokott telepei. A helyet betöltötte a halvány dohszag és valamennyire a máshonnan eredő állott levegő is. A „mennyezetet" azok az egymásra zúdult kövek alkották, amik a valószínűleg a tűzzel való rombolásnál zuhanhattak önmagukra, s amik így szinte kupolát biztosítottak, mintha emberi kéz építette volna össze őket.

A bent talált száraz gallyakból és a valamikori ajtó még nem elkorhadt deszkáinak darabjaiból hamarosan egy parányi tűz vöröses és sárgás lángjai lobogtak, felettük a néha megpattanó ágacskákból felszálló parazsak ugráltak, ez adta a fényt és a meleget odabent.

Miközben Apostillus megkotorta a tüzet, megállt a bejáratnál, aztán leült ő is a régi kőpadlóra, aminek repedéseiből fűszálak törtek kifelé.

- Ez is egy volt azok közül a kolostorok közül, amikben Trianni­ták éltek, s amiket a zsarnok leromboltatott - sóhajtott Petrus, majd a megmaradt falrajzon egy majdnem ép Triannita-keresztre mutatott.

- Nem volt nagy ez a hely, hát miért tette vajon mégis meg?

- Azt mondják, hogy két dolog hajtotta a pusztításban, az egyik az igazságtól való félelem, a másik pedig valami személyes. Azt mesélték, hogy kétszer esett ki a kegyből, ami megadta volna neki, hogy ő is a rend tagja lehessen.

- Volt olyan, ami „nem"-et érdemelt a mindig megbocsátást hirdető Triannitáknál? - nézett fel furcsállóan Apostillus.

- Az erőszak és a gyilkolás mindenképp. De azt nem tudom, hogy ő mivel kapta meg már legelőször is a tiltást.

A kintről sokadjára bedübörgő és aztán recsegésbe átmenő mennyei hangok megszakították a beszélgetést. A mély, majd magas „zene" mellett folyamatosan tapsoltak a lezúduló cseppek is, sípolt a szél, ami úgy forgatta a romokhoz hajló lombokat, mintha azonnal akarná kicsavarni mindegyik fát, ami magán tartotta a fakoronát.

A nem túl nagy lánggal égő tüzecske hirtelen a kintről betörő szél miatt nagyobb magasságba emelkedett, a fiatalabb testvér annyira megijedt a történéstől, hogy ahogy felugrott, hanyatt esett. Aztán persze a sárgás tánc visszahúzódott a köré rakott kövek közé, s folytatta melegítő és sokkal barátibb mivoltát.

- Még mindig félsz a tűztől - nézett rá Petrus.

- Nem, ha uralni tudom. De nincs olyan hét, hogy ne álmodnék vele.

- Emlékszem, amikor egy faludbéli rángatott oda hozzánk azon az estén - szólt halkan ismét az idős csuhás. - Miért tetted?

- Nem tettem semmit! - emelte fel a hangját Apostillus, szavaiban a méreg, a harag és a fiatalkori emlékek zizegve törtek utat társa felé.

- Ne haragudj, testvérem, nem akartalak megbántani. Azóta soha nem derült ki, hogy mi is történt akkor, csak a romok, meg amit a jelek mutattak egykori otthonodnál - válaszolt higgadtan és nyugtatóan Petrus, majd megpiszkálta a parazsat.

Consta mély levegőt vett, majd belenézett előbb az izzásba, aztán lehunyta szemeit.

- Édesanyám fáradt volt aznap is, mint előtte mindig. Kitakarított odahaza, megfőzte apámnak a vacsoráját, kimosta az ingét, amit előzőleg lehányt...

- ...Atyádra nem vigyázott a Mindenek Atyja, s ha valaki szóba hozta neki a helyi kocsmában az Urat, nekiugrott és hárman se tudták leszedni róla.

- Mindig ivott, amit meg anyám megkeresett a hímzéssel, elvette és elitta. Nem néztek rá jó szemmel, de mivel hatalmas ember volt, nem mert neki szólni senki. Azon a napon is részeg volt, hazajött és amikor az italtól magára borította az étket, felugrott és ütni-verni kezdte anyám.

A fiatal csuhás szemeit elöntötte a könny, de letörölte kezével, és amikor vezetője szólni akart, hogy: „Ha fáj, akkor hagyd el!", leintette, hogy folytassa történetét.

- Aztán ha nem ugrok oda, úgy roppantja el asszonya nyakát, mint egy farkas agyarai az áldozatának csontjait. A lendület nekivitt, volt benne harag is, meg a mélyről feltörő félelem, hárman estünk a tűzhely mellé. Végül már csak azt láttam, hogy minden lángokba borul... meggyulladnak a bútorok, ég a ház, vörös pokol a konyha, a szőnyegek...

- A tüzet hamar meglátták a szomszédok, de hiába ugrott neki a falu a vizesvödrökkel, késő volt. Téged meg kormosan húztak ki a lángokból, kezedben egy izzó fadarabbal, amit még órák múlva is olyan görcsösen szorongattál, hogy nem lehetett elvenni tőled - tette kezét az idős szerzetes társa vállára, hogy megnyugodjon kissé.

- Ott feküdtek a földön, az a fa esett anyámra..., el akartam venni a ruhájáról..., meleg volt..., ráesett apámra is...

Consta felzokogott, de már nem törölgette arcán végigpergő könnyeit. Szeme csillogott, sírása halk volt, mégis elnyomta a kinti vihar susogó és dübörgő hangjait. Eltelt néhány pillanat, elcsendesedett, s már csak a kinti kopogást és a szelet lehetett hallani, meg a benti tűz pattogását.

- Emlékszem egy rövid gondolatra a Szent Szavakból: van, ki bűnös, van, ki bűnhődik, mindannyian megszületünk, tanulunk, élünk valahogy ezen a világon. Az Úr keze és lelke által.

- Akkor döntöttem én úgy, hogy szerzetes leszek, hiszek az Úrban és segítek mindenkinek - felelt a másik férfi, majd kezét a homlokához emelte és felnézett a fejük fölött lévő kőkupolára.

- A Mindenek Atyja tudta, hogy nem vagy bűnös, de mégis megbocsátásért küzdesz azóta is. Elnyerted azt, ami mindig a tiéd volt!

Hallgatásukat egy idő után követte a kinti elcsendesedés is. Az eső elállt, a szél valamennyire megszelídült és sokkal frissebb idő tört be a közben langyosabbá vált helyre, melyet csak azért nem töltött el a füst, mert az egyenletesen, szalagot formázva hullámzó és tekergő testéből kilopódzott a parányi ablakon.

A testvérek hunyorogva léptek ki az ajtó helyén a szabadba, ahol még a mozgó levelekről s mindenhonnan, ahol összegyűlhetett a víz és onnan utat keresett magának, ilyen-olyan puttyogá­sokkal igyekezett a föld felé. Az égboltról a korábban sötét felhők gyorsan szaladtak tovább keletnek, magukkal vitték azt a nemrég még itt tomboló világot, ami most már csak a tócsákban, a sárban és a ritkuló, de még ágakat megmozgató széllel maradt itt.

A két hátas a peremnek köszönhetően valamennyire megúszta az elázást, de a villámok miatt és az azt követő dörgésektől csak akkor kezdtek megnyugodni, amikor gazdáik megsimogatták őket, a nyugtató szavak és a baráti kéz érintése hamar feledtette az átélt ijedtségeiket.

- Sajnálom, hogy elpusztult ez a kolostor, még most is érzem a hely tisztaságát! - sóhajtott fel Apostillus, majd elnézett a valamikori torony mellett. - Ott még most is terjeszkedik az egres, meg ha jól látom, van ott valami áfonyaszerű.

- Igen, van az, amit semmilyen tűz nem tud elpusztítani. Ha gondolod, amíg meghúzod lovaink nyergeinek szíjait, szedek belőlük. Messze még a dóth királyság.

- Amit Urunk ád, az mindig ajándék - bólintott a csuhás, majd már lépett is a patásokhoz.

Ugyan köntöseik nem száradtak meg teljesen, ezért csak nyergeik mögé tették fel, a viszonylag hűvösebb levegőben nem fáztak. Egyszerű és szürke ruhájuk szinte szívta magába a magasból előbújó napsugarakat, s mire visszatértek a völgybe vezető úthoz, már a szél is elállt. Ismét felcsendültek a madarak, melyek lerázogatva kissé vizes tollaikat, ide-oda repkedtek örömükben. Az út felett cikáztak a hegyifecskék, már elindult a „vadászat".

- Ma este már nem vágnék neki a hegyeknek, s ugyan tudom, hogy innen nem messze van egy hágó is, de jobb, ha keresünk szállást éjjelre - tanácsolta az idősebb férfi, majd lassú léptekkel elindította lovát lefelé.

- Hát, ha fogadó nincs is, abban a faluban akad talán egy szűr vagy valami efféle.

- Van ott fogadó. A várat és a falut, meg egykori urát ismerem, Lord Alpenborgnak hívják. A tó neve a falu után Cyrioni-tó. Mindenképp jobb lesz a falu - felelte vissza Petrus és előretekintett az apró házak irányába.

A felázott úton cuppogott a lovak patáinak nyomában összetóduló víz és a sár, de mivel nem siettek, a felcsapódó pocsolyákból nem lett tele a hátasok lába. A robosztus és mégis finom falakhoz vezető járás elágazott, egyik ága nekifutott a kapunak, a másik megkerülve a tavat, irányt adott azoknak, akik nem a falak közé igyekeztek.

A hatalmas csapóhídon épp akkor vágtatott be két szürke köpenyt viselő lovas, amikor Petrusék elkanyarodtak a dombok felé. A kissé fodrozódó vízen néhány csónak ringatózott, bennük párosával helyi halászok teregették hálóikat, melyeket gondos mozdulatokkal engedtek le a mélységbe annak reményében, hogy ma is bőséges vacsorát és a halakért kapott pénzt tudhatnak majd magukénak. A vihar után meglepően hamar folytatták munkájukat, mielőtt beköszönt az este, legyen még étek napjuk végén. A házak mögött a hegyoldalban már messziről jól látható volt az aprólékosan megművelt szőlőlugasok sávja, a nap a korábban lehulló esőcseppeken megtörve a borgyümölcsös felett vékony szivárványt festett.

- Annyi bizonyos, hogy a hágón való átkelésért adót kell majd fizetnünk, csak remélem, hogy ez lesz minden gátunk! - szólt az idős atya.

- Adót? - hökkent meg Apostillus.

- Igen. Jól tudja a helyi lord, hogy ez az egyetlen út nyugatra, s bár ennél többet soha nem tett, de valahogy mindenki megfizeti neki az aranyakat.

A fiatal testvér csak fejrázással jelezte nemtetszését, majd amikor beértek a házak közé, a látvány mosolyt csalt korábban csalódott arcára.

A dombokra épített, két teraszosan elhelyezkedő házak annyira barátságosan néztek egymásra és a tóra, hogy aki errefelé járta útját, melegséget érzett minden irányból. A gerendákból felhúzott otthonok tetejét laposra munkált zsindelyek védték az égből kapott erőktől, homlokzatukat mindegyiknek díszesen, virágmintás faragások barázdálták, amik aztán hurkokat és még nagyobb csoportos bokrokat formáztak. A padlásokra betérő madaraknak párosával mutattak utat a parányi és szintén ajtót vagy kicsiny virágot formázó lyukak, alattuk vagy egy erkély mélyéről vagy csak magukban apró ablakok engedték be a napfényt a ház belsejébe. A helyi ácsok munkáját dicsérő deszkafaragású korlátokról vöröslően vagy sárgásan omlottak alá a ládákból a muskátli­zuhata­gok, körülöttük hangosan zümmögött a méhek hada.

Az utcára néző udvarokban szintén számtalan virág színesítette a kerteket, a bejárathoz nem egy helyen rózsalugasok vagy hozzájuk hasonló társaik pompázó alagútja futott.

A két lovon érkező testvért kevesen nézték meg. Megszokott volt errefelé az idegenek látványa. Bárki, aki nyugatra tartott, vagy csak átlovagolt a falun, vagy megtért itt egy rövid időre, barátságot vagy visszafogott üdvözlést kapott. Mindegy volt, hogy ez lovag, árus, utazó vagy éppen két hitbéli. A helybéliek mindenkire mosolyogtak, s bár ritkán szóltak előre, szemeik csillogása és mosolygós szájuk kihúzta az érkezőből a köszönést.

Két férfi haladt el az egyik utcában. Fekete nadrágjukat beletűrve hordták hasonló színű csizmájukban, szürke ingjeikre szintén fekete mellényt vettek, aminek szélein fából készült és finomra megfaragott gombokat varrtak. Egyikük egy kocsit húzott, amiben lapátok és csákányok zörögtek, a másikuk két lámpást lóbált maga mellett hatalmas és a kemény munkától érdessé vált kezében.

- Jó szerencsét! - nézett rájuk Petrus, majd megemelte egyik kezét.

- Nekünk már meglesz jókívánságodnak köszönhetően! - felelte mosolyogva az egyik ember, majd megemelte sötét színű, alaktalan sapkáját. - Áldott legyen a Mindenek Atyja néktek!

- Ámen! - felelték szinte egyszerre a csuhások.

A földön baktatók egymás közti beszélgetésüket folytatva haladtak tovább, időnként be-beköszöntek egy udvarba, ahol mosolygós arcú asszonyok vagy azok urai válaszoltak szavaikra.

- A környéken több bánya is van, az itt élők egy része ott dolgozik, vagy a szőlőkben - szólt Consta felé az idős szerzetes.

- Jó érzés, hogy errefele mindenki élhet nyugodtan.

- A király ide már nem jár egy jó ideje. Amikor utoljára itt járt, akkor is csak vadászni hozta erre a kedve. A lord megvendégelte, elvitte a környék leggazdagabb erdejébe, s onnan elég nagy zsák­mánnyal mehetett haza. Ez elég volt neki, így békén hagyta a völgyet.

- Lord Alpenborg térdethajtott neki?

- Mindenkinek így volt jobb. Azóta ő nem jön ide, a vörös­kö­pe­nyesek csak az adóért teszik meg ezt az utat Zamentől eddig, s a völgy ura meg minek menne fel a fővárosba?

- Na, és a kolostor?

- Voltak túlélők is, már ha jó az emlékezetem. Bár az akkori történéseket csak levelekből tudom, de aki megmenekült, az messzebb ment, mint ez a hely. Egyetlen csuhás maradt itt, de őt meg elvitte a tüdőbaj - felelt szomorúan Petrus, amikor egy nagyobb udvarú házhoz értek. - Itt egy fogadó, s nem nagy, talán elég lesz négyőnknek.

A bejárat felett egy háromszög alakú pajzson két szőlőfürt volt kifaragva, alatta egy hal ugrott ki éppen a hullámokból. Oldalt egy alacsonyabb, de hasonlóan szépen faragott épület, tetején nád­kötegek sora, oldalain pedig a bentről kifelé bámuló lovak vagy szamarak kíváncsiskodó tekintetű fejei néztek vissza a most érkezőkre.

Már szállt volna le Apostillus a nyeregből, amikor kirontott egy kövér, hatalmas bajuszos férfi a bejárati ajtón. Mellkasán egy koszos kötény alatt fehér ing takarta el a nyakában lógó, bőrzsinóron függő medált, hasa annyira előredomborodott, ha nő lett volna, bizonyára állapotosnak véli, aki messziről látja. Zöld nadrágja fűzötten volt lábszárához kötve, talpán egy vastag szárú lábbeli védte járása közben gazdáját.

- Nem tudom, hogy kik vagytok, de jobb, ha meg sem álltok a hágóig! - kezdte lihegve, majd megtörölte homlokát. - Vagy fél tucat bíborkeresztes lovag járt itt egy ideje, még el sem mostam a kupáikat!

- Mi okunk lenne félni tőlük? - kérdezett vissza Petrus.

- Két lovon érkező csuhást keresnek, tűvé teszik értetek a falut! Aki lát benneteket... - fújtatott tovább a fogadós, majd egy a mellkasába fúródó nyílvessző elakasztotta szavát.

A férfi odakapott a vesszőhöz, ami mellett a kibuggyanó vére vörösre festette ruháját, aztán felnézett az égre és hörögve elterült a földön.

Petrus ösztönösen fordította meg a lovát, de mire társa is követte volna, öt vörösköpenyes katona állta el útjukat. Fejükön sisak virított, azok tetején tollak lobogtak, lovaik prüszkölve és fújtatva követték uraik parancsait, ami eddig a vágtát, most meg a hirtelen megállást adták tudtukra.

- Hová ilyen sebesen atyám?- kérdezett az egyik, akinek kezében ott lapult a korábban használt számszeríj.

- Miféle gyalázat, mit véghezvittél? - kérdezett vissza Apostillus, miközben lovát a harcosok és az idősebb testvér közé léptette.

- Nem hiszem, hogy neked kellene magyarázkodnom! - kapta meg a rövid és dübörgő választ a testvér, majd a lovag kirántotta kardját a tokjából és egyetlen csapást mért a fegyvertelen férfira.

A kard akkora erővel sújtott bele a fiatal csuhás felsőtestébe, hogy szinte kettészelte azt a vállától a derekáig. A szétfröccsenő vér pillanatok alatt beborította a lovat, Petrust is, majd amikor a halott ember lezuhant a földre, ott is egybefolyt a korábban az esőtől összegyűlt sárral.

Apostillus ménje felágaskodott, majd szinte félrelökve az előtte álló lovasokat, elvágtatott. Auron és a többi hátas is küszködött, de akik a nyeregben voltak, néhány erősebb szárszorítással vagy keményebb oldalba rúgással megfékezték a rémült állatokat.

A következő pillanatban az istállóból egy feketeköpenyes alak ugratott ki éjfekete lován, majd kivont karddal nekitámadt a bíborkereszteseknek. Arcát eltakarta egy fekete kendő, kezén barna kesztyűjében tartotta másfél kezes kardját, amin megcsillant a fentről tűző nap fénye. Bal vállán ott fehérlett a Triannita-kereszt, amit amikor megpillantott a gyilkos lovag, először hátraléptette lovát, nem volt hova menni, érkezett a következő csapás, amit hárítani kellett.

Mire társai felfogták volna, hogy mi történik, a hátuk mögül előtört két másik harcos is. A barna paripákon érkező, szürke köpenyt hordó férfiak szintén kirántották kardjukat és mindketten két-két ellenféllel vették fel a nyeregben folyó küzdelmet.

A Triannita lovag kardja hangos csattanással érte el a „szerzetesgyilkos" pengéjét, lendülete és ereje szinte minden ütésnél hátrébb szorította ellenfelét.

- Hát belőletek még a föld alatt is van? - kérdezett amaz az állarcos felé, majd egy jobbról érkező vágást hárított.

- Ott vagyunk mindenhol, ahonnan létetek csak arra vár, hogy eltapossuk, mint egy férget!

- Volt, hogy tornán szolgáltam a tiféléteket mint apród, s most egyenrangúan, lovagként...

- Lovagként? - nevetett fel a feketeköpenyes. - Te csak annyira érzed magadénak a lovagi becsületet, mint a foglalat a drágakövet. Birtoklod, de sosem lesz a részed!

A szürkeköpenyesek két-két emberrel küzdöttek. Egyikőjük megrántotta az őt jobbról közrefogó sisakost, aki kiejtve kardját lezuhant a földre nem messze a korábban meggyilkolt szerzetestől. Ezt Petrus kihasználva leugrott lováról, felkapta annak fegyverét, és mielőtt az felfogta volna, hogy mekkora veszélybe került, az idős atya, korát meghazudtolva már félig beleszúrta a mellkasába saját kardját.

- Hit és Mindenek Atyja! No meg a Jobbkéz! - kiáltott és kirántva a pengét, fordult vissza a többiek felé, hogy segíthessen.

A fogadó kicsinek éppen nem mondható udvara hamarosan még kisebbnek tűnt, a forgolódó lovasok hátasai már „kitáncolták" a kerítést szolgáló léceket. A falusiak közül, aki látta a történést, volt, hogy beszaladt házába, vagy ha messzebb volt, döbbenten vette tudomásul, hogy az eddig békével és nyugalommal lévő otthonuk szomszédjában most véres és halálra menő küzdelem folyik. Az errefelé ritkán látott esemény félelemmel töltötte el az egyszerű népet, beleavatkozni senki nem mert volna, így rémülten figyelt, vagy behúzódott otthonába és bereteszelte az ajtót.

Az egyik utolsónak érkezett lovag, aki a szerzetes és a Triannita segítségére sietett, egy fejre érkező csapás elől elhajolva lábával megrúgta ellensége lovát, ami ettől felágaskodott és kizökkentette gazdáját a ritmusból. Amaz egyszerre akarta uralni négylábúját és a fémekkel folytatott táncot, de ez nem volt könnyű. A ló visszahuppant négy lábra, de a karddal leírt mozdulat elveszett az egyensúlyozásban, és egy olyan görbe vonalat tudott csak leírni, hogy a vége az lett, hogy sisakon ütötte saját társát. Az ettől megszédült, majd amikor megrázta fejét, amit a penge élétől védett sisakja, vicsorogva üvöltött egyet:

- Te barom!

- Nos, akkor most végül ki kivel van? - mosolygott az álarc mögül a Triannita, majd újabb „körtáncot" kezdett a hatalmas termetű bíborkeresztessel.

A forgolódó harcosok alatt a patások már annyira széttopogták az amúgy is sártól és vértől felázott udvart, hogy nem egyszer megcsúsztak. A földön ide-oda mozgó szerzetes óvatosan ugrott félre az előtte meglóduló állat kemény patái elől, majd hátulról elkapta az egyik vörösköpenyes hosszú palástját és akkorát húzott rajta, hogy az hátrabukfencezett és leesett a nyeregből.

- Átkozott csuhás! Ezért véreddel lakolsz, hiába akar élve a Püspök! - vicsorogta bozontos szakálla mögül és maga elé kapta kardját.

A földön állók szemtől szemben forgatták kardjaikat. Az idős férfi úgy mozgott, mint aki legalább húsz évvel fiatalabb. Kecses mozdulatokkal és az azokba beleengedett erővel védekezett és ugyanabban a pillanatban már támadott is. Jobbról indított egy vágást, de amikor az belecsapódott a másik pengéjébe, az erőtől szikrát vetett. Aztán kimozdult a kardot tartó keze jobbra, a sisakos ezt védte és mire felfogta volna, hogy mindez csak csel, az atya bal ökle akkora ütést mért arcába, hogy orrvédője betörte orrát. A támadástól vér öntötte el a másik képét, ami belefolyt szájába, krákogás és egy jókora köpést követően megint érkezett a felemelt kardcsapás.

Petrus hátralépett, majd amikor oldalra fordulva kisebb felületet mutatott az ellenségének, az az indított szúrással elbotladozott mellette.

- Nos, akkor a Mindenek Atyja legyen veled irgalmas, mert én most nem leszek! - kiáltott az idős ember, majd fordulatból nyakra csapott. A penge szinte akadálytalanul metszette le a fejet a testről, az pedig odagurult a toporgó lovak lábai alá és hamarosan csak egy vörös és sáros „gombóc" látszott ki a tócsák közül.

A szürkeköpenyesek közben már csak fejenként egy ellenséggel küzdöttek. Egyikük kétszer vágott pengéjével az őt támadó felé, aki ugyanabban a pillanatban mindkettőt védte, majd meghajolva szúrt. A halálosnak bizonyuló döfés megtalálta az egyetlen pontját a tunika alatti bőrpáncélnak és recsegve hatolt át húson és a bordák között.

- Aarghhh! - hörgött fel a hamuszínű köpenyt viselő, majd ugyan odakapott a sebéhez, a belemártott fém már nem volt ott.

- Sir Kenworth! - kiáltott mellőle társa, aki amikor meglátta, hogy lezuhan amaz a lováról, akkora erővel csapott az őt támadóra, hogy annak kettétört kardja.

A fémes hangot aztán hamarosan újabb tompa puffanás kísérte, a „félkardos" fej nélkül hanyatlott lovára, aki ijedtében kivágtatott a nyergében huppogóval az utcára és eliramodott kifelé a faluból. A bíborkeresztes csak azért nem zuhant társai mellé a sárba, mert lába beleakadt a kengyelbe, keze meg görcsösen ragadt a gyeplőhöz.

A Triannita lovag védekezett, majd meglódította karját és oldalba vágta a vele küzdőt. A láncing, amit a katona a felsőruhája alatt hordott, jól teljesített, s bár a fájdalom megzavarta a harcban, a sérülést és a halált elkerülte.

- Miféle gyalázat, hogy csuhásokat gyilkoltok? - kérdezett két ütésváltás között az álarcos.

- Gyalázat az, hogy elárulják a királyt! Ti mind azt hiszitek, hogy urunk semmire nem figyel?

- Árulás? Hiszen ti árultátok el a birodalmat, amikor a zsarnoknak hűséget fogadtatok!

- Ezek itt nyugatra tartottak, hogy elárulják urunkat! Dóthok vagy az Estrenók? Egyik sem adott volna harcost! Nincs az a sereg, ami elég a miénkhez! - kiáltott a vörösköpenyes, aztán bal kezével megmarkolta a másik álarcát és lerántotta azt.

A meglepett férfi csak egy pillanatig döbbent meg, de arcán nem mutatott semmit. Szemei a harc ellenére nyugodtságot sugalltak, fiatal tekintetéből sugárzott a bensőjét erősítő hit és a béke, amiért most küzdött.

Körszakálla mögötti vékony száját összeszorította, tekintete kutatta az ellensége gyengéit, majd amikor rájött, hogy mivel érhet el mihamarabb győzelmet, ismét megszólalt:

- A zsarnok csapdába küldött benneteket! Nyugatról várja azt, amit szerinte nem nyer el a nép? Pedig az keletről jön majd!

- Hazudsz!

- Hiszen Őfelsége a Danntól keletebbre sosem jár! Vagy tévedek?

A bíborkeresztes lábával megrúgta a feketeköpenyes lovát, majd kivágtatott az utcára. Lova prüszkölve vette tudomásul, hogy vágtára kényszerítették, de mivel az oldalába rugdosó katona sarkantyúi már egy jelzéstől sebessé tették véknyát, nem ellenkezett.

- Ne hagyd elmenni! - kiáltott oda a még mindig kardozó lovon ülő harcos, aki eközben könnyed mozdulattal szúrta bele fegyverét az egyetlen még ottmaradt vörösköpenyes katona nyakába.

A vágtába kezdett királyi lovag nem tudott nagy előnyre szert tenni. A Triannita hamar felfogta, hogy ha ezt a csatát meg akarják nyerni, nem juthat el messze ellenfele. A fekete paripa csillogó szemmel és lobogó sörényével szinte repült az út felett.

Aztán mire utolérte volna a másikat, oldalról egy nyílvessző fúródott az üldözött nyakába. Barna lova megijedt, ettől még gyorsabban kezdett eliramodni, de amikor még két vessző ért célba, aminek egyike a hátsó combjában fejezte be útját, a patás felágaskodott és ugyanabban a pillanatban, amikor megpróbálta levetni a nyergében utazót, keresztülesve saját lábain felbukott. A több méteren csúszó állat maga aláhúzta a kengyelekbe beleakadt lovast, összegubancolódva hömpölyögtek még egy darabig, amikor nekicsapódtak egy oldalsó kerítéspalánknak. Az pedig nagyot reccsenve kiszakadt, de megállította a súlyos és sebesen érkező hús-, csont- és fémtömeget.

A feketeköpenyes, amikor odaért a húscafatokká darálódott emberhez és a még vergődő állathoz, először felsóhajtott, majd leugrott saját nyergéből és kardjával megadta a lónak a kegyelemdöfést.

Aztán, amikor lihegve sóhajtozott a tetemek fölött, felnézett oldalra, ahonnan a korábban érkező halálos nyílhegyek érkeztek. A falucska aljánál fekvő tó túlpartjánál a vár egyik sziklatornyának tetején egy férfialak bontakozott ki. Egyik kezében egy messziről is jól látható hosszú íj volt, a másikkal integetett. Fején bronzsisak verte vissza a nap fényeit, majd mielőtt eltűnt volna, egy fekete zászlócskát engedett le a torony csipkézett tetejéről. Egy fehér Triannita-kereszt nézett le a tóra, a falura és aztán mire újabb lélegzetet vett volna a feketeköpenyes, mind az alak, mind a jel eltűnt.

„- Nem tudom, hogy ki vagy, de köszönöm tetted és bátorságod!" - gondolta magában és megfordulva visszaindult.

Amikor visszatért a fogadó elé, már fél tucat ember tevékenykedett a holttestek fölött.

- Amaz már nem mesél többet senkinek - jegyezte meg a feketeköpenyes.

Petrus meg-megállt, majd elmormolta a békébe vezető úthoz az imáit, majd keserű arccal lépett is tovább. Két asszony sírva próbálta harmadik társukat elvonszolni a fogadós teteme fölül, mire az csak még keservesebben zokogott és görcsösen markolta ura ruháját.

Az idős testvér odalépett a szétkaszabolt bíborkeresztesek mellé is, halkan lehunyva szemeit felnézett az égre, amit a már megszokott kézmozdulat, a homlokhoz emelt ujjak követtek.

- Mindannyiónknak kijár a megbocsátás, még ha haláluk megérdemeltnek tűnik is - felelt a ki nem mondott szavakra, melyeket az egyetlen életben maradt szürkeköpenyes tekintetével őfelé intézett.

- Való, hogy mindenki bűnös, de az is, hogy a békéért halál az ár - szólalt meg halkan a Triannita, majd leszállt fekete hátasáról. - Mihamarabb mennünk kellene.

- Így van - helyeselt a másik lovag, majd ránézett Petrusra.

- Testvéreink s társad nyugalmat érdemel, legalább temessük el őket!

- Atyám, kivel halál és a félelem jött, hallgass harcos társaidra! - fogta meg a vállát az egyik férfi, aki két holttest összehúzása között megpihent egy szusszanásnyira. - Őket mi tisztességesen eltemetjük, s eme helyet megtisztítjuk, hogy nyom ne maradjon. Ha jönnek még bíborkeresztesek, itt elszabadulhat a pokol. A lord békét ad itt nekünk, csak annyi a dolgunk, hogy megőrizzük!

Petrus lehajtotta fejét, leguggolt a halott Apostillushoz, majd megszólalt:

- Mindenek Atyja, ki vagy érettünk, bocsásd meg eme embernek bűneit, engedd magadhoz és mutasd meg neki, merre vezet majd nálad az igazságos béke útja! Ámen!

Szótlanul biccentettek az ittlévőkre, majd maguk mögött hagyták a temetővé vált helyet. A lassú lépésekkel haladó csapat, amint kiért a faluból, még egyszer visszanézett, majd letérve az útról belovagoltak az erdőbe. A madarak csipogásába és az apró zörejekbe szinte belehasított sóhajaik „sírása", melyet néma könnyezésük és elmélyült gondolataikba való merülésük kísért.

A fiatal Triannita lovag bal keze a csuklója felett egy vastagabb csíkban elszenvedett vágástól vérzett, de egy szürke anyaggal átkötötte azt, aztán mivel már nem cseppezett a kötés, szinte el is felejtette, hogy megsebesült.

Sokáig maguk elé bámulva haladtak, majd Petrus szólalt meg először:

- Ha a zsarnok tudja, hogy nyugatra indultunk, küldetésünk kevés reménnyel kecsegtet. A te jeled, mi a válladon virít, ismerem - nézett a feketeköpenyesre. - Társaid nálunk voltak, de téged nem felénk hozott a sors.

- A nevem Robin. Robin Waltham - felelt a Triannita.

- Én Petrus vagyok a Jobbkézből.

- Én pedig Michael vagyok, Garraborn Michael. S hogy enyhítsem rosszérzéseteket, mi nekem is marja bensőm társam s társaink elvesztése miatt, azok közül jöttem, akik békét hoznak a birodalomnak.

- Békét? - emelte fel a fejét a másik kettő.

- Lesz még idő elmesélnem mindent, de északról jöttem érted, atyám, Sir Grand és a Herceg küldött, hogy megleljelek. Társad és a te visszafordításod okán, s bár elértelek, mindketten elvesztettük párunk.

- Grand? Hát eljutott Thanhoz?

- Jobb a hír. Sir Robert, egykori királyunk egyetlen fia hatalmas sereggel tart éppen Zamen felé, s hiábavaló lett volna eljutnod a dóthokhoz, a sors már megelőzött. Azok, kik most délre tartanak, visszahozzák a medencének a békét.

Petrus meghökkenve hallgatta Sir Garaborn elbeszélését. Mindazt, ami miatt több irányban indultak útjukra, a herceg történetét és minden részletét a kialakulás alatt lévő jövőnek.

Aztán Sir Waltham beszélt. Elmondta, hogy néhány nappal Storm halála előtt maga a volt mozgó kapitány ütötte őt lovaggá, s megkérte, hogy jöjjön el nyugatra, keresse a lehetőséget a segítségre és várja ki azt, amikor a felszentelt kardja igazságot és békét adhat mindenkinek. Ide is csak tegnap érkezett, s véletlen szerencse, hogy épp a lováért ment be az istállóba, amikor megérkeztek a sisakos katonák.

Este, amikor a sűrűben tüzet raktak, az atya arrébb telepedett le, hogy virrasszon elhunyt társaik emlékére. Imáiban bocsánatot és megnyugvást kért a Mindenek Atyjától, hitet és erőt az eljövendőkhöz, valamint hálát adott, hogy ugyan sok a veszteség, de a hallhatatlan szavak válasza megnyugtatta: Érdemes volt!

9.
Ami a vér

A hosszan elnyúló, viszonylag kevésbé dombos mezőre simogatóan és mégis komoran tekintett le a nap. A folyó felőli oldalán elvétve fűzfák vagy néhány egyéb társuk álldogált csoportban, a tetőn pedig a delelő farengeteg, melyből ki-kikúszott a hajnalból megrekedt és most a melegtől láthatatlan pára, a lágy hömpölygés összevegyült a pislogó és ébredező melegséggel, zizegve színezte a föld feletti levegőt. A nap csiklandozta a viszonylag nagyobb füvet, ami a vízparton zsombékos és nádas családokká válva a lágy szélben meg-megzizzent.

A távolban valahol egy örvény bugyborékolva tudatta a világgal, hogy amíg a víz az úr, ő az övé, s akit megfog, bizony el nem ereszti. A fodrokon megtörő csillogás mélykéken szikrázott, helyenként hűvös és jégfényt árasztva a habok fölé. A távolban vagy a túlparton néhány sirály is feltűnt, de valahogy néma és kietlen volt minden.

A lankás rét északi végében feltűnt két lovas. Mindkettőn sisak fénylett, vörös köpenyükbe belekapott a lágy szellő. Lovaik, melyeken érkeztek, dacosan álltak bele a zöld világba, majd amikor az egyik harcos odahajolt a társához és mondott neki valamit, amaz intett és ezután pont úgy indultak arrafele vissza, ahonnan jöttek, mint amikor ideérve megállapodtak egy pillanatra.

A fák közül halk surranások, majd három vijjogáshoz hasonló hang hallatszott, de az erdő nem mozdult. Várt.

Magor ugyanitt, még kora hajnalban végigsimította hátul összefont, hosszú haját, majd felemelte tekintetét az égre és sóhajtott egyet. Magában elmondta a már régen megtanult imáját a Mindenek Atyjához, majd meglátta a felhők felett árnyként tovasikló szent madarukat, ahogy letekint saját népére, s amint eltűnt lelki szemei elől a sólyom, visszatért a földre. Az ujjaival tartott szőrmeszélű, barna bőrsapkáját határozott mozdulattal feltette fejére, aztán odalépett halványbarna lovához. A díszes és egyszerűen hímzett izzasztó tetején a nyerge szíjait erősítő csatokon megcsillant a hajnali nap fénye, megcirógatta társa nyakát és belelépve a kengyelbe, felült rá. A mozdulat olyan egyszerű és könnyed volt, hogy bárki, aki látta, tudhatta, hogy ezek a mindennapos mozdulatok most egészen mást takarnak, mint amikor csak vadászni vagy más dolgát végezni tette ugyanezt.

Bal kezével megfogta a szárat, s kinyújtva jobbját jelezte a mellette álló harcosnak, hogy adja kezébe az egykori klán, most pusztanép zászlaját. A fehér alapon barnálló Gourgu-sólyom széttárt szárnyaival méltóságot sugallt a lágyan mozgó anyagon, melyet a rúdra erősítettek.

A mező szélén felsorakozott társai, akik között nem egy lovon várta vezetőjének tetteit, mások pedig gyalogosan nézték urukat, nem voltak sokan, de ahogy elterülve álltak fel, mind egyszerre emelték fel fejüket.

Először ellovagolt előttük oda-vissza, majd ahogy némán meglobogtatta a közös jelképet, megállt majdnem középen és mély, de jól hallható, szinte dübörgő hangon megszólalt:

- Magor fiai, kik most népünkért, országunkért és családjainkért itt lehettek! Eljött hát az az idő, mikoron közösen harcolhatunk a békéért, a szabadságért és mindazért a gyalázatért, melyet a zsarnok régóta elvett és okozott mindannyiunknak!

A távolból alig hallhatóan több madár hangja csengett egybe a Dann halk zubogásával, a szellő pedig apró sziszegéssel mozgatta meg a közeli erdősáv fáinak leveleit.

- Mindannyian tudjátok már, hogy mi minden történt az elmúlt időkben, hogy most mi vár ránk! Asszonyaink, gyermekeink, földjeink jövője most tőlünk függ, tehát fogjátok kardjaitokat, íjaitokat és szívetekben az érzéssel, mely csak a békét szolgálhatja, úgy csapjatok le az ellenségre, mintha utolsó levegőtökért küzdenétek! Merthogy vagy győzünk, vagy valóban ez lesz az utolsó szusszanásotok! S most mindenki kövesse vezetőjét, a Gourgu és a Mindenek Atyja segítse küzdelmünket! Magor fiai előre!

- Magor! Magor! - harsogta a sereg, melybe bele-bele­hal­lat­szott néhol a „gourgu" is, majd a sor rövid idő alatt feloszlott.

A lovasok és a többiek is behúzódtak az erdő fái közé. Néhány félmeztelen harcos, akin csak bőrnadrágja volt, a széles folyó partján elnyúló nádasba vonult, hogy ott megbújva figyelje az ellenséget, s ha azok már majd a kavarodásban megbontott formában egérutat remélve a folyó felé vennék az irányt, belesétáljanak majd a végső csapásba.

Miközben szinte teljesen megnémult az egész környék, olyan kihalttá vált minden, mintha korábban senki nem lett volna itt. A több csoportra felosztott nem túl nagy sereg foltokban mozdulatlanná vált. Beszéd nem hangzott, csak néha prüszkölt egyet-egyet a lovak némelyike, de szinte sípolóvá vált a táj békéje.

Magor lován ülve visszapillantott az elmúlt napokra, s egy kicsit távolabb is. Gondolatai a csendes várakozás alatt a jelenben, a csata előtt hagyták testét, elméjében visszatekintett arra, hogyan és miképp lett a jelen olyan, mint amilyen. Alig egy hete épp indítani akart lovasokat, hogy figyelmeztessék a déli csikósokat, meg a marhákat vigyázó pásztorokat, amikor két lovas érkezett hozzá. Az egyik egy szakadt ruhákba öltözött nő volt. Haja kócosan hullott alá sebektől és a sírástól pirosló arcába, bal lába félig bekötve mutatta, nemrég menekült meg üldözői karmaiból. Szinte félig aléltan csúszott le nyereg nélküli, habzó szájú lováról, majd zokogva hullott a pusztaúr lábai elé.

Társa, akinek szintén száradt vértől barnállott az egyik karja, egyszerű, de hatalmas testű férfi volt. Bő szárú ruhát viselt, fekete és megtépázott karimás kalapot, fekete csizmát hordott, barna övén egy hanyagul összetekert ostor függött. Ahogy az előtte lévő nő is, szintén odaborult Magorhoz és elgyötört hangon, levegő után kapkodva megszólalt:

- Gyalázat és becstelenség hozott hozzád, uram, melyet a bíborkeresztesek s csatlósaik okoztak... Elérkezett a vég...

- Ki művelte ezt? - kérdezte a vezér, pedig jól tudta, hogy a korábban félt időszak, amikor utoléri őket a Püspök keze, most viharos sebességgel az előtte térdeplők mögött van.

Intett a mellette állóknak, akik döbbenten néztek először a jelenetre, hogy hozzanak vizet vagy bort, s aztán a két ember kezébe nyomták a lószőrös kulacsokat, hogy azok beszélni legyenek képesek a nagy vágta után.

- A zsarnok, ki tudja honnan, de fejébe vette, hogy népünk összegyűjtve erejét és mindazokat, kik segíthetik, ellene vonulnak. Zamentől keletre s szinte minden irányban ahány falvat vagy tanyát találnak, porig égetik, a jószágokat elhajtják, a terményt el­veszik... A férfiakat, kiket meglelnek, leölik, a nőket meggyalázzák, a gyermekeket pedig szekerekhez kötik és elindítják a főváros felé.

- Hiszen ők gazdálkodó nép, honnan jött a téboly? Hát a Püspök egy temető királya akar lenni? - kérdezett vissza a pusztaúr, majd szinte saját kezével nyomott egy szelet kenyeret a remegő férfi felé, akit közben bevezettek tábori „lakhelyére".

- Katonái, kémei megtudták, hogy vége lehet az általuk fenntartott népi elnyomásnak, véli, hogy sereg indul feléje. Tudja, hogy több irányból jönnek hadak, csak abban nem biztos, hogy melyik az igazi irány. Azt reméli, ha rombol, nemcsak az utánpótlást, de a reményt is ledöntheti.

Közben a nőt a táborban lévő asszonyok kitámogatták a vezető sátrából, hogy mind testi, mind lelki sebeit gyógyítsák. Egy oldalsó jurtához vezették, hogy megnyugtassák, megetessék és a darabokra szaggatott ruháit lecseréljék.

Magor komoran és egyre haragosabb tekintettel figyelte a beszámolót.

- A király több csapatot indított szét, errefele ezres létszámút, délre Harbron felé dupla ennyit, nyugatnak pedig sokkal többet. Azt reméli, ha több ponton zúzza szét a felkelőket, azok Zamenig már el sem jutnak.

- Tehát testvéreink elérték céljukat - suttogta, majd felnézett az ég felé.

- Bár még nem érték el a Dann keleti partját, merthogy elébb délnek indulnak, de nincs egy hét és... - nyelt egyet a férfi, majd hangos zokogásban tört fel.

- Jól van, testvér, mondd hát neved!

- Kevin vagyok uram, Theun fia - felelt amaz, majd kézfejével megtörölte arcát.

- Nos, Kevin, tudd hát meg, valóban gyülekezik az elnyomottak reménye, amelynek előszele most benneteket s népeteket megelőzve bünteti. Tudod-e hát, hogy kelet felé miféle had vonul és pontosan merre tart?

- Talán ezer vagy ezerötszáz ember készül átkelni a folyón, hogy egészen a hegyekig eljusson. S mivel az egyetlen hely, ahol átjuthat ennyi ember, vagy a déli rév vagy a Keskeny-gázló, ami most a kevés víz miatt megakasztja a folyami gályákat, de átkelni jó. Csak oda mehetnek.

Magor felállt, majd odalépett egyik társához, aki a bejáratnál állt. Keze többször ökölbe szorult a hallottak alatt, de nem szólalt meg.

- Attila, testvérem! Menjetek hát nyugatra két társaddal, s tudjátok meg, mi is van most arrafelé! Ne hagyjátok magatokat felfedezni, legyetek gyorsak és óvatosak! Azt gondolom, hogy nekünk most viharsebesen össze kell gyűlnünk, s bizony nem engedhetjük, hogy a zsarnok tovább juthasson!

- Máris indulunk! - felelt amaz, majd ki is lépett a beszélgetés helyéről.

Néhány pillanattal később felnyerített két ló, melyből tudni lehetett, a kérés teljesítése nem váratott sokáig.

Aztán az egykori klánvezér újabb hét férfit ültetett lóra, s meghagyta nekik, induljanak szét a pusztába s hívják mindazokat, kik harcra foghatóak, s ha kevesen is vannak, siessenek mihamarabb köré. Gondolatai nem voltak felhőtlenek, hiszen tudta, hogy nem tud több ezer embert összehívni, s többségük régen vagy egyáltalán nem harcolt, de lelke mélyén érezte, az ősi vér ott buzog majd ereikben, nem késlekednek, hogy bebizonyítsák hűségüket mind uruknak, mind azok felé, akiket már vagy korábban vagy most el nem ért a fenyegetés.

Aztán a felbolydult emberek szinte napok alatt szaporodtak, majd már úton voltak nyugatra - hátuk mögött hagyva a Tass kanyargós vonalát -, amikor az egyik este megjelent Vajk és Samuel is, mellettük és velük azok a férfiak, akiket a herceg küldött ide. A hallottak után igyekeztek megnyugtatni Magort, hogy amilyen hírekkel érkeztek, az csak jó, de persze őket is elborzasztotta és feldühítette a nemrég történt események sokasága.

- Számítható volt efféle dolog, hiszen ha a Püspök nem is nagyon mozdul ki Zamenből, katonái bárhol ott lehetnek - szólalt meg Sir Dammen.

- Mindaz, mi előttünk van, fenyegetés és mégis reményt ad! Azt mondod, hogy Sir Grand és egykori királyunk vére töménytelen sereggel tér haza? - kérdezett vissza a pusztaúr, majd bizakodón nézett a szürkeköpenyesre.

- Nem oly sok idő, és végleg szabadok lehetünk!

- Akkor míg megérkeznek testvéreink, tartanunk kell a szárakat, ahogy őseink mondák vala, s megtörni bárhogyan is az ellenséget. Egyben vagy darabokban! - szólt Magor, és amint újabb „hujjogó" harcosokat hallott meg közeledni, elmosolyogta magát.

A szinte pár nap alatt összegyűlt pusztanép között ugyanúgy voltak valamikori klánbeliek, akik még emlékeztek egykori harcias mivoltukra, s jól tudták, hogy miben rejlik gyengeségük és erősségük a képzett és sokkal jobban felszerelt katonákhoz képest, de azt is jól tudták, hogy régi harcmodorukban hogyan juthatnak el a nyereségig.

A tanultak vagy tapasztaltak folyamatosan tanítgatták társaikat, a fiatalokat ugyanúgy, mint azokat, akik jól bántak az ostorral egy ménesben, de még nem volt ismeretük arra, hogyan lehet kivonni egy kardot az ellenség kezéből. S hiába voltak képesek a bőrből font eszközzel egy hajadon fejéről lecsapni egy virágot úgy, hogy amaz haja szála se görbült, a másféle használathoz más tudás is kellett. Az egykor állatokhoz való eszközök végére a kanóc helyére szúrós tövisek kerültek, így egy jól irányzott suhintással azonnal ölni lehetett velük.

Akik értettek a kardforgatáshoz, amennyi időt csak lehetett a vonulás alatt, kihasználták, hogy megmutassák, miben lehetnek fürgébbek és könnyedebbek, mint azok, akiket vagy egy vért vagy a ritkán látott láncing takart. Mert az itt felsorakozottaknak vagy semmi vagy csak egyszerű bőrpáncél vagy valamivel megerősített társa jelentette a védelmét.

Akik értettek az íjakhoz, vagy fegyvereiket erősítették, újították, vagy nagy igyekezettel gyakoroltak. A rövid alkonyatoknál a tábor körül lovagolva lőttek célba lovuk hátáról, vagy megállva tették ugyanezt kisebb-nagyobb felületeket kijelölve. Némelyikük másokat, fiatalabbakat tanított, s pihenésképp azon voltak, hogy minél rövidebb idő alatt több vesszejük is eltaláljon egy vékony karót, esetleg egy-egy feldobott vastagabb faháncsot.

S bizony olyanok is akadtak, akik élesítették kardjaikat, vagy éppen nyílvesszőket készítettek, hogy tegezeiket jócskán megtöltsék. Így hol egy tűz körül emberek szorgoskodó és halkan éneklő társaságába, akik faragtak, tollakat illesztettek a vesszők végébe, arrébb meg hangos kézi köszörűk és némi kovácsolás „zenéjébe" futhatott bele, aki köztük járt-kelt.

Az egykori klánvezér mindenkinek örült, hiszen minél közelebb értek a Dannhoz, érezte, hogy fiain s rajta most több múlik, mint egy ezres had megbontása, nemcsak az azok által elpusztított életet kell megbosszulnia, ki kell szakítsa a zsarnok egyik kígyójának ezen méregfogát.

Amiben nem nyitott vitát és nem is nagyon kellett, az az volt, hogy asszonyaikat és gyermekeiket még keletebbre küldte. Feleségét és leányát bízta meg, hogy vezesse népét legalább a Sólyom-dombig, gyűjtse össze azokat, kik tanyákon élnek, vagy épp uruk helyett kényszerülnek állatok terelésére.

Sheena megpróbálta meggyőzni, hogy nem hozna szégyent rá, ha magával vinné, hiszen ugyanolyan jól, ha nem is jobban bír az íjjal, mint megannyi férfi a klánból, de apja nem hagyta magát. Tudta, hogy gyermeke igazat szól, s van is még nő a népében, akinek lehetne hasznát venni mellette, de tudta, ha elvész minden, ők lesznek képesek arra, hogy védelembe vigyék a többieket.

- Neked most, lányom több leszen feladatod, mint gondolnád. Ha nem térek vissza...

- Hogyne térnél! - csattant fel amaz, de apja szigorú szemével ránézett, s belefojtotta a gondolatait is.

- Vidd e népet béke felé! Ha érkezünk, tudni fogod. Ha nem mi jövénk, édesanyád és a többi asszony mutatja majd, hova mehettek, hogy benneteket ne érjen utol a vég!

Aztán azon az estén szó nélkül elbúcsúztak, s mindannyiuk elindult saját útjára.

A nyugatra vonuló férfiak izgatottan és büszkén haladtak, vérük pezsgett és lelkük amellett, hogy tiszta volt, magába rejtette a félelmet is. De haladtak, és minél közelebb értek céljukhoz, nyugalmuk hitükkel egybeforrva erősödött.

Mire odaértek a szélesen és lassan hömpölygő folyó bal partjához, az előre kiküldött lovasai borús arccal tértek hozzá vissza.

- Még két falut égettek porig, s ugyan ezekkel lassult a haladásuk, de két nap, és ideérnek a gázlóhoz - kezdte harcosa, amikor odalépett elé és megfogta köszönésképp a kezét.

- Beszélj hát! Hányan vannak, láttad-e, hogy miféle had közeledik?

- Távolból figyeltük meg, de legalább ezer férfi lehet, akik érkeznek. Többségük gyalogos, de lehetnek vagy százan is, kik lovon vezetik őket. Rajtuk páncél vagy valamiféle vért van, de a sisak és kard mindnél megtalálható. Hátrébb láttam afféle nyílfegyvereseket is, de ők kevesen vannak. Egészen hátul néhány szekér, s ami bizonyos, hogy figyelőket csak kétórányira zavarnak előre azt vélvén, úgysem lelnek senkit a folyó felőlük lévő oldalán.

- Azt gondolom, ha meglepjük őket, megbontjuk az egységüket, hiába a fölényük. Aztán persze minden ott dől majd el a szemközti mezőn!

Aznap este a közel hatszáz ember csak addig maradt „magára", amíg Magor, a herceg lovagjai és néhány tapasztalt alvezér elvonult, hogy megbeszélje a másnapi - vagy az esetleges harmadnapi - csatát. Mindannyian elmondhatták gondolataikat, a lovagok bemutatták, hogy is néz ki egy valós sereggel szembeni lehetőség, a pusztaharcosok pedig összevetették az ő harci tapasztalataikat azzal, ami majd várható. Szóba kerültek a kihasználható lehetőségek, mire kell felkészülni, mit tehetnek egy-egy váratlan és nem afféle „pusztabéli" fordulatnál. A lovagok némi bizalmatlanságot ébresztettek félelmeikkel, amikor hangot adtak a jelenlevő emberek képzetlensége miatt, de aztán ahogy összevetették azon ismeretüket, amiket északon tapasztaltak az ottani klánoktól és Magor - oldalán Vajkkal és Samuellel - megnyugtatták őket, hogy mi mindenre képes ez az összegyűlt nép, lehiggadva bólogattak.

Később, amikor átkeltek a folyón és szemrevételezhették a környéket, abban kezdtek bízni, hogy egyetlen útjuk van az érkezőknek, ez pedig az a hosszan elnyúló mező, amit nyugatról az erdő, keletről a Dann határol.

A vezér röviden szétnézett, majd leszállt lováról.

- Ez az a mező, melyet tudomásom szerint az itteniek Látó-mezőnek hívnak - mondta Magor, s ugyan népe ritkán járt erre, az eltelt évek alatt igyekeztek megtanulni mindazt, ami a régi korokról mesélt és tanított nekik. Erről a helyről pedig olyan történetek keringtek, hogy az itteni ősök ide jártak ki, hogy innen figyeljenek túl a folyón, meglássák a távoli vidékeket, a napfelkeltét s annak minden csillogását a habokon visszatükröződve.

Így végül a megbeszéléseket követően a vezetők szétosztották a feladatokat, majd saját embereiknek továbbadták, hogy kinek mi lesz majd a dolga mindaddig, amíg el nem szabadul a pokol.

S amikor az őrszemek - akiket frissen és az érkezést figyelve ismét kiküldtek - visszatértek a most már a mezőn és körülötte lévő emberekhez, hogy órák múlva bizony megérkezik az ellenség tudva, hogy itt gyalogosan és lovasan, de sziklaként kell majd helytállni, a megtárgyaltaknak megfelelően elfoglalták a helyeiket.

A mező alsó részében egy csapat sárga hasú cinke hangosan vitázott, majd egyikük felkapta kicsiny fejét és szinte ugyanabban a pillanatban egyszerre reppentek ijedten csapatostul déli irányba.

A sokszínű, de alapjában inkább a vöröstől „lángoló" csapat erőltetett menetben haladva érkezett meg. Az emberek és lovak zajától a korábban néma rét most valósan életre kelt, néha egy-egy hangosabb kiáltás vagy ének nyomta el a Dann és a vidék hangjait, néha meg a hátul csörgő szekerek vagy a megcsörrenő fegyverek fémes „zenéje".

Az elöl haladó kevés gyalogost három lovas vezette. Mindhárom ezüstös sisakján megcsillant a nap, a tetejükön libegett egy-egy fehér toll. Hátukon a lágy mozdulatokkal hullámzó mozgás összeráncolta köpenyeiket, oldalaikon kardjaik verték a lovak nyeregtakaróit, s miközben egyik kezükkel a szárat tartották, a másikban egy lándzsa volt. A zsarnok zászlaját egy a kissé mögéjük szorult fiatalabb férfi hordozta, amit csak alig lobogtatott a láthatatlan égi erő.

Aztán a kevés gyalogos katona, majd az utánuk érkezők, a sorban a páncélinget és bíborkeresztet viselő lovagok, akiket hozzájuk hasonló, de nem keresztes lovasok követtek. Rajtuk is fémes színű, de kopott sisak, s egy-egy mellvért vagy láncing virított, többi ruhájukban annyifélén igyekeztek céljuk felé, hogy illettek a füves táj virágainak ezernyi pompájába, még ha csak színben is.

Hátrébb, úgy középtájon volt a többséget jelentő gyalogos része a seregnek, majd utánuk a kéttucatnyi számszeríjas lépdelt.

Mögöttük nyikorogtak a társzekerek, s hátvédnek meg ismét több, lábon menetelő férfi zárta a sort, ami beért a mezőre.

Aztán mint amikor egy nyári vihar először csak érkezik, de még a csend és a nagy „semmi" van jelen, a következő pillanatban lesújtott az „első szélvihar".

A rét déli végénél lovasok ugrattak az érkezők elé, majd hangos kurjongatások közepette felajzott íjaikból nyílzáport zúdítottak az elővédre.

- Hujj-hujj-hujj-hujj! Magorért, a szabadságért! - kiáltozták és némelyikük még egy régről örökölt harci kürtöt is megszólaltatott. Ezt követően az erdőből hasonló, csak sokkal sűrűbb zizegő felhő érkezett, s hogy a kör rendesen bezáruljon, a folyó felől is lecsapott hasonmása. A pillanatok alatt felbolydult tömeg ordítozni kezdett, a megzavart férfiak azt sem tudták, hogy kardot rántsanak vagy védekezzenek első pillanatban. A kiáltozások között a buzdító hangokkal összefolyt a félelem ordítása is, s hogy a hangskála minden tagja képviseltesse magát, sikolyok és dobogás, fémes és tompa zaj egyaránt felcsendült. Akinek volt pajzsa, azt ösztönösen feje és teste elé tartotta, de a láthatatlan ellenség nyílzápora néhány perc alatt beborított mindent és hörgő és sebeikhez kapkodó emberek tömegévé vált a korábban rendben vonuló sor. A lovasok közül többen hátasukkal estek a földre, mert a hegyes vesszők nem kíméltek sem embert, sem állatot. A lovak többsége annyi nyilat kapott, hogy mint egy tűpárna nézett ki, nyerítve és véres habot fújva kapálództak a fűben. A hegyes és mélyre hatoló hegyek belefúródtak szügyeikbe, farukba, nyakukba ugyanúgy, mint ahogy megtalálták a rajtuk utazók láncingjének és mellvértjeinek minden gyengébb pontját. Gazdáik némelyike vagy már az esésnél patása alá került és ott halálát lelte, vagy megpróbált kiszabadulni a négylábú alól, de akár feküdt, akár felugrott, az égi felhő nem ritkult, és hamarosan követte társait az égbe vagy inkább a pokolba.

A vezető parancsnokok megpróbáltak rendet teremteni az esze vesztett seregben, de mire valamennyire ez összejött volna, a csa­ta­rend azért sem sikerülhetett, mert a mező igen nagy részét halottak tucatjai borították.

- Sorba, emberek! - kiáltotta az egyik vörösköpenyes lovas, akinek pajzsát nem egy nyílvessző díszítette, majd miközben kardját már kivonta a még mindig nemigen látható ellenségre, biztatta társait, hogy ők is hasonlóan tegyenek rendet.

Az elölről megindult támadásért felelős pusztabeliek ide-oda vágtattak, s hogy ne legyenek jó célpont, olyan kavarodásba fogtak, hogy szinte lovastáncnak hatott maga a támadás képe. A lándzsások ide-oda hadonásztak, s ha a véletlen szúrás el is érte az ellenséget, viszonzásul vagy fegyverük tört el, vagy mire kirántották a másikból azt, testükben több nyíl pihent már.

A hátul lévő számszeríjászok közül néhányan elérték a társzekereket, majd ha volt idejük felhúzni fegyvereiket és megtöltés után lőni is, akkor már a közben az erdőből kiérkezők közül is elestek többen. S ugyan a támadók fentről özönlöttek le az alul megbontott tömegre, akikből egy páran beszorultak a vízbe - ahol az ott lapulók hamarosan kionthatták életüket -, nem egy ellenséges nyíl és kard is vért onthatott.

- A nyílfegyvereseket! - kiáltott egy alvezére Magornak, aki két újabb hullám után társaival kitört a fák közül.

Az a pár íjász, aki a rejtekben maradt, azt a feladatot kapta, hogy ha menekülőt látnak - legyen az lovas, vagy gyalogos -, azt ne kíméljék, nem lenne jó, ha hírvivő hagyná el a helyszínt. Ezért aztán az a pár lovas, aki a zűrzavar szélén rekedt és fejébe vette, hogy elvágtat, hamarosan lovával vagy anélkül, de holtan terült el a fűben.

A következő pillanatban még tucatnyi égő vessző érkezett a rengetegből, amik susogva érték el a szekereket, a tűz hirtelen fellobbant és hamarosan csak a parázsló gömb körül futkostak azok gazdái.

Közben a rét tele lett ordítozó és fegyvereiket használó harcosokkal, a két had úgy ért össze, mint ahogy a tenger vize benyomul a szárazföldre hullámzáskor. Aztán felhabzik a sziklákon és hol visszavonul, hol meg magával ragad egy darabot a partból.

Rövidesen a több csoportba kavarodott seregből a kardok és egyéb fegyverek hangja, a pusztanép halálos ostorainak éles csattogása elvegyült az emberi buzdító és időről időre elhangzó, halkká váló hullámával.

Az elnyomók seregéből akik lovon maradtak, vagy a hasonlóan hátason harcolókkal küzdöttek, vagy ha belekerültek a tömegbe, jobbra-balra csapkodtak a rájuk támadókra.

Magor egy bíborkeresztes felé igyekezett, hol lovával sodorta el a társaira és rá törőket, hol villogó pengéjével mutatta meg erejét. A mellette kardozó testvére egyik kezében ott tartotta zászlajukat, s néha hangosan elkiáltotta magát két csapás között:

- Hajrá Magor fiai! A Gourgu vigyáz reánk!

Amikor aztán a pusztaúr odaért az egyik vélhetően vezetőhöz, kérdés nélkül elindította a szemtől szembe lévő, lóháton folyó harcukat. A férfi jó ellenfélnek bizonyult, ügyesen hárított és ugyanabban a pillanatban már támadott is.

- Eltiporlak népeddel együtt bárki is légy, áruló kutya! - sziszegte fehértollas sisakja alól.

- Tudd meg, Magor vagyok, s minden életért, mit te vagy embereid elvesznek, százat viszünk magunkkal a túlvilágra!

A pengék összecsaptak újra meg újra, majd az egyik hárítás után Magor egy sikeres szúrással ráfagyasztotta ellenfelére a vicsorgássá alakult gőgös vigyorát.

Aztán hangos kiáltozás tompította el a csatazajt. A Dann vonalában, délről, lóháton hullámzó és a sereg felé rohanó férfiak nyomultak bele a kavarodásba.

- Tőőőőííííáááááátúúútúúútúúúúúúú! - zúgott fel az idegen harci kürt is.

Az élükön haladó lovasok közül egyikük fekete köpenyt viselt, hosszú haja ismerős volt mind Magornak, mind harcosainak.

- Leon! - kiáltották többen.

Az ifjú mellett homokszínű köpenyben vágtató lovagok jellegzetes kardjaikkal, lándzsáikkal úgy törtek bele a két seregben lévő résekbe, hogy ahol eddig lyukak voltak, most ott is megindult a harc. Többjüknél egy csepp alakú pajzs is volt, melyen sötétkék mezőben egy a védekezésre szolgáló, de fegyverként is jó eszközt haránt irányban négyfelé osztó, aranyszínű kereszt volt, a vonalak találkozásánál pont középen pedig egy sárga, sokágú napkorong díszelgett.

- Dűnelovagok, hajrá, a békéért! - kiáltotta vezetőjük, aki sötét bőrével furcsa volt az itteni népnek, de mivel a hirtelen érkező segítségnek volt a feje Leon mellett, első ijedelmüket hamar elnyomta a csata kedvező alakulása.

- A Mindenek Atyja hozott benneteket, Leon! - kiáltott oda neki a mellette harcoló Vajk, majd közben két páncélingest vágott tarkón rövid kardjával.

- A beszédnek is eljön az ideje, testvérem, most gyomláljuk ki a gazt földünkből! - felelt amaz, majd oldalt fordította lovát, hogy odaférjen a közelben szintén nyeregben harcoló bíborkereszteshez.

Mellettük éppen ekkor csattant az egyik klánbeli szegekkel felszerelt ostora, a fegyver tövise úgy vájta ki az egyik sisakos szemét, hogy amaz ordítva kapott a helyére, majd mire felfoghatta volna vesztét, egy fentről érkező szúrás kioltotta életét.

Sir Dammen egyik kezében kardjával, a másikban buzogányával küzdött. Jobbjában úgy fogta kétkezes pallosát, mintha az egy apró bot lenne, s amikor annak éle könnyedén szelte ketté ellenfele sisakját, oldalról ekkor vágták őt magát bordán. A találatot tompította a nemes acélból készített mellvért, így amaz csak megbillent lova nyergében.

- Ezért szolgámmá teszlek a másvilágon! - kiáltotta a szürkeköpenyes, majd fordulatból meglendítve harci buzogányát úgy vágta fejbe a támadót, hogy koponyája helyén összeroncsolt massza maradt csak, és a fegyver tüskéin fehérlett az agyából kitépett darabok csomója.

A délről érkező kis csapat hamarosan eldöntötte a csata kimenetelét. A tengerentúli, idegen harcmodor, a meglepetés és a közben megszaporodó létszám úgy roppantotta össze az igazán keletre vonuló sereget, mint a jó kovács keze alól kikerült vas diótörő a diót.

A földön lévők már el-elcsúsztak a vértől lucskos fűben, vagy megbotlottak halott társaikban, esetleg az ellenségben, de aki még küzdött, azt fáradhatatlanul tette. Ha délről jött volt vagy pusztabeli, akkor a társaiért, a békéért, s ha meg a Püspök katonája volt, akkor az életéért.

A halottak szinte dombokat alkottak, a hallható hörgések és feljajdulások között a csatába belefáradt harcosok bambán kószálva igyekeztek magukhoz térni. Némelyikük csak térdre rogyott és levegő után kapkodott, de többen akadtak olyanok is, akik nevetve és sírva gyűjtöttek erőt a talpra álláshoz. A klánbeliek között egy-egy ember, ha meglátta bajtársát, hogy beszorult lova vagy egy hulla alá és még él, igyekezett őt kihúzni, de nem egy helyen a félig megüvegesedő tekintet arra szólította fel az utolsó hangon a kimerült kóborlót, hogy:

„- Add meg az örök nyugalmam, testvér!"

A bíborkeresztesek serege nem egy lovagjának adta meg a kegyelemdöfést egy Dűnelovag, vagy éppen az északról jött szürkeköpenyes, de hiába voltak eleinte többen és jobban felszerelve a zsarnoki zsoldosok, sem idejük, sem módjuk nem volt arra, hogy olyan csatát vívjanak, amiben itt nyerhettek volna. Hiába volt vért vagy páncél, ez amennyi előnyt adott, a mozgásban lassította viselőjét a „védetlen", de könnyedén és gyorsan mozgókkal szemben. S ugyan mindkét félnél jócskán voltak halottak, a csata hamarosan véget ért.

- Győztünk! Éljen Magor! Éljen az Úr neve, éljen a szabadság! - kiáltozták sokan.

A sebesültekből többen kaptak kegyelemszúrást, hogy szenvedéseiket megkönnyítsék, de a szabadságért és az elnyomás ellen küzdők, akit lehetett saját embereikből, az erdő szélére vittek sebeik ellátásához.

- A csatát megnyertük a Mindenek Atyja áldásával, de a háborút még nem! - kiáltotta Magor, majd miután leugrott lováról és némileg komoran nézett szét, ahogy meglátta Leont, rámosolygott.

- Magor! - ugrott oda az ifjú, és a harc közben megsebesült kezével megfogta az egykori klánvezér jobbját.

- Hát, ifjú Bringe, soha jobbkor!

Megölelték egymást. Magor vállán egy vékony és vérző csík látszott, s ahogy hozzáért az ölelésnél a másik, a vezér arcán egy alig észrevehető fintor futott végig.

- Látom, véred vették.

- Ahány csepp, annyi élettel fizettek érte. Hagyd el, ez csak karcolás - jött a felelet.

Miközben több helyről még visszhangzottak az örömteli kiáltások és a felszisszenések az elveszített társak után, többen nevetni kezdtek, és fáradt kezeikkel törölték el könnyeiket arcukon.

- A foglyokat, már aki él, kötözzétek meg, a haldoklókkal végezzetek! Az elfogottak sorsáról később döntünk! - szólt körbe a pusztaúr, majd miközben megtörölte véres kardját, oldalt fordulva kérdezte meg egyik testvérét:

- Lehet tudni, hányan vesztek oda?

- Testvéreink jó fele vagy elesett, vagy olyan sebet kapott, ami végzetes - felelt a kérdezett, majd lehajtotta fejét.

- A holttesteket mihamarabb máglyára kell emelni, hogy semmiféle kór ne eméssze tovább létünk! De a tűzgyújtás előtt imát mondunk tiszteletükre! S te, lovag, kinek még nem tudom nevét, - kezdte a Leon mellett álló, sötétbőrű férfi felé fordulva - áruld hát el, hogy hívnak, hogy tudjam, kiknek köszönhetjük a segítséget!

- A nevem - kezdte meghajlással a homokszínű köpenyt viselő - Tangereth Arash, s Arkhammed királyom parancsára, no, meg hűségünk és testvéri szeretetünk jeleként jöttünk maroknyi emberrel délről!

- Hát sikerrel járt Sir Bringe fia! Még ha nem is északról, de hozott segítséget! - mosolyodott el a vezér, majd miután kezet fogott a Dűnelovaggal, levette sapkáját és ő is meghajolt.

- Don Arash és közel kétszáz társa, kik között az Aerbunas királyság nemes lovagjai és királyi katonák is vannak, nehéz időket élnek otthonukban, de... - kezdte Leon, de a Magor mellé érkező Vajk félbeszakította:

- Jó vezérem...! Samuel és Attila, meg Tiborc is elesett.

Az idősebb férfi szeme könnybe lábadt, majd egy mélyet sóhajtott és felnézve az égre halkan válaszolt:

- Sokszor a dicsőségnek vér az ára. Mivel hamarosan tovább kell mennünk, a tiszteletet ők is a tűz tisztító erejével nyerhetik el. Öltöztessétek őket rendes és békebeli ruháikba, s mindazokkal, kik vezetők voltak, külön máglyát rakjatok! Lovaik, fegyvereik velük távozzanak a Gourgu és a Mindenek Atyjának birodalmába!

- Úgy lesz, vezérem! - hajtotta le fejét a hírhozó, majd miután Leon is megfogta a vállát mind neki, mind Magornak, elindult, hogy dolgát bevégezze.

A megfogyatkozott pusztanép aznap még a sötétség beállta előtt „eltemette" halott testvéreit, mindenki megkapta a végtisztességet, fegyvereiket s leölt lovaikat is társul adták a nem evilági útjukhoz. A szürkületet erősítette a két hatalmas tűzből ellibbenő hol fehér, hol fekete ködszerű „szalag", a füst egyenesen emelkedett az ég felé biztosítva az ittmaradtakat, hogy társaik a megérdemelt dicsőséggel távoztak. Az imák után Magor hamarosan elindította harcosait, hogy a közben érkező segítőkkel mihamarabb felérjenek Zamen alá a Leon elbeszéléséből kiderült és kért helyre.

Miközben Magor a hosszú lovaglás alatt megtudta, hogy milyen helyről és milyen jelenből érkeztek meg a Dűnelovagok, Leon többször elkomorodott a hallottak alatt. Don Arash elmondta, hogy királya és népe minden segítségét odaadná, hogy a két birodalom igazi szövetségét megerősítse, de ott délen is kevés ember maradt, aki újjá fogja építeni a vulkánok és a tenger által elpusztított világot.

- Uram, hosszú beszélgetéssel és Sinduah bölcsességével mindösszesen az általad látott katonákat tudta adni népetek segítségére, s mivel Leon fivérünk, kit mi magunk tanítottunk ott délen a lovagi életre, maroknyi családunknak otthont ígért, így nem jöttek ők se sokan. Éppen ezért királyom annak reményében és bölcs Sinduah sugallatára, hogy jó okkal nyerni fog harcotok, a zsarnok helyére kerülő új uratoknak ajándékot is küldött.

- S mi lészen az?

- Azt nem tudjuk - felelt Leon, aki közben odaléptetett a beszélgetőkhöz. - Egy egyszerű, de két lakattal lezárt láda van az egyik ló nyergének végére felerősítve. Azzal az utasítással, hogy csak a békét és a rendet szolgáló király nyithatja majd fel!

A közben megérkező szürkület egy erdő szélén érte az északra vonuló csapatot. A közelben elhagytak egy rommá és a sík földdé pusztított apró falut, ahol a házakból csupa elhamvadt és még szinte füstölgő maradványok árulkodtak a nem is olyan rég elkövetett gyalázatról. S ugyan nem álltak meg - túlélő sehonnan nem került elő -, elmondtak egy-egy imát, majd abban bízva, hogy a remény valóra válhat, hogy céljuk beteljesedhet, továbbhaladtak.

A csatában derekasan harcoló Sir Duncan hátramaradt a csapat végénél, s Monával társalogva töltötte el az útnak a táborozásig tartó szakaszát.

- Nos, Lady Bringe, jó ötlet volt fiadtól, hogy nem Harbronnál szálltunk partra.

- Apja vére folyik ereiben - felelt mosolyogva a szőke nő, aki a csatát messziről szemlélte a kevés déli menekülő néppel.

- Azt sajnálom csak, hogy az a csapat katona, akiket a hegyekből láttunk a kikötő felé haladni, nem került kardjaink élének útjába! Pedig micsoda harc lehetett volna az is!

- Megboldogult uram is, ahogy jómagad, tudta, esztelenség lett volna a túlerő felé vinni azt, ami itt többet adott - felelt halkan, de igen határozottan Mona.

- Elnézésed kérem, hölgyem, bizonyára a nemrég elnyert győzelem vette el eszem. Ahogy láttam a Dűnelovagokat harcolni..., valóban, igazad van.

- Mindannyiunknak forr a vére, s tele van tettvággyal, hogy mihamarabb béke lehessen. Ti pedig, kik viseltétek vagy viselitek a jelet, mi férjem élete volt, sokkal többet harcoltok még majd, mint egy-egy ilyen csata. Mit gondolsz, Sir? Petrus atya és a többiek, kiket utána küldött a herceg, szerencsével járhattak útjaikon már visszafelé?

- A Mindenek Atyja tegnap éjjel még imám közben jelet adott, hogy küldetéseink összeérnek pont úgy, mint ahogy mondtuk a Jobbkézben: ahogy a Triannita-kereszt ágai. S ha a zsarnok lesz a szárak központjában, erőink, hitünk ott lesz a legerősebb!

- Mi volt a jel, mit láttál? - emelte fel a fejét a fekete ruhában lovagló nő, majd mivel már igen erősen sötétedett, hunyorogni kezdett, hogy lássa, merre tart a csapat eleje.

- Egy időben hullott le három csillag az égről. Apró és rövid villanások voltak, de egyik sem érte el a földet.

- Ámen! - felelt Mona.

- Jó ötlet volt az is, hogy az általunk hozott néhány családot keletre indította el Magor. Ott remélhetően távol lehetnek a harcok sűrűjétől, vagy ha elbuknánk, lesz hová tovább menniük - bólintott Sir Duncan, majd amikor beérték a többieket, akik közben megálltak, hogy az éjszakát egy nyugodt tisztáson töltsék nem messze a Danntól, kezét nyújtotta Lady Bringének a nyeregből való leszálláshoz.

- Hosszú nap volt ez is, Sir. Köszönöm figyelmességed! - válaszolt Mona, majd miután a hamarosan felállított tábor elcsendesedett, leült a szélén és feltekintett a Dormiolusra.

A nem nagy pihenőhelyet több oldalon őrök vigyázták, s a sebesülteket ellátók az ápoltakkal együtt mind nyugovóra tértek.

A sárga félkört néhány kósza, nagyon halvány felhő megpróbálta eltakarni, de amaz csak elnyújtóztatta őket és némán tekintett le a világra. Társai, az ő katonái - a csillagok - pedig hunyorogva követték azt, ami eddig volt, most zajlik és azt is, amit az emberek jövőnek neveznek, legyen az véres vagy épp békés.

10.
Ami a vége,
az a kezdete

A lovak lassan haladtak a kitaposott úton, ami egyenesen Zamen északi kapujához, a Vásár-kapuhoz vezetett. A fővárosnak három bejárata volt ezen kívül, a Dann felől némi feljárás után a Folyó-kapu, délen a Síkföldi-kapu, és nyugaton pedig a Sólyom-kapu engedte be vagy zárta ki az érkezőket. S ugyan a Sólyom-kapu volt igazán a főbejárat, a herceg azért választotta a kisebbik testvérét, hogy bármi is történik a küldöttség alatt, az ne vonja el a figyelmet a sereget irányító parancsnokaitól.

Ő maga szerette volna a követséget elvégezni, hogy jelezze becsületességét és tiszta szándékát, de kivétel nélkül senki nem akarta kitenni az életét egy kóbor vagy épp célzott lövésnek. Így, hogy mégis fontos ember vigye a tekercset a zsarnoknak vagy az ő heroldjának, Grand és Magor, meg egy fiatal zászlóvivő igyekezett elvégezni a feladatot.

Sir Robert - mellette Leonnal és Sir Dammennel - a távolból figyelte a kis csapatot, s közben visszaemlékezett az elmúlt napokra.

Aznap, mikor megérkeztek ide a vár alá, kissé borús idő fogadta őket, nyugatról velük együtt a köpenyek alá befurakodó szél is csatlakozott. A várhegyet körülvevő dombokon a fák ágait ide-oda próbálta forgatni, s ha meg egy rövid időre elcsitult, akkor a csendes eső is rákezdett. A nap olyannyira elbújt a komor és szürke fellegek fölé és mögé, hogy az ember azt hihette: gyorsabb és hirtelenebb módon tört rá a lenti népre az este.

A várhegy alatt hömpölygő Dann és a benne komoran fekvő Védelmezők-szigete olyan képet festett az érkezők közül többjüknek, hogy azok legszívesebben elsírták volna magukat.

„- Egy fekete és szürke folt, ami egykor örömtől, meg munkától volt színes és amennyire zajos, ugyanannyira csendes is." - méláztak mindannyian.

- Hát, nem szép dolog megsiratni a hazatérőket! - fintorodott el Grand, majd miután visszaértek urával és a többiekkel a Kő-hegyről, belépett a korábban felállított saját sátrába.

A hetekkel ezelőtt megbeszélt találkozóra mindenki visszatért. Azaz majdnem mindenki. Az első pillanatban összeölelkeztek a hegytetőn, majd amikor sorban elmesélték, hogy ki milyen és mekkora utat tett meg és milyen eredménnyel tért vissza, mindannyian tudták, nincs más hátra, mint odaírni az „i"-re a pontot.

Mona személye szintén örömöt és bánatot is csalt a szemekbe, a megismerés és az emlékezés kettősségét azzal tudták megtartani egyensúlyában, ha Leon anyja egy a találkozóhelyhez közeli és még nem lerombolt fogadóban száll meg mindaddig, amíg hírt nem kap a cél eléréséről. S bár nehezen engedte el újra fiát, tudta, hogy barátai, társai és az újonnan megismert herceg társaságában nem marad el apja nyomdokai mögött.

A legnagyobb meglepetést akkor is Sir Robert és serege jelentette. Mindaz a rengeteg ember, aki vele jött, biztos és lendületes volt. Az utánpótlásnak köszönhetően a hosszú út nem fárasztotta el a vonulókat, s ha egy-egy felégetett faluból valakik túlélték a gyilkolást és az elhurcolást, azok örömmel csatlakoztak a folyamatosan növekvő hadhoz.

Utolsó akadályként az északi Síkföldön - ami a Dann és a Tass közötti Nagy-puszta kisebbik testvére volt - a herceg emberei találkoztak az eléjük kiküldött ellenséggel. A röpke idő alatt ráeszmélt zameni vörösköpenyesek látva, hogy számban messze alulmaradnak az érkezőkkel szemben, rövid és látszólagos ellenállás után - ahol talán száz ember eshetett el - letették a fegyvert, és térdet hajtva új uruknak mindannyian hűséget fogadtak. Sorban tépték le keresztes tunikájukat, raktak tüzet vörös köpenyeikből, hogy ezzel is jelezzék új esküjük komoly és halálig szól.

- Hát a Püspök nagyon rosszul számította ki, hogy mi érkezik rá! Ha még a fegyverhordozókat, s a szekérhajtókat is összeszámolnánk, akkor sem lenne több a fogadásunkra küldöttek száma hatezer embernél. - mosolygott az egyik szürkeköpenyes lovag.

- Így viszont ezek az emberek is a mi erőinket növelhetik.

- Hűségük azért számomra nem kőszikla! - szólalt meg halkan Milo is.

- Klánodból lesznek, akik jobban figyelnek majd, s ha valakit áruláson érnek, azonnal tegyék a dolgukat! - felelt hidegen Sir Robert és megveregette közben a klánvezér vállát.

Aztán a sokszínű és elfogyhatatlan ember és állatáradat - ami komótosan és hömpölyögve érkezett meg az egész várhegy köré - úgy fogta körbe Zament, mint ahogy a margaréta szirmai a sárga közepét a virágnak, bent a világító kör, kívül pedig a többszörösen szélesebb szirmok.

A fehér, szürke és mindenféle sátrak több helyen befolytak a környező erdő fái közé, de volt belőlük lent a Dann partján és még a Skeaták-dombjának lábainál is. Tetejükön a köréjük csoportosult emberek vezetőjének címeres vagy sima és egyszínű lobogója, melyet vadul rángatott az égi hangtalan sóhajtás.

Ahol engedte az eső, apró tüzek gyúltak, körülöttük a köpenyeikbe burkolózva férfiak tettek-vettek, akadt olyan „lakhely" is, ahol bent loboghatott a meleget adó vörös tánc.

Még szinte a legvége érkezett a tömegnek, de már több helyről hallható volt a tábori kovácsok csilingelő kopácsolása, ahogy megdolgozták és élesítették a kardokat és egyéb fegyvereket.

A fák védelmében csoportosan nyílvesszőket készítettek harcosok, a lovászok ellátták a patásokat, és úgy tűnt, hiába tettek meg nagy távot, senki nem fáradt el, mindannyian már készültek a harcra.

Több szekeret vontak vonalba kicsit távolabb, hogy mind nyíllövésen túl pihenhessen, és ha kell, adjon védelmet is.

A várból a falakon figyelő őrökön kívül semmi nem mutatta, hogy mi is zajlik odabent. Miközben a felderítők, amennyire lehetett, körbejárták a falakat, s előkerült egy idősebb mester is, aki régebben maga irányította a megerősítést. Sir Robert összehívatta parancsnokait, hogy megbeszéljék az elkövetkező ostromot. Terveiben mindenre elszánt volt, de legelsőnek azt tartotta megoldásnak, hogy amint majd reggel a nap felkel, követet indít, megpróbál vér nélkül csatát és ugyanakkor háborút is nyerni.

Kiadta a tábori ácsoknak a feladatot, hogy kezdjék el azokat a fákat megnézni, amikből hajítógépeket építhetnek, amikkel ha odakerül a sor, kaput törni indulhatnak harcosai és azokat is, amikből jókora ostromlétrák ácsolhatók.

Az úton nem kérte seregét, hogy szekereket töltsenek meg az efféle ácsolmányok részeivel, ezért maradt azon megoldás mellett, hogy minden itt helyben készüljön majd el.

Megpróbálta kideríteni a most már őt szolgáló egykori bíborkeresztesektől és a többi zsoldostól, hogy van-e valami gyengéje az előtte magasodó falaknak, titkos bejárat vagy bármi, de semelyik katona nem tudott efféléről. Kikérdezte a valamikori kapitányokat, hogy miféle erőkre számíthat odabent, hol lehet a vár védelme a legerősebb vagy a leggyengébb, de mivel minden katona zászlóaljakba volt rendelve korábban, és azok meg a kivonulás előtt csak itt-ott lézengtek, számottevő választ megint csak nem kapott. Egyetlen információval nyert csupán, hogy a Püspök nem stratéga, aki ebben segíti, az egy ismeretlen lovag, kinek személye titok még a legnagyobb lovagok és a testőrök között is.

Miközben sátrában este összeszedve gondolatait a haditervhez, egy-egy kupa borral összegezték a tudnivalókat vezetőivel - a klánvezérek, az összes nemesebb lovag, Leon, Grand és mindenki - behívatta a kőműves mestert is, hogy megtudja Zamen pontos felépítését. Volt neki egy korai tervrajza egy megsárgult tekercsen, de amikor előkerült az idős férfi, akit megismert Grand, és tudható volt, hogy nem afféle köpönyegforgató, (biztosította vezetőjét, hogy segíteni fog) az elavult rajzokat széttépte.

- Hát, akkor nézzük meg, hogy hová indulunk maholnap! - vette el a papírost a másiktól, majd miközben kitekerték és széleire nehezékként egy-egy tőrt vagy kupát raktak, egyszerre figyelték az elbeszélést.

- Birodalmunk igen régi, ős- és ónépkori erődítménye, melyet már maga a zsarnok is megerősített valamelyest, nem afféle földvár - kezdte a férfi a hercegnek a kiterített város tervrajzán mutogatva. - A nagyhegyi, tűzkőből kivájt és darabolt téglából, kőből és ezek keverékéből emelt falak és építmények jellemzik, melyek belülről is erősítik az egészet. A mellvédtámaszok többnyire hasított sziklákból épültek. Magának a belső várat megtöltő királyi szárnyaknak saját fala van további bejáratokkal, amik a védett udvarokból indulnak. A falak támadását tulajdonképp a Dann oldalát leszámítva meg lehet oldani, bár mivel sok a nyílt terep, az íjászok és egyéb vetőfegyverek miatt veszélyes lehet.

- Tovább! - szólt erősebben a herceg, aki közben azon gondolkodott, hogy a férfi mikor és miért lépett arra az útra, hogy elhagyja a vár biztonságot adó házait és a zsarnok szolgálatát.

- Az északi kapu dupla falazatú, cölöptámaszos és kifelé nyitható. Kétsávos cölöpszáj, amit tudtommal nem védenek orgonasípok. Mindkét irányban közel van egy-egy nyitott bástya, a falazat vastag és erős, kintről sima. Balra, egy kicsivel odébb a lapos szegletnél egy széles bástya van, amiből jól lőhető mind az északi rész, mind a folyó felőli oldal. Itt a falak teteje folyamatos utat ad az őröknek, de alattuk nincs katonai épület, az ottani nép házainak kertjei és kisebb udvarai fekszenek. A következő, vörös kőből felhúzatott falszakaszra a Püspök papjai kolostorának keleti oldala épült.

- Itt várhatnak minden támadásból a legkevesebbet, hiszen lefelé csupa szikla - szólalt meg Grand és ő is ránézett a tekercsre, amit éppen szemrevételeztek.

- Valóban, bár a Folyó-kapuhoz vezet fel út, azt meg szintén védik az íjászok.

- Nocsak, honnan tudja, hogy hol vannak íjászok? - kérdezte furcsállóan a herceg.

- A magamfajta mesternek sok helyre volt bejárása. Khmmm. A mi céhünk végezte a főbb munkákat a váron, de amikor fizetni kellett volna, szétkergettek bennünket, a nagymestert meg lefejezték..., még jó, hogy mi nem vesztünk oda... Szóval attól délebbre sziklatömb falú szakasz után újabb, négyszöges bástya következik. A déli kapuháztól csipkés falak vezetnek tovább.

- Ezen az oldalon néz a palota keletre s a Védelmezők-szigetére.

- Így van, uram. S itt lépcsősen megépített szintek vannak, köztük magával az egyik feljáró úttal, ami a déli kaputól is elérhető. Maga a kapu kétsoros cölöpkapu, védelme csak a körülötte húzódó csipkés falak tetején lévő emberek dolga. A felső várfalszakasz itt kőből van, támpillérekkel sűrűn erősített.

- Ahogy nézem, innentől ami van, az a nyugati mezőről jól belátható - nézett fel egy pillanatra Sir Robert, és a homlokát összeráncolta.

- Igen. Itt a délnyugati sarkon van egy nagyon széles rondella, előtte két kisebb bástya, melyeknek cserépteteje van, s bizonyára a védelemért felelős kapitány lakótornya is ezekben kapott helyet. A rondella külső fala az aljánál kifelé hasas, majd felfelé ferde, rajta lőrések nyílnak. A rondella fala a felső harmadában függőlegesre válik, hogy nehezítse a feljutást. Bent laposra kalapált lemeztetővel fedett védőfolyosó húzódik, itt talán dárdavetők is lehetnek. Innentől a nyugati kapuig a várfalszakasz nagy és kemény kövekből és ritkán téglából vegyesen készült. Aztán itt a Sólyom-kapu, ami maga a főkapuja Zamennek. Kétoldalt kör alakú vastag, kőből épült bástyák, melyek között csipkés híd vezet át. A kapu maga háromsávos, mögötte rács található. Mivel nincs árok a vár ezen szakaszán sem, csapóhidat nem építettek. A kaputorony legalább huszonöt láb magas, s ahogy mondtam, kétoldalt védett erősen. Megannyi lőrés és csipkevéd erősíti. Innen a fal ugyanolyan, mint a kapu jobbján, majd a következő sarkon ott a másik nagy rondella, ami ikertestvére a délinek. S hogy körbeérjük a várat, a fal innentől hasított szikladarabos, két kör alaprajzú, kővel vegyes téglafalú bástya harmadolja egészen a Vásár-kapuig.

Aztán a részletes leírást követően ott a herceg többórás megbeszélés után elosztotta embereit a jelenlévő lovagok és parancsnokok között. Mindenkinek fontos feladat jutott, volt, akinek mellette kellett harcolnia, de szinte minden kapuhoz adott katonákat, hogy ahol előbb bejutnak, oda lehet csoportosítani majd az erőiket.

Grand, ahogy lassan poroszkáltak a nyugodt hátasaikon a kapu felé a jól kitaposott úton, melyet a környékbeli árusok, a nép és megannyi ember koptatott és döngölt kőkeményre, érezte, hogy a várfalak úgy kezdenek magasodni föléjük, hogy lassan betakarják őket köveivel. A falakon talán öt- vagy hattucatnyi őr és katona figyelt, de amikor a fiatal férfi magasabbra tartotta a fehér zászlót és mellé egy ugyanolyan színű botot is, belőlük ketten eltűntek oldalt egy bástyán. A maradékból egyikőjük - aki eddig megfeszített íjával lapult meg egy csipke mögött - most jól láthatóan leeresztette fegyverét és mondott valamit a mellette állónak.

Magor nyugtalanul figyelte nyergéből a történteket, szemében ott mutatkozott a mindenre való elszántság, így kidüllesztette mellét és közelebb léptetett a Triannitához.

- Gondolod testvérem, hogy nem indítanak ránk nyílzáport?

- Nem fognak. A békekövetség leíratlan szabályai szerint nem tehetik meg, mi pedig azok volnánk.

- Na, és ha eddig sehol nem volt becsület, itt gondolod, hogy megtartják ezt a törvényt?

- Hát, ha nem, akkor vagy gyors vágta lesz visszafele, vagy gyors a halálba - felelt nyugodt hangon amaz, majd amikor közelebb értek, jobb kezét az égnek emelte.

A kapu fölött megjelent egy ezüstös sisakot viselő katona. Fejfedőjének tetején fehér toll virított, jól látható volt vörös köpenye és bíborkeresztes tunikája, ami jelezte rangját.

- Mit akartok? - kiáltott ki, majd, hogy jelezze, nem fog támadást parancsolni, ő is kilógatott egy fehér zászlót.

- Zamen jelenlegi urához jöttünk Sir Robert követeként! - hangzott a rövid válasz.

- Urunk a birodalom ura is!

- Tárgyalnánk vele a vár megadásáról! Nyissatok kaput, és jöjjön elő urad vagy az ő követe! - nézett fel még jobban láthatóan a feketeköpenyes.

Válasz most nem jött, hanem a bejárat irányából erőteljes kopogás, majd recsegés hallatszott. A kapu keresztrúdját húzták ki, majd kitárult az egyik szárny, és két lovon érkező férfi jelent meg. Egyikőjük koromfekete páncélt viselt, kopott, de jól megmunkált lemezek és mellvért mutatta gazdája lovagi mivoltát és azt, hogy tisztségét már valószínűleg nem egy csatában bizonyította. Szintén fekete köpenye egy ezüstszínű lánccal volt a nyakvédője előtt összekötve, alóla vállvédője egy-egy tüskével villant kifelé, melyből az egyik hiányzott. Hatalmas testét elrejtette lapos mellvértje, melynek szinte egész felületét egy halványszürke medvefej borította el. Lábain nem egy horpadástól barázdált lemezek voltak, térdvédője a vállához hasonlóan tüskéket tartott magán. Hatalmas, fémkesztyűs kezével fogta csataménjének szárait, ami szintén felszerelt és homlok, valamint szügyvédővel oltalmazott paripaként fújtatott alatta.

Oldalán egy hatalmas pallos verte lova dísztelen nyeregtakaróját. A kétkezes fegyver halványvöröses színben verte vissza a korai napsugarakat, amiket most nem zártak maguk fölé a felhők. Amint a bronz tompa fénye eljutott Grand szeméhez, keze önkéntelenül ökölbeszorult, megmarkolta Vihar gyeplőjét és összeszorítva fogait, türtőztette indulatait.

- Ő volt a bakó, aki megölte Stormot - súgta oda Magornak, aki amint ezt meghallotta, hasonló érzésekkel fogta vissza magát.

A másik lovas egy fiatal fiúcska volt. Rajta nem volt sem páncél, sem vért, de még egy láncing sem. Egyszerű vörös és fehér tunika fedte felsőtestét, nadrágja egy szürke gyapjúruha volt, ami kopott bőrcsizmájában fejezte be „útját". Úgy tizenhat éves lehetett, de tekintetétől és arca alsó részén az állát fedő borostából azt hihette az ember, hogy jóval idősebb. Bal kezének kesztyűs markában egy kicsiny fehér botot tartott, amit kissé előrenyújtva érkezett meg Magorék elé. Jobbjával és térdeivel irányította halványbarna szőrű, díszes, de láthatóan igen alultáplált hátasát.

Amikor már szinte kardcsapásnyira ért a két csoport, a két fehérbotos odaléptetett egymáshoz, majd fejet hajtottak és szavak nélkül átnyújtották a követség jelét szolgáló pálcájukat. A mozdulatok gyorsak voltak, majd amikor a tárgyak gazdát cseréltek, a két ember visszatért a saját csapatához.

- Urunk, Sir Robert, ki a Menroth-házból jogos követelője a trónnak, felszólítja a ti uratokat, ki királynak vallja magát, hogy adja ki életét, tegye le a fegyvereket és adja meg Zamen várát! - szólalt meg Sir Grand és kinyújtotta a követeléseket tartalmazó tekercset a feketepáncélos felé.

- A mi urunk nem ismeri el a tiéteket, és bárki, aki megkérdőjelezi királyi jogosultságát, árulónak titulálja! - recsegte a lovag, aki közben felemelte sisakjának rostélyát, majd kezével intett, hogy nem foglalkozik a papírossal.

- Követelésünk továbbá, hogy engedje el foglyait, az elhurcolt gyerekeket és asszonyokat leghamarább, Zamen népét és estig jelenjen meg bármelyik kapunál. Amennyiben így tesz, törvényesen élhet védelmi jogaival, s katonái az ő törvényes tárgyalása után büntetlenül elvonulhatnak vagy hűséget fogadhatnak új uruknak! Amennyiben nem így tesz, ostrom alá vesszük a fővárost és a harc életvégig tart!

- Uram és hűséges katonái, meg a város nem adja meg magát! - érkezett a hideg és mély hang, majd a lovag lecsapta rostélyát és megfordította harci ménjét.

A következő pillanatban a mellette várakozó fiú megsarkantyúzta hátasát és sebes vágtába kezdett - már amennyire a lova bírta - a vártól lévő ellenkező irányba. A kaputorony felett az íjász felemelte fegyverét, már feszített, amikor a fekete lovag felemelte kesztyűs kezét és elordította magát:

- Hagyd elfutni! - majd belovagolt a kapun.

Amikor a kemény és vastag fabejárat hangosan becsapódott, a követség lassan megfordult.

- Hát, a fiú megúszta, s talán mi is visszaérünk - komorodott el Magor.

- Visszaérünk, viszont béke nem jön velünk - felelt a feketeköpenyes, s jól tudta, hogy pont ilyen válaszra számított.

A korábban elvágtató lovast a szekerek vonalában megállították és leszedték a nyeregből. Zihálva rogyott le a katonák elé, szemeiből patakokban folytak könnyei és esdekelve nézett hol az égre, hol a rá meredő pengékre.

- Kíméljetek meg kardjaitoktól, én csak egy..., csak egy...

- Eresszétek el! Bárki is legyen, s az ellenségtől jött, de menekült, és még mindig kezében a követi pálca! - lépett oda mellé Sir Robert, majd leugorva lováról saját maga emelte fel a földön térdeplőt.

Miután talpra állította a fiút, aki remegett és sírt egyszerre, mélyen a szemébe nézett és nyugodt, de erőteljes hanggal megszólalt:

- Mondd hát el, ki vagy és miért menekültél ide?

Amaz suta mozdulattal megtörölte borostás arcát, majd megpróbálva leplezni kora ellen szóló viselkedését sóhajtott egyet és remegő hangon válaszolt:

- A nevem Korel, nem tudom, hogy mi bűnt követtem el, mert ma arra ébredtem kora hajnalban, hogy egy zsákot húznak a fejemre és kirángatnak atyám házából... aztán egy ütést éreztem, és... kérem, ne bántsanak!

- Hallod-e Korel! - dübörgött Sir Robert. - Szedd hát össze magad! A magadfajták nem afféle anyámasszony katonái, mint te! Beszélj hát érthetően!

- Mint mondtam, leütöttek, aztán egy cellában ébredtem fel. Ott egy jó ideig nem jött senki, majd amikor kinyílt az ajtó, egy katona bedobott egy zsákot ezekkel a ruhákkal - közben megrángatta a rajta lévő öltözéket - és rámordított, hogy vegyem fel. Aztán visszajött értem, és amíg felvitt az udvarra, egy másik fiút is hozott, neki ugyanilyen ruhája volt, mint ez, csak szanaszét volt szaggatva. Vele is kiabált, mondta neki, hogy olyan egyszerűen mondja el, hogy egy ilyen követségben mit kell tenni, ahogy csak képes rá.

- Aztán azzal a másikkal mi lett?

- Nem tudom. Miután elhadarta a teendőket és átadatták ezt a botot - közben átnyújtotta a pálcát Sir Robertnek -, őt visszavezették a cellájába. Akkor jött az a fekete ördög és azt mondta, hogy vagy azt csinálom, amit mond, vagy ott rögtön levágja a fejem. Azt harsogta a sisakja alól, hogy a botot tartsam majd előre, az majd megvéd mindentől, csak tőle nem..., aztán gyomron vágott...

- Mit csináltál korábban, Korel? - kérdezett tőle Andrew is.

- Amióta a fél családom elvonszolták büntetésként a zameni börtönbe, mert atyám nem volt hajlandó bezárni a borospincéjét a Hordó utcában és kiadni a borait, ki sem dugtam az orrom otthonról.

- Kik vitték el családod?

Hát... őő... - hebegte zavartan a kérdezett.

- Beszélj nyugodtan, hallhattad, hogy kik vagyunk és miért jöttünk! - nézett ismét rá a herceg, majd nyugtatásképp megfogta a vállát.

- Azok a nyavalyás bíborkeresztesek!

- Mihez értesz tehát? Gondolom, kard nem nagyon volt a kezedben.

- Leginkább a borászathoz, már amit apámtól tanulhattam. Meg amit a szőlőknél kellett ismernem a lovakkal kapcsolatban. No, meg édesanyám tanított írni és olvasni - felelt Korel.

- Nem gondolom, hogy katonát tudnék most belőled faragni, így ha összeszedted magad és ettél már majd valamit, keresd meg a tábori segítőket! Ők majd adnak neked normális ruhát, és amíg nekik segítesz, addig sem leszel láb alatt! És mosdjál le, mert úgy bűzlesz, mint egy rohadt hagymakupac! - fejezte be mondandóját Sir Robert, majd már elfordulva indult el, amikor a fiú ismét megszólalt:

- Jó uram, akkor te vagy az, akiről a nép titkon azt suttogja, hogy visszaadja a békét és a birodalmat?

- Nem! Én csak az vagyok, aki azokat hozta el, akik mindezt megteszik! De még egyet árulj el nekem: láttál-e bent katonákat, s ha igen, megtudtad-e valamelyest számlálni őket?

- Amíg odahaza voltam, naponta masíroztak az utcán, de az utolsó kapunyitás óta már nem hallottam őket. Amikor a kapunál kijöttünk, a falak alatt és mögöttük többen voltak, de a számukat nem tudom. Talán százan... vagy kétszázan - esett gondolkodóba a fiú.

- Máshol? - fordult oda hozzá Leon is.

- Nagy Zamen, s engem meg sötétben hoztak ki a kapuig. Nem tudom.

- Jól van - szólt újra a herceg. - Menj hát oda, ahová az előbb mondtam! Ez a katona, amíg kell, figyel rád - mutatott egy harcosra kicsivel arrébb. - S a családodért meg ne aggódj, ha még élnek, rájuk is vár az, amiért itt vagyunk!

- Köszönöm, uram! - hajolt meg amaz és a katona után indult, hogy teljesítse az előbb kiadott feladatát.

Leon megsajnálta, de nem töprengett sokat a történteken. Szemei előtt zavar állt össze, mi lehet bent, és vajon meddig tarthat majd az ostrom? Mi lesz majd a feladatuk mindaddig, míg eljuthatnak majd a falakig vagy addig, hogy bent felkutassák a zsarnokot?

Grand, miközben egy pillanatra ő is elmélázott, ismét látta azt a napot, amikor társát és barátját, vezetőjét lefejezte az a férfi, akivel most ismét találkozott. Mennyi idő telt el azóta, hogy elindultak s visszatérhettek ide?

Mindezt önmagukban őrölték, s közben végigtekintettek a közelükben állókon, a sátrakon, a készülődésen.

A következő napokban a várból semmi hír nem érkezett kifelé. A falakon a katonák fel-alá járkáltak, néha hallani lehetett egy-egy harangot, de sem a kapuk nem nyíltak meg, sem levél, sem maga a Püspök nem jött ki. A nappalok a tábori zajokat - mely hol fegyverkovácsok, hol lovászok és az általuk terelgetett lovak nyerítésének hangját jelentette - ontották magukból, amik mellé hangos fakopácsolások is vegyültek. Az éjszakák meg a halk tüzek ropogását és némi énekek zizegő és szitáló dörmögését öntötte szinte dallamos formába.

A jó mesterek keze által hamarosan megépültek a hosszú és erős hajítógépek, melyeket a főkapunál lévő falakkal szemben és egyet az északinál állítatott fel a herceg. Mellette tucatszámra faragták a létrákat is, s amikor ezek is gyarapodtak, az egyik reggel örömmel nézte meg azt a két kaputörőt, aminek a végei vaskosan meredtek egy-egy bika és sasfej formájában előre.

- Nos, ha a hajítógépeknek is adtatok nevet, melyek ha jól emlékszem, Thor, Pathos és Vartago lett, ezeknek is dukál valami efféle.

- Jó uram, nevezd hát te magad el őket! - nézett rá az egyik ácsmester és szekercéjét beillesztette az övén lelógó bőrtartóba, majd megsimította az ő és társai keze alól kikerült szerzeményt.

- Hát, mit szólnátok, ha a bikafejűt Diabollonak, a másikat meg...

- ...Gourgu-nak? - mosolyodott el Grand, aki szinte mindenhová követte a közben szinte barátként tartott vezetőjét.

- Jó! - nevetett fel a herceg, majd megveregette a középkorú ács vállát. - Maholnap mind bebizonyíthatja, hogy megérdemelte a nevét.

S ő maga gyakran körbejárta a sereget, így az egész tábort oda-vissza. Hol beszélgetett katonáival, kézbe vette az éppen élesített kardokat, meglóbálta a buzogányokat és próbaképp felajzotta az íjakat is, hol meg ösztönözte embereit, gyakran letelepedett közéjük egy-egy tűzhöz, és régi dalokat énekeltek közösen a vacsorára megsütött marha vagy birka mellett.

Mivel maga a vár sziklás talapzaton épült - csak nyugatról határolta mező -, az alagútásást elvetette, s bár hallott olyan mendemondát, miszerint vannak rejtett alagutak valahol, hiába kérdezősködött vagy kutattatott, ezeket nem találta meg sehol.

- Hát, Magor testvérem, még nem tudhatjuk, hogy milyen erők és tartalékok vannak odabent, meddig tarthat az ostrom, lehet, hogy jó lenne felkészülni egy hosszú ostromra - beszélgetett egy vacsoránál a pusztaúrral.

- Hiszen van még bőven tartalékunk, már ahogy elmesélted nekünk - nézett rá a vezér, és miközben lenyelte a falatot, kérdőn figyelt vissza zsíros keze felett.

- Van bizony, de arra gondoltam, ha soká maradunk, talán felőletek a pusztából nem árt, ha kérünk még ételt, zabot s miegymást is.

- Jó ötlet, s ahogy gondolom, annak is idő, amíg ideér majd. Holnap elindítok néhány lovast a keleti tanyák felé, és ha valóban szükség lesz rá, akkor lesz minden idővel!

Akkor este, folytatva a mindennapos körútját a táborban, belépett az erdő szélén felállított Petrus sátrába Leon és Andrew társaságában. Az atya épp imát mormolt, két fekete csuhát viselő szerzetes is ott tevékenykedett bent, kezeiket többször emelték a homlokukhoz, majd az ég felé.

- Bocsásd meg nekem, atyám, és ti is jó testvérek, hogy megzavarlak benneteket, de kéréssel jöttem hozzátok - szólalt meg a herceg, majd hogy jelezze bűntudatát és kérését is, ugyanúgy elvégezte a kézmozdulatot, mint előtte a hitbéliek.

- Mondd hát, jó uram, mit tehetünk érted? - emelte fel szomorú tekintetét az idős testvér és közben halványan elmosolyodott, hogy jelezze, nem fájdalmat takar arca, hanem áhítatot és reményt.

- Maholnap megindul a csata, az ostrom. Áldjátok meg hát a sereget, a fegyvereket és a gépeinket is, hogy a Mindenek Atyja segítse tiszta és becsületes küzdelmeinket!

- Engedd meg, hogy ma még befejezzük ehhez a böjtöt, s reggel nekiindulunk eme nemes kérésed teljesítésének!

- Köszönöm nektek! - bólintott a vezér és miután megfogta az idős férfi vállát, halkan kilépett a sátorból, hogy folytathassák azok a megkezdett feladatukat.

Újabb napok teltek el, amikor a korábban a kövekért és sziklákért elindított szekerek visszaértek a táborhoz, de amint megálltak a kocsik a faépítmények mellett, Sir Robert fellépett a legnagyobbik - Thor - alapzatára és miután egy pillanatig ott állt csend­ben és figyelt, felemelte kezét jelezve, szólni kíván. Nem egy szürkeköpenyes lovagja és a közben köré gyűltek figyelték aggodalommal tettét, hiszen ismerték azokat az íjakat, melyekkel még a nagy távolságba is jól lehetett célozni, de efféle nem történt.

- Jó katonáink, testvéreim, vezérek! Íme, előttünk az utolsó akadály, amely nem más, mint országunk, s így a nép fővárosa! Ez a vár még most a zsarnok kezén van, de minket illet! Békekövetségünket gyalázatos módon elutasította a Püspök, így nem hagyott mást számunkra, mint hogy harccal vegyük vissza azt, ami a miénk! A reggeli megbeszélésnek megfelelően kövessétek kapitányaitok parancsait, s aki elsőnek jut be a várba és tűzi ki a lobogóinkat, én magam adok neki jutalmul királyi birtokot! A hazátokért, a békéért harcba mindenki!

- Éljen! Harcba! Harcba! - kiáltozta az egész sereg, majd mintha csapásokat rendezett volna meg a Mindenek Atyja, szabályos vonalakként szétoszlott a tömeg.

A várat több oldalról megtámadó csapatokat olyan parancsnokok vezették, mint Sir Dammen, Sir Northon vagy Sir Debron. Mellettük, amikor odajut majd a harc, hogy megindulhatnak a gyalogosok és az őket segítő lovasok is, őket pedig az északi klán­vezetők irányítják, és Magor, aki a sajátságos harcmodorával már bebizonyította a hercegnek, hogy képes lesz „odavágni" az ellenségnek.

- Csak dugják ki a nyakukat a falaik mögül! - mondta neki válaszul.

- Hát, gyanítom, hogy ez lesz a legutolsó, amit megtesznek - jött neki a hideg megjegyzés, ami nemcsak őt, hanem sok harcost arra kényszerített, hogy bizony várja ki a sorát.

Úgy tervezte Sir Robert, hogy a sziklák felől több kisebb csapatot küld fel, hogy ha lassan is, de talán a „kevésbé számított" oldalon elérhetnek valami eredményt. Oda a pajzsokkal és a számszeríjászok védelmével máris mehetnek létrások. S hogy érezhető legyen a támadásnak a folyó felőli ereje, a kisebb faltörőt odavitette, hogy azzal magát a Folyó-kaput vegyék célba.

A másikat, ami általa és Grand által megnyerte a Gourgu nevet, a déli kapunál bízta katonáira, a másik két bejáratot pedig a hajítógépekkel szerette volna meggyengíteni.

A három nem apró faszerkezetet a dóth királyságból érkezett hozzáértők állították be, s hosszas számítások után eljött az ideje, hogy a Sólyom-kapura irányított Thor kosarába beemeljék az első követ. A csörlőkkel feszített gerendák nyikorogva vették tudomásul a terhet, de amikor az a magasból lekerült fejmagasságba, a mellettük álló katonák mosolyogva nézték a várat.

- Hát, lássuk, hogy mit is taníthatunk mi magunk meg repülni!

Amikor a herceg a várral szemben lévő erdő alatti domboldalon, mellette Granddel és még néhány lovaggal ránézett a két látható hajító irányítóira, azok csak biccentettek és megindították a műveletet.

A hatalmas karok mély és dübörgő hangorkán kíséretében felemelkedtek, a talpuk és a körülöttük lévő föld beleremegve vette tudomásul, hogy a beléjük rejtett erő most pusztítani fog. A sziklák kissé görbe ívet jártak be az égen, majd egymás után néhány pillanattal becsapódtak. A legnagyobbikból kilőtt jóval a vár előtt ért földet, majd végigszántva a talajt odagurult a fal tövéhez, ahol csak nekidöccenve a köveknek, halkan megállapodott. Pathos és Vartago sziklái ugyan jobban jártak, csak az irányzékkal voltak problémák, egyiké jobbra húzott és belecsapódott a tömör kőtalapzatba, ami megremegett, de nem történt baja, a másik hasonlóan, csak balra tette ugyanezt.

- Újabb beállítás! - kiáltották a szerkezetért felelős férfiak, majd megannyi ember kezdte el mozgatni a gépeket.

Miközben a korábban kirepült kövek nem értek célba, a falakon szinte nem történt semmi. A lőrések között ugyan volt mozgás, de sem válaszul kilőtt nyilak, sem kiáltozás nem mutatkozott. Néha megcsillant egy-egy sisakon az egyre magasabbra törő nap fénye, de hiába kutatta Sir Robert a mozgást, szemből csak a néma és szinte megfagyott ellenség tekintett vissza rá és egész seregére.

- Nem lenne jó azonnal megindítani a létrásokat? - kérdezte őt egyik lovagja.

- Még várnék, hiszen ha bejuthatunk a kapuk valamelyikén, kisebb rombolással és emberáldozattal tehetjük ugyanezt.

Miközben a három hajítót tologatták az emberek, egy lovas érkezett, akinek azt a feladatot adták, hogy folyamatosan vigye a hírt a több ponton indított támadás eseményeiről.

- Jó uram! A Dann oldalán lévő létrásokra nyílzápor zúdult, s ugyan viszonozták a számszeríjászok, de nagyobb a veszteség, mint odabent!

- Eljutottak a falig? - nézett rá amaz és nyugodt tekintettel először rá, majd aztán Zamenre nézett.

- Nem. Azt kéri Sir Northon, hogy hadd vigyen kétszer annyi embert, mert ha...

- Indítson! - felelt a herceg és kezével mielőtt útra indította volna a futárt, jelezte, hogy még kérdez. - Mi van Diabolloval?

- Hiába a védelem, a vizes bőrök és a pajzsos katonák a falakról valami ördögi tüzes folyadékkal öntözték le. Az egész lángba borult s többen vele együtt.

- Akkor onnan hívd vissza az embereket! Miféle praktika ez?

- Nem tudom, uram! A lángok nem vörösek, hanem zöldesen csaptak fel, s hiába próbálták csillapítani, azt elfojtani nem lehet, csak továbbterjedt.

- Hallottam afféle folyadékról, amit a sivatagokban lámpásokba öntenek, amit nem olt el sem az eső, sem a szél. Annak van ilyen lángja - felelt Grand kissé nyugtalanul.

- Jó, hát ha az ördöggel védekeznek, akkor az ördög fogja őket elpusztítani! Vidd, futár, a parancsomat! A déli kaputól jöjjön vissza mindenki és hozzák vissza Gourgut is! Ha már a Diabollo elpusztult, legalább a testvérének hasznát tudjam majd venni máshol!

- Igen, hercegem! - bólintott a férfi, és megkerülve a várakozó sereg nyugati szárnyát, elvágtatott.

- Azt kérném, hogy az egyik klánból vágtasson ki a Sólyom-kapu két oldalán egy-egy pár lovas és parádézzon! Tudnom kell, hogy tesznek-e valamit azok odabent, hogy egyáltalán lőnek-e kifelé.

- Ahogy óhajtod, vezérem! - felelt Milo, majd ahogy elindult saját embereihez, az ott várakozók úgy váltak előtte szét, mint egy vízbe dőlő fatörzs alatt a nyugodt felszín.

A nap közben magasra hágott az égen és a körülötte kószán tovafutó felhőkkel figyelte az alatta történteket. A távolban madarak repültek kelet felé, s amikor Leon észrevette őket, szeme megpillantotta a társaikat kissé magasabban. A „V" alakban délnek tartó libák jelezték, hogy a meleg napoknak hamarosan vége, s ha valami rosszul sül el itt, akkor ez a tél sokkal hidegebb és havasabb lesz a korábbiaknál.

Milo és vagy kéttucatnyi harcosa pedig lóháton megközelítette a nyugati falat. Ide-oda vágtattak, s amikor némelyikük közelebb merészkedett, a falak tetején megjelentek az addig meglapuló íjászok és egy-egy lövést megeresztettek rájuk. S volt, ami előttük csapódott a földbe, és egyikőjüknek a lovát eltalálta a vessző, az felnyerített és akkora erővel vetette ki gazdáját a nyeregből, hogy amaz nagyot nyekkenve ért földet. Társai - miközben a megvadult ló fájdalmában és ijedtségében elvágtatott - körülvették, és amíg egyikük felrántotta maga mögé a lova hátára, körbe-körbe járták védelmet biztosítva mindkettejüknek.

- S mi még csak játsszunk és parádézzunk? - mordult fel a felrántott harcos, majd felemelte saját íját és célzott.

A kilőtt nyíl susogva repült az ellenség felé és a következő pillanatban társai is ugyanígy tettek.

- Ne lőjjetek! - kiáltotta Milo, de elkésett.

A közel húsz vessző sziszegve vette célba a lőrések között látható férfiakat. Némelyikük, ahogy elérte áldozatát, azt vagy kifelé a mélységbe vagy befelé a többiek közé sodorta. Majd a válasz sem maradt el, jóval több társuk indult el visszafelé, hogy aztán akit elér idekinn, azt megsebezze vagy elrántsa a túlvilágra.

A dombról Sir Robert látva a történteket, először méregbe gurult, majd rájött, hogy nem várhat tovább a támadással. Ha nem engedi el a katonáit, meginog tekintélye és hosszú távon kudarcba fulladhat az ostrom.

- A pajzsosok két sorban induljanak el, mögöttük a számszeríjászok és a többiek, ahogy megbeszéltük! - kiáltott és kivonva kardját azt kinyújtotta. - Támadás!

A sereg egyszerre kiáltotta el magát: Támadás! Előre!

Hátul több helyen felzúgtak a harci kürtök is, a kevés dobos mély dübörgéssé fajuló puffogást indított, aztán pillanatok alatt a felsorakozott emberek több sorban elindultak előre. A levegő megtelt sziszegő vesszők hadával, s úgy tetszett, hogy az ég halvány színe most beszürkülve fedi el a nap lefelé törő sugarait.

A mező felől induló hegyes fegyverek többnyire a falakon, a védelmül felemelt pajzsokon értek célba, de akkora mennyiségben zúdultak a védőkre, hogy mint egy hullám, potyogni kezdtek a harcosok lefelé fentről. A számszeríjászok védelmét ellátók pajzsaiba is belefúródtak az ellenség nyilai, egy idő után a mindenféle lemez és fa, bőrborítású eszközök sündisznóként néztek farkasszemet a védőkkel. Amíg a nyílpuskások felhúzhatták fegyvereiket és ismét célozhattak, a mögöttük jóval távolabb álló, hosszú íjjal ellátott katonák voltak a soron, hogy egy pillanatra sem tudjon pihenni odabent senki.

Közben megint eldübörgött a támadók feje fölött a hajítógépek „áldása". Az északi kapunál a kő megremegtetve a bejárat melletti tornyot úgy csapódott a falba, hogy az kőomladékot ontott magából, s magába ragasztotta a sziklát.

- Tovább! - kiáltotta a herceg, aki egyre nehezebben fogta lovának szárait, hogy ne induljon el vele a csatába ő maga is, amit egyelőre még nem javasolt senki.

A Thornak hívott gépezet köve még mindig nem pontosan, de a nagy kapu bal felének szélére csapódott be. A bejárat külső fele megreccsent, a fal porzott és megannyi kővel szórta meg két oldalon a korábban fentről lezuhant halottakat.

- Még néhány ilyen találat, és miénk lehet a kapu! - ordította a közben ismét a csörlőket mozgató gép vezetője. Gyerünk, emberek!

A közben folyamatosan közeledő emberáradat, ami a leginkább a Sólyom-kapu két oldalán koncentrálódva araszolt egyre előrébb a falhoz, úgy hullámzott és örvénylett, hogy a védők beleszédültek. A folyamatosan nyilazók mögött megérkeztek a létrások is, akik aztán ahogy elérték a falat, már emelték is az égnek a feljutáshoz kellő eszközeiket.

- A Mindenek Atyja legyen irgalmas! - szólalt meg Grand és kezét a homlokához emelte.

A falhoz támaszkodó létrákra zúdult a tömeg, rájuk meg ahol lehetett, a nyilak, a dárdák és mindaz, amit fentről lehetett dobálni. A korábban fehér vagy homokszínű falak most megszínesedtek. A távolból figyelve olyan volt az egész, mint amikor egy a pusztában elhalt állat fehér csontját ellepik a hangyák.

S a korábban néma és kietlennek tűnő vár falai megteltek harcosokkal. Amint megindultak a létrások, olyan tömeg lepte el a falak tetejét, hogy ha nem ismeri valaki azok méreteit és teherbírását, bizonyára azt gondolja, hamarosan összeroppan. Ha valaki felért, azt pillanatok alatt lelökték vagy berántották, és időt sem hagytak neki a harcra, késsel, karddal szúrták, ahol érték. A védők közül legyilkoltak helyére pillanatok alatt újak álltak, megtörhetetlen falat alkotva hősiesen tette mindkét fél a dolgát. Már összefolyt az emberi hangok áradata a dübörgő hajítógépek, a kürtök, a dobok és kardok hangjával, már csak zümmögött az egész vidék.

A Vásár-kapunál egy sikeres kőszikla célba érve reccsentette meg a kaput, s ahogy ez megtörtént, az ott várakozó katonák megindultak, hogy maguk törjék be a még egyben maradt cölöpöket. De hiába volt a pajzsosok védelme, s a mögöttük folyamatosan érkezők megszámlálhatatlan sokasága, a kaput védők kifogyhatatlanul lőttek, dobáltak rájuk. Aztán amíg újratölthették a hajítót, a bentiek a védelem megerősítésével visszaszorították a bejutni akarókat.

- Széjjel, emberek! - kiáltotta az ottani parancsnok és intett, hogy húzódjanak vissza katonái. Lehetőséget akart adni, hogy a következő kő már a gyengébb támaszokat úgy rombolja szét, hogy akkor már szinte magától kinyílik a kapu.

Ekkor egy nyílvessző állt bele a sisakjának az egyetlen apró, de védetlen résébe. Sir Thombord keze lehanyatlott, majd ő maga is kihullott a nyeregből és holtan terült el a földön.

Nem sokkal ezután a futár jelentette a lovag elestét a hercegnek. Amaz lehunyta szemeit, majd megszólalt:

- Az Úr legyen vele!

- Jó hercegem! - léptetett oda mellé Leon. - Engedd, hogy átvegyem a helyét, s magam induljak el, hogy bejussunk ott!

- Amíg a következő szikla nekiugrik a kapunak, vedd magadra a tartalék mellvértem, az sokkal erősebb, mint ez, ami most véd! - fogta meg az ifjú kezét Sir Robert és rögtön hozzátette: - A Mindenek Atyja védjen! Menj!

- Köszönöm! - hajtotta meg a fejét Bringe, majd miután pillanatok alatt ráadták a vezér által felajánlott nyugati páncélját, vágtatva indult el.

A falak tövénél szaporodtak a halottak. A vértől már csúsztak a létrák is, amiket ugyan folyamatosan ellöktek a védők, de mindig akadtak, akik újra felállítva azon voltak, hogy rajta keresztül fel és aztán bejussanak. Ha megtelt egy, s azt mégis sikeresen taszították el a faltól, az szinte utat vágott az alatta nyomulók között.

Az egyik részen épp egy karddal és zászlóval ugrott fel a fal tetejére egy férfi. Fegyverével két irányba csapott egymást követően, majd már tűzte volna ki a lobogót, amikor egy jól irányzott szúrással megtalálták a mellkasát. A baljában tartott, sárga karikát mutató selyem megingott, majd ráesett a védőkre.

- Nyomorultak! - üvöltötte az egyik, majd kettétörve a rúdját a ráeső lobogónak, mindkét részét áthajította a mellvéden.

A vár folyó felőli oldalán próbálkozók idővel feladták a falhoz való feljutást. Olyan szinten érkeztek oda is a védők és a korábban említett „zöld tűz", hogy úgy döntött a herceg, jobb, ha mindannyian a nyugati és az északi oldalt erősítve biztosítják a folyamatos támadást.

Már éppen a következő sziklát akarták beleemelni a Vásár-kapu irányában felállított hajítóba, amikor az oldalánál megjelent Korel. A segítőkhöz küldött fiú szétnézett, majd - kihasználva, hogy nem volt mellette a rá figyelő harcos - a következő pillanatban felugrott a szerkezetre és egy kulacs nagyságú cserépedényt húzott elő ruhája alól. Azt a másik kezében szorongatott izzó, de apró pálcával meggyújtotta és nekivágta a megfeszített roppant gerendatestnek. Aztán a pillanatok alatt zöld lángba borult gépezeten ugrálva, miután már ő maga is meggyulladt, ordítani kezdett:

- A Püspök magával viszi lelketek a pokolba, ha áááá!

Több nyílvessző is belefúródott az égő és táncoló testébe, az elharapódzó lángok szétfröcsögve ették a fa minden részét. Hiába próbálta bárki oltani vízzel vagy bőrökkel, a „zöld halál" csak annál jobban terjedt. Majd néhány ember is lángra kapott mellette, s amikor ezt látták a közelben lévők, már nem indult oda senki. A felsikító fa egy idő után nagyot reccsent, s a megfeszített gerenda kipattant, majd ketté, aztán darabokra tört. A talpa a benne korábban elrejtett erőtől oldalára borult és hatalmas lángokkal égett.

- Hát Mégiscsak volt célja Korelnek! - mordult fel Sir Robert. - Vagy akárhogy is hívták!

- Ilyet még sosem láttam. Önpusztító embereket nevelt a zsarnok? - méltatlankodott a fűszínű lobogást figyelve Grand is.

- Keleten, ahol a sivatagok véget érnek, túl Azmíron van olyan kultúra, amiben létezik efféle. Ott megszületéskor eldönti az uralkodó a gyermek sorsát, aztán onnantól csak arra nevelik, hogy élete az uráé, halála meg nemes célt szolgál. Még jó, hogy nem Sir Robert volt a célpont! - lépett oda Don Arash.

- A hajítót hagyjátok, a sebesülteket lássa el a tábori gyógyítóm! - szólt a herceg.

Az ostrom nem lanyhult. A hátulról érkezők már egyre gyakrabban kellett, hogy korábban elesett társaik holttestét vigyék oldalt vagy arrébb, hogy ők maguk előre juthassanak, s ilyenkor előfordult, hogy egy-egy fentről indított nyíl az ő életüket is kioltotta.

Leon pedig, mivel nem tudták tovább gyengíteni az északi kapu cölöpeit, visszaszorult egy időre. Tehetetlennek érezte magát pont úgy, ahogy Sir Grand is. Bár mindenki azt szerette volna, ha kevesebb áldozattal érik el a birodalom szívét, érezhető és tudható volt, hogy a zsarnok nem adja meg magát egykönnyen.

Az idő haladt, s közben a nap, ha komótosan is, de elindult nyugatra, hogy miután végignézte a mában történő pusztítást, a rombolást és mindent, itt hagyja a földi népet. Ahogy szürkülni kezdett, a támadásokat folyamatosan visszavonta Sir Robert. Aki tehette, segítette a sebesülteket ellátni vagy a halott társaikat összehúzni, hogy ha másnap elindítják az újabb ostromot, ne azok tetemein keresztül kelljen eljutni a falakig. A várvédők hulláival nem foglalkoztak. Azokat ellepték a varjak és az egyéb dögevő madarak, melyek hangosan rikácsolva tépdesték a tetemeket. A fal és a mező hozzá közelebbi része vöröslött a vértől, a levegőben a vér és a hullaszag terjengett.

A katonák, akik még visszatértek, mert vagy csak egy kisebb sebet kaptak, vagy el sem jutottak a falig, gyógyultak, pihentek vagy erőt öntöttek egymásba. A meggyúlt tábortüzek között sétáló herceg mindenhol ugyanazt kapta:

- Jó ostrom volt, hercegem! Holnap bevesszük a várat!

Amikor megpróbálták kideríteni, hogy hányan eshettek el a nap folyamán, mindenki csak találgatott, de jól tudták, hogy számuk több száz lehet. Azokat a halottakat, akiket képesek voltak elhozni a faltól, egy távolabbi helyen több kupacba rakták és máglyát készítve nekik, a tűzzel „temették" el őket. Petrus minden katonáért imát mondott, majd újabb áldást kért az úrtól másnapra, kitartást a harcosoknak és vezéreiknek.

- Azt szeretném, ifjú Bringe, ha holnap visszatérnél az északi kapuhoz, de magaddal vinnéd Gourgut! Ha jól gondolom, van esély rá, hogy ha a védelmét megtartod, a gyengített kapu megadja majd magát - kérte őt a herceg.

- Adj, uram, még tizenöt pajzsost, aztán megtesszük, amit csak lehet! - válaszolt Leon, majd hozzátette: - Jó ostrom volt!

- Lehet, bár sokan vesztek oda.

Az este elcsendesítette az egész tábort. A halk énekek mellett megint hallhatóak voltak a fémeket érő kalapácsok hangjai, amik sok helyen ütemesen kopogtak az üllőket és a pengéket érve. Több helyen a nyílvesszőkhöz kellő ágakat faragták, majd tollakat erősítve bele továbbadták, hogy a kikovácsolt hegyet beleillessze valaki.

Petrus, no meg szerzetestársai megállás nélkül mondták az igéket, idéztek a Szent Szavakból, aztán siettek is tovább, hogy még lefekvés előtt minél több emberhez odaérjenek.

A Dormiolus elfoglalta helyét a csillagokkal borított koromfekete égen. Sápadt fényével halványan világította meg mind a tábort, mind a vár előtti csatamezőt. Zamen falai most csak annyira verték vissza fényét, hogy ne legyen a hatalmas vár egy fekete folt a Dann és a másik oldalon lévő sereg között. A falain apró tüzek világlottak, de az alig látható álló és még kevesebb mozgó fénypont csak még jobban sötétítette a ma történteket a komor hangulatú védőkkel.

A másnap hajnali napfény még álmosan csiklandozta a vértől sáros falak tövét, terelgette a vár előtti mezőre kitörő pára gomolygó felhőit. A keleten lassan folyó Dann felől rikácsoló sirályok hangja egybefolyt az ébredező tábor morajlásával, felcsendültek a „Jó reggelt!"-ek és az eddig őrködőket leváltóktól a „Térj pihenőre!" mondatok is.

S ugyan még alig lehetett látni a nap bágyadt sugarait Zamen tornyainak teteje felett, egyetlen pont volt, ami úgy világította be az egész vár előtti mezőt, mintha az maga a napkorong lett volna.

A Sólyom-kapu felett egy hatalmas fehér zászlót mozogtatott a reggeli szellő. A széles anyag rálógva az előző nap gyengített, de nem betört kapuszájra, olyan fénnyel töltötte el az egész világot, hogy amikor többen meglátták, azt hitték, hogy megtébolyultak az éjszaka.

Sir Robert, amikor szóltak neki és saját szemével látta a jelet, azonnal kérte kapitányait, hogy jöjjenek a sátrába.

A hamarosan ott toporgó férfiak némelyike óvatosságra intette hercegét, de abban mindannyian egyetértettek, hogy ha nem is indítják el hamarosan az újabb ostromot, azért csak sorakozzanak fel a csapatok a tegnapi kijelölt helyeiken.

- Hát, már meg sem kérdezem, mert tudom válaszotok - kezdte a vezér. - Én nem megyek. Így mivel a kezdetkor te mentél, Sir Grand, arra kérlek, most is tedd meg, hogy vállalod a követséget!

- Köszönöm, uram! - hajtotta meg fejét a Triannita.

- De most menjen Leon is, s a herold pedig Sir Dammen legyen! Ha hárman viszitek a lobogót, az olyan, mintha én vinném!

- S ha azok a kutyák most tényleg nem tartják be a törvényt? - kérdezte Magor. - Három testvérünk vész oda...

- Gyanítom, ahogy akkor, most sem fogják megtenni! - felelt Sir Robert, majd miután mindannyian kiléptek a sátorból, és a három férfi röviddel ezután elindult, úgy állt meg, hogy jól láthassa a főkapu előtti eseményeket.

Sir Dammen maga előtt tartva a fehér botot lovagolt, Grand a magasra tartott szintén fehér zászlóval és Leonnak jutott a herceg lobogója. Csendben tették meg az utat a tábortól a bejáratig és közben erősen figyelték a falak tetejét. Ott olyan néptelenek voltak a lőrések, hogy ha az előző napon nem lett volna ostrom, azt hihették volna, hogy a város néptelen.

- Mi lehet odabent? - kérdezte a némaságot megtörve Leon.

- Hamarosan kiderül. Ha bármi rosszul sül el, ne kérdezz, ne akarj semmit, csak vágtass! - felelt neki a Triannita.

- Hogy mi?

- Azt mondtam, vágtass!

Odaértek a kapu elé. A tegnapi kőzápor nyomai jól látszottak mind a cölöpökön, mind a falakon. Széles vonalakban voltak mindkét oldalon repedések, de a jól megerősített fa és kővédek bizonyára még jóval több ellenállást is bírtak volna.

Egy jó ideig ott ácsorogtak lovaikkal, amikor bentről jól hallható hangok tudatták, hogy már húzzák el a keresztrudakat, emelik fel a rácsokat, és valaki csörömpölve matat a jobb oldali kapuszájnál. Aztán a vastag gerendakapu résnyire feltárult, majd először kidugtak rajta egy apró fehér botot, de a gazdája nem jelent meg.

- Jöjj hát ki, fegyvertelenek vagyunk! - szólalt meg Sir Grand.

A kéz egy jól megtermett katonához tartozott. A fehér tunikáján keresztbefutó bíbor jel, az alatta lévő láncing és a rongyos vörös köpeny tudatta, hogy egy zsarnoki lovag lépett a második követség elé. A férfi arca tele volt sebbel, szemei fáradtak és az egészen csalódás, meggyötörtség és félelem tükröződött. Miután kilépett, a kezében lévő botot előrenyújtotta Sir Dammen felé, aki átvette és a sajátját odaadta cserébe.

- A nevem Wolf - kezdte halk, de erős hangon a férfi. - Egykor én voltam Zamen kapitánya. Jól tudom, hogy mi várna a városra ma, de azt is tudom, hogy akiért tegnap még többen vérünket adtuk volna, ma már nincs a városban.

- Micsoda? - hitetlenkedett Leon.

- A válaszokat nem tudom. A Püspök utoljára tegnap délben még meghagyta a parancsnokainak, hogy utolsó emberig tartsák a várat, aztán azóta nyoma veszett, és amikor többen keresték és nem találták sem őt, sem ördögi testőrét, rájöttek, hogy nincs tovább.

A piros köpenyt viselő ember előrelépett és remegő kezéből egy kar nagyságú kulcsot nyújtott oda Leon felé.

- Íme Zamen kulcsa - szólalt újra meg, majd hátrábblépett.

Az ifjú Bringe zavartan nézett társaira, de barátja halkan felelt a ki nem mondott kérdésére:

- A város a tiéd, vagyis uradé. Vedd el a kulcsot, s ha megbízol eme férfiban, te magad tűzheted ki a kaputoronyra urad zászlaját.

A hosszú hajú először zavartan nézett a földön álló emberre, majd leszállt a lóról és egy mozdulattal átvette a kulcsot. Hosszasan figyelte a cirádásan elkészített, bronzszínű fémet, aminek a gyűrűjénél ott virított a város címere, alján pedig egy sólyomfejet ábrázoló dombornyomat. Végigsimította, majd megcsókolta és felnézett az égre, aztán vissza társaira.

- Ha azon a tetőn nem jelenik meg hamarosan ez a zászló, ígérjétek meg, hogy életemért, s a Mindenek Atyjáért meg nem álltok, amíg mindannyian be nem léptek a falak mögé győztesen!

- Így lesz! - felelték. - Indulj és légy óvatos!

Amint eltűnt a kapurésben, hatalmas csend lett. A levegőben repülő madarak nem zenéltek, a szél elhallgatott, megnémult és először lelassult, majd megfagyott a jelen. A táborból elhalkultak a zajok, nem zúgott a Dann, s a fiatal Bringére várt szinte az egész világ.

Aztán megjelent egy kéz a toronyban, beemelte az ott mozdulatlan fehér lobogót és kicserélte Sir Robert sárgakarikására.

Ekkor Grand megfordította lovát és úgy kiáltotta tele torokból, ahogy csak tudta:

- Győzelem! Zamen a miénk! A birodalom szabad!

A tábor egyszerre sírt és nevetett, ahogy meghallották a győzelmet jelentő szavakat. Mindenki kacagott, énekelt, gratulált és táncolt, többen a földre estek és kezüket az ég felé emelték hálájuk jeleként, áldották a Mindenek Atyját.

Hamarosan bentről szintén öröm és nevetés hallatszott, ami összevegyült a vár harangjainak csengő-bongó zúgásával, a városba beérkező katonák és emberek közé az eddig a házaikba és pincéjükbe elbujdosó nép hangos éljenzések közepette szaladt be.

A várost eddig hősiesen védő katonák minden ellenállás nélkül letették a fegyvert és hasonlóan korábbi társaikhoz, akik az északi Sík-földön megadták magukat, ők is megszabadulva eddigi jeleiktől, fegyvereik mellé keresztes ruháikat és vörös köpenyeiket is odadobálták.

Tudta mindenki kimondatlanul, ha nem így cselekszik, talán még hamarabb éri el a halál, mintha korábbi esküjéhez híven kitart volt uránál és próbálja tartani Zament.

A herceg pedig, mivel mind hűséget esküdtek zászlajának, az eddig elnyomottaknak, ha nem volt rá különösebb oka, mindannyijuknak megkímélte az életét. Akadt azért olyan is, akit, amíg igaz törvény általi ítéletet nem mond majd, Zamen tömlöceibe vitetett, nehogy zavart kelthessen.

A börtönöket megnyitották és az eddig ott raboskodó gyerekeket, nőket és férfiakat ennivalóval és örömkönnyekkel árasztották el a városiak.

Az utcákat átfésülték, - a palotanegyedet ellepő katonáknak a nép minden segítséget megadott - hogy mihamarabb kiderítsék, hová rejtőzött el a zsarnok, de amaz teljesen eltűnt. Semmit nem hagyott maga után hátra, még egykori koronáját is elvitte.

Amikor a palota alsó részében találtak egy falikárpit mögötti rejtekajtót, ami több emeletnyi mélységbe nyílt, azt hitték, hogy meglelték a Püspököt. A herceg maga és vagy tizenkét szürkeköpenyes, meg Grand és Leon kíséretében kutatta fel a hatalmas folyosó- és pincerendszert, ami a palota alatt húzódott, egy helyen nem tudtak továbbmenni.

- Itt valaha ajtó, vagy kijárat volt - mutatott a kőomlásra Sir Dammen.

- Ez hát a hely, ahol kisurrant az az alávaló! Vajon hová vezethetett?

- Iránya most talán a Dann felé néz ennek a sziklajáratnak, de ahogy az eddigi folyosók, ez is eltérhet bármerre. Elképzelni sem merem, hány ember vájta ki ezeket az utakat itt a föld alatt. Félek, akárhol lehet a kijárat.

- Bárhol is jöjjön elő a föld alól ő és fekete ördöge, biztos kezek várják majd, hogy ítéletünk elérje őket! Az viszont, hogy mindaz, amit itt művelt a néppel, a hittel, a Triannitákkal, a szerzetesekkel és otthonaikkal, sosem derül ki számomra! Kutattatni fogok utánuk, ha kell, éjjel nappal, de most a győzelem a népé legyen! - csapott a falra Sir Robert és megfordulva elindult visszafelé, ahol a friss és tiszta levegő várta, meg új népe minden hálájával és szeretetével.

11.
A jelkép

A koronát, melyet az új uralkodó tiszteletére az újra életre kelő békebeli birodalom számára készítettek, egy vörös és bársony párnán hozták be a fekete csuhát viselő testvérek a térre. A két férfiből egyikük magát a díszes „fejfedőt" tartotta karjaiban, a másikuk mögötte a királyi jelképek másik fontos résztvevőjét, a hatalmi kardot.

A koronát, melynek alsó - kerek és ékkövekkel, képekkel díszített - felét maga az Aerbunas király küldte a medencébe hódolata és hűsége, valamint köszönetképp a népének adott segítség fejében - ez volt az a titkos dolog, melyet Leonék hoztak elrejtve mindenki elől, s aminek kilétét még ők maguk sem tudták -, kupolaként fedte a felsőrész.

A négyujjnyi széles alsó kör a fejdísznek három ékkövet, egy rubintot, egy gyémántot és egy smaragdot tartott magán, hátul vöröslött a kerek kő, jobb oldalt a hófehér testvére, s balon pedig a lombszínű. Közöttük pedig három üvegkép emelte a méltóság, a hit és a béke erejét. Az amúgy aranyból elkészített fémen a homlok irányából a Gourgu-sólyom, a jobb fül felett Szent Triannita egykori arcmása, s a balon a Gyűrű-hegységet s ezzel a birodalmat jelképező napsárga karika volt látható.

Oldalt és hátul egy-egy a fülre rálógó Triannita-keresztecske függött parányi szemekből összedolgozott láncokon, melyek védték az uralkodót, a birodalmat s a népet a szerencsétlenségektől.

A „kupola" pedig nem volt más, mint maga a Triannita-kereszt. Egyik szárának két csücske elöl érte el a homlokon pihenő koronát, a másik kettőnek pedig kissé hátul. A kereszt maga a zameni ötvösmesterek keze munkája volt, melyet olyan aprólékosan dolgoztak ki és illesztettek össze az alsó résszel, hogy észre sem lehetett venni: két világból van a fejdísz. S a legtetején az egésznek ott virított a nagy földrész egyetlen fekete zafírja: a Déli-sarkcsillag.

Ezt a követ sok-sok évvel ezelőtt lelték délen egy bányában, s mindaddig őrizték a megtalálói, amíg el nem jött az idő, hogy oda kerüljön, ahol a legjobb helye nem lehet. Ez pedig maga a király és így a nép feje, hogy nagyságával, méltóságával és hidegségével óvja a királyságot.

A hátul érkező „fegyver" pedig egy kétfajta fémből kovácsolt, kétoldalt kiélezett másfél kezes kard volt. Ezt a szimbólumot még a régi királyoknak készítették az első birodalmi fegyverkovácsok. Markolatán a vörös bőrre aranyszálas láncfonal volt feltekerve, aminek a szemeit egyenként faragták mesterötvösök szerte a birodalomban. Aztán maga az első király udvari mestere pedig összeillesztette őket, majd feltekerte a helyére.

A kardgomb, egy hatalmas rubintkő, vörösen „izzott" a markolat végén, mellette selyemszalagok lógtak a föld felé egy-egy felirattal, hat darab, a Hat törvény mindegyikével.

A keresztvas oldalra nyúló ágai - hasonlóan a koronához - a Triannita-kereszt oldalsó szárait mutatták, s a harmadik pedig ráfeküdt magára a pengére.

Az pedig széles testével, a rajta futó vércsatornával maga volt az uralkodás jelképe. S ugyan sosem használták fegyverként eme tárgyat, élei olyanok voltak, ha hozzáért bárki, kiserkent a vére.

Az emelvényen ott állt éjfekete csuhában Petrus atya. Az évek, a megélt küzdelmek most mintha eltűntek volna koros arcáról, szemei csillogtak, ahogy visszaverték a nap és az érkező ékszerek fényét, kopasz fején a kevés, ősz haját meg-megmozdította a szellő. Derekán körbefutott a jellegzetes, erősen kopott „kötélöv", szárai ide-oda himbálództak, amint előrelépett.

Előtte közben két szerzetes leterített egy fehér vászonlepedőt, arra rákerült egy kicsi selyempárna, amire majd az előtte álló Sir Robert letérdelhet.

Az pedig vörös és zöld bársonyruhában várta az elkövetkezőket. Haját kieresztve engedte vállaira hullani, arca ugyan vidám volt, de mosolyt nem láthatott rajta senki. Vállán egy világosszürke palást pihent, derekára sárga színű selyemszalagot, arra pedig széles övet vett fel. Nadrágja mélyzölden szökött a térde alatt kezdődő éjfekete csizmájába, melynek végén aranyszínű sarkantyúk csörögtek.

Egy lépéssel kissé lemaradva mögötte két oldalt ott álltak Grand és Leon. A középkorú Triannita barna ruhában, fekete övvel, az ugyanolyan színű csizmában és hátán a fekete köpenyben - vállán a fehér jelképpel, amit végre kiérdemelten és büszkén viselhet - várt és vigyázott.

Leon, aki hasonlóan volt felöltözve, mint társa - csak neki nem mutatkozott a háromágú, duplaszáras kereszt - a másik oldalról figyelte a történést. Haját összefogta, szemei kékesen csillogva mutatták örömét és régi fájdalmát is, sajnálta, hogy apja nem élhette meg ezeket a pillanatokat.

Oldalt még álltak apródok, néhány testvér és körülöttük félkaréjban Triannita lovagok, a másik oldalon pedig ugyanígy az egykori testőrök, a szürkeköpenyesek.

Mögöttük Lady Bringe, aki egyszerű és fekete, de feltűnő ruhában, könnyező szemekkel nézte mindazt, ami zajlott. Mindannyian mosolyogva, büszkén és boldogan.

Petrus kezébe vette a sárgás lapoktól vastag, zöldkötésű könyvet, melyet néhány társával megmentettek a zsarnok halálos ítéletétől és megemelte az ég felé. Aztán ránézett a hercegre és lesütötte ráncoktól ölelt szemeit.

Sir Robert pedig letérdelt, és miután az odanyújtott Szent Szavakat megfogta, felnézett az idős szerzetesre.

- Te, ki vagy Robert a Menroth-házból, ki fia vagy igaz és egykori királyunknak, hiszed-e magad valónak arra a tisztségre, melyet a Mindenek Atyja és a nép akaratából reád bízok most?

- Hiszem! - jött a rövid, de jól hallható válasz.

- Vallod-e, hogy néped hitbe, békébe és igazságosságba vezeted, adsz, ha kér és elveszel, ha a törvények úgy kívánják?

- Vallom és teszem!

- Építesz és gyógyítasz, kenyeret adsz a rászorulóknak, betartatod a törvényeket, véded országod és néped mindaddig, amíg a halál ebben meg nem akadályoz?

- Mindazt, mit reám bíz a nép!

- Akkor hát, Robert, ki ezentúl legyen első eme néven, fogadd a hatalmat, uralkodj hát erővel, békével, igazságosan! Üdvözlégy, Robert király! - fejezte be a mondatot Petrus, majd felemelve a koronát az égre azt megcsókolta, majd egyetlen mozdulattal az előtte térdeplő fejére tette.

- Mindhalálig! - mormolta még a király, majd felállt és miután megcsókolta a Szent Szavakat, megfordult és a kezébe véve a nemes kardot, azt győztesként felemelte.

Közben kétoldalról hófehér palástot terítettek a vállára, melynek a tetején és a szélein aranyszegély futott körbe.

- Éljen! Éljen Robert király! - kiáltotta a nép, akik eddig szinte néma csendben ácsorogtak a téren.

Egyként tudták, hogy régen volt királyuk birodalma, amit annak idején bölcsen és békésen, de ugyanakkor keményen uralt, majd vesztett el a zsarnok által, most nem másnak adatott vissza, mint magának az egyetlen igazi örökösének. Annak a férfinak, aki jogosan kapta most meg a koronát, mert eljött és visszaadta a népnek mindazt, ami eddig elveszett volt.

A nap sugarai megcsillantak a sárgás fémen, a rajta díszelgő ékköveken és a képeken is, a lógók pedig izegtek-mozogtak és táncra keltek a lágy fuvallatokkal.

A szél által mindenhová eljutó örömujjongások, énekek, nevetések és „éljenzések" hangorkánként törtek utat maguknak a város minden pontjára, falak és ajtók, ablakok mögé, kertek és az azokban lassan barnuló leveleik rejtekébe ugyanúgy, mint a Dann-nal el egészen a tengerig.

A nép bárhol is volt ebben a pillanatban, ha másból nem, a harangok zúgásából - melyek vastag és faragott állványokon, lábakon és néhány torony tetején csengtek-búgtak - tudhatták az új kor beköszöntét. Azt a kort, melyben életre kelt a béke, a szeretet, az igaz hit és mindaz, ami húsz éve elveszett.

A palota kertjéből fehér galambokat engedtek az égnek, s aki nem fért be a térre, azoknak kenyeret, bort és meleg kézfogásokat osztogattak a katonák. Többen ölelkeztek, sírtak örömükben és áldották az Urat, majd nagyokat koccintva kupáikkal ittak a jelenre és a jövőre egyaránt. A férfiak legdíszesebb ruháikat vették fel, a lányok és asszonyok mind kicsinosították magukat, bokrétákat kötöttek fejükre, a katonák egyszerre masíroztak az utcákon örömükben és tiszteletből.

Robert király pedig felnevetett, majd ezután kezével csendre intette alattvalóit. Arca megkomolyodott, majd amikor már csak egy-egy gyermek vékony hangja emelkedett fel az ég felé, megszólalt:

- Most pedig legelsőnek, még mielőtt hozzátok szólnék mint felavatott királyotok, hadd köszönjem meg barátaimnak mindazt, amit értetek, s így mindannyiunkért tettek!

Lassan odafordult Sir Grandhez, majd ismét előtörtek torkából azok a hangok, melyeket mindenki meghallva érezte, ez az igazi királyi orgánum.

- Térdelj hát le Sir Grand elém, hogy elnyerhesd végre méltó posztodat!

Andrew pedig féltérdre ereszkedett, majd felemelte tekintetét urára.

- Addig is, míg a ceremónia engedi, vedd hát tőlem a tisztséget, ami nem más, minthogy ezentúl a Triannita-lovagok mozgó kapitánya lehetsz! Ez most jelenleg azt jelenti, hogy egyedül viszed ezt a címet, s mindaddig, amíg mást nem határozol, személyes feladatod lészen a Trianniták vezetése! - szólt a király, majd kardjával megérintette a lovag bal vállán a keresztet.

- Védelmezd a gyengét és győzni fogsz, Sir Grand kapitány!

- Óvd és nyerj! - felelt amaz és megcsókolta a közben a Petrus által neki nyújtott szentkönyvet.

- S addig, amíg részeddé válik majd az eskü, no, meg a kardod, viseld hát bátran és becsülettel a kapitányi köpenyt! - intett a felség, és már a közelben álló két apród Grand vállára is terítette a fehér ruhát.

- Valamint fogadd tőlem rangod és tetteidért a Dann északi kanyarulatában fekvő Grahamborg várát!

Ezután Robert az ifjú Leon felé fordult, és mielőtt amaz felocsúdhatott volna, ismét hallatta uralkodói hangját:

- Te, ifjú Leon, kinek apja sokáig vihette a Trianniták hírnevét, légy hát az, akinek apád szeretett volna! Ereszkedj hát te is térdre, hogy azzá tehesselek, aki szívben és lélekben eddig is voltál!

Leon meghajtotta fejét és királya elé lépve úgy tett, ahogy az kérte.

- Mindaddig, amíg a ceremónia eljő, lépj hát a Triannita-lovagok sorába és tedd azt, amit majd az eskü kér! - harsogta a koronás férfi, és miközben a korábbi fiatal fiúk,- akik Grandnek a fehéret - most neki egy fekete köpenyt terítettek a vállára, az ural­kodója megérintette a hófehér Triannita-keresztet fegyverével.

- Védelmezd a gyengét és győzni fogsz, ezentúl Sir Leon Bringe!

- Óvd és nyerj! - felelte amaz, majd miután ő is megcsókolta a Szent Szavakat, felállt és féloldalvást fordult. Granddel az első pillanatok után most már megengedték maguknak a mosolyt.

- És hogy ígéretemet megtartsam, mivel te voltál, ki kitűzte zászlómat eme város kapujára, első ajándékként legyen tiéd Berén vára, ami nyugaton őrzi öt dombra épülve a birodalmat toronyként a Sekélyes-tó felvidékkel!

- Köszönöm, felség!

- Óvd és nyerj! - kiáltották szinte egyszerre mind a fekete-, mind a szürkeköpenyes lovagok, miközben kivonták kardjaikat és az égnek emelve tisztelegtek új királyuknak, új kapitányuknak és új társuknak. - Óvd és nyerj!

A kicsit hátrébb, de igen közel álló Mona nevetve sírt, zokogott, és amikor végre megölelhette fiát, csak halkan mondta amaz fülébe:

- Apád büszke rád az égből, és most már bátran mondhatom el neked, hogy hamarosan fivérednek is taníthatod majd hited és tudásod.

- Mit mondasz, anyám? Öcsém, netán húgom születik? - hitetlenkedett a friss lovag.

- Atyád halála előtt nemzette őt - eközben megfogta a még nem érezhető magzatot -, s ugyan még nem látható, de a jó Petrus megmondta, biztos fiú lesz és rajtad kívül mindez, mit ajándékként velem hagyott megboldogult uram!

- Hiszen ez fantasztikus! Hallod, Grand? - kiáltott fel Leon, de a nép öröme nem engedte, hogy barátja, apja egykori társa meghallja szavait. De az újabb próbálkozás helyett csak megölelte édesanyját, és együtt nevettek mindannyian.

Mire a nap elindult volna nyugatra, a palota tetején és megannyi tornyán felhúzták a birodalom új lobogóját. A fehér alapon a széttárt szárnyú Gourgu-sólyom egy aranykarikát tartott karmaival, amiben a fekete pajzson a fehér Triannita-kereszt jelezte mindazt, ami ezentúl az itthont, a hazát, a királyságot jelenti. Azt a birodalmat, amit az ősi népek nyelvén a medence jelet: Pelveth. S így lett maga a hon aztán Pelvéthia.

Már lassan kezdett narancsba fordulni a táj a zameni hegyek mögött, amikor a király és nem nagy kísérete kilovagolt a nyugati kapun, hogy köszöntse a falak alatt még mindig nyugodtan, de a győzelemtől boldogan táborozó és ünneplő seregét.

A kevés felhő már elszundított és úgy olvadt bele a nap halványodó csíkjaiba, hogy az ember azt hihette, a rózsaszín kések hosszú darabokká szelik szét a puha gombolyagokat, melyek magasan az erdőkkel benőtt dombok felett terpeszkedtek.

A Dormiolust hűségesen vigyázó, fényes csillag még csak halványan derengett a vár tornyai és a házak cserepes teteje felett - pont szemben a nappal, a sápadt és halvány, de éjjelre ébredező hold mellett -, de a bentről kihallatszódó zenebona, a több helyről felcsendülő énekek együtt ölelték egymást: a lentet a fenttel.

A kis lovascsapatban Sir Grand, Sir Leon, két szürke köpenyt viselő testőr és maga Robert király érkezett a vár előtti mezőre, ahol a katonák ünnepeltek. Ők, akik megannyi napot lovagoltak és gyalogoltak idáig, akik erőt adtak és reményt azoknak, akik tudták: ha harc kell, ők majd hűen szolgálják urukat és a felszabadulás minden megélhető örömét, meg azok is, akik az elmúlt időszakban máshol vagy itt harcoltak mindenért. S mivel számuk akkora volt, hogy képtelenség lett volna őket elszállásolni a falak mögött, amíg további dolgukat, kiszabott feladataikat, majdani földjeiket és irányukat nem kapták meg, türelemmel táboroztak sátraikban. Sokan - az egyszerűbbek, akik kevésbé értettek a katonasorhoz, meg asszonyaik és gyermekeik -, többnyire a Dann partján pihentek. Mindannyian türelemmel várták azt a hírt, hogy igazán hol lesz majd otthonuk, hol kezdhetik el házaik, földjeik birtokbavételét, amiért vállalták mindannyian a hosszú utat, s nem utolsósorban a harcot is.

Csoportokban iszogattak, vagy éppen falatozták a nemrég a tűzön elkészült bárányt vagy ropogósra sütött marhahúst, beszélgettek, de akadt, aki társaival énekelt.

Amerre elhaladt Robert, a harcosok felpattantak és hangosan üdvözölték őt, kupáikat ajánlották fel vagy további háborúkhoz a békéért kardjaikat.

- Királyom! - zúgták több helyről.

Miközben a csapat a mező szélére lépdelt lovaival, ahol már kissé emelkedett a rét - itt akart szólni az uralkodó -, amaz Leonhoz fordult és megszólalt:

- Hát, Sir Leon, bár tudom, hogy új otthonodban nyugat őrzése lészen majd igazi feladatod, de ma és holnap még ünnepelj velünk itt Zamenben!

A fiatal lovag megemelte fejét, tekintetével előbb urára, majd a társától most már visszakapott gyűrűre vetette. Egy pillanatra megállt és halkan válaszolt:

- Köszönöm uram eme megtiszteltetést, de két dolgot fogadtam meg apám halálakor. Az egyik, hogy nevének és a Trianni­ták­nak a becsületét visszaszerzem, a másik pedig egy ígéret volt, amit ideje teljesítenem! De amint ezt megteszem, azonnal indulok Berén várába!

- Az első kész, s hogy nyugodt legyen lelked, ha szeretnéd, apád testét most már oda temetheted, ahová igazán jónak véled. Hallottam, hogy Granddel a Skeaták-hegyén rejtettétek el.

- Így van, uram. Barátom és társam szerint is ott lenne a helye, ahol avatója nyugszik, a Védelmezők-szigetén...

- Holnap indítok szerzeteseket, hogy végső útján oda érhessen a Dann szívébe. No, meg újraépíttetem a kolostort, és ott lesz majd az első zarándokszikla helye is! - felelt a király és megfogta Leon kantártartó karját.

- Köszönöm, uram!

- Na, és mi lészen az ígéret, ami miatt nélkülöznünk kell már ma személyed?

- Van egy lány, ki szívemet ejtette rabul, s amikor útra keltem délnek, úgy váltunk el, hogy megfogadtam: visszatérek!

- Hát, Sir, bármi lehetett volna az indokod, ez az egyetlen, amit elfogadok visszautasításodra! Szabad tudni, hogy ki az a lány? - mosolygott az uralkodó, majd mivel felértek a domb tetejére, megállította hófehér lovát.

- Sheena, Magor lánya.

- Akkor hát nem szabad késlekedned, hiszen a pusztaúr már reggel hazaindult, hogy tudassa népeivel, vége a gyötrelmes időknek!

- Akkor engedelmeddel, uram, azonnal indulnék.

Robert király oldalra fordította hátasát, majd levéve kezéről a puha, bőrből készült kesztyűjét megfogta Leon kezét pont úgy, ahogy a feketeköpenyesek szokták.

- A Mindenek Atyja vigyázza utad, s ha ott lent a síkon veszed asszonyoddá Magor kincsét, az Úr áldása rátok! Óvd és nyerj!

- Köszönöm! - felelt a másik, majd megszorította a csuklóját átfogó kezet. - Óvd és nyerj!

Aztán odaléptetett Grandhez, aki már csak szó nélkül és széles mosollyal fogadta őt, majd megismételték a kézfogást.

- Ha majd már megittátok a szent italt, ami megszentesíti egymás felé tett hűségetek esküjét, gyertek váramba, hogy vendégül láthassalak benneteket!

- Jó helyet kaptál szolgálataidért ott a Dann kanyarulatában. Egykori királyunk sokáig onnan irányította birodalmát, méltó lesz házad és néped ott! Amint lehet, érkezünk! - felelt a feketeköpenyes, majd miután fejével intett a többieknek, megfordította lovát és visszafelé indult. Tudta, hogy a többnapi úthoz még magához kell vegyen némi útravalót, de mindezt összegezve örömmel és tele szívében pezsgéssel egy jó időn belül már a háta mögött hagyta a Dannt. Szíve hajtotta őt, nem érdekelte az éj, nem félt sem a sötéttől, sem a távtól, csak vágtára fogta négylábúját és engedte, hogy amaz repítse célja felé.

Már befejezte a király a mondanivalóját a katonáknak, amikor egy vágtató harcos robogott elé a közben szétváló tömegből. Lova habot fújt, látszott rajta, hogy nagyon hosszú és kimerítő útról jött meg gazdájával, aki amint megérkezett, szinte leborult róla.

A szürke, deres patás igazi nemes vérvonalú állat volt, fekete sörénye és farka, valamint igényesen tisztán tartott szőre jelezte, ez az állat ősi hazai mén. A hátán lévő nyeregtakaró egyszerű volt, de olyannyira elhasznált is, hogy sok helyen rojtos, a szerszámok pedig rendesen elkoptak már.

Az érkező ember ruhája koszos és néhol véres volt, köpenye több helyen elszakadva lógott le hátáról. A fekete ruhán barnásan - az alóla átütő és megszáradt vértől rozsdállott az egykor fehéren hímzett Triannita-kereszt.

Bal karjában egy kardot szorongatott, és amikor azt felemelte, a király testőrei egyszerre húzták ki sajátjukat tokjaikból attól félve, hogy urukra támad az érkező harcos, még ha a Triannita-jel ott is látható rajta. De amaz csak intett, mert látta, hogy a kivont penge hegye vöröslik a vértől.

- Békével fogadunk téged, ki hozván eme jelet, magát a vészt hozod! Ki vagy és honnét érkezel hát, Sir? - kérdezte a hangosan ziháló embert, akinek közben egy másik ott ácsorgó katona odanyomott egy boroskulacsot, hogy képes legyen beszélni, miután leöblítette száraz torkát.

- Jó uram, a nevem Cormen..., az évek óta félt vész ott toporog a határon! A romurok ostrom alatt tartják a Jobbkéz erődjét, meg délen Harbront, s akkora sereggel érkeztek a Gyűrű-hegység déli részéhez is, hogy nincs sok időnk!

- Mit mondasz? - kiáltott fel az uralkodó, és arcára láthatóan kiült az ijedelem, pedig nem afféle ember volt, aki könnyen megremegett egy rossz hírtől.

- Határon a vész, s minden férfi, nő vagy gyerek vagy harcol, vagy elfut... - nyögte a lovag, majd összeesett.

Robert király pedig lehajolt, s miközben katonái felemelték a hírhozót, ő elvette a véres kardot, ami mindenkorban a harcra szólítás jelképe volt, majd hosszas nézegetés után a körülötte állók felé fordult.

- Eljött hát az igazi harcok ideje! Rövid volt a béke és a nyugalom, s egyetlen feladatunk lészen, ami nem más, mint megvédeni hazánkat!

Szereplők, helységnevek

A Déli Sarkcsillag - egy éjfekete színű hatalmas zafírkő, ami a korona tetején fekszik

Aerbunas királyság - egy délen lévő szigeten fekvő birodalom

Ajnuon - a Berg klán új vezére

Amoretto kapitány - Lucio Amoretto, a Lady Julie nevű hajó parancsnoka

Apostillus testvér - Consta Apostillus, ő megy Petrussal nyugatra

Arkhammed király - az aerbunas királyság fejedelme

Attila - Magor egyik alvezére

Auron és Valtazarr - Petrus atya és Consta Apostillus lovai

Berén vára - a birodalom nyugati részén a Sekélyes-tó fennsíkján fekvő vár neve, amit az alapítók öt dombra építettek

Brigitte - Thomas felesége, aki az erdőben szüli meg fiát

Caldwell és Harder - két embere Garlawen kapitánynak

Cyrion - az ugyanígy elnevezett tó partján és a mellette fekvő dombokon lévő falu neve

Dann - a folyó, ami délnek tart

Debolah - egykori uralkodója az Aerbunas királyságnak

Diabollo - a bikafejű faltörő neve

Doboriai mester - egyetlen olyan mesterkovács, kinek nevével pengéket neveznek, s ezeket a kardokat csak a dűnelovagok hordhatják.

Don Arash / Tangereth Arash - dűnelovag

Don Erkhammad / Abdul Erkhammad - egy dűnelovag

Dormiolus - a hold neve

Dót királyság - a birodalom nyugati szomszédja

Drama és Aupol - két másik harcos a klánból

Dűnelovagok - El-Zahhacdban lévő lovagok, itt tanult lovagi életet Leon

El-Zahhacd - a főváros az Aerbunas királyságban

Fekete-tó - a Gyűrű-hegységen átvezető szoros alján fekvő tó, amit az ugyanígy elnevezett patak táplál

Femmek, a ubrunok és a herbidok - három északi kisebb klán

Folyó-kapu - Zamen keleti bejárata a Dann felől

Garlawen - hajókapitány, hasonló hajója van, mint a Julie, Lució régi ismerőse

Glovo, Mirtok és Kerub - három férfi az Oggor klánból

Gourgu - a sasfejű faltörőt a szent madár után szintén így nevezték el

Gourgu-sólyom - a klánok egykori szent madara, ami kíséri és beépül a közös történelembe is

Grahamborg vára - az északon, a Dann kanyarulatában fekvő vár, az egykori fővár neve

Greg - egy matróz a Lady Julie-n

Gyűrű-hegység - a birodalom keleti, északi és déli részén húzódó hegyvonulat, a királyság tulajdonképpeni határa

Harbron - a birodalom déli részén egy nagy kikötő, itt ömlik a tengerbe a Dann

Hordó utca - egy utca Zamenben

Hozomány-tenger - a kontinenst délen határoló nagy tenger

Jammon városa - Az Aerbunas királyság keleti partján lévő kikötőváros, amit karavánút kötött össze a sziget nyugati részével, amíg létezett

Jobbkéz Rend - önmagukat védő szerzetesi rend a Gyűrű-hegység keleti oldalán, csak egyetlen erődjük van, amit sok évvel ezelőtt Granddel erősítettek meg egy akkor még monostorból

Keharab városa - kikötő a déli Aerbunas birodalom északi partján

Kevin, Theun fia - egy pusztabeli férfi

Khazulok - egy északi klán

Korel - a Zamenből kimenekülő fiú

Kő-hegy és a mellette lévő fennsík - Zamentől nyugatra lévő hely

Kyma - egy másik vulkán neve a déli királyságban

Lady Bringe - Mona Seagull - Storm felesége, Leon anyja

Lady Julie - tengerjáró hajó, kétárbocos, legfőképp áruk szállítása a feladata

Látó-mező - egy észak-déli irányban elterülő hosszúkás rét a Dann nyugati partján Zamentől jóval délebbre

Leon, Leon Bringe - Storm egyszülött fia, aki délről érkezve nézi végig apja halálát, s küldetésének tekinti, hogy apja nyomdokaiba lépve feltámassza a Trianniták szellemiségét, s a békét

Lonnunvorg - egy messzi, északkeleti város

Lord Alpenborg - a Cyrioni-tó partján emelkedő vár és a völgy ura

Lord Valter - egy nyugati úr, aki mellett tanult a herceg

Lyma - egy kitört vulkán az Aerbunas birodalomban

Magor - egykoron klánvezér volt, ma inkább pusztaúrnak nevezik őt

Maria - Magor asszonya

Matthew - a Lady Julie másodkapitánya

Meddonia - város az Aerbunas birodalomban, amit betemetett a láva

Meezo - az egyik ősi északi klán, a bergek vezére

Mihulmöinen - az északi Oggor klán vezetője

Milo - az északi Kazah klán vezére

Mirkoram - a medencét nyugatról ölelő hegyláncok neve

Nagy-szakadék - az Aerbunas-sziget nyugati részén lévő hatalmas kanyon

Nordann-tenger - a királyság északnyugati csücskénél lévő tenger

Oromkő - egy falu, ahol Thomasék laknak

Pelvéthia - a Gyűrű-hegység belsejében fekvő birodalom új neve

Peter - Petrus segíti világra, Thomas és Brigitte gyermeke, nevét Petrusról kapja

Petrus atya - ő vezeti a Jobbkéz rendet, ahol Grand régen egy monostorból segítséggel erődöt épített, hogy védelem legyen, ha megtámadnák a birodalmat

Romurok - egykoron ettől a néptől félve indultak el az ősi klánok nyugatra, őket nevezték úgy, hogy a „Nagy Veszedelem"

Samuel - Magor klánjából egy harcos, Leonékkal tart keletre, majd északra

Sellő - Leon lova

Sheena - Magor lánya

Sík-föld - északon fekvő síkság, ami a Dann és a Tass közötti Nagy-puszta kistestvére

Sík-földi kapu - Zamen déli bejárata

Silmarin testvér - egy igét (a Hat törvényt) terjesztő testvér a Szent Szavakban

Sinduah - az aerbunas királyságban tisztelt istenség

Sir Calahan - Steve Calahan, a Jobbkéz rendbeli erőd kapitánya, Triannita lovag, nem mozgó kapitány

Sir Cormen - egy feketeköpenyes Triannita-lovag, aki elhozza a véres kardot

Sir Dammen - ő indul el keletre lovasokkal, hogy Magort hívja erősítésként Zamen alá

Sir Debron - egy szürkeköpenyes lovag a herceg mellett

Sir Duncan / Duncan Merle - Triannita lovag (feketeköpenyes), Bringe-ék útitársa délre

Sir Garaborn / Michael Garaborn - egy szürkeköpenyes lovag, akit a herceg indított Petrus felkutatására

Sir Grand - Andrew Grand, valaha Stormmal együtt Triannita lovagként harcolt az igazságért, az elesettekért, most Leonék társa

Sir Northon / Albert Northon - egy lovag a szürkeköpenyesek közül

Sir Robert / Robert Menroth - a herceg, kinek apja volt a király, az egyetlen örökös, ki az uralkodó vérvonalát képviseli

Sir Rodrick - nála volt apród a herceg

Sir Thombord - egy szürkeköpenyes lovag a herceg mellett

Sir Waltham / Robin Waltham - egy fiatal Triannita-lovag, akit még Storm avatott fel halála előtt

Sir Wolf - egy bíborkeresztes lovag, egykoron Zamen kapitánya volt

Skeaták - az itt élő nép egykoron volt ősei

Sólyom-domb - egy nagyobb területű domb a Tass bal partján, nem messze a Gyűrű-hegység lábaitól

Sólyom-kapu - Zamen főbejárata a vár nyugati oldalán

Soureth Erkhammad - Don Erkhammad elhunyt apja

Storm - Storm Bringe, a valaha fennálló Trianniták mozgó kapitánya volt egykor

Szem-hágó - átjáró a Gyűrű-hegység északkeleti részén

Szemőrök - a keharabi világítótorony jelzőtüzének őrei

Szent Szavak - a zöldkötésű szentírás, bölcsességek, énekek, imák és tanító történetek vannak benne (az eredeti könyvből alig maradt fent egy pár, az uralkodó, amit ért, elégetett s újat íratott)

Tagera - egy folyó volt a déli szigeten, a pusztítás előtt

Tangereth Esenar - Don Arash elhunyt apja

Tass - egy folyó, ami a Dann keleti és keskenyebb testvére, ez is délnek tart

Than - a kurtok nagyvezére

Thomas - erdész favágó

Thor, Pathos és Vartago - a három hajítógép nevei

Tiborc - egy nemesebb harcos Magor seregében

Treben - egy matróz a Lady Julie-n

Vaergonns - tengeri kikötő a Nordann partján

Vajk - Magor egyik embere

Vásár-kapu - Zamen északi bejárata

Védelmezők-szigete - Zamen alatt a Dannban fekszik, egykoron itt emelkedett egy kolostor, ami a Triannitáké volt (a király leromboltatta)

Vermont testvér - tizenöt éve érkezett a birodalom nyugati részéből, hogy tanítsa a Mindenek Atyjának hitét az akkor nemrég letelepedett klánoknak, fejből tudja a szentírást, s életét annak köszönhette, hogy a bíborkeresztesek sosem találkoztak vele

Vihar - Grand lova

Zamen - a jelenlegi főváros

Ziram és Ellah - városok, melyek elpusztultak délen az Aerbunas birodalomban

Zúgó - folyó, amely kelet-nyugati irányban folyik, a Gyűrű-hegységben ered, a Tassba ömlik

Tartalom

Prológus........... 8

1. A múlt........ 12

2. Az első jel.. 29

3. A kereszt három ága..... 46

4. A sehol vége víz.................... 73

5. A hit és tapasztalat.... 88

6. Mindenki segíthet......... 105

7. Az igazság keze............... 131

8. Érdemes volt........................ 154

9. Ami a vér. 173

10. Ami a vége, az a kezdete 192

11. A jelkép. 221

Szereplők, helységnevek........................ 232

Előkészületben

J. A. A. Donath

A Triannita

A bitorló fivér

Egyszer régen, mikoron emberek éltek és haltak egy magas hegyekkel körülvett birodalom védelmében, férfiak harcoltak a gyalázat és a királyságba betörő vad nép ellen...

S mint eddig még mindig, most is legyőzték a gonoszt, a halált és a becstelenséget, mert velük volt hitük és új, igaz királyuk is.

S ez a király - mellette megannyi hű alattvalójával és a birodalmat és a népet szolgáló Triannita-lovagokkal megteremthette az új és biztos királyságot.

A hit és a Szent Szavak ereje még jobban átadhatta tanításait, már-már megnyugodott a tó vize, amit egy vagy több kő belecsobbanása okozott, amikor a gonoszt erősítő erők ismét elindultak.

Sir Leon Bringe, aki elsőszülött fia volt apjának, a legendás Storm Bringe-nek, hírt kap, hogy öccsét elrabolták.

S ő útnak indul, hogy kiszabadítsa...

A sorozatban eddig megjelent:

A Triannita - A kettős küldetés

Készült az Underground Kiadó és Terjesztő Kft. támogatásával, magánkiadásban.

2014

© Jenei András

info: stormbringe@freemail.hu

undergroundkiado.hu

Borító: Kaszás Zsófia

Korrektúra: Kesjár Erika

Tördelő: Mészáros Zoltán Dániel

ISBN 978-963-08-8600-0